8. fejezet

Hétfőn rossz volt visszatérni a munkába, Niki amúgy is kivolt, mint mindig, ezért megbeszéltük, hogy szerdán elmegyünk meló után moziba, utána meg beülünk valahova beszélgetni. Egész délelőtt Skype-on siránkoztunk egymásnak, hogy karácsonyig egy-két hosszúhétvégét leszámítva nem lesz megállás. Ráadásul a csapatom is elsumákolt pár fontos teendőt a távollétem alatt, ami mikor máskor bukott volna ki, mint amikor visszatértem, ezért kaptam is a lecseszést a felsőbb erőktől. Nem vettem magamra, szépen kiküldtem az emaileket a csoportomnak, hogy kinek mi a dolga, és ha kész vannak, jelentsék a fejeseknek, aztán mint aki jól végezte dolgát, elmentem ebédelni. Nem akartam ilyen dolgokon felbaszni magam rögtön az első napon, mindenki nézzen szembe azzal a szarral, amit kavart magának, de engem hagyjanak ki belőle.

Keddre lecsillapodtak a kedélyek, délelőtt kikukáztam a hatszáz olvasatlan e-mailemet, kb. húsz volt tényleg fontos. Délután szokásos csapatmegbeszélést tartottunk, senkit nem csesztem le a szabadságom alatti rossz hozzáállás miatt, csak elmondtam, hogyha hibáznak, azt úgyis hamarabb megtudja mindenki, minthogy én ki tudnám őket húzni a szarból. És persze örüljenek, hogy nem Réka jött be most helyettem elbeszélgetni velük, és úgy láttam, ennek tényleg örültek. Természetesen soha nem múlt el megbeszélés úgy, hogy Robi ne produkálta volna magát, most is így történt. A jövő heti céges buliról akart tőlem információt megtudni, de mondtam, hogy nálam ez ügyben rossz helyen kopogtat, én is csak annyit tudok, mint mindenki más. Ő még faggatózott volna, de rövidre zártam a témát, nem volt sok türelmem hülyeségekkel húzni az időt.

Végre eljött a szerda, a munkaidőt is túléltem valahogy, aztán mozi előtt még hazaugrottam kajálni. Fél hét körül indultam, még elköszöntem Norbitól, aki az ágyon Playstationözött.

– Mit néztek moziban? – kérdezte tőlem, miközben a Fifában már berúgta vagy a tízedik gólt.

– Csajos filmet, gondoltam téged nem érdekel.

– Hát igen, tényleg nem. Majd én itthon nézek nekem való filmeket… – pillantott rám vigyorogva.

– Felőlem… És amúgy tényleg itthon leszel? Nem érnek rá a többiek?

– Áh, nem nagyon – mormogta, közben megint gólt szerzett a játékban.

– Nem unod még? – néztem a képernyőre.

– De, de most mit csináljak… Amúgy ja, senki sem ér rá. A bátyám otthon olvas, mi mást csinálna? Miksa a barátnőjével van, Bencének szintén randija van.

– Igen? – kérdeztem vissza, nem sokszor említette meg Bence magánéletét.

– Jaja. Mostanában összejár egy csajjal, de azt mondta semmi komoly. Még mindig a te barátnőd, Niki érdekli.

– Tényleg?

A kelletnél kicsit meglepettebben tettem fel a kérdést, Norbi fel is figyelt erre.

– Igen, tényleg. Miért? – nézett rám, miután megállította a játékot.

– Hát nem kéne elmondanom, de Niki azt mondta, ő is sokat gondol még Bencére.

– Ne hozzuk össze őket? – vigyorgott.

– Nem, dehogy. Majd ők eldöntik, hogy szeretnének-e együtt lenni, nekünk ebbe nem kell beleavatkozni.

– Jó, de ha mindketten ezt szeretnék, akkor mi nem is nagyon avatkozunk ebbe bele.

– Csak éppen mi tesszük meg a legfontosabb lépést helyettük.

– Nekem azért jól jött volna egy ilyen segítség, amikor külön szenvedtünk – mondta.

– Igen, de végül legyőztük mindketten a félelmeinket és nyitottunk egymás felé. Ha megmondanánk nekik, hogy a másik sokat gondol rájuk, lehet, hogy meg is szűnne az egésznek a varázsa, és már le is szarnák egymást.

– Hát ha nekem valaki megmondta volna, hogy még mindig kellek neked, rögtön beállítottam volna hozzád egy üveg pezsgővel meg pár csomag óvszerrel – vigyorgott, én meg elnevettem magam.

Odahajoltam hozzá, adtam egy puszit a szájára, közben végigsimítottam az arcán.

– Ebben ne legyél olyan biztos. Szerintem rögtön azon kezdtél volna gondolkodni, hogy tényleg kell-e nekem ez a nő, nem kaphatok-e nála jobbat.

– Ajj, ez akkora baromság.

– Jó, de akkor se mondd el Bencének légy szíves.

– Nem mondom el – mormogta.

Elköszöntünk egymástól, aztán indultam is. A Westendben nézzük meg a filmet, ami nincs olyan közel Újpesthez, de metróval gyorsan oda lehetett érni. Amíg sétáltam Újpest-központig, elszívtam egy cigit, és néztem a várost. Egy kicsit már kezdett minden lenyugodni így a nap vége felé, nem volt már kint sok kocsi, és az emberek is lassan hazataláltak. Kellemes meleg idő volt még mindig, de már érződött, hogy ez nem a nyári meleg, hanem kezdődik az ősz. Vittem egy pulcsit is, este majd jól fog jönni…

***

Film után beültünk Nikivel egy kisebb kocsmába az Oktogon környékén, ittunk egy-egy koktélt és beszélgettünk.

– Régen azért vadabbul buliztunk – mormogta Niki a mojitós poharát kocogtatva.

– Miért, hiányzik, hogy másnaposan essünk be a heti meetingre? – kérdeztem.

– Aha, az olyan jó volt – mondta nosztalgiázva. – Sápadtak voltunk mint a fal, a többiek is tudták, hogy előző este kegyetlenül becsesztünk, de próbálták visszatartani a röhögést Réka előtt.

– Hát igen, a régi szép idők… Csak rossz volt, hogy folyton azt figyeltem, hogy szükség esetén hova tudjak hányni.

– Jaj, ne is mondd.

Amikor szakítottunk Norbival, utána nem sokkal kerültem a mostani munkahelyemre, ott ismertem meg Nikit. Este gyakran eljártunk ketten ide-oda, pasikkal nem akartam ismerkedni, sem randizni, inkább örültem, hogy végre van kialakulóban egy barátság. Ő is benne volt, hogy mászkáljunk az éjszakában, mondta, hogy eddig nem volt nagy bulizós, de mivel épp nem volt pasija, szívesen jött velem. Akkoriban jártam kézilabdázni is, a csapattal is gyakran összejöttem este iszogatni, tehát egy héten minimum kétszer volt kivel innom. Rám sosem volt jellemző ez az életmód, de akkor nekem erre volt szükségem. Amikor ittam, megszűnt minden bajom, nem agyaltam azon, hogy magányos vagyok, hogy szar döntést hoztam Norbival kapcsolatban, hanem tök jól elvoltam és jól éreztem magam. Sosem szorultam rá ilyesmire, de úgy voltam vele, hogyha tinédzser koromban nem ittam különösebben, akkor inkább most pótoljam be, mint negyven évesen, amikor házas leszek és gyerekeim lesznek. Különben is, volt mit felejtenem… más kérdés, hogy nem használt semmit, hiszen másnap dupla olyan szarul voltam, mint előtte. Még jobban hiányzott nekem Norbi, szerettem volna, ha velem lett volna, amikor szenvedtem a másnaposságtól.

Viszont alapjába véve nem bántam meg azt az ivós időszakomat, mert legalább megtanultam, hogy ez nem old meg semmit, és egy idő után inkább a nyugisabb programokat választottuk Nikivel.

– Napról napra szarabbul bírom a melót, egyszerűen már kiégtem itt, komolyan – mondta Niki. – Nem normális, hogy van évente huszonegy nap szabid, és ennyi. Nem visz semmi előre, az emberek unalmasak. Tudom, hogy váltani kéne, de az ember fél, hogy megbánja.

– Hát, mivel hogy ennél kiégettebb nehezen leszel, ezért szerintem bármilyen újdonság csak jót tehet.

– És téged mi tart még ott? – kérdezte.

– Az, hogy nincs semmilyen végzettségem. Előbb tanulni kéne valamit, csak persze nincs hozzá erőm. Lehet belevágok egyszer ebbe a grafikus dologba, de kétlem, hogy jól fizetne. Most tök kényelmes, hogy tudok félretenni, megvan az anyagi biztonság. Ez most nem egy olyan időszak, amikor lehet ugrálni egyik helyről a másikra, főleg, hogy gyereket szeretnénk.

– És nagyon rajta vagytok a dolgon? – mosolygott.

– Ahogy eddig is. Ha éppen bealszunk este szex helyett, nem csinálok ügyet belőle.

– Ne is görcsöld túl – mondta. – Szerintem nagyon gáz, ha egy nő csak azért akar együtt lenni a férjével, mert gyereket akar tőle, és utána meg le se szarja.

– Nálunk ez biztosan nem így lesz – mondtam.

Ittunk még egy-egy mojitót, majd így szólt:

– De amúgy végignézek az arcokon az irodában, és látszik, hogy csak a buta emberek boldogok ezzel a semmilyen melóval. Jó, ott a másik fele, akik meg csak panaszkodni tudnak, de nem csak a melóra, hanem mindenre. És ott vagyunk mi, az egy százalék, akik tényleg látják, hogy mi megy a világban, hogy mennyire rohad minden, hogy ezt az életmódot nem lehet tovább tartani.

– Jaj, ne felsőbbrendűsködj, szerintem mások is tudják ezt, csak nem hangoztatják – mondtam.

– Jól van, de én rajtad kívül sosem tudtam senkinek sem értelmes dolgokról panaszkodni. Vagy kicsinyesen hisztiztek nekem az emberek műproblémákról, vagy pedig buta módon homokba dugták a fejüket, és mint egy debil, örültek mindennek.

– Na igen, ez igaz – mondtam. – Ez az élet tényleg élhetetlen. Hallom a többi főnököt, hogy hogy panaszkodnak, hogy itt fáj, ott fáj, egész nap egészségtelenül zabálnak. A csapatom tagjai is isszák a sok cukros szart, eszik a péksüteményeket, már a metróban kakaóscsigát reggeliznek. Napközben rájárnak a csoki és kólaautomatára, amit meg is értek, mert unatkoznak, én is kurvára unnám a helyükben a melójukat. Most még halhatatlannak hiszik magukat, de majd harminc fölött megérzik az elbaszott éveknek a következményeit.

– Igen, ne is mondd, szinte nincs is ember a környezetemben, akinek ne lenne valamilyen fizikai tünete.

– Hát ki tudja, hogy én is mi miatt vetéltem el – mormogtam. – Ott a stressz, a helytelen táplálkozás, az egész napos bezártság, a szellemi leterheltség… – vállat vontam, majd beleittam az italomba.

– És már gyerekkorban kezdődik az egész, hogy a szülők általános iskolától kezdve elvárják a jó teljesítményt.

– Hát de nem csak a szülők, hanem szerintem eleve elég embertelen már általános iskolában is a követelmény – mondtam. – Aztán gimiben főleg, és utána meg az érettségivel és az egyetemmel stresszelik az embert.

– Hát igen, mondom, hogy Xanaxon éltem egyetem alatt, mert nem bírtam. És mi értelme volt szétstresszelnem magam? Jobban keresek, mint csomó volt egyetemi társam.

Én csak bólogattam, közben eszembe jutott Fruzsi; emlékszem, szegény mennyit aggódott az érettségi, meg a felvételi miatt. Hát ezek a dolgok néha mit sem számítanak az életben… Így szóltam:

– Amúgy nyilván az ember ne legyen egy céltalan hülye, akinek semmi sem számít, de tényleg nem szabad a jövőn rágódni, mert ki tudja, mit hoz az élet.

– Na ja…

– És akkor mi lesz a melóval? Kilépsz? – kérdeztem meg.

– Nem tudom. Az is lehet, hogy kilépek, igen. Egyik nap, amikor már nagyon elegem lesz, felmondok – vigyorgott, de tudtam, hogy komolyan gondolja.

Egy idő után szóba került a szerelmi élete, mondta, hogy leépítette a kanadai csávót, és most nincs senki a képben.

– Jó lenne nekem is egy olyan stabil kapcsolat, mint ami nektek van Norbival – mondta, én erre csak nevettem.

– Nincs olyan, hogy stabil kapcsolat. Azt hiszed, hogy már jól ismered a másikat, nem tud meglepni semmivel, de én nem hiszek az ilyen tündérmesékben.

– Igen, azt hiszem, én sem mernék már senkiben sem komolyabban megbízni.

– De egyébként nem akarok arra gondolni, hogy tíz év múlva elhagy engem egy fiatalabb miatt, ezzel csak megkeseríteném az életem.

– Miért, úgy érzed, ez nálatok majd reális probléma lehet? – kérdezte.

– Ha a dolgok mostani állását nézzük, akkor nem. De gondolj bele, ő még csak huszonhárom éves, simán el tudom képzelni, hogy egyszer majd bekattan nála, hogy újra át szeretné élni az egyéjszakás kalandokat, amikhez hozzászokott a tinédzser évei alatt.

– Hát egy pasinál ezt sosem lehet tudni. Sok nővel volt régen?

– Igen… mondta sokszor, hogy jó velem, de szerintem egy idő után úgyis elkezdi majd érdekelni, hogy milyen lehet megint mással. Neki ez az első hosszú kapcsolata, biztos, hogy eljön majd az az idő, amikor már unni fogja az elkötelezettséget és újra arra vágyik, ami régen jó volt.

– De neked is ez az első hosszú kapcsolatod, azt mondtad, másfél év volt a leghosszabb.

– Tudom, de nekem teljes mértékben elég egy ember, én nem vagyok az a félrelépős típus. Még akkor sem voltam az, amikor szar volt egy kapcsolatom.

– És amúgy mondtad már neki, hogy szerinted később majd újra át akar térni a régi kicsapongó életére?

– Nem mondtam neki, mert úgyis ellenkezne. Sokszor említette már, hogy most minden sokkal jobb, mint régen volt, és én el is hiszem, hogy így gondolja; nem akarom olyasmivel bosszantani, hogy később úgyis megváltozik a véleménye.

– Igen, jól teszed. És mit csinálsz majd, ha megváltozik a véleménye?

– Nem tudom, de nem is gondolkodom ezen előre, nem akarom magamat sem idegesíteni. Majd meglátjuk, hogyan nyilvánul meg nála ez a dolog.

– És mit szólnál, ha megcsalna?

– Az is attól függ, hogy előtte szólna-e, vagy a hátam mögött csinálná.

– Miért, ha szólna, akkor kevésbé haragudnál? Vagy megengednéd, hogy megcsaljon?

Nem csodálkozott egyáltalán, tök nyugisan beszélgettünk erről.

– Hát nem tudom… Ha hagynám egy kicsit, hogy csináljon, amit akar, és utána minden menne a régiben, akkor lehet. De ez is olyan dolog, hogy nem tudhatom, hogy én milyen állapotban leszek akkor, lehet, hogy én is szabadságra vágyom majd, és le fogom szarni, hogy mit csinál.

– Persze, neked is simán eleged lehet belőle, és nem leszel rá kíváncsi.

– Igen. De ez csak egy elmélet, ki tudja, hogy mi lesz… Egyelőre nagyon is kíváncsi vagyok rá.

– Látom – mosolygott. – Meg aranyosak vagytok együtt, tényleg.

– Most még azok vagyunk.

– Ne légy már ilyen pesszimista.

– Nem vagyok, csak nem akarok ilyen idióta szerepben tündökölni, hogy mi álompár vagyunk, meg ilyesmi – mormogtam.

– Ezt mondjuk megértem… Ilyenkor az emberek elkezdenek irigykedni, és azt kívánják, bárcsak valami rossz dolog történne veled – mondta ő is ugyanolyan gyászos hanggal.

– Hát igen, és meg is történt – mondtam. – Mindenki azt hiszi, hogy milyen jó életem van, de azt már senki sem látta, amikor megsemmisülten feküdtem hajnalban egy kórházi ágyon az elvesztett magzatot gyászolva.

– Basszus, úgy sajnálom – nézett rám, őszinte sajnálatot fedeztem fel a tekintetében.

Én csak megráztam a fejem.

– Hagyd, nem azért mondtam.

Egy darabig csöndben voltunk, ő szórakozottan játszott a poharával, én meg csak nézelődtem a helyiségben. A csont részegen hahotázó társaságokat figyeltem, tudtam, hogy milyen jól elvannak most abban a hamis biztonságban, amit az alkohol adott nekik… De másnap majd annál fájdalmasabb lesz az ébredés, én már csak tudtam.

– Nem akartam elrontani a hangulatot – néztem Nikire, ő meg csak sóhajtott.

– Dehogy rontottad el. Ezerszer mondtam már, hogy te vagy az egyetlen, akivel nem kell megjátszanom, hogy milyen szép az élet. Neked nyugodtan kimondhatom, ha fáj valami, nem gondolod azt, hogy „ez a hülye már megint panaszkodik”.

– Miért gondolnám? Már ismerlek téged. Amit te is mondtál, sok ember hülyeségek miatt nyávog, de te teljesen jól felismered, hogy mi az igazán nagy probléma, és mi a „jó dolgomban már azt sem tudom, mit kezdjek magammal”–hozzáállás – mondtam.

– Mint ahogy te is. Igazából szánalmas, hogy amikor találkozom sok régebbi barátnőmmel, szinte versenyeznünk kell egymással, hogy kinek jobb az élete. Ha nincs pasim, de a munkám rendben van, akkor ők azzal jönnek, hogy a párjukkal mennyire csodás minden, ha meg éppen van pasim, de a munkám szar, akkor jól kihangsúlyozzák, hogy nekik milyen jól halad a karrierjük. De miközben ezeket mondják, hogy mennyire tökéletes minden, látszik a szemükben, hogy nem boldogok.

– Nem értem, hogy egy barát előtt minek megjátszani magadat. Nekem Fruzsival sosem volt ilyen, bármit elmondhattam neki, mint ahogy most neked is.

– Szerintem nekem azért van ez velük, mert eltávolodtunk egymástól. Más egyetemre jártunk, és amikor találkoztunk, mindig ment ez az egymás sikereinek a túllicitálása – fintorgott.

– Hmm – mondtam elgondolkodva. – Fruzsival mi általánosba meg gimibe is együtt jártunk, de egyetemre már máshova készültünk. Lehet, hogy velünk is ez lett volna? Én mindig is sérthetetlennek hittem a barátságunkat, azt gondoltam, tényleg csak a halál választhat szét minket egymástól. De lehet, hogy amúgy is tönkrement volna?

– Nem hiszem. Azt mondtad, ő volt az egyetlen, aki nem ítélkezett, szerintem ez nem változott volna meg csak amiatt mert nem egy egyetemre mentetek.

– Mondjuk én is ezt érzem.

– Na látod. Nekem a barátaimmal lehet, hogy amúgy sem volt elég szoros a kötelék, nem tudom… Meg mi valamilyen szinten már gimiben is rivalizáltunk, hogy kinek van jobb pasija, meg ilyesmi.

– Hú de értelmes lehetett – mosolyogtam.

– Igen, az volt. Akkor még fel sem tűnt, mert olyan fiatalon belefért, de felnőttként már nevetséges.

Kértünk még egy-egy italt, úgy gondoltam, hogy mára ez lesz utolsó, mert ennyi bőven elég volt.

– Amúgy furcsa ez, hogy felnőttek vagyunk – mormogtam.

– Igen, mindjárt harminc évesek leszünk.

– Hát te csak ne szólj semmit, te még csak huszonhét vagy, én huszonnyolc.

– Ugyan, mit számít… Sosem volt még ilyen fenyegetően közel a harminc – mondta.

– Hát igen, de ha belegondolsz, ez is csak egy szám, amitől mindenki fél. Én igazából már húsz fölött elveszítettem a fonalat, hogy hány éves is vagyok. Nem mindegy, hogy huszonnégy vagy huszonhét, amikor minden napod abból áll, hogy elmész dolgozni, aztán amikor hazaesel fáradtan, még kitalálod, hogy mihez is lenne kedved? Aztán végül nem csinálsz semmit csak ledöglesz, és így telik el az életed.

– Hú, de szarul hangzik… De néha azt sem tudom, hogy tél van, vagy nyár, annyira nem számít. Az irodában vagyok, és ennyi. Karácsony sem nagyon van, mert addigra már elfogy a rengeteg nap szabim, és munkában nem nagyon tud átjárni a hangulat.

– Igen, ugyanez. Mindig megfogadom, hogy na, most karácsonykor végre nem dolgozom, aztán általában csak bent ülök, mert nem maradt már annyi szabadnapom. A gimi legalább arra jó volt, hogy volt idő ráhangolódni a karácsonyra, nyári szünetre, húsvétra… Akkor sokkal könnyebb volt kiszállni a mókuskerékből, mint most; és sosem gondoltam volna, hogy ez így lesz.

– Én is azt hittem, hogyha elkezdek dolgozni, akkor minden könnyebb lesz. De csak abból veszem észre, hogy felnőttem, hogy több lett a gondom.

– Én is… pedig nagy reményeket fűztem a felnőtt léthez – mosolyogtam.

Aznap este már tényleg nem ittunk többet, tizenegy körül elköszöntünk egymástól, én metróval mentem, ő meg ment tovább a négyes-hatossal a Móricz felé, a Kosztolányi tér közelében lakott, egy csendes, nyugis régi házban.

Kihasználtam, hogy ilyenkor már alig voltak a metrón, oda ülhettem, ahova akartam, erre a reggeli tömegben esélyem sem lett volna. Jó volt Nikivel beszélgetni, egyáltalán nem hangoltak le a témák, sőt, örültem, hogy valakivel ezt is meg tudom beszélni. A munkahelyen rajta kívül senki sem volt, akiknek komoly dolgokat is fel lehet hozni, és már nagyon hiányzott egy értelmes beszélgetés. Főleg, hogy mielőtt őt megismertem, Fruzsi óta senkivel sem tudtam igazán őszintén beszélgetni, és lassan el is hittem, hogy nem is kell ez nekem. De kellett, és jó volt, hogy most végre megvolt.

Amikor Fruzsi meghalt, meghalt vele együtt az a részem is, amit csak ő ismert; onnantól kezdve minden nap arról szólt, hogy fel kellett venni az álarcot és jó pofát kellett vágni minden szarhoz. Azt hiszem, Niki is így érezhette magát sokszor.

Nekem gyerekkoromban eleve olyan életem volt, amit szerintem minden osztálytársam irigyelt; egyedül Fruzsi tudta, hogy nem minden annyira fenékig tejfel, mint amilyennek látszik. Mindkét szülőm gyógyszerész volt, ami már önmagában nagy dolog, mert micsoda művelt, értelmes emberek lehettek. Ráadásul még saját gyógyszertáruk is volt, szóval biztosan nagyon felvetett minket a pénz. A kertvárosban laktunk, apámnak mindig is volt legalább két motorja egyszerre, meg egy olyan autója, amit minden húsz év alatti sebességmániás hülyegyerek irigyelt tőle. Sok sráctól visszahallottam a suliban, hogy az apám mennyire menő, és milyen jó, hogy ilyen családban nőhetek fel. Alapjába véve nem lett volna semmi bajom apám autó- és motormániájával, mert én is szerettem ezeket a dolgokat, de ő már rendesen túlzásba esett. Hitelre vette mindegyiket, és ezután is rengeteget költött rájuk. Nem csak azért, mert elromlott egy alkatrész, hanem hogy minél jobban nézzenek ki. A kocsit különösen kicsinosította, már úgy nézett ki, mint egy versenyautó; mondanom sem kell, mindenki megfordult utána a városban. Ha már messziről meglátták a narancssárga Mitsubishit, rögtön tudták, hogy a gyógyszerész úr megint feltűnési viszketegségben szenved. A kocsit csak akkor vette elő, ha mutogatni akarta, hogy neki ilyen is van, legalábbis nem emlékszem, hogy valaha értelmes dologra használta volna. Egyébként télen-nyáron sportmotorral közlekedett, azzal járt dolgozni és kisebb bevásárlásokra is. Ha kint volt az utakon, tőle zengett a fél város, mert egy ilyen gépnek azért van hangja, és persze ő minden adandó alkalommal maximumon bőgette a motort.

Az apámnál csak a nálam három évvel idősebb bátyám, Krisztián volt menőbb. Ugyanabba a gimibe kerültem, mint ahova ő is járt, és akkor láttam igazán, hogy ő ott annyira központi figura volt, mint egy rossz tini filmben az iskola legmenőbb sráca, akiért minden lány odavolt. Mivel eléggé jóban voltam a bátyámmal, és a suliban sem tagadta le, hogy rokonok vagyunk, engem is sokan ismertek. Szerintem itt alakulhatott ki az emberekben az a kép, hogy nekem tökéletes életem volt, hiszen kinek nem lett volna jó egy ilyen családban, egy menő báttyal, menő apával… Talán emiatt lettem kissé visszahúzódó, mert nem akartam, hogy ezen felül én beszédtéma legyek az emberek körében. Nem akartam semmit sem kimutatni, az igazi érzéseimet meghagytam a hozzám közel állóknak, leginkább Fruzsinak. Ő elég mélyen a felszín alá látott, ismerte az összes félelmemet, tudta, hogy nem csak annyiból áll az életem, hogy menő az apám meg a bátyám.

A szüleim elég hamar kitalálták, hogy felnőttként nekem kellene majd továbbvinnem a gyógyszertár vezetését. Krisztiánról nagyon hamar lemondtak, mert látták, hogy nem nagyon megy neki a tanulás, meg persze nem is érdekelte őt ez az egész; ezért aztán elővettek engem, mivel hogy én jó tanuló voltam, biztos a gyógyszerész szakot is könnyen elvégzem majd. Engem a töri meg a rajz érdekelt legjobban, de mindig azt mondogatták, hogy abból nem lehet megélni, viszont a gyógyszerészet micsoda kiváló bevételi forrás, pláne így, hogy saját gyógyszertáruk van. Mondták azt is, hogy mennyi lenne a kezdő fizetésem, és nyilván, tizenhat évesen az nekem elképzelhetetlenül sok pénznek számított. Mivel fogalmam sem volt, hogy miből akarok megélni, csak azt tudtam, hogy valamiből majd élnem kell, ezért teljesen kézenfekvő megoldásnak tűnt, hogy én is gyógyszerész legyek. Nagyon biztattak, hogy a pesti Semmelweis Egyetemet célozzam meg, mert az a legjobb. Én hozzá voltam szokva, hogy képes vagyok magamból kihoznia legjobbat, ezért aztán két évig ment a kémia és biosz fakt, meg néha különórák is… Viszont mondták, hogyha felkerülök Pestre, akkor dolgozzak majd egyetem mellett, mert ők nem tudják, vagyis inkább nem akarják fizetni az albérletemet meg a kajámat.

Nekem ez természetes volt, mert én sem akartam tőlük elvárni, hogy mindent ők álljanak, és jó érzéssel töltött el, hogy végre nem függök majd tőlük. De nagyon nehéz volt fent egyedül, nagyon nehezen bírtam a kettős terhelést, erre még rájött a Fruzsi elveszítéséből fakadó rosszkedvem is. A suliban és munkában is nagyon oda kellett tennem magam, ráadásul hiába dolgoztam, rohadtul nem tellett szinte semmire, mert vizsgaidőszakban alig tudtam dolgozni menni, olyankor mindig feléltem az addig félretett pénzemet. Emlékszem, amikor fél év után vesemedence gyulladásom lett és otthon szenvedtem, akkor sírva hívtam fel őket, hogy én nem bírom már ezt az egészet, vagy küldjenek pénzt, vagy itt és most kiszálltam. Akkor persze küldtek pénzt, megértőek voltak és biztattak is, hogy tartsak ki. Valahogy sikerült megnyugtatniuk, még bírtam másfél évig, de aztán feladtam. Nem akartam gyógyszerész lenni, nem akartam újra Egerben élni; ők persze ki voltak akadva, de nem érdekelt. A munkahelyemen átvettek főállásba, és jóval többet kerestem annál, mint amennyi pénzt ők ajánlottak volna. Mellesleg mindenért én dolgoztam meg Pesten, ahhoz is megvolt a jogom, hogy azt kezdjek az életemmel, amit szeretnék.

Eleinte amúgy nagyon nehéz volt itt így, hogy Fruzsi már nem volt, mindenki idegen volt, senkivel sem tudtam azokat a dolgokat megbeszélni, amik Fruzsival teljesen természetesen jöttek. Megismerkedtem sok emberrel, de a veszteség is közrejátszott abban, hogy egyelőre senkihez nem tudtam közelebb kerülni. A pasikkal, akikkel összejöttem, velük is felszínesebb volt a viszony. Sokszor eszembe jutott az első szerelmem, aki igaz, hogy megbízhatatlan volt, de még így is vele volt a legmélyebb a kapcsolatom. Szóval valamilyen szinten a következő pasikkal is bizalmatlan voltam, de még mindig sokkal könnyebben ment a pasizás, mint a barátkozás. Nem lelkiztem sokat egyikkel sem, örültem, ha meg tudtak nevettetni, nem akartam sem őket, sem magamat terhelni a múlttal.

Norbi volt az első, akinek elmondtam, hogy meghalt a legjobb barátnőm. Már az első találkozásunkkor is volt bennem egy olyan érzés, hogy neki bármit elmondhatok, ő érteni fog; és ez nagyon új volt nekem. Őszintén érdeklődött felőlem, és én is ugyanilyen érdekesnek találtam őt. Teljesen más volt, mint én, de ez semmit sem számított. Mielőtt elutaztam Angliába, meséltem neki arról, hogy mennyire várom már, hogy csoportvezető legyek a cégnél, mert ez nekem nagy célom, stb… mondtam, hogy gyakran álmodom azt, hogy futok, de nem haladok elég gyorsan, és hogy ez valószínűleg egy beteljesítetlen célt jelez. Miután megkaptam az állást, megkérdezte tőlem, hogy még mindig szoktam-e erről álmodni, én meg rádöbbentem, hogy igen, ő meg rávágta, hogy „Persze, mert nem ez a munka volt az, amire igazán vágysz, ez csak egy illúzió, amibe kapaszkodsz.” Erre nem is mondtam semmit, de tudtam, hogy igaza volt, nem ez volt, amire vágytam. A szívem mélyén azt akartam, hogy végre találjak valami igaz dolgot az életben, és végre ne a munkába kelljen menekülnöm. Amikor összejöttünk, a munkakedvem visszaesett egy kicsit, hiszen akkor már négy éve dolgoztam folyamatosan; igyekeztem egyensúlyban tartani a magánélettel, és egész jól sikerült.

Belegondoltam, hogy a munkában milyen törtető hülye picsa voltam, akkor éppen ott volt az ideje, hogy visszavegyek ebből, mert ez az egész karrierista hozzáállásom csak pótcselekvés volt, ebben éltem ki magam, ha már a magánéletem egy kalap szar volt. Norbi akarata ellenére is visszahozott az életbe, nem görcsöltünk rá soha semmire, minden jött magától. Az előző pasik sokszor számon kértek, hülyeségek miatt veszekedtünk, Norbival viszont nagyon jól éreztem magam, nem aggódtunk túl semmit. Igazából akkor, hat évvel Fruzsi balesete után értem meg arra, hogy újra mélyebben tudjam megélni a dolgokat és ne csak felszínes kapcsolatokra legyek képes.

Közben megérkeztem Újpest-központhoz, ekkor már szinte csak én maradtam a metróban, de összesen is kb. csak tízen szálltunk ki a végállomásnál. Még hátra volt egy hosszabb séta hazáig, de nem bántam; kint rágyújtottam egy cigire, és élveztem az utca esti csendjét. Mindig jó volt hazajönni ide.