2018. január 6., szombat

5. fejezet

Ahogy megbeszéltük, vasárnap átmentünk Norbi szüleihez. Kb. tíz perc sétára laktak tőlünk, de Norbi ragaszkodott hozzá, hogy kocsival menjünk, én hiába mondtam, hogy nem fog belehalni ennyi gyaloglásba, ő azzal jött, hogy akkor mire való a kocsi. Hát nem erre, de nem vitatkoztam vele, tudtam, hogy kár lenne, ebből úgysem enged. Útközben vettünk csokit és egy üveg bort, hogy mégse állítsunk oda üres kézzel.
Norbi anyja, Éva nyitott ajtót, mosolyogva üdvözölt minket. Szőke, kék szemű, fiatalos külsejű nő volt, kedveltem őt, és szerintem ő is engem, legalábbis mindig kedves volt hozzám. Norbinak nagyon jó volt vele a kapcsolata, értettem is, hogy miért, mert Éva tipikus jó anyuka volt, mindig ott volt a szeretteinek, bármit hajlandó volt értük megtenni, de nem kellett egy percig sem félteni attól, hogy őszintén megmondja a véleményét, ha valaki hülyeséget csinált.
Levettük a kabátot, aztán oda is adtuk, amit hoztunk, megvoltak az ilyenkor szokásos mondatok, hogy „Jaj, nem kellett volna”, stb… Utána bementünk a nappaliba köszönni Norbi apjának, Istvánnak is, éppen focimeccset nézett a tévében. Magas, sovány ember volt, barna szemmel és barnás őszülő hajjal. Vele elég semleges viszonyom volt, bár ő is rendes volt velem, de sosem beszélgettünk különösebben. Volt benne valamiféle távolságtartás, én meg nem akartam nyitni felé, szerintem nem az én dolgom volt.
Éva szólt Norbi bátyjának, Attilának, hogy megjöttünk, és jöjjön enni, aztán mindenkit a konyhába terelt az ebédhez. Már az asztalnál ültünk, amikor Attila kegyeskedett befáradni, idelökött nekünk egy „Sziasztok”–ot, aztán leült.
– Szeva tesóm – mondta Norbi, azzal kezet nyújtott neki.
– Jaj, hagyjuk a rizsát – mormogta Attila, de azért kezet fogtak.
Attila négy évvel volt idősebb Norbinál, szöges ellentétei voltak egymásnak. A bátyja barna hajú, barna szemű, alacsony srác volt, semmi lazaság nem volt benne, hülye felsőbbrendű stílusa volt. A négyfős családban ő volt az egyetlen, akinek volt diplomája, mérnökként dolgozott egy cégnél, szerintem emiatt hitte magát olyan nagy embernek.
Mondta Norbi, hogy Attila nem igazán értette őt, miért kell huszonkét évesen házasodni, és miért pont engem, egy öt évvel idősebb nőt vesz el. Az, hogy gyereket is terveztünk, végképp kiakasztotta őt, nem értette, hogy Norbinak miért van erre szüksége ilyen fiatalon. Mondjuk az én bátyám is megkérdezte tőlem, hogy biztosan egy huszonkét éves sráchoz szeretnék-e hozzámenni, és nem korai-e ez még, de amikor mondtam neki, hogy nekem így lesz a legjobb, akkor abbahagyta a témát. Viszont úgy láttam, Attila ezt még a mai napig képtelen volt elfogadni, és egyébként is mintha kicsit ellenséges lett volna Norbival, vagy többre tartotta volna magát nála…
Tipikus vasárnapi étel volt, húsleves és rántott hús, ebéd közben szóba jöttek olyan unalmas témák, hogy én mit szoktam főzni otthon, aztán István mesélt pár munkahelyi sztorit, ő egyébként burkolóként dolgozott, Éva meg könyvtáros volt egy újpesti gimnáziumban. Kérdezték Norbit is, hogy hogy megy a munka meg a suli, ő mondta, hogy fáradt, de azért elvan, már várja, hogy legalább a sulit letudja, munkából meg sok van. Éva eldicsekedett vele, hogy Attila átment egy másik céghez, ahol most jobban keresett, és ahol több előrelépési lehetőség volt. Attila meg csak hallgatott közben, bár biztosan nagyon tetszett neki, hogy az anyja őt dicsérte. Szívesen megkérdeztem volna, hogyha Attilának olyan jól megy a meló, akkor miért lakik még mindig huszonhat évesen itt velük, de ez nyilván nem rám tartozott.
Közben István megbontotta a bort is, amit hoztunk, kérdezte, hogy mi kérünk-e, Norbi rögtön rávágta, hogy persze, de aztán eszébe jutott, hogy kocsival vagyunk.
– Látod, én mondtam, hogy jöjjünk gyalog… – néztem rá.
– Majd vezetsz te hazafelé, kicsim – mondta mosolyogva.
– Hát jó… – sóhajtottam.
– Na, tényleg? – kérdezett vissza.
– Persze.
István még győzködött engem, hogy igyak én, Norbi majd vezet hazafelé, de mondtam, hogy nem gond, nem volt nagy áldozat lemondani egy pohár borról a kedvéért. Attila meg is jegyezte az öccsének:
– Azért hihetetlen, hogy ezt a pár háztömböt is muszáj volt kocsival megtenned.     – Hát aki megteheti… – vigyorgott.
– Fene a kényelmes seggedet – morogta Attila, ebben semmi kedvesség nem volt.
– Az a bajod neked tesókám, hogy mindenben a rosszat látod.
Éva közbeszólt:
– Jól van, ne kezdjétek…
Aztán másra terelődött a szó, ebéd után Éva hozott kókuszos sütit a hűtőből, Norbi csalódottan így szólt:
– De én ezt nem szeretem…
– Jól van, drágám, olyat úgysem tudok csinálni, ami mindenkinek megfelel…
De azért Norbi végül evett a sütiből, ami szerintem nem is volt rossz, sőt, nekem kifejezetten ízlett.
– Nagyon jó ez a süti – mondtam.
– Na, örülök, hogy legalább te szereted – mondta Éva.
– Majd csinálok otthon is – ezt elsősorban Norbinak címeztem, ő csak fintorgott, de Éva nem vette észre, így szólt vidáman:
– Jól van, majd megadom a receptet.
Miután megettük a sütit, István visszament meccset nézni, Norbi csatlakozott hozzá, Attila is ment velük, bár szerintem őt nem érdekelte a meccs. Éva elkezdte nekem előkeresni a süti receptjét a polcról, én meg nem akartam, hogy most hogy ketten maradtunk, ő is jöjjön a sajnálkozó „Hogy vagy?” kérdésekkel, ezért így szóltam:
– Kimegyek az erkélyre elszívni egy cigit.
Persze ezzel a mondattal nyilván nem azt erősítettem, hogy milyen jól vagyok, de nem jutott eszembe jobb lelépési lehetőség.
– Persze, menj csak… – mondta, szerencsére nem tett semmilyen rosszalló megjegyzést.
Az előszobában felkaptam a kabátomat, majd Norbi szobáján át kimentem az erélyre, az egész lakásban csak itt volt egy kis erkély, ahova ki lehetett állni. Rágyújtottam, majd nézelődtem, innen a hatodikról jól látszott az egész lakótelepi parkrész, az a pár fa, a kis béna játszótér és az épületek végtelen sora. Most biztos mindenki behúzódott a lakásba és élvezte a vasárnap nyugalmát, mert szinte alig volt kint ember. Mondjuk hideg is volt még, egyelőre nem éreztem a tavasz közeledtét… akkor majd biztosan szebb lesz itt is minden.
Miután elszívtam a cigit, visszamentem Norbi szobájába és becsuktam magam mögött az erkélyajtót. Szétnéztem egy kicsit a helyiségben, ami már félig-meddig raktár lett az évek során. A sok cucc mellett ott ált az ágya a sarokban, és megvolt még az íróasztal is, de láttam egy-két személyes tárgyat is, például egy leeresztett focilabdát és pár könyvet. Megnéztem újra a falon lévő focis posztereket és a gyerekkori osztályképet, azon már korábban megtaláltam Norbit. Most is elmosolyodtam, ahogy észrevettem őt a képen, élénk szőke hajú kisfiú volt kék focis pólóban, széles vigyorral az arcán. Ott állt mellette Miksa is, őt nem ismertem volna meg, csak Norbi hívta fel rá a figyelmemet. Akkor még eléggé vézna srác volt a barátja, nem is tűnt magabiztosnak, de azért már csibészes tekintettel nézett a világba. Újra Norbira pillantottam, elgondolkodtam, hogyha fiú lett volna a gyerekünk, akkor felnőve vajon ő is így nézett volna ki?
Erre megint rám tört a reménytelenség, próbáltam magam győzködni, hogy lesz majd gyerekünk, de most nem ment… Ahogy itt voltam az ő családjánál, rájöttem, hogy lehet, hogy én sosem fogom átélni milyen érzés, ha jönnek hozzám a gyerekeim. Én nem fogom tudni megnézni az általános iskolás gyerekem osztályképét, nem tudok majd neki focilabdát venni…
Ebben a nagyszerű állapotomban lépett be a szobába Éva.
– Na, megtaláltam – mondta, azzal a kezembe nyomott egy összehajtogatott papírlapot.
– Köszönöm szépen.
Próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra, de biztosan nem voltam valami hiteles. Ő tudta, hogy valami bánt, nyilván azt is tudta, hogy mi, de nem hozta szóba, mert valahonnan megérezte, hogy nem akarok róla beszélni. Ezért csak a vállamra tette a kezét, és így szólt:
– Fel a fejjel.
Én elmosolyodtam, ez már legalább őszinte volt.
– Rendben… – mondtam.
Ekkor kiabálás hallatszódott a nappaliból, ha jól hallottam, Norbi volt az.
– Istenem, miért veszekednek már megint… – sóhajtott Éva, aztán mentünk megnézni, hogy mi történt.
A nappaliba érve láttuk, hogy tényleg Norbi kiabált, méghozzá Attilával.
– … ez már nem az első beszólásod nekem, de ezzel kurvára messzire mentél! Nem érdekel, hogy lenézel, de azt úgysem fogod soha megtudni, hogy milyen, ha ilyen mélyről jössz vissza, mint én, mert te még semmit nem láttál az életből. Csak vered a faszodat itthon meg az irodában, ennyihez értesz, meg mosatod anyával a szaros alsógatyáidat…
Mielőtt Attila bármit is reagálhatott volna, Éva így szólt:
– Na jól van, most azonnal fejezzétek be, ebben a házban nem beszéltek így egymással!
István is közbeszólt:
– Szégyelljétek magatokat, nem így neveltelek titeket – mondta, erre Norbi felcsattant:
– Amit én mondtam, az semmi nem volt ahhoz képest, amire ez a pöcsfej vette a bátorságot.
– Igen, Attila, ezt nem kellett volna – nézett István a nagyobbik fiára, de úgy tűnt, Attila nem bánta meg a dolgot, bármit is mondott.
– Hát tényleg nem kellett volna, ez a legkevesebb, amit erre mondhattál, apa… –mondta, majd újra Attilát kezdte osztani: – Amúgy meg faszom se szólt hozzád, én apával beszélgettem, te meg jössz a bunkó, tahó megjegyzéseiddel. Megyek is a picsába, nem bírom nézni az idióta képedet… – azzal felpattant, majd rám nézett, egy árnyalattal nyugodtabb hangon így szólt: – Gondolom kitaláltad, hogy megyünk haza.
– Nyilván…
Biztos volta benne, hogy Attila rám tett valamilyen megjegyzést, különben Norbi nem akadt volna ki ennyire, nem szokott csak úgy veszekedni a családjával. Vagy esetleg Attila tényleg valami nagyon durvát mondhatott rá, de nem tudtam elképzelni, hogy mégis mit.
Az előszobában felvettük a cipőt és kabátot, Éva szólt, hogy csomagol nekünk kaját, de Norbi csak rámordult:
– Nem kell.
– De kell, jó lesz majd holnap munkában az a rántott hús – mondta Éva, azzal bevonult a konyhába. – Anett, neked meg rakok a sütiből.
– Jó, köszönöm – mondtam.
Közben kijött hozzánk István is, Attila persze bent maradt a nappaliban.
– A bátyád nem úgy értette, tudod, hogy milyen könnyelműen hagyják el hülyeségek a száját… – mondta István Norbinak.
– De akkor sem normális, hogy huszonhat évesen még nincs ennyi esze – mondta a férjem még mindig dühösen.
– Majd megjön neki is az esze, mint ahogy neked is megjött…
Én vártam, hogy menjünk, az ajtóra tévedt a tekintetem, most láttam csak, hogy egy régi, elsárgult papír volt rá ragasztva, amin egy vers állt. Csak a címét sikerült elolvasnom, a többit már úgysem fogtam volna fel. „Nagy László: Ki viszi át a szerelmet?”. Talán majd egyszer utána keresek…
Éva már ki is jött, átadta Norbinak a kajás zacskót, majd megpuszilt mindkettőtöket.
– Vigyázzatok magatokra, drágáim… Te meg ne mérgelődjél, majd beszélünk a fejével – mondta Norbinak, de láttam rajta, hogy ez nem vigasztalja.
Elköszöntünk Istvántól is, aztán mentünk. Lent a kocsinál Norbi berakta a hátsó ülésre a kaját, majd a vezető üléshez akart beszállni, de aztán rászóltam:
– Én vezetek.
– Ja, jól van – morogta.
Amikor elindultunk, vártam, hogy mikor kezdi el mesélni, hogy mi történt, de egyelőre hallgatott. Hátra dőlt az ülésen, és csak fogta a fejét, én meg nem erőltettem a témázgatást, majd beszél róla, ha szeretne. Nem voltam kiakadva, mert mérgesnek láttam őt és csúnyán beszélt, néha megesik az ilyesmi, és igazából én is elküldeném a fenébe azt, aki bánt. Öt perc alatt otthon is voltunk, kiszálltunk, Norbi fogta a kaját, aztán én lezártam a kocsit.
– Elszívok egy cigit a ház előtt, és elmondom, mit mondott, érdekel? – nézett rám.
– Persze, hogy érdekel – mondtam.
Ő rágyújtott, én úgy döntöttem, nekem most nem kell, elég volt az az egy ebéd után. Láttam Norbin, hogy még mindig nem nyugodott le teljesen, tudtam, hogy ha elmondja, mi volt, ezzel csak még jobban felhúzza magát.
– Rólam volt szó, ugye? – kérdeztem.
– Hogy találtad ki? – csodálkozott.
– Nem volt nehéz, de volt más tippem is.
– Hát amúgy csak részben rólad volt szó… Az volt, bementünk a nappaliba, apával leültünk nézni a meccset, Attila meg valamit keresgélt a polcon, gondolom egy könyvet, mi mást. Apa kérdezte tőlem, hogy hogy vagyunk, mert nem tűnünk szomorúnak, én meg mondtam, hogy nagyjából jól vagyunk, de azért nem volt valami jó érzés egyikünknek sem átmenni ezen az egészen, és hogy ez egy elég szar dolog volt, de nem fogunk beletemetkezni. Aztán az idióta bátyám megszólalt, valami ilyesmit mondott hogy „Látod öcskös, a felnőtt életbe ez is beletartozik, kár volt itt adnod a vagányt, most jól pofára estél” meg „Már nem is tetszik annyira a házas élet, mi?”. És mindezt olyan hülye kárörvendő pofával mondta, hogy „Na látod, nekem volt igazam.” Hú, baszd meg, na akkor elszállt az agyam, és jól odamondogattam neki ezeket a dolgokat, amiket te is hallottál szerintem… De tényleg, hogy lehet valaki ennyire suttyó tapló? Ez egy tök véletlen dolog volt, ami velünk történt, erről senki sem tehet, és ez a faszfej nem hogy azt mondaná, hogy sajnálom, hanem elkezdi verni a mellét, hogy ő hogy megmondta előre, hogy szar lesz veled az életem.
Tudtam Attiláról, hogy bunkó volt, de nem gondoltam volna, hogy ekkora paraszt is tudott lenni… Nem értettem, hogy ez mire volt jó, miért kellett megbántania a saját öccsét.
– Kár, hogy nem akkor mondta ezt, amikor én is ott voltam, mert megmondtam volna én is a magamét… – szóltam.
Amúgy durva volt számomra, hogy mennyire nem tudtak mit kezdeni az emberek ezzel a hírrel… Az első normális reakció Éváé volt, ő nem akart mindenáron erről beszélni, szavak nélkül fejezte ki az együttérzését és támogatását.
Norbi közben tovább szidta Attilát.
– Tudom jól, hogy csak a saját frusztrációit akarja rajtam levezetni, hogyha neki szar, akkor másnak is legyen szar. Neki sosem voltak normális csajai… Az összes nője ronda volt, ráadásul hülye picsák is voltak. Te meg szép vagy, értelmes, biztosan nagyon bassza a csőrét, hogy ti egy korosztály vagytok, és neked mégis én kellek, én, a hülyegyerek, akit ő annyira lenéz.
– Jól van, szívem, ne idegesítsd magad tovább, úgysem tudsz vele mit csinálni…
– Jó, de voltak idők, amikor tényleg szarként tekintettem magamra, de most úgy érzem, kurvára nem szolgáltam rá erre a beszédre… Ez a hülye azt se tudja mi az a munka, csak üldögélt négy évet az egyetemen, aztán betette a seggét az irodába, közben még mindig otthon lakik, anyám mos és főz rá.         Még rám irigykedik, érted, rám, aki minden nap bekoszolja a kezét a munkahelyen… Amíg tróger voltam, tényleg volt miért szidni engem, és most hogy rendben vagyok végre, már csak ebbe tud belekötni.
– De tényleg hagyd már ezt drágám, nem tudod őt megváltoztatni. Azért csinálta, hogy felcsesszen téged, pedig nem éri meg, tényleg.
– Jó, tudom, de akkor is… – mormogta már egy árnyalatnyival nyugodtabb hangon. – Az sem tetszett, hogy a kocsira is tette a megjegyzést, hogy milyen kényelmes vagyok. Basszus, most tényleg erre a kocsira irigykedik, erre a négyszázezer forintos szarra? Kb. kéthavi fizetéséből vehetne magának egy ilyet, de ha neki jó a villamos, akkor kussoljon, és ne szóljon be a kocsimra.
Én csak bólintottam, teljes mértékben igaza volt. Rágyújtott még egy cigire, de láttam rajta, hogy már nagyjából kiadta magából a haragját, ezért megkérdeztem:
– És amúgy van benne igazság, hogy így már nem tetszik a házas élet? – mosolyogtam, de azért félig-meddig komolynak szántam a kérdést.
Norbi meglepetten nézett rám, mintha nem is értené, miért jött ez egyáltalán szóba.
– Basszus, dehogy is, nem tudom miért jutott eszedbe.
– Csak érdekel, hogy azért is akadtál ki, mert volt benne igazság, amit mondott?
– Nem, azért voltam kiakadva, mert egy seggfej volt és mert nem tisztel engem, meg minket. Ne gondolj már ilyen hülyeségekre, tényleg. Tudom, nem sokszor hangoztatom, hogy örülök, hogy vagy nekem, de ez nem azért van, mert nem így érzem, hanem mert nincs idő ezeket kimondani. De egyébként ha néha megállok és arra gondolok, hogy vagyunk egymásnak, akkor mindig sokkal könnyebbnek érzek mindent. Tudom, hogy sajnos nincs idő értékelni egymást, és kimondani ezeket a dolgokat, pedig minden nap összetehetném a két kezem, hogy te az enyém vagy.
– Szóval akkor még nem unod ezt az egészet – mondtam.
– Nem, dehogy – mondta, közben engem fürkészett: – És te?
– Én sem, persze. Nagyon sokat jelentett nekem, hogy mellettem álltál, amikor elment a babánk, mindenben számíthattam rád. Végigvártad velem a sort a kórházban, bejöttél hozzám, haza is hoztál; meg nem hagytál egyedül ezzel az egésszel, beszélgettünk róla. És az sem rajtad múlt, hogy nem tartottuk be a két hetet.
– Hát igen – mosolyodott el, aztán megfogta az arcom és megcsókolt. – És az sem fog rajtam múlni, hogy továbbra is mindig itt legyek neked mindenben.
– Hmm, néha elgondolkodom, hogy huszonkét éves létedre hogy lehetsz ennyire felelősségteljes.
– Igen, megfogtad velem az isten lábát – vigyorgott önelégülten.
– Na jól van, már megijedtem, hogy túl komoly lettél – mondtam, erre újra megcsókolt, aztán így szólt:
– Na jó, menjünk fel, mert szeretkezni akarok.
– Milyen szépen mondtad… – mosolyogtam.
– Igen, most erre vágyom, nem vad kefélésre, de tudom, hogy te azt jobban szereted.
– Én mindent szeretek, mi veled van – nyugtattam meg.
Otthon végül is csak egy óra után jutottunk el a szexig, mert még kipakoltunk és zuhanyoztunk előtte. De amikor végre odakerültünk, nem kapkodtuk el a dolgot, élveztük, ahogy szép lassan átjár minket a vágy, és végül ugyanúgy vártam, hogy végre bennem legyen, mint máskor, amikor vadul egymásnak estünk. Amikor megtörtént, akkor is lassan mozogtunk, közben csókolóztunk és simogattuk egymást. Persze idővel egyre hevesebbek lettünk, teljesen elragadtattam magam, az érzéstől megrészegültem súgtam a fülébe:
– Örökké a tiéd vagyok…
– Én is a tiéd, cicám – nézett a szemembe, a tekintete csillogott az érzelmektől, én tudtam, jobb helyen nem is lehetnék, mint vele.


***


Aznap este a Jóbarátok legelső részét néztünk, elhatároztunk, hogy megnézzük elölről mind a tíz évadot, közben Norbi megkezdte az anyja által csomagolt rántott húst, én meg egy tál müzlit ettem.
– Hallod, szivi, hasonlítasz Rachelre – vigyorgott rám Norbi, amikor Jennifer Aniston feltűnt a színen.
– Ugyan, dehogy… Szerencsére te egyik srácra sem hasonlítasz közülük.
– Ja, hát tudom, hogy a közelembe sem érnek, ez alap… – mondta magabiztosan, én erre már nem is mondtam semmit.
Amikor vége lett ennek a résznek, beszélgetni kezdtünk, ő az ágyon feküdt, én mellette ültem.
– Láttam, hogy apádéknál ki van ragasztva egy vers az ajtóra, van ennek valami jelentősége? – kérdeztem.
– Igen, az a fater egyik kedvenc verse, Nagy Lászlótól a Ki viszi át a szerelmet. Ő úgy értelmezte, hogy az embernek meg kell találnia a céljait az életben, neki az volt a célja, hogy legyen egy itt Újpesten otthona, felesége, meg gyerekei. És látod, sikerült.
– És te is mindig is úgy tervezted, hogy itt fogsz élni Újpesten, és itt alapítasz családot? – kérdeztem.
Igen, tudom, Éváéknál még attól féltem, hogy sosem lesz gyerekünk, de most simán felhoztam ilyen témákat, mert túl erősnek éreztem ahhoz Norbival a kettőnk közötti köteléket, hogy ez előfordulhasson. Szóval ilyen gyorsan változtak az érzéseim…
– Hát, igen – mondta elgondolkodva. – Persze, jobb körülmények között, mint ahogy én felnőttem, de igen, itt, Újpesten. Tudnak itt suliba járni, van focipálya, járhatunk majd Újpest meccsekre, vihetjük őket szinte bármilyen edzésre. Faterom is itt nőtt fel, szerintem tök jó lenne, ha a mi is itt laknánk a gyerekeinkkel.
– De ezek a te álmaid, vagy apádé?
– Mire akarsz ezzel célozni? Hogy te nem ezt szeretnéd?
– Nem, csak szeretném megtudni, hogy mit szeretnél igazán.
– Ezt szeretném igazán. Jó, nyilván apám számomra mindig is példakép volt, még így is, hogy nem alakult valami jól a viszonyunk és öt évig nem állt velem szóba. Mindig is tiszteltem fatert, hogy sikerült neki a semmiből egy normális életet megteremtenie. De szerinted csak azért, mert a fateromra akarok hasonlítani, bevállalnék huszonkét évesen egy gyereket, ha azt érezném, hogy nem szeretném?
– Nem tudom, ezt mondd meg te. Nem lehet, hogy az van ebben a dologban, hogy az apád teljes mértékben elfogadjon téged, és ehhez már csak annyi kell, hogy legyenek gyerekeid?
Mindezt nyugodtan kérdeztem, csak tudni akartam, hogy hogyan érez igazából. Ő tudta ezt, nem is kapta fel a vizet.
– Nem, kicsim, ez tényleg teljes mértékben az én döntésem. Apámmal már lezártuk a nézeteltérésünket, persze azért valamennyire érzem, hogy még nem az igazi a dolog, de már nem akarok neki megfelelni. Látod, most is mellettem állt Attilával szemben, szóval amennyire lehetett, helyrejöttek a dolgok apámmal. Lehet, hogy csak hasonlítok rá abban, hogy ugyanazt akarjuk az életben. Tudom, hogy sokat csajoztam, de ettől függetlenül én mindig úgy álltam hozzá a dolgokhoz, hogy ha találok egy olyan lányt, akivel el tudom képzelni az életemet, akkor vele maradok, úgy éreztem, ez nem életkorfüggő. Ott volt az előző csajom, akivel tizenhét évesen jöttem össze, tök jó volt végre együtt lenni valakivel, csak aztán rájöttem, hogy ő nem olyan típus, akivel egy életre lehet tervezni. De ha olyan lett volna, nem jelentett volna gondot együtt maradnom vele.
– Még jó, hogy nem volt olyan, mert akkor mi most nem lennénk együtt - mondtam.
– Hát igen… De ne aggódj, nagyon nem volt olyan. Nem egészen úgy képzeltem el az életemet, hogy minden alkalommal szexért kell könyörögni a nőmnek, és csak akkor kapok, ha aznap éppen nem sértődött be rám, és akkor se rendeset. Meg különben is teljesen rám mászott, nem akart elengedni soha sehova, mindig ment ezen a balhé.
– Igen, mondtad – bólintottam.
– Ja, tehát minek is maradtam volna együtt olyan csajjal, aki állandóan hisztizett és mindenen besértődött, meg még a szex sem volt jó? Amúgy általában olyan csajokkal találkoztam, akik vagy rendesek voltak, vagy jók voltak az ágyban, hát ő egyik sem volt, te meg mindkettő – vigyorgott rám.
– Én is hasonlóan jó véleménnyel vagyok rólad – mosolyogtam.
– Jaj, tudom. De tényleg nagy szerencsém van veled, mert érzelmileg teljesen egy hullámhosszon vagyunk, aranyos vagy, meg minden, és még a szexuális igényeink is teljes mértékben egyeznek.
– Amúgy ritka az ilyesmi, hogy két ember ugyanazt akarja egymástól. Mármint, amikor megismerkedtünk és összejöttünk, akkor is minden olyan könnyen ment, nem éreztük egymást sem soknak, sem kevésnek, minden pont jó volt – mondtam.
– Igen, elég sokat voltunk együtt, de egyikünk sem érezte ezt nyomasztónak, pedig azelőtt mindkettőnknek több térre volt szüksége.
– Jól egymásra találtunk ilyen szempontból. Te voltál az első, akivel igazán jó élmény volt együtt lenni és sosem éreztem tehernek, ha találkoztunk.
– Igen, nekem is te voltál az első, aki nem ment az agyamra a hülyeségeivel – mondta. – Na, de visszatérve az eredeti témára, persze, hogy az én vágyam az, hogy legyen családom, nem fatert szeretném ezzel követni. És szerencsém van, hogy ebben te vagy a társam.
– Igen, én is ezt érzem – mondtam, megsimogattam a haját.
– És te is biztosan ezt szeretnéd? Itt szeretnél élni?
– Nekem sosem voltak olyan terveim, hogy hol szeretném felnevelni a gyerekeimet – mondtam. – Amíg Egerben laktam, azt gondoltam, hogy jó lesz majd ott, aztán amikor felkerültem Pestre, nem voltam olyan állapotban, hogy ilyen dolgokon gondolkodjak. A csodás exeim mellett nem is nagyon szövögettem tovább ezeket a terveimet, inkább a munkára koncentráltam, mert az összes volt pasim alkalmatlan volt bármilyen komolyabb dologra.
– Ugye engem nem tartasz alkalmatlannak? – nézett rám kíváncsian.
– Dehogy, te vagy az egyetlen életre való az összes közül.
– Pedig eleinte nem így gondoltad.
– Igen, de aztán megváltoztak a dolgok, te is sokat változtál, és szerintem én is. Már nem a karrier volt a legfontosabb, hanem az, hogy jól érezzem magam, és ehhez te tettél hozzá a legtöbbet. Szóval nekem mindegy, hol nőnek fel a gyerekeink, amíg ezt közösen valósítjuk meg.
– Ez aranyos tőled, cicám – mosolygott rám.
Én elnéztem őt, tényleg így éreztem, hogy mindegy, mi lesz velem, amíg ő velem volt. Én elfogadtam őt mindennel együtt, a múltjával, a családjával, az álmaival együtt; és én is ugyanolyan támaszt akartam neki nyújtani, mint amit ő adott nekem. Ő volt az első és egyetlen, akiért bármire hajlandó lettem volna.
Ekkor csöngettek, ami mindkettőnket teljesen váratlanul ért.
– Ki lehet ez ilyenkor? – kérdeztem.
– Gőzöm sincs, de még jó, hogy most kivételesen fel vagyunk öltözve – mondta Norbi, azzal felkelt az ágyról ajtót nyitni, de megtorpant, és visszaszólt nekem: – Jaj, dobd már ki légyszi a használt zsepiket.
– Majd később, ide úgysem jön be senki – azzal felkeltem én is, becsuktam magunk mögött a hálószoba ajtót, aztán mentünk az előtérbe megnézni, ki zaklat minket ilyenkor.
Legnagyobb meglepetésünkre Attila állt az ajtóban, most kivételesen nem ült a képén a gőgös elégedettség.
– Sziasztok, bejöhetek egy kicsit? – kérdezte.
– Az attól függ, hogy mit akarsz – morogta Norbi, úgy látszik nem hatódott meg pusztán attól, hogy a bátyja eljött hozzánk talán életében először.
– Szerinted miért jöttem, öcskös? Nyilván bocsánatot kérni, de azt nem itt a küszöbön akarom.
– Jó, akkor bocsánatot kérhetsz az előszobában – azzal beengedte, és becsukta mögötte az ajtót, várakozóan nézett Attilára.
Ő felénk fordult, rögtön bele is kezdett a mondandójába.
– Anett, azt hiszem, már tudod, hogy mit mondtam az öcsémnek, szóval szeretnék tőletek bocsánatot kérni. Tényleg bunkó voltam, és igazad volt, ezt nem kellett volna – nézett rá Norbira.
– Hát nem, tényleg nem kellett volna – morogta.
Én nyugodt hangon így szóltam Attilához:
– Elég meglepő volt ez az érzéketlen kijelentés tőled, mert a gyerekünk elég közeli rokonod lett volna.
Ő erre lesütötte a szemét.
– Tudom, de nem úgy értettem…
– Az az érzésem, hogy neked már teljesen mindegy mit mondasz, csak az a lényeg, hogy engem jól kioszthass, aztán meg sütkérezz a dicsőségben, hogy igazad volt – mondta Norbi. – Attól, mert még nem végeztem egyetemet, nem vagyok egy buta tuskó, szóval néha leereszkedhetsz a szintemre.
– Tudom, itt most nem is erről van szó – szabadkozott.
– De itt pont erről van szó, hogy lenézel engem.
– Ha így érzed, akkor ne haragudj emiatt sem – mondta Attila kelletlenül.
– És csak azért jöttél, mert apáék beszéltek rá?
– Nem. El tudom én magam is dönteni, hogy mit szeretnék. Akkor elfogadjátok a bocsánatkérésem? – nézett ránk Attila, kezet nyújtott Norbinak.
– Nahát, az én tökéletes bátyám kezet akar velem fogni, ezt is megértük… – gúnyolódott Norbi, de azért megfogta a bátyja kezét. – Igen, elfogadom.
– És te, Anett? – nézett rám Attila.
– Én is, természetesen – mondtam.
– Te se haragudj azokért, amit mondtam – mondta Norbi a bátyjának. – Elismerem a munkádat, igazából nem gondolom azt, hogy egész nap nem csinálsz semmit, és nyilván az egyetemet is nehéz volt elvégezni, szóval nem érdemtelenül tartasz ott, ahol tartasz.
Úgy látszott, ez váratlanul érte Attilát, kissé meghatódott.
– Nekem is elismerésem öcskös, hogy leérettségiztél és jó munkád van. És sajnálom tényleg a gyereketeket, nem akartam ezzel kapcsolatban semmi rosszat mondani – mondta, látszott rajta, hogy szégyelli magát.
– Jól van, tesóm, semmi gond. Én is szoktam meggondolatlanul faszságokat beszélni.
– Te se haragudj, Anett – mondta Attila még egyszer, lassan úgy éreztem, kezd egy kicsit túlzás lenni ez az össze-vissza bocsánatkérés, ezért mosolyogva megnyugtattam:
– Jól van, semmi gond, tényleg. Nem jössz be inni egy teát? – kérdeztem meg; a konyhában azt hiszem nem hagytunk semmilyen kínos cuccot.
– Nem, köszönöm, megyek is haza, csak ezért zavartalak titeket.
– Ne vigyelek haza? – kérdezte Norbi, de aztán eszébe jutott: – Jah, basszus, nem tudlak, mert ittam ebédnél.
– Amúgy sem fárasztottalak volna vele – legyintett Attila, majd megmutatta az óráját. – Kerek nyolc perc volt idáig sétálni, ki fogom bírni hazáig is.
– Hát jól van, tudom, hogy nem szeretsz autóval járni – vigyorgott Norbi. – De egyszer elmehetnénk valahova a verdával, mondjuk Visegrádra, közben tudnánk dumálni.
– Jó, menjünk, jövő hét vége felé hívj fel.
– Jól van, hívni is foglak.
Elköszöntünk tőle, Norbi becsukta az ajtót, majd visszamentünk a szobába.
– Na, végre a bátyám rájött, hogy ő is ugyanolyan halandó ember, mint én – mondta, azzal leült az ágyra, és megkereste a Jóbarátok második részét.
– Hát igen, és meglepően gyorsan leesett neki.
Tényleg nem hittem volna, hogy Attila beállít hozzánk bocsánatot kérni; azt hittem, hogy továbbra is keresztül fognak nézni egymáson a családi összejövetelek alkalmával, mert ő túl büszke ahhoz, hogy beismerje, hogy hibázott. Reméltem, hogy ezután már rendben lesz a kettejük viszonya, és tudnak majd jó testvérekhez méltóan normálisan beszélgetni. Nekem is sokat jelentett, hogy jóban voltam a bátyámmal, még így is, hogy messze laktunk egymástól. Legalább tudtam, hogy távolság ellenére valakire biztosan bármikor számíthatok.


***


Hétfőn munkában csak kettőkor tudtam először leszaladni cigizni,  mert egész nap a spanyolokat kellett kísérgetnem, velük is kellett ebédelnem, mert meg kellett mutatnom, hogy hol vannak itt étkezési lehetőségek. Már ennyi is elég volt, hogy nagyon megunjam őket, nem tudtam, hogy fogok még velük négy napot kibírni. Niki lekísért engem cigizni, vittem neki a tegnapi kókuszos sütiből.
– Hát ez nagyon jó… – nyammogta elégedetten. – Norbi anyja csinálta?
– Aha – mondtam, közben kifújtam a füstöt.
– Üdvözletemet küldöm neki. Főnyeremény lehet egy ilyen anyós.
– Hát amúgy igen, az a nő egy igazi példakép.
– Tényleg, ennyire jóban vagytok? – mosolygott Niki.
– Nem vagyunk annyira közeli kapcsolatban, de nagyon kedvelem őt. Rögtön elfogadott és megszeretett engem, csak mert a fia felesége vagyok, anélkül, hogy ismert volna. Látszik,  hogy mindenre képes a családjáért, Norbit sem hagyta cserben abban az időszakban, amikor nem volt jóban az apjával.
– Hát, de ez egy anya dolga nem, hogy mindig kiálljon a gyermekéért?
– Igen, de neki akkor is nagy szíve van.
– Így van ez jól.
Egy darabig csendben voltunk, Niki ette a sütit, én meg elszívtam a cigit. Még nem akartam visszamenni a spanyolokhoz, ezért rágyújtottam még egyre, csak hogy húzzam az időt. Ekkor megláttam Robit, ahogy az utca végéből errefelé közelített, nagyon reméltem, hogy nem jön ide okoskodni. Sajnos nem volt szerencsém, mert vigyorogva megállt előttünk; nem zavartatta magát, hogy Nikit nem is ismerte.
– Mi újság, főnök? Nem is tudtam, hogy te cigizel.
– Régi rossz szokásom – mormoltam. – És te, Robikám, bevásároltál? – néztem a kezében lévő pékséges zacskókra.
– Igen, kell valamit ebédelni.
– Jaja, a Fornettinél nincs is jobb ebéd – mondta Niki, majd sóhajtott: – Ezek a mai fiatalok.
Én ezen elmosolyodtam, de Robi szinte meg sem hallotta, nekem címezte a következő mondatot:
– Amúgy látom, hogy ma eléggé kicsípted magad a spanyolok miatt – vigyorgott.
Gondolom arra célzott, hogy ma kivételesen fehér blúzt és fekete gatyát vettem fel, nem a hagyományos farmer-póló összeállítást.
– Hát lehet, hogy a Lonsdale pulcsimmal nem tettem volna rájuk valami jó benyomást. Te viszont tehetnél jobb benyomást Rékára, mert reggel nekem pattogott, hogy már megint miért tetted fel a lábadat az asztalra.
– Uh, és te erre mit mondtál? – kérdezte Robi, de nem úgy tűnt, mint akit tényleg nagyon izgat Réka véleménye.
– Mit mondtam volna? Hogy veled közölje, ha valami problémája van, én nem vagyok itt senkinek sem az anyukája.
– Jól megmondtad neki – mondta a srác kaján mosollyal. – De amúgy főnök, most komolyan, minden nap járhatnál így, nem csak a spanyolok miatt, hanem mert jól áll, meg minden. Na, mentem – azzal már itt sem volt, elindult vissza az irodába.
– De szemtelen a kis taknyos – vigyorgott Niki, én csak fintorogtam erre.
– Mindenkivel ilyen.
– Na, persze… Valld be hogy te vagy a fiatal fiúk vágyainak tárgya.
– Jaj, fejezd már be. Ő különben sem olyan fiatal, huszonhat éves.
– Ja, igaz, ő neked már öregnek számít a huszonkét éves férjedhez képest – szívatott tovább.
– Ő sehol sincs az én huszonkét éves férjemhez képest.
– Na, milyen durci valaki, mi a gond? – mosolygott még mindig.
– Semmi… Csak unom már nagyon ezeket a hülye embereket, nem értem miért kell nekem velük foglalkoznom.
– Hát igen, tudom… – mondta együtt érzőn. – Amúgy nem vagyok veled túl igazságos, hogy a fiatal pasikkal viccelődök… Tudod kire szoktam mostanában gondolni? – kérdezte.
– Na, kire? – kérdeztem kíváncsian.
– Bencére, tudod, Norbi haverjára.
– Komolyan? – ezzel most meglepett. – És mi van a kanadai sráccal?
– Hát, elvagyunk, de azt veszem észre, hogy egyre gyakrabban jut eszembe Bence.
– De mit értesz ez alatt
pontosan?
– Hát hogy vele szeretnék lenni.
– Na, ezt tényleg nem gondoltam volna – mosolyogtam.
– Ne örülj, mert megvolt az oka, hogy miért nem vagyunk együtt, nem akarta elkötelezni magát, bla-bla-bla…
– De nem úgy volt, hogy te sem?
– Hát, én talán összejöttem volna vele, hogyha láttam volna rajta, hogy komolyan gondolja a dolgot. De így meg csak én is azt mondtam neki, hogy én sem szeretnék kapcsolatot.
– Hát, kár… – mondtam.
– Na igen, de manapság már kinek tudod kimutatni az igazi érzéseidet? Mindig meg kell játszanod magad annak függvényében, hogy a másiknak éppen mit mondhatsz el. Ha elmondom egy fiúnak, hogy fontos nekem, akkor kihasznál; a „barátok” szintén.    – Megértelek – mondtam. – Szerinted én miért szakítottam olyan könnyen Norbival? Mert teljesen megmérgeztek már a rossz tapasztalatok, és csak később jöttem rá, hogy ezt nagyon nem kellett volna.
– Igen, mostanában sokszor azt veszem észre, hogy basszus, ez a vonat már elment. Jó, persze, hogyan is tudtam volna ezt másképp csinálni? Ha összejöttem volna Bencével, valószínűleg szar lett volna vele. Szerintem ezerből egyszer működhet a kapcsolat fiatalabb sráccal, nektek összejött, de ebből nem következik az, hogy nekem is menne.
– Hát látod, hogy én is majdnem elcsesztem az egyetlen kapcsolatomat, ami működött, szóval én sem tudok ebben jó tanácsot adni. De szerintem is ritka, hogy működik fiatalabb sráccal, nézd meg például ezeket a Robi-féle hülyegyerekeket, el tudod őket képzelni a gyerekeid apjaként? Vagy, hogy ne mondjak ilyen drasztikus példát, el tudod képzelni, hogy akármit megtesz érted önzetlenül?
– Az ilyen itteni huszonéves srácokból nem nézek ki ilyesmit. Hihetetlenül elkényeztetett kis majmoknak tűnnek, maximum annyit tudnak csinálni egy nővel, hogy megdugják.
– Vagy még azt sem – tettem hozzá.
– Na, ezek szerint neked is volt már ilyen? – nézett rám vigyorogva.
– Inkább ne is beszéljünk róla…
– Rendben. Visszatérve Bencére, tudod milyen jókat beszélgettünk? Nem hinnéd róla, de tök jól látta a dolgokat, még politikáról is tudtunk beszélgetni, ami nekem fontos. Pedig ő egy egyszerű srác volt, mármint nem ilyen beképzelt majom gyerek, mint az itteniek, hanem tudta, hol a helye a világban, de mégis magabiztos volt… szóval érted.
– Igen, értem. Azt hiszem, nekem is ez tetszett meg Norbiban, nagyon jó volt, hogy valakivel úgy tudok beszélgetni, hogy nem kell végre megjátszanom magam, meg nem kell előadnom, hogy milyen sebezhetetlen vagyok. Már elsőre elmeséltem neki a Fruzsis történetet.
– Az nem semmi, azt nekem is sokáig nem mesélted.
Időközben elszívtam a cigit, kidobtam a csikket a kukába.
– És akkor most az lesz, hogy én biztatlak hónapokig, hogy hívd fel Bencét, mint te engem régen, hogy keressem meg Norbit?
– Nem tudom… majd ráírok Facebookon – mondta nagy lazán, mint akit már nem is érdekel az egész, én jót mosolyogtam rajta, szórakoztató volt ez a magabiztosság.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése