9. fejezet

A jövő heti céges buli egy belvárosi étteremben volt, hallottam, hogy sokan rinyáltak, hogy miért nem találtak ki ennél jobb helyszínt, vagy hogy miért nem valami jó kis jelmezes buli lesz; de én nagyon örültem, hogy csak egy szimpla vacsora volt, különben el sem mentem volna. Félévente volt nálunk egy-egy ilyen esemény, amikor az egész részleget, olyan kétszáz embert összecsődítenek, hogy jól érezzék magukat együtt. Szerencsére ebbe Niki is beletartozott, ezért együtt mentünk. Kb. este tízig volt mindenki józan, utána már menthetetlen volt a helyzet, szépen lassan elkezdtek berúgni, és kivetkőzni önmagukból. Viszonylag csöndes és normális emberek is önfeledten röhögtek és szórakoztatták a többieket.

Én csak két sört ittam, Niki jóval többet, lelkesen flörtölt az egyik kollégánkkal, egy olasz pasival. Én jobb híján a szintén az asztalnál ülő egyik csajjal beszélgettem, aki régen töri szakra járt egyetemre, megkértem, hogy meséljen róla, hogy milyen volt. Jól eldumálgattunk erről, kiderült, hogy skandináv történelmet is tanult, és mivel én arról nagyon keveset tudtam, mondta, hogy majd kölcsön ad nekem egy jó könyvet. Én tehát így buliztam, közben Nikire néztem, aki már el is tűnt táncolni az olasszal. Az a srác is tipikusan olyan pasi volt, aki a melóhelyen minden valamire való külsejű nőt szédített, szerintem a felét elvitte már kávézni, a másik felét meg valami komolyabbra is. Most Niki következett, neki meg csak volt annyi esze eldönteni, hogy be akar-e állni a sorba, vagy sem, szóval nem féltettem. Amúgy sem éreztem soha szükségét, hogy a magánéleti tanácsadója legyek, mint ahogy ő sem nekem, ez így volt jól.

Mivel sejtettem, hogy Nikit ma este már tuti nem látom beszámítható állapotban, és a volt töri szakos csaj is elment még piáért, fölkaptam a pulcsimat és kimentem elszívni egy cigit. Ilyenkor hűvös volt a levegő, már nem volt elég egy póló. A nyár elmúlt, közeledett az ősz, aztán a hideg tél… nem volt kedvem hozzá. Ha arra gondoltam, hogy megint télikabátban kell járni, és hogy délután négykor fog sötétedni, rossz érzésem támadt. Eddig általában mindig vártam a következő évszakot, mert pont meguntam az aktuálisat, de most valahogy nem vártam az őszt. Pedig hangulatos tudott lenni; szép narancssárga a táj, lehet forró teát, kávét, kakaót inni délután, sütőtököt és gesztenyét enni, otthon dögleni a melegben és nagyokat dugni a takaró alatt. De most úgy éreztem, hogy semminek sincs hangulata, nem tudtam ezek után vágyakozni. Arra gondoltam, hogy biztos valami baj volt velem.

Nem sokszor fordultak meg ilyen gondolatok a fejemben, de mostanában egyre gyakoribbá váltak. A nyár is olyan furcsa volt, nagyon gyorsan elment, Krakkó sem olyan volt, amilyennek akartam. Norbival volt ott pár meghitt pillanatunk, vele minden jó volt, de valahogy nem volt meg az utazásnak az a varázsa, amit vártam tőle. Nem azt akartam, hogy a régi emlékek jöjjenek vissza, hanem hogy a mostaninak legyen egy igazán jó hangulata, de így visszagondolva ez nem annyira valósult meg. A nyár többi része csak úgy elrepült, hogy föl se fogtam, hiszen szinte végig bent voltam az irodában, és Norbi is dolgozott. Hétvégén csináltunk ezt-azt, de már fel sem tudom idézni, hogy pontosan mit is… Itt nem vele volt a baj, hanem velem, mert valami nem volt rendben a lelkemmel. Vagy csak az zavart, hogy minden rendben volt, de akkor vajon miért nem tudtam élvezni? Magam sem tudtam, mi volt a baj, de reméltem, hogy majd csak elmúlik valahogy.

Jól elvoltam egyedül kint az utcán, szerencsére nem jöttek ki a többiek ordibálni az étterem elé. Pont elég volt, hogy minden nap az ő fejüket kell bámulnom, jó volt most egy kicsit csöndben lenni, és élvezni a cigi erős, keserű füstjét. Ekkor láttam, hogy valaki közeledik, és nagyon jól tudtam, hogy ez a valaki ide fog jönni hozzám lökni a süket dumáját. Természetesen Robi volt az, ki más… egy üveg valamivel a kezében jött vissza az étteremhez, már messziről kiszúrt engem, és mosolygott.

– Hali főnök – köszönt, amikor ideért hozzám. – Nem baj, ha csatlakozom hozzád, ugye?

– Már hogy lenne baj – mondtam gúnyolódva. – Fejezd már be ezt, hogy főnöknek hívsz, nagyon unalmas.

– Én nem tudtam, hogy nem szereted, ha így hívlak – vigyorgott tovább, én meg inkább nem is szóltam semmit.

A kezében lévő piás üvegre tévedt a tekintetem, egy üveg belga sör volt, valamelyik kisboltban vehette. Ő észrevette, hogy figyeltem.

– Igen, ki kellett mennem venni valami értelmeset – mutatta fel az üveget. – Borzalmas íze van a benti söröknek, szerintem belehugyoztak a poharakba.

– Hát akinek a belga sör a mérce…

– Kérdezhetek valamit? – azzal beleivott az italba. – Jó, tudom, hogy semmi közöm hozzá, szóval nem muszáj válaszolni.

– Már kérdeztél, de jól van, kérdezz csak még egyet.

Egy nagyon kicsit érdekelt, hogy mi olyat tud kérdezni, amihez saját állítása szerint semmi köze nem volt… őt sosem érdekelte, hogy valami nem volt odaillő, mindig lökte a hülyeségeit, még a csapatmegbeszélések kellős közepén is.

– A férjed tényleg öt évvel fiatalabb nálad? – nézett rám érdeklődve.

– Ezt meg kitől hallottad? – kérdeztem vissza.

Végül is nem volt titkos a dolog, mert egy-két kolléganőmnek mutogattam még régebben képeket az esküvőnkről, mivel nagyon kíváncsiak voltak rá, aztán persze mondanom kellett nekik pár szót Norbiról is, szóval gyorsan el tudtak terjedni a hírek.

– Mindenkiről vannak ilyen-olyan pletykák – vont vállat Robi.

– Még jó, hogy rólam csak ez.

– És így van, vagy nem? – mosolygott.

– Igen, így van – mondtam, ő erre szemmel láthatóan meglepődött, de nem negatív értelemben, mintha örült volna, hogy megtudott rólam valami új dolgot, amit eddig sosem gondolt volna.

– Azta… Mutass már egy közös képet, hogy hogy néztek ki együtt. Már ha nem baj, persze – tette hozzá.

– Miért, mostanában a pasik is érdekelnek? – mosolyodtam el.

– Na, így ismersz te engem? – nézett rám szúrós szemmel. – Mondom, hogy közös kép érdekel.

– Hát jó, ha muszáj – mondtam, elővettem a telefonomat, és megkerestem az egyik kedvenc képemet, amin a kocsiban ültünk Norbival a visegrádi kilátónál.

Ezen mindketten jól néztünk ki, neki pont olyan hosszúságú volt a haja és a borostája, ami nagyon jól állt neki, és még kivételesen én sem vágtam hülye fejet.

– Na, de így könnyű, főnök, hogy nincs rajtad smink… – mondta Robi, amikor szemügyre vette a képet. – Így meg nem mondaná az ember, hogy nem egyidősek vagytok. Amúgy ő hány éves, huszonhárom?

– Igen – mondtam, közben eltettem a telefonom.

– Ő meg idősebbnek néz ki.

– Igen, elvileg nem látszik, hogy öt év van közöttünk. De az se érdekelne, ha látszana – mondtam, közben beleszívtam a cigibe.

– Ne is érdekeljen. És hány évesen ismerkedtetek meg?

– Én huszonnégy voltam, ő meg tizenkilenc.

– Aztakurva… Ha nekem tizenkilenc évesen lett volna huszonnégy éves barátnőm… hát igaza van a pasidnak, lehet, hogy én is elvettem volna feleségül.

– Jól van, Robikám – hagytam rá, majd tovább szívtam a cigit, ő meg belekortyolt a sörbe.

– De amúgy minden oké veled? – fordult felém, én ránéztem.

Nem tudtam mire vélni a kérdést, pont azért, mert ez kivételesen őszinte megnyilvánulás volt tőle, most nem játszotta az agyát, mint mindig. Tudtam, hogy társaságban imádja produkálni magát, de olyan végül is sosem volt, hogy kettesben lettünk volna.

– Miért ne lenne? – kérdeztem.

– Úgy tűnik, mintha nem lenne minden rendben. Nem bánik veled jól a férjed? – tette fel az újabb kérdést.

– Miből gondolod ezt, tényleg?

– Hát egy kicsit mintha megváltoztál volna. Először is a cigi… aztán meg már nem olyan vagy velünk, mint régen. Múltkor is, amikor visszajöttél a szabiról, azt mondtad, oldjuk meg, amit elcsesztünk, és otthagytál minket, ahelyett, hogy segítettél volna. Nem lustaságból nem csináltuk meg, hanem mert nem tudtuk, hogyan kell – nézett rám jelentőségteljesen.

Hirtelen ráeszméltem, hogy ez a lehetőség akkor meg sem fordult a fejemben, hogy nem sumákoltak, hanem nem tudták a dolgokat. Tényleg ennyire leszarnám a környezetemet? De ügyesen kivágtam magam, eszem ágában sem volt kimutatni, hogy elbizonytalanodtam.

– Ott volt Zsuzsa, ő helyettesített engem, miért nem kérdeztétek meg őt, ha nem értettetek valamit? Meg kell szoknotok, hogy nem tudok mindent megoldani helyettetek. Nyilván el tudod képzelni, hogy egy hetes kihagyás után mennyi teendő zúdult rám.

Ő csak bólintott.

– Jó, elhiszem… na de mi van a cigivel?

– Sajnos nem először szoktam vissza rá – mondtam, azzal ki is dobtam az elszívott csikket.

– Aha, jó… tehát akkor nem arról van szó, hogy rosszul bánik veled a csávó? – kérdezte újra, én már felnevettem ezen az abszurd helyzeten.

– Nem. És különben is, ha valakinek valami baja van az életben, nem feltétlenül csak az lehet, hogy szarul bánik vele a társa.

– Jó, de azért egy próbát megért – mondta, és már úgy vigyorgott, mint eddig mindig, ha valamilyen hülyeség járt a fejében. Elindult vissza az étterem felé, de még idevetette nekem: – Amúgy nagyon dögös vagy smink nélkül.

– Jól van… – bólogattam elnézően.

„Jaj, Robikám, akkor se kellenél, basszus, ha a házasságom romokban heverne” – gondoltam. Egyébként furcsa volt, hogy észrevette, hogy valami nincs rendben velem, mert tök felszínes embernek ismertem meg őt, de mondjuk ennek ellenére még mindig annak tartottam. Abban biztos voltam, hogy senkinek nem mondanám el itt munkahelyen, hogy milyen szar dolgok értek engem az életben, és hogy több vagyok annál, mint akit mutatok magamból. Azt hiszem, Nikinek is csak azért tudtam megnyílni, mert nála első pillanattól éreztem, hogy megtehetem. Elnevetgéltem a csapatommal, néha kicsit bekeményítettem náluk, ha úgy hozta a helyzet, de engem ennél mélyebben már nem érdekelt ez az egész.

Ekkor megjelent kint Niki, legnagyobb meglepetésemre engem keresett.

– Basszus, Anett, már nem tudtam, merre vagy…

– Itt kint romantikázom a kuka mellett – vigyorogtam.

– Hát csodálkozom is, hogy mit csinálsz… nem megyünk innen a picsába? Egy kicsit rám tört a bezártság érzés, meg szédülök.

– De jól vagy egyébként? – néztem végig rajta, de nem tűnt vészesnek a dolog.

– Most már igen, hogy kijöttem.

– Na jó, akkor menjünk tényleg, nekem is hányingerem van már.

Én még visszaszaladtam a cuccaimért, aztán anélkül leléptem, hogy bárkinek is köszöntem volna.

– Na merre? – kérdeztem Nikitől.

– A boltba, kell valami jó pia.

Ebben egyet értettem vele, vettünk egy-egy üveg jó minőségű német sört, direkt nem belgát, amit Robi vett, és már a boltból kijövet felbontottuk.

– Figyi, Norbi mondta, hogy ma este deszkáznak Bencéékkel a Deákon, ne menjünk el hozzájuk? – húztam Niki agyát, de ő ráharapott az ötletre.

– Jó, menjünk.

– Komolyan? Pedig csak vicceltem.

– Nem érdekel, Anett, menjünk, ma már jöhet bármi – legyintett.

– Hát jó – nevettem.

Nem voltunk messze a Deák tértől, húsz perc alatt odaértünk gyalog. Az sem lett volna nagy gond, ha nem lettek volna ott Norbiék, akkor is elfoglaltuk volna magunkat valahogy, de ott voltak. Norbit már messziről felismertem a fekete New York Yankees baseball sapkájáról, Nikire mosolyogtam.

– Na, újra látni fogod Bencét.

– Jöjjön, aminek jönnie kell.

Odamentünk a gördeszka pályához, leültünk az egyik padra, ahol a srácok hátizsákjai voltak; aztán csak figyeltük őket, hogy mikor vesznek észre minket. Tudtam, hogy Nikit azért nem érdekli, hogy itt van Bence, mert már jó sokat ivott, szóval egy kicsit hibásnak éreztem magam, hogy ilyen helyzetbe hoztam, de már én sem tudtam teljesen objektíven szemlélni az eseményeket. Norbit néztem, ahogy végiggurult a pályán, Bence ott volt közvetlenül mellette. A másik két barátjuk, Dani és Laci egy távolabbi sarokban beszélgettek és cigiztek pár sráccal. Látszott, hogy Norbi és Bence tényleg a deszkázás és nem a bandázás miatt jártak ki elsősorban, ők vették egyedül komolyan itt ezt a sportot. A többi ember csak egyszer-kétszer ment végig a pályán, többnyire csak cigiztek, ittak, és röhögtek. Jó két perc kellett, mire Norbi észrevett. Eleinte csak idepillantott a pad felé, aztán az mp3-át kezdte piszkálni, de hirtelen leesett neki, hogy mi vagyunk azok, ide is jött azonnal.

– Nahát, lányok, szar volt az elit emberek bulija? – kérdezte.

– Ne is mondd – morogta Niki.

Én felálltam, hogy megöleljem Norbit, átkaroltam a nyakát és szorosan hozzásimultam.

– Jaj, bébi, izzadt vagyok – mondta, de azért ő is átölelte a derekamat, aztán megcsókolt.

– És szerinted zavar?

– Na, volt már piálás, igaz? – kérdezte tőlünk, miután elengedtük egymást.

– Azért látom, nálatok is – néztem a padon hagyott üres sörös dobozokra.

Ekkor megjelent Bence, köszönt nekünk, majd rágyújtott egy cigire, szemmel láthatóan nem jött zavarba, hogy újra látta Nikit.

– Mi az Anett, jöttél hazavinni az uradat? – kérdezte.

– Jézusom, dehogy, csak beköszöntünk – mondtam.

– Akkor ne is rohanjatok – szólt Bence. – Jöhetnétek velünk bulizni.

– Mégis hol van buli csütörtök este? – kérdezte Niki a szokásos burkolt oltogatós stílusában, amivel általában a hülye munkatársakat szokta kitűntetni.

– Hát Danikáéknál – mondta Norbi. – Összeköltözött a két hülyegyerek egy albiba, egész végig könyörögtek nekünk, hogy menjünk át hozzájuk megnézni a lakást, de nem akartunk… de így már más a helyzet, hogy itt vagytok.

– Jaja, van kedvetek? – nézett ránk Bence.

– Már hogy ne lenne – mondtam.

– Ennél a céges szarnál csak jobb lehet – tette hozzá Niki.

– Az már biztos – bólogatott Norbi.

Bence elordította magát, hogy „Danika!’, mire a pálya végében csövező Dani és Laci idejöttek hozzánk.

– Na, skacok, mégis átmennénk megnézni a kéglit, és csapnánk egy kisebb bulit, ha benne vagytok.

– Egy elő-lakásavatót? Hát persze – mondta Laci lelkesen. – De mi is hozzuk a csajainkat, ha ti is.

– Hozzátok, leszarom… csak menjünk.

Még szervezkedtek negyed órát a srácok, hogy mi legyen, hogy legyen. Dani és Laci felhívták a barátnőiket, hogy fél óra múlva találkozzanak a lakás előtt, lehetőleg hozzanak kaját és piát, aztán mi is indultunk. A lakás természetesen Újpesten volt, hol máshol… A Deák metróaluljáróban Laci felbontott az ellenőr orra előtt egy sört, az rá is szólt, de a srác elküldte a picsába.

A metró kocsiban Dani és Laci nem bírtak magukkal, menet közben gördeszkáztak fel-alá, én Norbi mellett ültem, velünk szemben meg Niki és Bence. Ők elmélyülten beszélgettek, mi meg Norbival elmélyülten smároltunk.

Újpestre érve Dani és Laci előrementek a lakásba, mi meg négyen vásároltunk még pár dolgot egy éjjel-nappaliban. Vettünk két üveg vodkát, pár narancslevet, kólát, meg egy rakat chipset és ropit.

– Na, ha Danikáék csajai is hoznak pár dolgot, akkor szép lesz ez – mondta Bence elégedetten.

A lakás egy lakótelepi ház földszintjén volt, tartozott hozzá egy utcára néző terasz is, ami le volt rácsozva, hogy illetéktelenek ne tudjanak bemenni, bár Bencének volt egy olyan kósza ötlete, hogy onnan kéne bejutni… Végül az ajtón át közelítettük meg a lakást, lepakoltuk a cuccokat, majd a házigazdák körbevezettek minket. Jó nagy lakás volt, két félszobával és egy nappalival, csak az rontott az összképen, hogy egyelőre szinte minden dobozokban volt. A srácokat ez szemmel láthatóan nem zavarta, mindig csak azt kezdték el kipakolni, amire éppen szükség volt, például poharakat, tányérokat… Megérkeztek Dani és Laci barátnői is, bemutatkoztunk egymásnak, de nem nagyon hallottam a nevüket, mert ekkor már ordított a zene.

Innentől kezdve már csak emlékfoszlányok maradtak meg…

*** 

Egyszerre ébredtünk fel Norbival, az órámra nézve láttam, hogy reggel hét volt. Egy egyszemélyes matracon töltöttük az éjszakát, ami az előszobába volt letéve, és szerencsére volt rajtunk ruha, ami vendégségben sosem ártott… Próbáltam felidézni, hogy mi történt, de nem emlékeztem tisztán semmire.

A nappaliban ittuk a vodka-narancsot, röhögtünk idióta történeteken.

Kint voltunk a teraszon, egy szomszéd ránk szólt, hogy legyünk halkabban, mire Dani visszaordított, hogy kussoljon.

Nikivel elszívtunk közösen egy cigit, és közben megállás nélkül röhögtünk, Norbi megkérdezte, hogy biztos sima cigi-e.

Niki és Bence a konyhában smároltak.

Laci üvegezni akart a nappaliban, de Norbi leoltotta.

Valakinek a csaja ledobta a pólóját.

Valakinek a csaja elhányta magát a wcben.

Norbival a fürdőszobában csókolóztunk, de ennél tovább nem jutottunk, már nem voltunk olyan állapotban… különben is aztán ránk nyitott valaki.

A nappaliban néztük, ahogy Daniék kicsomagolnak egy Forma-1-es távirányítós autót, meg egy focilabdát, hogy lehessen focizni a lakásban.

És ennyi, ez volt az utolsó, amire emlékeztem.

Most valahogy felkeltünk és kitámolyogtunk a konyhába inni egy kávét. Mindenki aludt még, a nappaliban Dani a csajával feküdt a kanapén, a többieket nem láttuk, ők biztos bent voltak a szobákban. Kávé után kimentünk a teraszra elszívni egy cigit, a csípős őszi reggeli levegő egy kicsit jól jött másnaposság ellen, de azért kevés volt. Néztük, ahogy ébredezik a lakótelep, az emberek mentek dolgozni, a gyerekek iskolába.

Az járt a fejemben, hogy össze kéne szednem Nikit, és valahogy el kéne menni melózni, de rögtön elvetettem ezt a képtelen ötletet.

– Betegszabi lesz ebből – mormogtam.

Norbi rám mosolyogott, majd átölelte a vállam.

– Úgy érzem, felelősségteljes szülők leszünk, bébi.

***

Otthon délután három körül keltem ki az ágyból, Norbi még aludt, és nem is akartam felébreszteni. Kimentem a konyhába inni egy kis vizet, és mivel már egész jól voltam, ezért gondoltam, hogy megpróbálkozom az evéssel is.

Reggel gyalog jöttünk haza, de még ez a tizenöt perces séta is elég megerőltető volt úgy, hogy szarul voltam. Itthon Norbi azonnal lefeküdt, de nem tudott aludni, csak szenvedett ő is, én meg ittam egy aszpirint, majd felhívtam a háziorvosomat, hogy nem vagyok munkaképes állapotban, ezért írjon ki. Csak annyit kérdezett, hogy van-e lázam, mondtam, hogy nincs, aztán mondta, hogy majd ugorjak be a táppénzes papírért a recepcióhoz, és az egész le is volt tudva. A nehezebb része ezután jött, fel kellett hívnom Rékát, hogy neki is előadjam ugyanezt, de igazából leszartam, hogy mit szól majd. Próbált velem szigorú lenni, de én mondtam, hogy bemegyek szívesen dolgozni, de nem sokat leszek a helyemen, hanem inkább a mosdóban töltöm majd az időm nagy részét, mert olyan szar állapotban vagyok. Erre ő flegmázott, én visszaflegmáztam, mondtam, hogy majd viszem a táppénzes papírt, ő meg morogva elköszönt.

Ezután tényleg ki kellett mennem a WC-re hányni, undorító egy érzés volt, de legalább megkönnyebbültem, nem fojtogatott tovább ez az alattomos rosszullét. Legalább tizenöt percig mostam a fogam, aztán lefeküdtem Norbi mellé, ő megkérdezte, hogy minden rendben van-e, mondtam, hogy nagyjából megvagyok… aztán elaludtunk mindketten.

Most, ahogy a konyhában pirítóst készítettem magamnak, eszembe jutott Niki, hogy ő vajon volt-e ma dolgozni. Emlékeztem rá, hogy smároltak Bencével, reméltem, hogy nem haragszik rám, amiért miattam újra találkozott a sráccal. Amúgy nem is tudom, hogy miért támadt az az ötletem, hogy menjünk oda Norbiékhoz a Deákra, valószínűleg azért, mert távol akartam lenni a számomra idegen munkahelyi közegtől. Olyanokkal akartam lenni akiket szerettem, Norbival és Nikivel, és örültem, hogy Niki is inkább velünk akart lenni, mint a kollégákkal. Untam nagyon a céges társaságot, röhejes volt, hogy bent az irodában megjátsszák magukat, hogy mennyire komoly emberek, aztán meg egy-egy ilyen buli alkalmával nem tudnak uralkodni magukon, és hullarészegre isszák magukat. Réka is jött ezekkel az álszent dumáival, hogy hogy merészeltem lebetegedni (persze, nyilván tudta, hogy másnapos voltam), de én legalább nem idegenek előtt égettem le magam. Számomra a munkahely egy olyan hely volt, ahova dolgozni járok, és nem barátkozni és bulizni; ha jól akartam magam érezni, akkor ezt nem ott kerestem. Mondjuk ez csak ennél a cégnél volt így, az előzőnél sajnos eléggé ott éltem az életemet, de azért ott is tudtam, hogy hogyan kell viselkedni.

Persze, most rágódhatnék azon, hogy miért nem vagyok olyan felelősségteljes, hogy este tizenegykor már nem vágok bele egy újabb iszogatásba, miközben másnap munka, ráadásul fontos meetingek voltak napirenden. De teljesen hidegen hagyott a dolog, hogyha magas pozícióban lévő emberek megengedhetik maguknak, hogy részegen fetrengjenek a földön, akkor egyszer én is lóghatok munkából. Az orvos kiírt, innentől kezdve mindenki gondoljon, amit akar. Azzal sem foglalkoztam, hogy önmagában nem ciki-e, hogy huszonnyolc évesen szívesen részt vettem ebben a buliban, szerintem ez simán belefért. Tizenhat évesen nem engedtek bulizni, tizennyolc éves koromtól kezdve meg nem volt kivel menni; most volt kivel, hát mentem. Ha majd gyerekeink lesznek, legalább nem fogjuk megbánni, hogy valami kimaradt az életünkből…

Amikor megettem a pirítóst, visszamentem a szobába, és mivel Norbi még mindig aludt, ezért fogtam a telefonomat, hogy megkérdezzem Nikit, ő hogyan viseli a mai nap megpróbáltatásait. Újra kimentem a konyhába, hogy ne zavarjam a telefonálással Norbit.

– Na szia, mi van veled? – kérdeztem, amikor Niki felvette.

– Hát semmi, itthonról dolgozom… vagyis inkább alszom a laptop előtt.

– Nem csodálom. Nálam most nincs itt a laptop, de olyan szarul voltam reggel, hogy amúgy sem dolgoztam volna, inkább kiírattam magam.

– Basszus, de irigyellek. Mármint amiatt, hogy nem kell dolgoznod.

– Csináltunk magunknak egy jó kis hosszú hétvégét. Na és mi van Bencével?

– Megbeszéltük a dolgokat… Ma este találkozunk, úgyhogy valahogy össze kell magam szednem addigra. De elvileg most megpróbáljuk együtt rendesen.

– Tényleg? Na és örülsz?

– Pasiknak örülni manapság? Majd meglátjuk mi lesz, mindenesetre tegnap is olyan jót beszélgettünk.

– Jól van, sok sikert, hátha ő jobb lesz, mint az eddigiek.

– Meglátjuk, tényleg. És te jól vagy? – kérdezte.

– Most már igen, aludtam pár órát.

– Jól tetted, tegnap nagyon kiütöttétek magatokat, viccesek voltatok.

– Tényleg? – kérdeztem. – De te is be voltál már rúgva.

– Igen, de annyira nem, mint ti. Mi Bencével szinte nem is ittunk egyáltalán, csak néztük, ahogy ti vedeltek. De mondom, aranyosak voltatok.

– De kedves tőled, én azt hittem, hogy te is durván be vagy állva, azért viselkedtem olyan hülyén.

– Na jó, azért engem sem kellett félteni – nyugtatott meg. – Nem viselkedtél hülyén, csak egy kicsit túltoltátok magatok.

– Ez után a szar céges buli után muszáj volt.

– Na ez igaz – mondta, én megkérdeztem:

– Szóval akkor nem baj, hogy mondtam este, hogy keressük meg Norbiékat?

– Jaj, nem… Én is akartam menni, és végül is jól alakultak a dolgok. Szerencsére nem csináltam semmi olyan baromságot, hogy durván leittuk magunkat, aztán meg dugtunk a fürdőkádban.

– Hmm – mormogtam, próbáltam felidézni, hogy mit is csináltuk pontosan Norbival a fürdőszobában, de tényleg csak arra emlékeztem, hogy csókolóztunk.

Niki mintha olvasott volna a gondolataimban, így szólt:

– Nyugi, ti sem dugtatok a fürdőkádban.

– Jól van, ennek örülök. Nem tudod, ki nyitott ránk?

– Dani akarta bevinni a barátnőjét, de tényleg nem csináltatok semmi olyat.

– Akkor jó, tényleg… De amúgy azt hittem, hogy Bencével lefeküdtetek egymással, mert reggel nagyon el voltatok tűnve.

– Ja, nem feküdtünk le. Szerencsére ő sem akarta a kisszobában, egy koszos matracon, miközben a barátai kint tombolnak a nappaliban.

– Hát igen, micsoda úriember – vigyorogtam.

– Igen, az… Ma este már úgyis lesz rá lehetőség normálisan. És persze az sem árt, hogy most le tudok előtte zuhanyozni.

– Nyilván nem hátrány.

Lassan elköszöntünk egymástól, majd megint visszamentem a szobába, Norbi már ébren forgolódott az ágyban, én odafeküdtem mellé.

– Na, jobban vagy már bébi? – kérdezte, miközben átölelt.

– Igen, és te?

– Én is, sokkal. Kivel beszélgettél?

– Felhívtam Nikit – mondtam.

– És összejöttek Bencével?

– Elvileg igen… szóval most remélem mindenki boldog.

– És direkt azért jöttetek tegnap, hogy találkozhassanak?

– Nem, én javasoltam, hogy menjünk oda hozzátok, de csak azért, mert veled akartam lenni.

– Milyen aranyos vagy – mosolygott, majd megsimogatta a hajam. – Erről jut eszembe… Emlékszem, mit mondott Bence, amikor legelőször mondtam neki, hogy egy öt évvel idősebb nővel járok. Azzal jött, hogy biztos valami nem oké veled, ha egy húszéves sráccal vagy együtt. Akkor most Niki is hülye, mert fiatalabb sráccal van?

– Tényleg azt hitte Bence, hogy valami baj van velem? – vontam fel a szemöldököm, ez új volt nekem.

– Igen, de akkor még nem ismert téged.

– Hát ez tök jó, Bence azt hitte, hogy dilis vagyok, Miksa meg azt, hogy pénzéhes ribanc vagyok… mik ki nem derülnek.

– Micsoda? Honnan veszed, hogy Miksa ezt hitte rólad? – kérdezte meglepetten.

– Ő maga mondta nekem még az Újpest meccs után. De hozzátette persze, hogy tévedett.

– Még jó, hogy hozzátette – morogta. – De hülye, hogy ilyet mond. Meg persze, biztos az vagy, a pénzéhes ribancoknak nyilván olyan pasi kell, mint én voltam akkor, hogy százötvenet kaptam zsebbe a kisbolti melóért.

Ezen csak mosolyogtam, majd így szóltam:

– De egyébként Niki és Bence között csak három év van, mert Bence egy évvel idősebb nálad, nálam meg Niki egy évvel fiatalabb.

– Jól van, nem baj, Niki is elcseszett, mert fiatalabb sráccal kezd – szögezte le Norbi.

– Jó, manapság ki nem elcseszett.

– Csak vicceltem – legyintett.

– De én nem.

Ő erre megsimogatta az arcom, majd megcsókolt. Én rögtön a nyelvét kerestem, egészen beleéltük magunkat a dologba, elkezdte a derekamat, majd a fenekemet simogatni.

– Örülök, hogy jöttetek… – mormolta.

– Én is – mondtam, majd újra türelmetlenül az ajkai után kaptam.

– És annak is örülök, hogy ilyen vagy – tette hozzá, én ránéztem. – Tök jó, hogy sosem nyávogsz, ha néha iszom meg bulizni szeretnék, hanem jössz velem, és jól érzed magad.

– Ez csak természetes, hogy jól érzem magam veled.

Te tanítottál meg újra élni – gondoltam, de ezt már nem mondtam ki, hanem tovább csókolóztunk. Beletúrtam a hajába és a vállát simogattam, ő meg rögtön a lábam közé nyúlt és elkezdett simogatni a bugyin keresztül, majd nemsokára fölém kerekedett.

– Látod, másnaposan, étlen-szomjan is te kellesz nekem legelőször – mondta, aztán a nyakam kezdte csókolgatni.

– Akkor dugj meg… de tényleg ne húzd az időt.

Amikor végre belém hatolt, tudtam, hogy innentől mindketten elvesztünk…

***

Egy esős szombat délután értelemszerűen nem volt kedvünk sehova sem kimozdulni, Norbi a Playstationt nyomogatta, én meg az ágyon fekve olvastam. Egy idő után megunta, hogy a legújabb bűbájos zombis játékban nem tudott megcsinálni egy nehéz részt, ezért velem kezdett foglalkozni, jobb híján megkérdezte, hogy mit olvasok.

– Skandináv történelmet, egy munkatársamtól kaptam kölcsön – mormogtam, fel sem néztem, mert tudtam, hogy nem érdekli.

– Tényleg? – kérdezett vissza gúnyosan. – Miért nem inkább a „Hogyan szokjunk le a cigiről?”–könyvet olvasod?

Erre mérgesen felpillantottam, de próbáltam nyugodt hangon válaszolni.

– Hanyagoljuk ezt a témát, vagy még olyan dolgokat fogok mondani, amit később megbánok.

– De kicsim, nem jön a gyerek, tényleg le kéne szoknod – folytatta, én meg összecsaptam a könyvet, és felültem.

– Jól van, látom kelted a feszültséget…

– Nem, csak elmondom, amit gondolok – mormogta sértődötten.

– Jó, de a ciginek ehhez nincs semmi köze.

– Miért, amikor nem cigiztél, egyből sikerült, most, hogy cigizel, meg nagyon nem akar jönni.

– Figyelj, most van szeptember vége, kb. június eleje óta próbálkozunk. Nincs abban semmi, hogy négy hónap alatt még nem jött össze, ez teljesen normális.

Ezt tényleg így is gondoltam, nem stresszeltem rá a dologra. Persze, nagyon jó lett volna, ha végre újra sikerült volna teherbe esni, de megfogadtam, hogy nem aggódok ezen. Ha először sikerült, biztosan sikerül majd másodszorra is, szerintem nincs baj, ha fél évig még nyoma sincs a gyereknek. Utána talán elgondolkodnék, hogy miért nem jön össze, de addig nem akartam ezen tépelődni. A szexre sem úgy tekintettem, mint gyerekcsinálási szertartásra; ha ez így lett volna, nekem ott már meg is halt volna a dolog. Továbbra is az volt az elsődleges szempont, hogy élvezzük. Ha éppen olyan dolgot csináltunk, amiből nem lehetett gyerek, eszembe sem jutott azzal elrontani a hangulatot, hogy kétségbeesetten rászólok Norbira: „Mindenképpen élvezz belém”. Azt sem tudtam pontosan, hogy mikor volt a peteérésem, és nem is szándékoztam bevetni semmilyen praktikát, hogy megtudjam. Nagyon távol álltak tőlem ezek a dolgok, még így is, hogy tényleg nagyon szerettem volna gyereket, és hogy alapjába véve szomorú voltam, ha arra gondoltam, ha minden jól ment volna az elsővel, akkor már szülők lennénk.

Ez sajnos egyre gyakrabban eszembe jutott, főleg így, hogy szinte állandóan borús idő volt, ez nem nagyon használt a kedvemnek. Ha néha a gyerek-témára gondoltam, inkább azt sajnáltam, hogy az első nem jött össze, és nem azt, hogy most egyelőre még nem estem teherbe. Augusztus végére voltam vele kiírva, tehát ha minden jól ment volna, már itt lett volna velünk… Nem töltött el különösebb szomorúsággal a dolog, inkább csak azon gondolkodtam, hogy miért alakult ez így, mivel érdemeltük ezt ki. Kevesebb, mint három hónap volt hátra karácsonyig, de így semmi hangulatom nem volt hozzá, mivel eredetileg úgy terveztük, hogy a karácsonyt itthon ünnepeljük hármasban igazi családként.

– Tudom, de az biztosan nem használ, hogy cigizel – mondta Norbi.

– Miért, az használ, hogy te cigizel? – kérdeztem vissza.

– De én már akkor is cigiztem, amikor az előző megfogant, nem rajtam múlik.

– Oh, persze, semmi sem rajtad múlik, minden az én hibám. Most, hogy elkezdtem én is cigizni, miattam nem jön a gyerek, de az nem baj, hogy te végig cigiztél az előzőnél.

– Jó, nem hibáztatlak, de tényleg nem éred föl ésszel, hogy nem használ?

– Tudom, hogy nem használ, de majd ha megtudom, hogy teherbe estem, akkor semmibe sem fog telni abbahagyni.

– Ha ez annyira semmiség, akkor miért nem most hagyod abba?

– Mert nincs miért abbahagyni… De szerintem te is ezt érzed – néztem a szemébe, ő nem mondott semmit, inkább témát váltott.

– Jó, szóval akkor rendben van, hogy négy hónapig nem történt semmi? Akkor előtte miért jött össze azonnal? – kérdezte nyugodtabb hangon.

– Nem tudom, akkor összejött, most nem… Ha gondolod, elmehetünk orvoshoz is megkérdezni, és ha akarod, te is elmehetsz kivizsgáltatni magad – mosolyogtam rá, mert tudtam, hogy erre ki fog akadni.

Így is lett, rögtön tiltakozni kezdett:

– Jézus, dehogy megyek, nincs nekem semmi bajom. Elsőre is ment gond nélkül.

– Na látod – mondtam. – Nemsokára esedékes lesz nekem az éves vizsgálat a nőgyógyásznál, majd rákérdezek a dolgokra.

– Jó, de ne vidd túlzásba te sem, nehogy még bemesélje neked, hogy valami bajod van, vagy hogy velem van a baj.

– Jaj, nyugi, vizsgálat nélkül amúgy se tudja alátámasztani, hogy bárkinek bármi baja van – nevettem, nagyon vicces volt, hogy így vélekedett az orvosokról.

– Na pont ez az, én nem akarok vizsgálatokra járni, én erre nem vagyok kíváncsi – morogta, ez már nem tetszett annyira, élesebb hangvétellel reagáltam:

– Ja, persze… Én szokjak le a cigiről, hozzak meg minden áldozatot, de te még egy vizsgálatra sem mennél el, ha esetleg szükséges lenne. Csak legyen gyerek, téged nem érdekel, hogyan; a lényeg hogy neked ne kelljen érte semmit sem tenni.

– Na jó, én cseszettül nem ezt mondtam.

– Jól van – hagytam rá. – Eleve nem én hoztam fel a témát, és nem is értem, miért cseszegetsz engem. Inkább örülnél, hogy nem olyan vagyok, mint az átlag nők, hogy állandóan csak a gyerekről beszélek és csak a gyerek miatt akarnak szexelni.

– Te meg inkább annak örülj, hogy én szeretnék gyereket, nem úgy, mint a többi balfasz férfi, akik még harmincöt éves korukban is fosnak tőle.

– Hát amúgy néha nem is értem, hogy huszonhárom éves létedre minek neked gyerek… nyomkodd inkább a Playstationt.

Ahogy kimondtam, rögtön tudtam, hogy ezt nem kellett volna, de csak a harag hozta ki belőlem, hogy szálljon le végre a témáról.

– Na jó, inkább kimegyek, mert lehet, hogy most én mondanék olyat, amit megbánok… Komolyan, hogy tudsz ilyen hülye lenni? És akkor még kedves voltam – azzal felpattant és kivágtatott a szobából.

Én csak sóhajtottam, legszívesebben rögtön utána mentem volna, hogy bocsánatot kérjek, de még vártam, mert nem akartam azonnal a nyakába ugrani. Ez tényleg nem volt szép tőlem, mivel pont azt szerettem benne, hogy ő nem olyan volt, mint a többi pasi, akik féltek a felelősségtől… De abban nem volt igaza, hogy szerinte csak nekem kellett volna leszoknom a cigiről, és hogy orvoshoz sem akart elmenni. Jó, nem is akartam őt semmilyen vizsgálatra küldeni, de nem tetszett, hogy ennyire tiltakozott.

Öt perc múlva kimentem hozzá a konyhába, ő a konyhaasztalnak dőlve egy zacskó chipset evett, és tüntetőleg oldalra bámult ki az ablakon. Én odaléptem elé, és mivel nem ment arrébb, átöleltem a nyakát. Ő morcos képpel kezdett méregetni, de tudtam, hogy már nem mérges, csak vágja a pofákat.

– Ne haragudj… – mosolyogtam, majd adtam egy puszit a szájára.

Ő nem szólt semmit, csak megcsókolt, én viszonoztam.

– Gyere, csináljunk gyereket – vigyorogtam, majd elnevettük magunkat.

– Ezzel nem fogsz felizgatni – mondta.

– Pedig úgy érzem, már sikerült…

***

– Te hogyan engeszteled ki Norbit, ha éppen haragban vagytok? – kérdezte Niki.

– Öhm… szexszel – feleltem.

– Mondjuk gondolhattam volna – mormogta, de aztán elmosolyodott.

– Lehet, hogy szánalmasan hangzik, de eddig mindig bevált, és nyilván csak kisebb problémáknál működik. Miért, nálatok van valami gond Bencével, veszekedtetek? – kérdeztem.

– Ja, nem, csak kérdeztem. Mármint nyilván néha összekaptunk, de azért az első egy hónapban még nem szokásom komolyabban veszekedni.

– Akkor még nem mutatod ki a fogad fehérjét, ugye?

– Így van.

Nálunk voltunk a konyhában, éppen tányérokat kerestünk, mert időközben megérkezett a két pizza, amit rendeltünk. Péntek este volt, a srácok kitalálták, hogy jöjjünk össze négyesben és nézzünk filmet, igyunk, beszélgessünk, mert milyen jó buli páros randit tartani. Norbi és Bence éppen a szobában voltak és Fifáztak a Playstationön, ilyenkor a kaját is leszarták, majd csak akkor veszik észre, hogy van mit enni, ha a képükbe toljuk a pizzát.

– Most akkor milyen filmet nézünk? – kérdezte Niki.

– Nekem Norbi azt mondta, hogy mindenképpen második világháborúsat akarnak nézni, mert ez a téma kivételesen mindenkit érdekel.

– Hát ezt jól kitalálták így péntek esti laza kikapcsolódásnak.

– Nem baj, legalább kitaláltak valamit, így nem azon veszekedünk, hogy mi csajos filmet akarunk nézni, ők meg valami agyatlan akciófilmet – mondtam.

–  Jó, ez igaz, de remélem, valami izgalmasat találnak, mert nincs kedvem végignézni egy tömény két órás fekete-fehér dokumentumfilmet, ahol egyszerre beszélnek monoton hangon magyarul és angolul a normandiai partraszállásról.

– Nem hiszem, hogy ilyen szar lenne az ízlésük.

Bevittük a szobába a két pizzás dobozt és a tányérokat, letettük az éjjeliszekrényre, aztán szóltunk a srácoknak, hogy akár kezdhetnénk a filmet, de ők még nem fejezték be a meccset. Az ágy szélén ültek szembe a tévével, Norbi volt a Manchester United-del, Bence meg a Real Madriddal, a 80. percben jártak és éppen vérre menő küzdelem folyt.

– Szerintem akár nélkülük is ehetünk – mondtam Nikinek, ő meg csak a szemét forgatta.

Én csak mosolyogtam ezen, aztán leültünk mögéjük az ágyra, elvettünk magunknak egy-egy szelet pizzát, türelmesen vártuk, amíg a fiúk befejezik a játékot. Mielőtt jöttek volna Nikiék, lepakoltam az ágyneműt meg a párnákat és letakartam egy takaróval az ágyat, szóval nyugodtan lehet majd filmezés közben itt üldögélni, ha már kanapé nincs a lakásban. Reméltem, hogy semmilyen kínos dolog nem maradt elöl, például valami elfelejtett bugyi, vagy síkosítós doboz; nem akartam, hogy ezen röhögjenek.

A játékban Norbi nyert, nagyon örült a fejének, ennek örömére ki is ment sörért a konyhába, mindenkinek hozott egyet.

– Na, és mit nézünk? – kérdeztem.

– És ami még fontosabb, mikor kezdjük már? – szólt közbe Niki.

– Nyugi lányok, nem kell rohanni – mondta Norbi, aztán nekiállt összekötni a laptopját a tévével. – Amúgy a Haragot nézzük, remélem, megfelel nektek.

– Felőlem, azt sem tudom, miről szól – vonogatta a vállát Niki.

– Tankos film, Brad Pitt van benne – mondta Bence.

– De jó, imádom Brad Pittet – csillant fel a szemem.

– Én utálom Brad Pittet – mormogta Niki.

– Most hátha megszereted – néztem rá biztatóan.

– Hát nem hittem volna, hogy egy ilyen semleges dologban is megtaláljátok a lányos témákat – szólt Bence.

Nemsokára kezdtük is a filmet, hátunkat a falnak vetve elhelyezkedtünk az ágy végében. Norbi volt szélen, utána én, Niki, majd Bence a másik szélén, a srácok direkt nem akartak egymás mellé kerülni, a klasszikust idézve „Csak semmi buzulás”. Közben ettük a pizzát, és a sör is kéznél volt. Már ment a főcím, de ők még nem bírták befogni.

– Azért elég kényelmes így, nem? Még elférne itt két ember simán – szólt oda Norbi Bencének.

– Jaja, simán, de persze nő legyen ez a két ember – vigyorgott Bence.

– Naná – helyeselt a férjem.

– Amúgy te, ebben a filmben nincsenek nők, faszom… – folytatta Bence.

– Ja, baszd meg… Látjátok lányok, nem mondhatjátok, hogy nem gondoltunk rátok.

– Honnan tudjátok, hogy nincsenek benne nők? Még el se kezdődött – szólt Niki.

– Ez háborús film, a háborút meg férfiak vívják, kicsim – mormogta Bence.

– Na ja, öt pasi lesz összezárva egy tankban, szóval baromira nektek kedveztünk ezzel a filmmel – mondta Norbi.

– Hát Brad Pittel mindenképpen – mosolyogtam.

– Jól van, szivi, neked az összes szőke pasi bejön…

– Jó, de tudod, hogy te jössz be a legjobban.

Közben Niki és Bence is elkezdték a maguk romantikus párbeszédét:

– Ez lesz az első film, amit végig tudunk majd nézni – vigyorgott a srác jelentőségteljesen.

Norbi közbeszólt:

– Ugyan, ezt sem kell végignéznetek, érezzétek otthon magatokat!

– Hidd el, nem szeretnéd te azt… – mondtam.

– Milyen sok filmet félbehagytunk már, istenem… – sóhajtott Bence.

– Vagyis inkább csak ment háttérzajnak – tette hozzá Niki, mire Norbi így szólt a barátjának címezve:

– Persze persze, most az elején még dugtok napi háromszor, aztán majd két-három év múlva kétségbeesetten kiírod Gyakori kérdésekre, hogy „Nem kíván a barátnőm, mit tegyek?”

– Ne magatokból indulj ki, haver – vigyorgott.

– Ezt kikérem magamnak – mormoltam.

Amikor már tényleg kezdődött a film, végre abbamaradt ez az értelmetlen szóáradat és inkább figyeltünk.

***

Nikiék fél tizenegy körül mentek haza, előtte azon ment a tanakodás, hogy kihez menjenek fel, Niki mondta, hogy nála rendetlenség van, de Bencét ez nem érdekelte, ezért végül megegyeztek, hogy Nikihez mennek. Elköszöntünk egymástól, majd amikor elmentek, Norbival lefürödtünk együtt, aztán kimentünk a konyhába még csinálni egy kis melegszendvicset vacsorára. Amikor elkészült, leültünk az asztalhoz egymással szembe.

– Azért elég jó most Bencééknek, nem? – kérdeztem.

– Miért?

– Hát hogy azt az időszakukat élik, hogy napi háromszor szexelnek, és még minden nagyon új és izgalmas – mondtam.

– Ja, nem tudom.

Látszott rajta, hogy tényleg nem gondolkodott el ezen a kérdésen, inkább visszakérdezett:

– Miért, hiányzik a napi háromszori szex? Azért úgy láttam, élvezted, ahogy az előbb felültettelek a mosógépre – mondta, mire elmosolyodtam.

– Persze, hogy élveztem, és nem is arról van szó, hogy irigylem ezt tőlük. Csak elgondolkodtam, hogy vajon melyik állapot a jobb, amikor még minden új, vagy amikor már régóta együtt vannak.

– Ja, hát ez jó kérdés. Nyilván nagyon jó volt az elején, amikor alig aludtunk éjszakánként, mert állandóan kefélni akartunk, de akkor még nem ismertük egymást annyira jól, mint most. Nem volt meg a mostani biztonság, hogy van közös otthonunk, van közös jövőnk. Ők még arról beszélgetnek, hogy kinél aludjanak az éjszaka, mi meg eleve együtt lakunk.

– És nem hiányzik, hogy megismerj valaki újat, akivel eleinte minden olyan izgalmas?

– Nem, miért hiányozna? – vonta meg a vállát. – Amikor megismertelek, tudtam, hogy te kellesz nekem, úgyhogy most nincs miről beszélni.

Elmosolyodtam ezen a válaszon.

– És amúgy mikor jöttél rá, hogy én kellek neked? – kérdeztem.

– Hát természetesen már az első találkozásunkkor. Nyilvánvaló volt, hogy teljesen más az életünk, de pont ez tetszett nekem benned, hogy nem olyan voltál, mint az átlag csajok, akiket addig ismertem.

– Nekem is az tetszett benned, hogy teljesen más voltál, mint az addigi pasik.

Ő is rám mosolygott, egy darabig csendben ettünk, majd megjegyezte:

– Amúgy azért nem kerestelek az első találkozás után, mert azon filóztam, hogy tényleg összeillünk-e, kellenék-e neked, de aztán nem bírtam, és felhívtalak.

– Jaa, tehát akkor azért tartott ez ilyen sokáig? Én teljesen letettem róla, hogy keresni fogsz, és meglepő volt, hogy egy hét után mégis felhívtál.

– Gyűjtöttem a bátorságot.

– Legalább nem látszott rajtad, hogy félénk vagy – mosolyogtam.

– Nem is vagyok az. Amúgy már csak azért is meg akartalak hódítani, mert kihívás volt. Nem mindennap hozott össze az élet ilyen nővel, aki szexi volt, magabiztos, és annak ellenére, hogy én fiatalabb voltam, látott bennem fantáziát – vigyorgott rám.

– Na, azt láttam benned, az is biztos.

Tényleg nem bíztam benne az első találkozás után, hogy keresni fog, de amikor megtette, biztosra vettem, hogy csak le akar velem feküdni, ezért tökre úgy készültem arra a találkozóra, hogy meg is fog történni. Úgyis el akartam elmondani neki, hogy elmegyek Angliába hét hónapra, számomra egyértelmű volt, hogy majd ki akarja használni a helyzetet, hogy lefeküdjön velem. Viszont amikor elmondtam neki, láttam rajta, hogy egyik kicsit összezuhant, persze nagyon igyekezett leplezni, de mégis észrevettem. Amikor mondta, hogy meg akar várni, akkor már tudtam, hogy szegény srác bizony rendesen belém van zúgva, és ott azon az éjjel nagyon nem lesz szex. Tényleg nem lett, csak áthatóan néztük egymást a Duna parton az éjszaka fényeiben, aztán úgy smároltunk, mint akik sosem akarják abbahagyni. Már nem is nagyon akartam elmenni Angliába, de nevetséges lett volna ezt ilyen hirtelen lemondani, ráadásul egy tizenkilenc éves srác miatt, akit csak kétszer láttam életemben. Nekem akkor esett le végleg, hogy én is belészerettem, amikor visszajöttem és lefeküdtünk egymással.

– Amúgy meg azért sem hiányzik a sokszor szexelős időszak, mert szerintem sokat megéltünk az akkori dolgokhoz képest, jobban összecsiszolódtunk – mondta.

– Igen, amúgy én is pont így gondolom. Emlékszem, az elején milyen jó volt, hogy annyira vágytam rád, hogy legszívesebben állandóan szexeltem volna veled, de tudom, hogy másnál úgysem érezném ezt. Meg azért olyan vészesen sokat nem változott a helyzet, nyilván érzed, hogy még most is odavagyok érted.

– Persze, és ezt imádom is. És az sem volt semmi, amit Krakkóban leműveltünk, nyilván élvezed a négy orgazmust egy éjszaka alatt.

– Na igen, jó is volt… – mosolyogtam.

– Szóval szerintem az fontosabb, hogy tudom, hogy itt vagy és bármikor számíthatok rád. És ha minden jól megy, még jó sokáig leszel nekem, mert azzal, hogy összeházasodtunk, így döntöttünk.

Én csak néztem őt, és arra gondoltam, hogy mennyire szerettem.

– Örülök, hogy végül fel mertél hívni – mondtam.

– Hát annak én is, bébi – mosolygott rám.