Hétfő reggel a munkahelyemen már nyoma sem volt a
jókedvemnek, teljesen belesüllyedtem a gondjaimba. Először is az zavart nagyon,
hogy amikor legutóbb itt voltam, akkor még abban a boldog tudatban voltam, hogy
gyereket várok. Vagyis volt mit várni, volt miért élni, és nemsokára itt
hagyhatom ezt a helyet. Most viszont teljesen céltalannak éreztem itt mindent,
sőt, az életemet is…
Elmélyülten üldögéltem a gépem előtt, amikor idejött hozzám
a főnököm, Réka. Kedvesen érdeklődött, hogy hogy vagyok, már amennyire ő kedves
tudott lenni. Ő volt az egész cégnél a legidegesítőbb jelenség, persze, hogy az
én főnököm volt… Olyan negyvenöt éves lehetett, de a korát minden lehetséges
módszerrel igyekezett leplezni. A haját feketére festette, természetesen mindig
talpig sminkben volt, a parfümjét már az iroda bejáratától lehetett érezni.
Ráadásként feltűnő arany ékszerekben járt, mintha ezzel akarná mutogatni, hogy
ő itt valaki. Mondanom sem kell, hogy elviselhetetlen stílusa volt, imádta
cseszegetni az embereket, de ezt nagyon hülyén tette, a reggeli beszélgetés is
jól példázta ezt.
– Jaj, Anett, remélem már jobban vagy… – mondta tettetett
sajnálkozással, közben letette az asztalomra a Starbucks kávéját és az iPhone-ját,
hogy mutogassa, milyen elit cuccai vannak.
– Hát megvagyok – mondtam. Egyszerűen képtelen voltam
felvenni a műmosolyomat, túl letört voltam ahhoz, hogy megjátsszam magam.
– Látszik is, hogy beteg voltál, olyan sápadt vagy –
nyávogta, de ezt inkább örömmel mondta, mintsem sajnálkozva.
– Ilyen rossz a helyzet? – kérdeztem vissza, csak kíváncsi
voltam, hogy erre mit reagál.
– Igen, rossz rád nézni – bólogatott.
– Értem… – mondtam, majd gondoltam húzom egy kicsit az agyát:
– Az a helyzet, hogy szívesen el is mennék kivizsgáltatni magamat egész jövő héten,
de akkor ki fog jópofizni a spanyolokkal? Tudod, ők nem tudnak angolul, nem
hiszem, hogy rajtam kívül bárki is szót értene velük.
Erre rögtön az arcára fagyott az elégedett mosoly, így
szólt:
– Jól van, majd elmész orvoshoz jövőhét után, addig fél lábon
is kibírod – azzal felkapta a cuccait az asztalomról, és végre elhúzott, ezzel
meg is úsztam azt a felesleges beszélgetést, hogy mit hagytam ki, amíg nem
voltam itt, ezt a bejövő email áradatból már úgyis tudtam.
Szóval egész délelőtt depresszióztam, nem tudott lekötni a
munka, csak gépiesen csináltam, amit kellett. Szerintem a csapatom is
megérezte, hogy valami nem oké velem, mert nem jöttek ide hozzám minden öt
percben hülyeségeket kérdezgetni. Máskor zavart volna, hogy kimutattam, hogy
bánt valami, de most nem érdekelt.
Arra gondoltam, hogy milyen jó volt a hétvége, de most ez is
olyan távolinak tűnt, úgy látszik csak akkor éreztem jól magam, ha Norbival
voltam, de nélküle nagyon szar volt a helyzet. Vasárnap tizenegy körül
ébredtünk fel, reggeli után kimentünk egy kicsit kirándulni, aztán otthon nem
volt kedvem főzni, ezért pizzát ebédeltünk. Délután Norbi játszott a
Playstationön, én olvastam közben, most nem akartam azt a zombis hülyeséget
bámulni. Aztán mentem mosni meg mosogatni, hogy valami házimunkát is csináljak.
Este aztán újra együtt voltunk, még most se szexeltünk rendesen, de attól még
nagyon élvezetes volt. De jelen helyzetben ez sem vigasztalt, ez már úgyis csak
a múlt, most én itt rohadtam munkában, Norbi meg az autószerelő műhelyben…
Niki persze nagyon aranyos volt, munkahelyi Skype-on rám írt
szinte azonnal, ahogy megérkezett, olyan tíz körül. Legalább ő őszintén
tudakolta, hogy hogy vagyok…
„Hát nagyon szarul.” – írtam neki.
„Megértelek… bárcsak valamivel meg tudnálak vigasztalni :( ”
„Sajnos nem tudsz, de ez nem a te hibád. Nem kellett volna
magam beleélni ebbe az egészbe.”
„De nem tehetsz róla, én sem tudtam volna magam nem
beleélni. Ma menjünk ki kajálni egykor, aztán beszélgessünk.”
„Rendben, itt úgyis halálra unom magam.”
Egy körül kimentünk enni egy közeli étterembe, így végre
tudtunk élőben is beszélgetni. Mondtam, hogy nem szeretnék a gyerek-témán
lovagolni, így inkább a munkahelyet szidtuk. Kezdetnek elmeséltem a reggeli
Rékával folytatott beszélgetésemet.
– Jól tetted, hogy beszóltál neki, megérdemli… Csak nehogy
kirúgjon, mert mi lesz itt velem nélküled?
– Ez kedves tőled… de nem érdekel, ha kirúg. Az előző
munkahelyemről is kirúgtak, nem érdekel, tényleg.
– Miért, jól esne neked, ha kirúgnának mindkét munkahelyedről,
ahol valaha dolgoztál?
– Nem érdekelne – vontam vállat.
– Naa, Anett, ne csináld már. És amúgy miért is rúgtak ki az
előző helyről?
– Mert nem akartam kirúgni három emberemet, ezért inkább
átszerveztem őket másik csoportokba – mondtam. – Persze tudom, hogy itt ezt nem
lehetne megcsinálni.
– Na, az biztos, én nem is értem, hogy gondoltad ezt.
– Figyelj, akkor nyilvánvaló volt, hogy ezt kell tennem. De
ha itt csinálnám ezt, Réka nem csak hogy kirúgna, hanem valószínűleg meg is
ölne.
– Ja, brutális az a nő… nem is emlékszem, hogy volt-e rajta
kívül itt ennyire hülye ember, pedig én aztán már elég régóta rontom itt a
levegőt.
– Számomra inkább az a durva, hogy én is ilyen lennék egy
idő után, ha nem álltam volna le.
– Miről nem álltál volna le? – nézett rám csodálkozva.
– Én is durván karrierista voltam.
– Na de ennyire, mint Réka?
– Hogyne… Pár éve még a szülinapomon is dolgozni akartam
este otthonról, de aztán Norbi felhívott, hogy elvisz étterembe. Aztán
összejöttünk, belezúgtam, és rájöttem, hogy van élet a munkán kívül is.
– Szép is a szerelem – vigyorgott Niki.
– Na és veled mi újság, meg a pasijaiddal? – mosolyogtam.
– Hé, milyen pasijaimmal? – háborgott.
– Hát a spanyollal, a mexikóival, meg mi volt még, svájci?
– Nem, mexikói nem is volt, az chilei volt…
– Ja, bocsánat…
Nikinek sok külföldi pasija volt már, valahogy mindig
sikerült összeszednie őket. Az egyetlen magyar pasija, akiről én tudtam, az
Bence volt, Norbi egyik legjobb barátja, az esküvőnkön ismerkedtek meg. Utána
rögtön elmentek hajnalban randizni Újpest főterére, aztán még néha
összejárogattak, de nem lett semmi a dologból, mert egyikük sem szeretett volna
kapcsolatot. Mondta, hogy a szex végül is jó volt, de neki nem jött be a
fiatalabb sráccal való kavarás, ezt inkább meghagyja nekem.
– De most van egy kanadai, itt él Pesten, Tinderen
ismerkedtünk meg – mondta teljesen közömbösen, majdhogynem unottan.
– Mi az a Tinder? – kérdeztem, csak hogy témánál maradjunk.
Niki lemondóan nézett rám, de aztán elmagyarázta, hogy mi az
a Tinder, majd kifejtette, hogy mi van vele és a kanadai sráccal. Aztán megint
a munkára terelődött a szó.
– Úgy érzem, hogy teljes mértékben belefáradtam ebbe az
egészbe, mert ennek semmi értelme nincs – mondtam.
– De ezt most egyébként is így gondolnád, vagy csak azért
mert ez történt?
– „Ez”, mármint hogy elment a gyerek?
– Igen.
– Egyébként is így gondolnám.
– Én is így gondolom – mondta. – Tudod, akkor kértem át
magam máshova, amikor Réka lett nálunk a főnök, azt hittem, nála rosszabb nem
jöhet, de jött egy hasonlóan rossz dolog. A befásultság. Hét éve dolgozom, nem
sok örömöt látok már benne, és ez csak rosszabb lesz.
– Igen, ilyenkor kell egy olyan szünet, mint amikor én
kimentem Birminghambe négy év meló után – mondtam.
– Jó, de ott is dolgoztál.
– Igen, de az teljesen más volt, ott egy kicsit azért fellélegezhettem.
Végre világot láttam, amit azelőtt nem sikerült megvalósítani. Amikor
hazajöttem, akkor Norbival rögtön össze is jöttünk, és szerintem ez sem hagyott
engem visszasüllyedni a szürke hétköznapokba.
– De akkor most miért süllyedtél vissza? – kérdezte, ami tök
jogos volt.
– Mert már három éve nem pihentem rendesen.
– Igen, ez tényleg ki tudja készíteni az embert – mormogta
Niki. – De miért nem mondasz fel és pihensz egy-két hónapot?
– Mert nem akarom a nehezen félretett pénzemet felélni, így
is örülök, hogy lassan kezd összegyűlni annyi, hogy majd tudjunk hitelből lakást
venni. Ezért is nehéz nagyon, hogy elment a baba, mert új célt adott volna
nekem, segített volna kiszabadulni ebből a mókuskerékből.
– Elhiszem… sajnálom, tényleg – mondta Niki, látszott rajta,
hogy nem tud mit mondani, ezért is bosszantott a hülyeségem, hogy nagy boldogan
elújságoltam neki a jó hírt. – És Norbi hogy viseli?
– Ő legalább jól van. Azt mondta, inkább értem aggódott a
kórházban.
– Hát megértem…
– És te mit szeretnél csinálni ehelyett a meló helyett? –
kérdeztem, tényleg érdekelt, nem csak terelni akartam a szót. Hátha ad valami
ötletet…
– Fogalmam sincs… tudom, én választottam ezt, de most már
valami mást akarnék csinálni.
– Na jó, de mit csinálnál, ha bármit lehetne?
– Nem tudom… Utaznék, egyetem alatt rengeteget utaztam.
Voltam Japánban, Amerikában, Londonban. Azóta csak egyszer voltam külföldön,
akkor is Moszkvában munkaügyben – mormogta.
– És mi akartál lenni, amikor kicsi voltál? – kérdeztem.
– Nem tudom… én soha nem akartam semmi lenni, muszáj volt
jogi pályát választanom, beiratkoztam politológiára, mert az tűnt a
legkönnyebbnek, elvégeztem, és most itt vagyok, hülyék ugrálnak az
idegrendszeremen – mondta. – Csak elmentem egyetemre családi nyomásra, mert
mindenki ment, és ennyi, érted?
– Miért, szerinted én miért mentem egyetemre? Legalább velem
ellentétben te el is végezted.
– Igen, de Xanaxon éltem, amíg le nem államvizsgáztam.
– Jó, de ebben nagyban benne volt a családod is…
– Igen, és közben minden nap ott lebegett a fejem fölött a
reménytelenség, meg a bizonytalanság, hogy nem viszem majd semmire, és a
szüleim nélkül egy nagy senki vagyok.
Niki már mesélt nekem a nem éppen kedvező családi
hátteréről. Az apja politikai elemző volt, az anyja jogász és mivel két dudás
egy csárdában nehezen fért meg, ezért elváltak, amikor Niki tíz éves volt.
Mondta, hogy ez nagyon megviselte őt, nem is a válás, hanem hogy a szülei
teljesen kifordultak magukból, az apja csajozni kezdett, az anyja meg csak a
saját bánatával volt elfoglalva. Mindeközben persze arra mindketten nagy gondot
fordítottak, hogy az egy szem lányuk nehogy elkallódjon, a legjobb magán gimibe
íratták be, de Niki mondta, hogy utálta, mert beképzelt idióták jártak oda. A
szülőknek nagyon fontos volt, hogy Nikinek legyen diplomája, nyilván ő sem
akarta lejjebb adni, mint a szülei, de eléggé rástresszelt erre a dologra.
Végül nem akart ebben a szakmában elhelyezkedni, pedig az apja minisztériumban
dolgozott, az anyjának is nagyon jó kapcsolatai voltak, de ő nem kért ebből, és
elment inkább egy multihoz dolgozni „fillérekért”, legalábbis a szülei
keresetéhez képest. Elköltözött otthonról, bizonyítani akart magának, hogy
egyedül is megáll a saját lábán, és ha ezt csak ilyen munkával tudta elérni,
akkor így csinálta. A szüleinek ez nagyon nem tetszett, de Nikit nem érdekelte,
örült, hogy végre függetlenedett tőlük.
Nekem is megvolt a magam vidám egyetemi sztorija, ezek az
évek nekem sem voltak egyszerűek. Egy öt négyzetméteres szobában laktam, minden
napom úgy telt, hogy suli-meló, suli-meló. Télen annyira hideg volt abban a kis
szar szobában, hogy vesemedence gyulladást kaptam kétszer is, nem tudtam
dolgozni menni, akkor tényleg nem tudtam mi lesz velem. Küldtek egy kis pénzt a
szüleim, de ahogy ott feküdtem tehetetlenül napokig az ágyban, tényleg azt
éreztem, hogy ebből a szarból nincs kiút. Abban a két évben voltam lelkileg a
legmélyebben életemben, nem volt senkim, semmi se motivált… lehet, ezért
menekültem bele a munkába.
– Mindegy, legalább jó a fizetés – mondtam, miután
kipanaszkodtuk magunkat.
– Igen, max ennyi – bólintott. – Na és te mit csinálnál ha
nem ezt?
– Történész lennék, vagy grafikus.
– Na ja, gondolhattam volna rólad. De még nem lehetetlen
egyik sem.
– Pedig most egyik sincs tervben – mondtam.
Gimi alatt nem igazán sikerült kitalálnom, hogy mit
szeretnék kezdeni az életemmel, de a szüleim állandóan nyaggattak, hogy legyek
gyógyszerész, mint ők, és akkor dolgozhatok a gyógyszertárukban. Ez kézenfekvő
megoldásnak tűnt, ezért Budapestre jelentkeztem a gyógyszerész szakra, még a
spanyol szakot meg a történelmet jelöltem meg vészmegoldásnak, de aztán
felvettek a gyógyszerészetire. Nem nagyon hittem benne, hogy ez megtörténik,
mivel úgy éreztem, eléggé elcsesztem az érettségit. Nem tudtam rá koncentrálni
Fruzsi halála miatt, nem nagyon reméltem, hogy felvesznek egy jó egyetemre, így
ezért egy kis lelkesedéssel töltött el, hogy mégis csak felvettek, mert oda azért
nem kerül be akárki. Felköltöztem Pestre egy albérleti szobába, munkát
kerestem, hogy el tudjam magam tartani. Elég hamar felvettek az előző
munkahelyemre gyakornoknak, amit elsősorban a spanyoltudásomnak köszönhettem. A
gimi négy éve alatt spanyol különórára jártam, ez onnan jött nekem, hogy
Fernando Alonso volt a kedvenc Forma-1-es pilótám, aki spanyol volt. Akkor még
voltam annyira lelkes, hogy csak emiatt belevágjak megtanulni egy nyelvet, nem
gondoltam, hogy később ilyen jól jön majd. Két évig voltam gyakornok, akkor
untam meg a sulit, mert nem ment, nem szerettem. Csak azért nem hagytam ott már
az első év végén, mert a szüleim győzködtek, hogy milyen jó lesz nekem majd a
gyógyszertárban dolgozni. Viszont a második év végére rájöttem, hogy egyáltalán
nem akarok visszamenni Egerbe, itt akarok maradni Pesten a cégnél, akiktől
ráadásul nagyon jó teljes munkaidős állásajánlatot kaptam. A szüleim nagy
tiltakozása ellenére abbahagytam a sulit és elkezdtem főállásban dolgozni a
cégnél, úgy éreztem, muszáj megtennem ezt magamért.
Tényleg nem akartam visszamenni Egerbe, le akartam zárni az
életemnek azt a részét. Nekem Eger Fruzsiról szólt, Fruzsi meg már nem volt…
Ráadásul tényleg jól éreztem magam a munkahelyemen, úgy éreztem, hogy voltam
ott valaki. Sokkal jobban átláttam a dolgokat, mint sok régebben ott dolgozó
kolléga, én meg nem akartam megállni egy szinten, azt tűztem ki magam elé, hogy
minimum csoportvezető szeretnék lenni. Ez sokáig nem jött össze, ezért úgy
döntöttem, jót fog tenni az a kis hét hónapos birminghami kitérő, legalább új
erőre kapok, és mire hazajövök, megpályázok egy csoportvezetői állást, még több
esélyem is lesz így, hogy dolgoztam a cég angliai részlegén. Ez így is lett,
már az angliai kaland végén kiderült, hogyha hazajövök, rögtön megkapok egy
csoportvezetői munkát. Ráadásul még Norbival is összejöttem, tehát abban az időszakban
szerencsére sok jó dolog történt velem.
De aztán Norbival szakítottunk, majd kirúgtak a
munkahelyemről is, mert szembe mentem a felsőbb utasításokkal és nem rúgtam ki
három embert a csoportomból. Utána gyorsan találtam másik állást a mostani
helyemen, szintén csapatvezető lettem. Nikivel szinte az első napon jóban
lettem, sőt, azonnal volt egy érzésem, hogy ő több lesz, mint egy szimpla
ismerős. Az első héten amikor még senkit se nagyon ismertem, kimentem reggel a
konyhába és csak ő volt ott. Csak annyit tudtam róla, hogy ő is főnök volt, de
azért ráköszöntem, megkérdeztem, mi újság. Ő meg ahelyett, hogy jópofizott
volna, csak sóhajtott és így felelt: „Szar az élet.” Én meg annyira értékeltem
ezt az őszinte megnyilvánulást, hogy rögtön a szívembe zártam őt. Elkezdtünk
beszélgetni, nagyon jól kijöttünk, aztán együtt jártunk ki kajálni. Mondta,
hogy elege van a felszínes emberekből, akiknek állandóan azt kell mutatni, hogy
mindig minden rendben van, és örült, hogy én nem ilyen voltam. Valahogy
kezdettől fogva megbíztunk egymásban, tudtam, hogy nem fogjuk a másik háta
mögött kipofázni ezeket a bizalmas dolgokat. Aztán Niki hamar átment egy másik
részlegre, megunta a csoportvezetői munkát, de legfőképpen Rékát. Persze
továbbra is jóban voltunk, mindig együtt kajáltunk, és munkán kívül is
találkoztunk.
Ennél a cégnél már nem éreztem azt, mint eleinte az
előzőnél, hogy meg akarom váltani a világot, már nem érdekelt annyira a munka.
Fruzsi halála után csak a meló volt, ami lefoglalta a gondolataimat, de akkor
már volt más is az életemben. Ott volt Norbi, Niki, jártam heti kétszer
kézilabdázni, ott volt a háztartás, a nagy terveink Norbival, az életünk. Most
nem éreztem az akkori lelkesedést, fásult voltam mindenben, a magánéletben, a
munkában meg pláne.
Nikivel visszasétáltunk a munkahelyre, útközben rágyújtottam
egy cigire, azon tűnődtem, hogy lesz-e valaha minden olyan jó, mint régen.
Vajon visszakapom-e valaha azt a boldogságot, amit abban az időszakban éltem
át, mióta újra összejöttünk Norbival? Nyilván ugyanaz a boldogság már nem jön
vissza, mivel az már elmúlt, de egyszer biztosan jön még más. Azt hittem, hogy
a gyerek lesz az, és nagyon szar volt megélni, hogy nem így lesz, hogy az élet
leköpi a terveinket.
Niki nem cseszett le, hogy miért dohányzom, csak
megjegyezte, hogy a piros Marlboro azért elég erős. Megvárta velem, amíg
elszívom a cigit az iroda előtt, közben beszélgettünk mindenféle hülyeségről.
Többnyire Rékát parodizálta, nem is érdekelte, hogy esetleg megjelenik
előttünk, én jót nevettem rajta. Továbbra is hideg volt, de legalább sütött a
nap, a fénye visszatükröződött az irodaépületen. Tudtam, akár jókedvű is
lehetnék, de nem tudtam az lenni. Niki egy kicsit ugyan kizökkentett a rossz
kedvemből, de sajnos tudtam, hogyha visszamegyek dolgozni, minden kezdődik
elölről…
Péntekre már egészen jól voltam, végre nem agyaltam többé
arról, ami történt. Nem azt mondom, hogy egyáltalán nem gondoltam rá, és nem bántott,
de nem ez töltötte ki a gondolataim többségét, és jó hangulatom volt. Persze,
ehhez biztosan hozzájárult az is, hogy péntek volt.
Pedig a hét eleje még elég nehéz volt, kedd este anyám
felhívott, így gondoltam, nem kerülgethetem tovább a témát, megmondom neki,
hogy nem lesz unoka egyelőre. El is sírtam magam, és hallottam a hangján, hogy
ő is nagyon szomorú volt, de azért biztatott, hogy ne adjuk fel, meg hogy ez ne
vegye el a kedvemet. Megkértem, hogy apának meg a bátyámnak mondja el ő, mert
nem akartam még velük is erről beszélni. Másnap persze apám is, meg a bátyám is
felhívtak külön-külön, hogy hogy vagyok, így nem kerülhettem el a beszélgetést,
de végül is nem volt baj, hogy így alakult, mert legalább láttam, hogy aggódtak
értem. Ez különösen apámtól esett jól, mert ő hajlamos volt csak magával
törődni, de most nagyon kedves és együtt érző volt, még nem is nagyon volt
ilyen velem, talán csak akkor, amikor Fruzsi meghalt. A bátyámtól nem lepett
meg, hogy felhívott, mert jóban voltunk, és tudtam róla, hogy érdekli, mi van
velem. Szóval ezek a beszélgetések nem kedvetlenítettek el, sőt, jó érzés volt
tudni, hogy mellettem állnak.
Tehát péntekre meg már egész jó kedvem volt, vártam a
hétvégét, hogy végre pihenhessek. Délután kettőre összehívtam egy
csapatmegbeszélést a tízfős csoportomnak egy kisebb tárgyalóba, nem akartam
semmi komoly témáról beszélni ilyenkor, amikor lélekben már mindenki egészen
máshol járt. Látszott is a társaságon, hogy már nem vevők semmi értelmesre,
ezért arról kezdtem nekik beszélni, hogy hogyan kell rendesen viselkedni, ha
jövő héten jönnek a spanyolok. Erről már vagy két hete tudtunk, hogy a cég
spanyol részlegéből jön pár vezető látogatóba, megnézni, hogy hogyan működnek
itt a dolgok. Persze Réka engem jelölt ki, hogy én kísérgessem itt őket, és
szükség szerint én fordítsak, mert én voltam az egyetlen a magasabb pozícióban
lévő emberek közül, aki tudott spanyolul.
– Tehát ne egyetek a gép előtt, ne pakoljátok tele személyes
cuccokkal az asztalotokat, ne hagyjatok kint semmilyen bizalmas iratot, a
személyes telefonbeszélgetéseket meg kint intézzétek… Ja, és ne tegyétek fel a
lábatokat asztalra, igen, Robi, ez neked szól – néztem az egyik srácra, akiről
tudtam, hogy hajlamos az ilyesmire.
Robi csak kajánul mosolygott, nagyon jól tudtam, hogy kár
volt egyáltalán megkérnem, úgyis leszarta. A csapatom egyébként hat lányból és
négy fiúból állt, mindenki fiatalabb volt nálam, általában rögtön egyetemről
kerültek ide pályakezdőként. Az említett Robi tipikus lázadó gyerek volt,
direkt nem úgy viselkedett soha, mint kellett volna, nagyon adta a menő, laza
gyereket. Ebben egy kicsit emlékeztetett Norbira, de Robi nem volt szimpatikus.
Annak ellenére, hogy nagy vagánynak állította be magát, anyuci elkényeztetett
fiacskája volt, ráadásul sokat rinyált, ezért inkább nem is adtam neki
semmilyen nehezebb feladatot, de ha olyan kedvem volt és nagyon elegem volt
belőle, akkor direkt szívattam ilyenekkel. Nagyon viccesnek képzelte magát,
minden lánnyal flörtölt, még velem is… és ő a többiektől eltérően nem a nevemen
szólított, hanem „főnöknek” hívott, ami eléggé irritált, de inkább nem
mutattam, azzal is csak adnám alá a lovat.
– Na jó, én szóltam, ha nem tudtok viselkedni, majd szól
Réka is, de azt nem biztos, hogy jó néven veszitek majd – mondtam.
Ezen páran elkezdtek nevetni, különösen a lányok, tudtam
róluk, hogy utálják Rékát. Réka ugyanis mindenkiben riválist látott, akik
fiatalabbak voltak nála, ezért az én huszonnégy-huszonöt éves lány
csapattagjaimra különösen féltékeny volt.
Még elmondtam nekik, hogy én jövő héten nem nagyon leszek a
helyemen, de ha valami probléma lesz, akkor forduljanak egy másik
csoportvezetőhöz.
– Anett, neked mit kell csinálni a spanyolokkal? – kérdezte
az egyik lány, Szilvi.
– Fordítani fogok nekik…
– Na jó, de mégis mit csináltok majd? – kíváncsiskodott
Robi.
– Hát mennek ide-oda a többi főnökkel, mindenki
elmagyarázza, hogy mit csinál az ő csapata, megmutatják a táblájukat, ilyesmi…
ez az egész másról sem szól, mint hogy lássák a spanyolok, itt nálunk milyen
nagy rend van, és mennyire értünk a munkánkhoz – magyaráztam. – De mivel egész
nap velük kell loholnom, és nem leszek itt veletek, Réka biztosan rajtatok
tartja majd a szemét, úgyhogy tényleg próbáljatok meg rendesen viselkedni.
– Na, de ha majd panaszt hallasz ránk, azért megvédesz
minket, ugye főnök? – kérdezte Robi, csak hogy hülye kérdésekkel fárasszon.
– Ha rád panaszkodik majd, Robikám, akkor nem vagyok biztos
benne – sóhajtottam, néha osztályfőnöknek éreztem magam egy csapat rossz gyerek
között.
Még megkérdeztem, hogy mindenki tudja-e a feladatát jövő
hétre, meg hogy van-e bármilyen kérdésük. Csak Robinak volt kérdése, hogy hova
megyünk majd a legközelebbi csapatépítő ivásra, de mondtam, hogy ezt nem most
fogjuk megvitatni. Mivel mindenki fáradt volt, ezért vissza is engedtem őket
dolgozni, hogy aztán minél hamarabb mehessünk haza.
Egyébként szerettem a csapatomat, kb. mindenkit én vettem
fel közülük, és úgy éreztem, nekik sem volt bajuk velem. Próbáltam engedékeny
lenni, és igazodni ahhoz, hogy mit szeretnének, de azért nem hagytam magam
minden faszságra rábeszélni. Robi gyerekes baromságait meg próbáltam elengedni
a fülem mellett, mert ha mindenre reagáltam volna, amit mondott, már
bekattantam volna…
Ezután lementem elszívni egy cigit, jött velem Niki is friss
levegőt szívni. Beszélgettünk mindenféléről, én meg már alig vártam, hogy
hazaérjek, és kezdődjön a hétvége.
***
Este hat körül értem haza, az előszobában megláttam Norbi
cipőjét és kabátját, ebből tudtam, hogy már itthon volt. Bementem a
fürdőszobába kezet mosni; ott találtam őt, éppen vizet engedett a kádba, és már
félmeztelenül volt.
– Szia, szivi… Megfürdök rendesen, mert teljesen átfagytam a
műhelyben – mondta, közben levette a nadrágját is.
– Hú, én is akarok jönni – csillant fel a szemem.
– Tényleg? Te meg én, meztelenül a kádban, ennek szex lesz a
vége… – mosolygott.
– Igen, ez volt a célom, de nem gondoltam, hogy ezt így ki
kell mondanom.
– Miért, már letelt a két hét?
– Nem, még van hátra pár nap, de nem érdekel… már jól vagyok
teljesen.
Ő idelépett hozzám, és megcsókolt, én átöleltem a derekát,
már alig vártam, hogy újra érezhessem…
– Hát jó, én nem foglak lebeszélni róla…
***
Éjfél körül egymást átölelve feküdtünk az ágyban, a tévé
közben ment halkan, de mindketten túl fáradtak voltunk ahhoz, hogy figyeljünk
rá. Annyira kimerült voltam, hogy alig bírtam megmozdulni, de mégis nagyon jó
érzés volt, hogy ez a szextől volt így.
Mielőtt Norbival összejöttem, nem nagyon voltak igazán jó
élményeim a szexben, sőt, igazából akkor jöttem rá, hogy mennyire gázak voltak
az előző pasijaim, amikor megtapasztaltam Norbival, hogy mennyire jó is tud
lenni a szex. Persze, éreztem azért, hogy az előző srácok nagy nullák voltak,
de nem gondoltam volna, hogy ennyire. Norbi előtt hat pasival feküdtem le, és a
legviccesebb az volt, hogy szinte mindegyik idősebb és tapasztaltabb volt
nálam, mégsem volt jó velük, Norbi meg öt évvel fiatalabbként ennyire
összehasonlíthatatlanul jobb volt náluk.
Azért az első alkalmunk előtt egy kicsit tartottam tőle,
hogy milyen lesz majd, de úgy voltam vele, hogyha nem lesz borzalmasan rossz,
akkor adok egy esélyt a dolognak, és majd idővel összeszokunk. Ehhez képest már
elsőre nagyon jó volt minden, fent voltunk egész éjjel, mert nem bírtunk
elszakadni egymástól. Velem sosem volt még ilyen, és nagyon jó volt végre
megtapasztalni, hogy valaki ugyanannyira vágyik rám, mint én rá. Nagyon jó
volt, hogy valaki végre értékeli, hogy teszek érte valamit, és ő is hajlandó
azzal foglalkozni, hogy én mit szeretnék. Nem gondoltam volna, hogy ezt pont
egy húsz éves sráccal fogom átélni… Az is sokat segített, hogy ittunk az első
alkalom előtt, emiatt teljesen el tudtam lazulni, egyébként szerintem ez
biztosan nem sikerült volna a sok rossz tapasztalat miatt. De így nem kellett
visszafognom magam, és nagyon jó volt, hogy vele megtehettem, mert neki is
nagyon tetszett, hogy teljesen rá voltam kattanva.
Vele már elsőre elélveztem szex közben, ami azelőtt szinte
soha nem fordult elő, és nem is nagyon törték magukat a volt pasijaim, hogy
dugás közben vagy legalább utána legyen orgazmusom. Az orálhoz sem értett egyik
sem, már amelyik hajlandó volt rá egyáltalán… eléggé látszott rajtuk, hogy csak
miattam csinálják, és minél hamarabb túl akarnak lenni rajta, emiatt én se
nagyon élveztem. Persze nekik halál természetes volt, hogy én csináltam nekik, éppen
ezért egyik se értékelte, hogy megtettem. Nem mintha nekem ez nagy áldozat lett
volna, de kb. még nekem volt nagyobb élmény, mint a pasiknak. Nem azért, mert
béna voltam, csak tényleg túl magától értetődőnek vették, hogy megteszem, ezért
már nem tudtak érte lelkesedni.
Szerencsére Norbinál ez sem volt gond, nála éreztem először,
hogy azért csinálta nekem, mert ő is szerette volna. Ráadásul nagyon jó is volt
benne, pont azt adta nekem, amire mindig is vágytam, ezáltal életem legjobb
orgazmusait éltem át… És az is nagyon jó volt, hogy ő végre nagyon élvezte,
hogy kielégítettem a számmal, ezért imádtam csinálni neki, sokkal jobban, mint
eddig bárkinek.
Igen, furcsa, de a többiekkel már ilyen alap dolgok sem
mentek… Persze nem mondom, hogy minden ex-pasim egyforma volt, de egyformán
rosszak voltak, ki ebben, ki abban, de Norbival meg annyival jobb volt minden.
Őt tényleg érdekelte, hogy mi lenne jó nekem, nem csak a saját maga
kielégítésére használt engem. Mivel vele szinte minden alkalommal volt hüvelyi
orgazmusom, ezért még a szokásosnál is gyakrabban kívántam a szexet, imádtam,
hogy milyen nagy élvezetet tudott okozni a farkával… másnak ilyenkor már
biztosan az agyára mentem volna, de neki külön tetszett, hogy ennyire nem
bírtam leállni, ezért sok éjszakát végig szexeltünk.
Mondta, hogy az egyetlen csaj, akivel együtt járt, nem volt
valami vállalkozó szellemű, az egyéjszakás kalandokban és a rövid
szexkapcsolatokban meg nem volt sok idő kísérletezni, így aztán együtt szépen
mindent kipróbáltunk, ami csak eszünkbe jutott. Sokszor meg sem beszéltük
előre, hogy mi legyen, maximum utána megjegyeztük, hogy ilyet még nem
csináltunk azelőtt. Néha féltem egy kicsit, hogy elriasztom ezekkel a
dolgaimmal, és hogy megrontom szegény ártatlan lelkét, de hamar kiderült, hogy
ő sokkal „rosszabb” nálam, nem tudtam őt semmivel kiakasztani. Ennek nagyon
örültem, és igazából mindent megtettem neki, még azt is, amitől eleinte egy
kicsit vonakodtam, mert ha kellően fel voltam izgulva, akkor bármit elért
nálam. Arra is csak ő volt képes, hogy ilyen durva izgalmi állapotba hozzon,
mondanom sem kell, hogy az előzőek lusták voltak ilyesmire, rögtön betették, és
ennyi… Persze, ha ilyen szörnyűek voltak, akkor minek voltam velük együtt, de
hát erre csak az volt az egyetlen értelmes magyarázat, hogy elvakított a
szerelem; másrészről meg pont a rossz tapasztalatok miatt nem vártam semmit a
szextől. Ott és akkor nem is tűntek ennyire borzasztónak, de Norbihoz
hasonlítva már nem tudtam rájuk másképp tekinteni.
A legutolsó barátom volt mindennek az alja, ő teljesen
aláásta az önbizalmam. Ha volt is szex, mindig én kezdeményeztem, aztán
belefáradtam ebbe, és egy idő után már engem sem érdekelt az egész. Miután
szakítottam vele, megismerkedtem egy sráccal egy buliban, akkor még nem történt
semmi, nem is cseréltünk számot. Aztán megtalált valahogy Facebookon és
beszélgetni kezdtünk. Mondtam neki, hogy én most nem akarok kapcsolatot, mert
az előző nagyon szar volt, és nem vagyok még erre ráhangolódva lelkileg. Aztán
szóba jött a szex, én kipanaszkodtam magamat az exemről, de nem azért, mert
bármit is akartam volna a sráctól, csak jól esett kiadni magamból. Na és ő erre
vérszemet kapott, mondta, hogy ő sem keres feltétlenül kapcsolatot, mert nemrég
szakított a barátnőjével, de azért összejárhatnánk szexelni, mert ő biztosan
sokkal jobb az előző pasimnál. Nekem eleinte eszem ágában sem volt belemenni,
nem terveztem sosem, hogy csak úgy lefekszem valakivel. De aztán addig
győzködött, hogy ilyen meg olyan jó lesz, hogy végül mondtam, hogy legyen…
Feljött hozzám, bátorra ittuk magunkat, aztán megtörtént. Végül is az exemhez
képest tényleg nem volt rossz, mert ennek a srácnak legalább volt kedve
szexelni, jól meg is dugott párszor, de előtte nem igazán foglalkozott velem és
az sem nagyon érdekelte, hogy nem élveztem el. De ez is jobb volt, mint a
semmi, valahogy beletörődtem, hogy nekem ennél jobb egy darabig úgysem lesz,
ezért még találkoztunk néhányszor egy-két hónapon keresztül.
Azért lett vége, mert visszament az exéhez, de engem ez
egyáltalán nem érintett meg. Meg is ijesztett egy kicsit, hogy annak ellenére,
hogy jó párszor lefeküdtünk egymással, mennyire nem érdekelt, hogy itt hagyott.
Továbbra sem nagyon voltam kész egy kapcsolatra, de aztán megismerkedtem
Norbival, és az angliai hét hónap egyedüllét alatt már éreztem, hogy vele
szívesen belevágnék valamibe. Aztán olyan jó volt vele, hogy elfeledtette velem
ezt a sok rossz emléket, maximum amiatt égett a fejem utólag, hogy hogy bírtam
régen ilyen lúzerekkel összeállni, és én is mekkora lúzer voltam, hogy nem
hagytam őket ott hamarabb.
Norbira néztem, éppen becsukott szemmel pihent, de nyilván
tudta, hogy figyelem, mert felém fordult és ő is rám nézett:
– Na mi az, cicám, szeretnéd, hogy újra megdugjalak? –
mormogta fáradt hangon, nem úgy tűnt, mint aki készen áll erre.
– Nem, csak néztelek – feleltem.
Ő átölelt, én meg neki háttal fordultam, és úgy bújtam
hozzá.
– Ja, jó… de hajnalban még úgyis rád mászom – mondta, közben
végigsimított a lábamon, én meg a fenekemmel még szorosabban simultam hozzá,
erre így szólt: – De lehet, hogy inkább most azonnal.
Én elmosolyodtam, tényleg nem ez volt a célom.
– Igen, úgy látszik, nekünk nem szabad így feküdni – mondtam.
Egy darabig csak évődtünk egymással, de aztán az egymás
iránti vágy erősebb volt a fáradtságnál, és újra szeretkeztünk egy jót.
Utána valamiért egészen éberek lettünk, felkaptunk egy-két
ruhadarabot és kimentünk a konyhába. Norbi elkezdte kifosztani a hűtőt valami
ehető kaja után kutatva, én meg kakaót készítettem magamnak. Éjjel egy körül
járhatott az idő, kinéztem a kis ablakon, a lakótelep csendes volt és nyugodt, úgy
láttam, csak nálunk égett a villany. Szerettem az ilyen hangulatos estéket,
amikor szinte megállt az idő, nyugodtan fent lehetett maradni, nem kell másnap
dolgozni, mindegy volt, hogy nappal volt, vagy éjszaka.
– Kérsz szendvicset, cica? – kérdezte Norbi, miután kivett
pár dolgot a hűtőből.
– Miért, mik vannak? – kérdeztem.
– Sajt, meg magyaros vajkrém.
– Inkább kihagyom, de köszi.
– Látod, ezért kell holnap mennünk vásárolni, mert csak ezek
vannak itthon.
– Jaj, ilyenkor nem szabad ilyen dolgokról beszélni, mint a
vásárlás.
Norbi erre csak mosolygott, tudta jól, hogy mennyire imádtam
vásárolni.
– Amúgy anyámék meghívtak minket ebédelni vasárnapra, csak
úgy.
– Jól van, felőlem mehetünk – mondtam, azzal leültem az
asztalhoz az elkészült kakaóval, Norbi is leült velem szembe, hogy ott csinálja
meg a szendvicsét.
– És nem baj, hogy megyünk? – kérdezett vissza. – Nekem most
amúgy nincs olyan nagy kedvem kimozdulni.
– Nekem mindegy, döntsd el te, te szüleidről van szó –
mondtam.
– Hát jó, akkor menjünk, essünk túl rajta.
– Igen, kibírunk két órát. De ugye nem kezdjük majd el az
asztalnál mindannyian kitárgyalni a gyerek-dolgot?
– Biztosan nem. Szerintem inkább csak velünk akarnak lenni.
– Jól van, nekem tényleg nem gond.
Norbi szülei szintén Újpesten laktak abban a lakótelepi
lakásban, ahol még Norbi is felnőtt. Pontosabban csak tizenhat éves koráig
lakott ott, mert amikor otthagyta a gimit, az apja úgy berágott rá, hogy nem
szólt hozzá. Norbi egy hónapig bírta ezt, utána elköltözött otthonról egy volt
osztálytársához. Az apjával csak tavaly békültek ki, addig csak az anyjával
tartotta a kapcsolatot. Nekem furcsa volt, hogy az apja egyszer sem nyitott
Norbi felé az évek alatt, nem próbált meg neki segíteni visszatalálni a helyes
útra, hanem egyszerűen csak megsértődött és kitagadta. Mondjuk lehet azt
gondolta, csak ez volt az egyetlen megoldás, mert Norbi kezelhetetlen volt,
úgysem lehetett vele mit kezdeni… Szerintem azért egy apának, aki szereti a
fiát, akkor sem így kellett volna viselkednie, de ez már csak az én meglátásom
volt. Láttam, hogy Norbit megviselte, hogy az apja nem állt szóba vele, mert
gyerekkorában jó volt a kapcsolatuk. Mondta nekem, hogy sokáig az volt a
félelme, hogy mivel az apja nem beszél vele, ezért majd az ő gyerekeit, vagyis
a saját unokáit sem akarja majd látni. Hát, most már ez a probléma megoldódott,
már csak az unoka hiányzik… erre a gondolatra megint rossz érzés támadt bennem.
De csak egy pillanatra, mert ahogy elnéztem Norbit, átfutott
az agyamon, hogy milyen jó, hogy ő van nekem, és bármi gond is lesz, valahogy
majd csak megoldjuk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése