Másnap, huszonnegyedike reggel viszonylag korán keltünk,
legalábbis a reggel kilenc szerintem elég korán volt egy ilyen mozgalmas
éjszaka után. Amikor lementünk reggelizni, Norbi szomorúan szemrevételezte,
hogy apám befoglalta a tévét, talált magának még ezen az ünnepi reggelen is
valami jó kis politikai közvetítést, így a férjem búcsút mondhatott a PS-ezésnek
egész délelőttre. Így legalább sikerült őt rávennem, hogy reggeli után tegyünk
egy rövid sétát a városban. Persze kocsival mentünk, és csak arra az időre szálltunk
ki, amíg felmentünk a várba. Ott ünnepélyesen elszívtam az utolsó szál cigimet,
megfogadtam, hogy többé nem gyújtok rá. Ha már egyszer sikerült magamtól
leszoknom, akkor biztos voltam benne, hogy most is sikerülni fog. Norbi mondta,
hogy ő még nem áll készen erre a nagy lépésre, de ha jól bírom cigi nélkül,
akkor ő is rá fogja végre magát szánni, hogy abbahagyja. Nem kezdtem el vele azon
vitatkozni, hogy ő bezzeg mennyit cseszegetett engem a leszokással, akkor miért
nem akarja ő is most azonnal, de vele ellentétben tudtam, hogy ez nem így
működik, mindenkinek magának kell eldöntenie.
Délre értünk haza, addigra már Krisztián is megérkezett a
nagymamámmal, ezért aztán a mama jól kikérdezett mindenkit, hogy ki hogy van.
Kriszt ez egyáltalán nem érdekelte, teljesen odavolt, hogy Norbi képes volt
elhozni Pestről a PS-t, és addig erősködött, amíg sikerült visszafoglalnia
apától a tévét, utána meg leültek Norbival Fifázni. Apa persze morgott, hogy
nem tudja nézni a kedvenc műsorának a huszonnyolcadik ismétlését, de aztán ő is
feltalálta magát, egy politikai hetilapot kezdett olvasgatni. Miután a mama
látta, hogy a fiúk egyáltalán nem vevők a dumájára, beterelt minket a konyhába
anyámmal, hogy megmutassuk, mit főztünk. Egy kicsit leszidott engem, amikor
megtudta, hogy nem segítettem anyámnak a karácsonyi ebéd elkészítésében, de
anya megvédett, hogy ő ezt egyáltalán nem várja el, nem azért hívott engem
vendégségbe, hogy itt ugyanúgy robotoljak, mint otthon. Mama végül elfogadta
ezt az érvelést, vagyis inkább ráhagyta anyámra, utána megittunk egy-egy pohár
bort a konyhai készletből, majd nekiálltunk előkészíteni az ebédet.
Kaja után jött az ajándékozás, mindenki nagyon örült
mindennek, legalábbis mindenki úgy tett. Nagyanyámtól kaptunk egy kávéfőzőt, szóval
ez megint hasznos volt, anyáméktól egy kis lóvét, Norbi egy kapucnis pulóvert,
én meg egy pizsamát és két pólót. Miután vége lett ennek a csodás
szertartásnak, mindenki ment a dolgára, Krisz hazament; anya, apa és mama
körbeülték a tévét, mi meg végre elvonulhattunk Norbival a szobámba. Már
előzőleg megbeszéltük, hogy egymásnak majd kettesben adjuk át az ajándékokat,
nem hiányzik hozzá a nagyközönség. Nem mintha olyan intim dolgokat adtunk volna
egymásnak, de mégis jobb volt így.
Először én adtam oda az ajándékaimat, vettem neki egy
baseball sapkát a kedvenc együttese logójával, egy Chicago Bulls Jordan mezt,
meg télikabátot, amit már tudtam, hogy régóta kinézett magának. Láttam, hogy
mindennek nagyon örült, utána ő jött, átadott nekem egy borítékot.
– Úgy gondoltam neked ez lenne a legjobb ajándék –
vigyorgott rám.
– Na, akkor nézzük…
Egy hotelszoba foglalásának a visszaigazolása volt
kinyomtatva, öt napra szólt áprilisra, Prágába.
– Hát igen, ezt tényleg nagyon eltaláltad. Köszönöm! –
mondtam, majd átöleltem, és megpusziltam az arcát.
– De remélem, oda már az új kocsival megyünk.
– Jaj, Norbi, hagyj már a kocsival…
– Miért, hidd el, te is örülnél neki, bébi. Amúgy nyáron
Olaszországba vagy Spanyolországba szeretnék menni, kicsit unom már ezeket a
Budapestre hasonlító Közép-Európai nagyvárosokat.
– Te szegény… Akkor miért Prágába viszel tavasszal?
– Mert nincs olyan messze, meg mondom, téged biztos érdekel.
De nyáron tengerpartot szeretnék, nem betondzsungelt.
– Jól van, úgyis messze még a nyár, addig tudunk gyűjteni
Olaszországra.
– Vagy Spanyolországra – tette hozzá.
– És Franciaország? – kérdeztem.
– Jó, ott délen a tengerparton biztosan jól elütnénk az
időt.
– Hát mondjuk engem Franciaországban pont észak érdekelne,
Normandia vagy esetleg Párizs.
– Téged mindig az ilyen hideg, lehangoló helyek érdekelnek,
mint például az imádott esős Angliád.
– Jó is volt az… De engem amúgy tényleg jobban érdekel egy
Krakkó vagy Prága szerű város, ahol sok a történelmi emlék, mint a tengerpart,
de természetesen figyelembe veszem, hogy te mit szeretnél.
– Még jó, ha már ennyi helyre elvittelek, amit te akartál
látni.
– Azért te sem szenvedtél – mondtam. – De még van egy-két
hely, amit mindenképpen látni szeretnék, például Norvégia vagy Dánia.
– Na, a kedvenceim, ahol még nyáron is nulla fok van… De jól
van, egyszer oda is elmegyünk, sőt, Izlandra is, és megnézzük együtt az északi
fényt.
– Jó, megvan a következő évre a karácsonyi ajándék –
mosolyogtam.
– Rendben kicsim, de engem most az jobban érdekel, hogy megyünk
fürdeni?
– Mehetünk – mondtam.
– Utána felvehetnéd azt a szexi pizsamát, amit a szüleidtől
kaptál – nézett rám mosolyogva.
– Jaj, tényleg… Nem is értem, hogy miért adtak nekem anyámék
pizsamát, kevés dolgot tartok ennél feleslegesebbnek.
– Biztos célzás volt, hogy ne meztelenkedj.
– Persze… Csak nem ismernek eléggé, hogy én nem szeretem az
ilyesmit.
– Pedig nagyon jól állna. Nyilván neked is tetszene, ha én
egy barna-narancssárga csíkos pizsiben aludnék.
– Ja, az nagyon bejönne, még ha hetven éves lennél, akkor
sem. Na, menjünk fürdeni – mondtam, csak hogy lezárjam a témát.
– Menjünk, cicám. Ja, csak mondom, úgy ne hagyj aludni éjjel,
hogy te vezetsz holnap hazafelé – vigyorgott rám.
– Nekem mindegy, így sem úszod meg kevesebbel, mint tegnap –
mondtam, pedig tudtam, hogy kicsit túloztam, minden esetre tetszett neki az
ötlet.
***
Másnap reggeli után készülődtünk is az induláshoz, mert
ebédre Norbi családjához voltunk hivatalosak, és még szerettünk volna otthon
kényelmesen kipakolni előtte. Ezzel le is tudjuk a családi látogatásokat, és végre
lesz egy hetünk együtt egy kicsit pihenni, mielőtt újra belevágunk a hétköznapi
hajtásba.
Norbival kint álltunk a kocsinál indulásra készen, apám
nagyban magyarázott valamit a férjemnek az autókról, ő meg figyelt türelmesen.
Én addig a házat bámultam, meg vártam anyámat, aki visszaszaladt valami
cuccért, amit még feltétlenül nekünk akart adni. Nemsokára kijött pár üveg
mézzel és lekvárral, én betettem őket a kocsiba. Gondoltam, akkor most végre
nekiállunk búcsúzkodni, de anyám megint visszament a házba, hogy hoz nekünk
néhány csomag konyhai törlőkendőt is, hiába mondtam, hogy nem kell… Igazából értékeltem
a jólelkűségét, de már mentem volna, le akartam tudni az utat. Amúgy nem volt
sok kedvem itthagyni a családi ház kényelmét, meg is fogadtam, hogy ezentúl gyakrabban
fogok jönni. Persze, nyilván tudtam, hogy ez nem fog megvalósulni, mert
általában örültem, ha a fárasztó hétköznapokon tudok valamennyit pihenni,
nemhogy még utazgassak is. Mellesleg még azt is ki kellett találnom nagyon
hamar, hogy mit fogok dolgozni, és ott sem lesz ám a próbaidő alatt sok
szabadnap. Sajnáltam, hogy nem láttam előre, mikor fogok ide megint visszatérni.
Ekkor megjelent anyám a papír törlőkendőkkel, meg egy óriás
csomag WC-papírral, erre már apám is felkapta a fejét.
– Mit csinálsz, asszony?
– Mit csinálnék, hoztam ezeket is a gyerekeknek – mondta
anyám, azzal a kezembe nyomta az összes cuccot.
– Köszi, anya, de nem kell, tényleg – mormoltam.
– Dehogy nem kell, legalább lesz mibe törölni a seggeteket –
erősködött anyám.
– Most is van, de mindegy.
Mivel tudtam, hogy úgysem tudom lebeszélni róla, hogy vigye
vissza őket a házba, ezért ezeket is bedobáltam a hátsó ülésre, aztán
elköszöntünk egymástól.
– A te szüleidhez mikor mentek, Norbi? – kérdezte apám.
– Hazamegyünk, és megyünk is át hozzájuk – mondta.
– Na, akkor őket is puszijuk.
– Igen, nekik is boldog karácsonyt kívánunk – mosolygott
anyám.
– Átadom, köszönöm – mondta Norbi.
Beszálltunk a kocsiba, Norbi már kényelmesen hátradőlt
mellettem, kihasználva, hogy nem neki kell vezetnie. Nem is emlékeztem, mikor
vezettem én utoljára ilyen hosszúságú útnál, de nem volt gondom vele. Most
végre minden úgy volt, ahogy lennie kellett, azt kívántam, hogy soha ne legyen
rosszabb ennél.
Az egy hét szabadság nagyon gyorsan eltelt, mintha nem is
lett volna, de hát megszoktam már, mindig ez volt. Szerencsére nyugis napjaink
voltak, sokat pihentünk; főleg filmeket néztünk, meg néha elmentünk kocsival is
kirándulni, szóval volt mivel elütni az időt. Szilveszterkor összejöttünk
Bencéékkel Laciék albérletében, megint buliztunk egyet nyolcasban, de ez már
egy kicsit szolidabbra sikerült, mint a lakásavató.
Hamar kiderült, mint ahogy sejtettem, hogy nem jött össze
azon az éjszakán a gyerek… De már úgy voltam vele, hogy majd úgyis jönni fog,
ha itt lesz az ideje; nem kedvetlenített el egyáltalán. Talán ez is egy lépés
volt afelé, hogy végre rendbe jöjjek.
Így kipihenten nem is volt olyan rossz visszamenni dolgozni,
főleg annak tudatában, hogy már csak szűk egy hónapom volt hátra a cégnél.
A varsói utazás is hamar eljött, mire észbe kaptunk, már ott
is voltunk. Nem volt nagy szórakozás, sokat kellett dolgozni, mert a lengyelek
lószart se tudtak, egész nap tanítottuk őket, és magyaráztunk nekik.
Mindeközben persze itthonról is jött a cseszegetés, hogy miért nem haladunk
már, szóval volt bőven tennivaló. Esténként azért elmentünk Nikivel ide-oda, én
semmiképpen nem akartam kihagyni a lehetőséget, hogy felfedezzem a várost. Niki
mindig jött velem, és ki is várta, hogy mindent megnézhessek, ami érdekelt,
cserébe viszont nem időztem sokat.
Érdekes hely volt egyébként, megvoltak ugyanazok a régi
épületek és a hangulatos főtér, mint Krakkóban, viszont a történelmi emlékek
mellett volt a városnak egy modern épületekkel tarkított része is, ami olyan
volt, mint egy kis New York City. Ez így elég hülyén hangzott, de tényleg ehhez
tudtam volna a legjobban hasonlítani.
Utolsó előtti estén már nagyon fáradtak voltunk, de azért
csak kimentünk még egy kicsit sétálni a főtérre. Én magyaráztam neki, hogy
melyik épület hányadik századból való, ő meg egy darabig türelmesen hallgatta,
majd egyszer csak félbeszakított:
– Te figyelj már, neked ezt kéne csinálnod.
– Mit? – kérdeztem vissza, nem tudtam, mire gondol.
– Hát idegenvezetőnek kéne lenned, vagy múzeumokban
okosítanád az embereket, meg az ásítozó diákcsoportokat.
– Na, ez az, nincs kedvem szembesülni azzal, hogy unják,
amit beszélek.
– Miért, a csapatod unt téged, amikor a meetingeket
tartottad? Engem nem nagyon érdekel a történelem, de ahogy mondod ezeket a
számomra unalmas dolgokat, egész érdekesen hangzik. Ráadásul szabadidődben
azokat a visszataszító, vaskos könyveket olvasgatod, már kész történész vagy.
– Ugyan már, én maximum hobbi történész vagyok, egy komoly
helyen kiröhögnének.
– Nem, a hobbi történészek olyan könyveket olvasnak, hogy
„Érdekességek Hitlerről – avagy tényleg egy heréje volt a Führernek?”, meg
hasonló szarokat. Te meg a tömény Nagy-Britannia történetével ringatod magad
álomba, már minden vagy, csak nem hobbi történész. Ráadásul nagyon jól tudsz
angolul meg spanyolul, szerintem simán bekerülhetsz valami jó kis helyre.
– De milyen jó kis helyre? Múzeumba? Vagy legyek
idegenvezető? – kérdeztem.
– Ja, simán… Kísérgethetnéd a buta magyar turistákat ilyen
helyekre, mint ez a Varsó, vagy pedig a buta külföldieknek mutogathatnád
Budapestet.
– Amúgy nem is rossz ötlet, lehet, hogy beiratkozom egy
idegenvezető tanfolyamra – mondtam, és tényleg elgondolkodtam erről a
lehetőségről. – De most biztosan az lesz, hogy keresek egy másik multis állást,
aztán majd meló után járok el az órákra.
– Na látod, újra értelmet adtam az életednek – mosolygott. –
Jó lenne, ha nekem is lenne valami ötletem.
– Hát menj el a minisztériumba dolgozni – ugrattam, tudtam,
hogy nagyon utálja ezt a témát.
– Dehogy megyek, hagyj ezzel békén.
– Akkor jelentkezzünk ugyanahhoz a céghez, és újra együtt
dolgozhatunk.
– Ja, jó lenne, de mégis mennyi az esélye annak, hogy
ugyanoda vesznek fel minket? – kérdezte. – Majd külön-külön szépen
beilleszkedünk újra az idegenek közé, és belefásulunk a hétköznapokba.
– Elég szarul hangzik, szóval azt hiszem, már biztos, hogy
megcsinálom azt a tanfolyamot.
– Nagyon helyes.
Amikor elindultunk visszafelé a szállásra, így szólt:
– Mióta itt vagyunk, már akarom mondani, hogy megmondtam
Bencének, hogy ne keressen, amíg itt vagyok, hanem gondolkodjon.
– Igen? – néztem rá csodálkozva. – Azt hittem jól
megvagytok, legalábbis szilveszterkor nem láttam, hogy bármi baj lenne.
– Akkor még nem is volt olyan nagy baj, de az elutazás
előtti napon összebalhéztunk. Megint mondta a szokásos faszságait, hogy ő nem
akar esküvőt és gyereket, tőle ne várjak ilyet. Eddig ezt csöndben hallgattam,
de most kiakadtam, hogy mégis mikor mondtam én, hogy ilyesmit szeretnék? De
aztán bevallottam neki, hogy később majd tényleg szeretném ezeket a dolgokat,
úgyhogy ha ő nem tudja elképzelni, hogy majd egyszer összeházasodjunk és
gyerekeink legyenek, akkor ezt kár erőltetni, mert ennek nincs jövője.
– Na és mit szólt?
– Láttam rajta, hogy teljesen be volt szarva, hogy
elveszíthet, ezért mondtam neki, hogy gondolja végig a dolgot, amíg én itt
leszek kint. De hogy őszinte legyek, nem bízom benne, hogy ez jobb lesz, vagy
hogy meggondolja magát. Meg csak miattam ne is tegye. Szóval mondom, ezerből
egy kapcsolat működik fiatalabb pasival.
– Azért ne temesd még ezt a dolgot… Norbi azt mondta, hogy mindig
is Bence adta neki a legjobb tanácsokat párkapcsolat témakörben, szóval ezért
furcsa nekem, hogy a sajátját ennyire nem tudja éretten kezelni.
Ő csak türelmetlenül legyintett.
– Ezt már észrevettem nála, hogy imádja játszani a nagyokost
a kis tapasztalan haverjai körében; például Daninak és Lacinak is nagyon jó
csajozási tippeket adott, de ő maga már nem nagyon tudja betartani, amiket
másoknak mondott.
– Ja, mondjuk ez jellemző.
Este fürdés után felvettem az alvócuccomat, ami egy pólóból
meg az anyámék által adományozott pizsi gatyájából állt, tehát végül is nem
volt annyira felesleges ez az ajándék. Utána átmentem Nikihez és az ágyon ülve
folytattuk a témázgatást. Mindenféléről beszélgettünk, pasikról, az élet nagy
dolgairól, meg felelevenítettünk pár vicces sztorit a gimis éveinkből, amikor
egymás hegyén-hátán voltunk elszállásolva osztálykirándulások alkalmával. A
jövőbeli tervek is szóba jöttek, már biztosan tudtam, hogy megcsinálom azt a
tanfolyamot, és akkor végre értelmes munkám lesz. Tehát újra voltak terveim…
Ezen az estén megint olyan gondtalan voltam, mint amikor
Fruzsival a játszótér hintájában ültünk, beszélgettünk és cigiztünk, miközben
sütötte a fejünket a nap. Teljesen elfelejtettem, hogy miután meghalt, egy
olyan érzés is volt bennem, hogy nem szabad elvesztegetni ezt a rövid, életnek
nevezett időt, mert ki tudja, hogy nekem mikor ér véget ez a történet. Akkor megfogadtam,
hogy minden pillanatot ki fogok használni, minden lehetőséget megragadok, ahol
új élmények érhetnek. Ez a fogadalmam aztán feledésbe merült, beleszürkült a
hétköznapok monoton körforgásába, mint ahogy én magam is.
Most újra éreztem, hogy élek. Itt voltam egy szép európai
fővárosban, ahova ráadásul ingyen utazhattam el; volt egy igaz barátom;
dönthettem a jövőbeli munkámról; volt szerető férjem; volt szép életem. Most
tudtam igazán átérezni azt, amit Norbi már régóta tudott; most mertem teljes
bizonyossággal kijelentetni, hogy jó életünk van. Szerencsésnek éreztem magam
mindenért, amim volt.
***
Egy hét múlva, egy ködös péntek délelőttön elkísértem Nikit
a pékségbe kaját venni. Úgysem volt semmi munka, mivel ez volt az utolsó napunk
itt, tehát ráértünk. Már mindketten leadtuk a cuccainkat, nem is nagyon tudtunk
volna mit dolgozni; csak pár papírra vártunk, amit még a távozás előtt kiadnak
nekünk, aztán egy körül valószínűleg le is léphetünk innen. Most már
véglegesen.
– Nem szívunk el egy cigit még itt kint? – kérdezte Niki, amikor
visszaértünk az iroda előtti területre.
– Most szoktam le, újra vissza akarsz csábítani a sötét
oldalra?
– Na, csak egyet, és azt is közösen… a sok szép emlék előtt
tisztelegve – mondta, azzal előhúzott a zsebéből egy szál viharvert cigit. –
Bencétől csórtam direkt erre az alkalomra.
– Hát ha már így rákészültél, akkor legyen. De nincs kedvem
sokat álldogálni a hidegben, úgyhogy gyorsan intézzük el.
– Pedig ezt ki kell élvezni – mondta, azzal meggyújtotta és
beleszívott.
– Azért nehogy rászokj a pasid miatt – mosolyogtam.
– Nem fogok, meg szerencsére ő is le akarja tenni.
– Ennek örülök. Na és mi van veletek, tényleg?
– Ja igen, már hét eleje óta el akarom mesélni… Amikor
hazajöttem Lengyelországból, beszélgettünk és képzeld, bocsánatot kért a bunkó
beszólásai miatt és mondta, hogy pár év múlva majd jöhet az esküvő, meg minden
ilyen dolog. Csak azért viselkedett úgy, mert bepánikolt, hogy én biztosan azt
várom tőle, hogy azonnal vegyen el engem és legyenek gyerekeink, mert én három
évvel idősebb vagyok nála.
– A pasiknak olyan egyszerű gondolkodásuk van, hogy az valami
hihetetlen – jegyeztem meg, közben ideadta nekem a cigit.
– Az tuti. Szóval elmagyaráztam neki, hogy nem most azonnal
akarok gyerekeket egy friss kapcsolatba, hanem majd pár év múlva, amikor már
elég ideje együtt leszünk ahhoz, hogy meghozzunk egy ilyen döntést. És azt is
elmondtam neki, hogy nekem csak az nem tetszett, hogy ennyire kizárja ezt a
lehetőséget, mert így nem tudok vele hosszútávon tervezni, vagyis nincs sok
jövője a kapcsolatnak. Úgyhogy megbeszéltük ezeket a félreértéseket, és most
szerencsére minden rendben van.
– Örülök, hogy meg tudtátok beszélni, és hogy megváltozott a
véleménye. Meg annak is, hogy végül te is el tudtad dönteni, hogy mit szeretnél
– mondtam azzal én is beleszívtam a cigibe.
Szerencsére már nem esett olyan jól, pedig hát nem volt
idegen tőlem a dohányzás, kilenc hónapon át minden nap rágyújtottam, néha nem
is kevésszer… De tudtam, hogy emiatt az egy miatt már nem fogok visszaszokni,
és örömmel töltött el, hogy ez már engem nem fog megkísérteni.
– Hát igen… Rájöttem, hogy szeretnék férjhez menni, meg
gyerekeket, még akkor is, ha manapság ez nem olyan nagy divat – mondta Niki.
– Szerintem sokan ezt
akarják, csak nem vallják be maguknak, végül is velem is ez volt. Az előzőekkel
el sem tudtam képzelni ilyesmit, egyedül Norbi tudott fellelkesíteni.
– Igen, lehet hogy inkább ezért nem akarnak házasodni az
emberek, mert nincs kivel.
– Hát ez is biztosan benne van a dologban, meg az a sok
múltbéli csalódás – mondtam.
– És az a sok szar, amit az ember hoz a családból meg a
gyerekkorából – tette hozzá.
Elszívtuk a cigit, de valamiért még nem akartunk
visszamenni, pedig nagyon hideg volt, épeszű ember nem tartózkodott kint ilyen
időben csak úgy. Néztük az épületet, ahova többé már nem kell dolgozni jönni. A
csoportom tagjainak tegnap volt az utolsó napjuk, könnyes búcsút vettünk
egymástól… tényleg mindannyian szomorúak voltunk, nekem sem esett jól, hogy el
kellett tőlük köszönnöm. Robi végül megszervezte a búcsú bulit tegnap estére,
valami iszogatást a belvárosban. Hívtak engem is, de nem akartam menni,
bulizzanak nyugodtan csak ők együtt, nem hiányzott oda a főnök is. Elég
közvetlen volt a viszonyom mindenkivel, de úgy éreztem, nekem nem feltétlenül
kell ott lenni.
Robi még győzködött, hogy menjek, de mivel tényleg nem
akartam, ezért hamar feladta a dolgot. Reméltem, hogy egyáltalán nem fogja
érdekelni, hogy nem leszek ott, és nemsokára az új főnökét fáraszthatja a
hülyeségeivel. A csapatomban amúgy mindenkinek sikerült új munkát találnia, egy-két
ember pedig bevállalta a lengyelországi kalandot.
Egy biztos, furcsa lesz három vagy ki tudja mennyi év után
itthagyni ezt a helyet, ahova azért minden baromság ellenére nem gyomorgörccsel
jártam be dolgozni.
– Na és mi lesz veled? – fordultam Niki felé. – Mész a
minisztériumba?
– Mégis milyen minisztériumba, hagyjál már…
– Mit tudom én, mondjuk a közlekedési minisztériumba,
reformáld meg a hármas metrót – vigyorogtam.
– Ahhoz én kevés vagyok. Amúgy nem, a politika továbbra
sincsen tervbe véve semmilyen formában. Most olyan helyeket akarok keresni,
ahol jól jön ez a nyolc éves munkatapasztalat, de mégis sokkal kreatívabb
munkát kell végezni.
– Például?
– Nem tudom, egyelőre még keresem… Na és te mit fogsz
csinálni?
– Már folyamatban van pár lehetőség, mindegyik egy
ugyanilyen csodálatos helyen lenne. De tényleg be fogok iratkozni arra az
idegenvezető tanfolyamra, csak hát addig valamiből fizetni kell a számlákat.
– Nyilván… Na és az új helyen is csoportvezető lennél?
– Ja, nem, már nagyon meguntam ezt. Olyanokat néztem, mint
amit te csináltál itt.
– Hú, akkor sok sikert hozzá – mondta ironizálva.
– Egy-két évig még kibírom, utána meglesz a papír, és
megvalósítom az álmaimat – biztosítottam.
– Úgy legyen… Teljesüljön az összes álmod.
– A tiéd is – mondtam, majd hozzátettem: – Nagyon rossz lesz
nélküled.
– Hát tudom, én is ezt érzem… Megint az lesz, mint amíg nem
jöttél, hülyék között kell majd valahogy boldogulnom és nem lesz semmi, ami
kárpótol az emberek hülyeségeiért.
– Majd írunk egymásnak telefonon – mondtam.
– Ja, meg úgysem az lesz, hogy soha többé nem találkozunk.
– Szép is lenne – mormogtam.
Valamiért továbbra sem akartunk visszamenni, én
megjegyeztem:
– Azért minden szar ellenére jó volt itt, nem?
– Igen… de azért nem nőttek a szívemhez az emberek, nem
nagyon fogom sajnálni, hogy párat közülük már nem fogok látni.
– Hát igen, de nekem azért a csapatom is hiányozni fog… még
Robi hülye dumái is, amikor félbeszakította a meetingeket a sok süketelésével.
Pedig ott és akkor mennyire idegesített.
– Látod, ez van, ha csak utólag látod meg a jót.
– Igen, ezt a jövőben nem így kéne majd – mondtam.
– Tudom, ezen nekem is változtatnom kell.
Elgondolkodtam, hogy ebben a rosszabb időszakban nem sokszor
voltam boldog és nem igazán tudtam értékelni a dolgokat… De egyszer majd lehet,
hogy úgy tekintek vissza erre, hogy tulajdonképpen boldog voltam, vagyis annak
kellett volna lennem, mert semmi okom nem volt rá, hogy ne legyek az. Persze,
később könnyű okosnak lenni és mindent átértékelni, de talán tanulni is lehet
belőle, hogy nem érdemes beleásni magamat a rosszba, mert később úgyis kiderül,
hogy nem is volt olyan rossz a helyzet.
– Na, menjünk, még úgyis át kell venni a kilépő papírokat,
meg az ilyen szarokat – mondta Niki nagy lelkesedéssel.
– Menjünk…
– Amúgy a jövő miatt meg ne aggódj… leszek én még a
gyereked keresztanyja – nézett rám biztatóan, mire elmosolyodtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése