14. fejezet

Másnap délelőtt már olyan jól éreztem magam, mint régen, de aztán egy nem várt esemény szépen újra visszarángatott a szar hangulatomba…

Kilenc körül keltem, anyám és apám mindketten otthon voltak, mert a kollégájuk, Juci tartotta a frontot délelőtt a gyógyszertárban. Együtt reggeliztünk hárman, ami tök jól telt, rajtuk röhögtem, ahogy viccesen szívatták egymást idióta beszólásokkal. Aztán rám terelődött a szó, hogy mit csinálok aznap, mondtam, hogy az egész délelőttöt a plázában töltöm és ajándékokat fogok vásárolni.

– Na, vidd el a kocsit, én délben úgyis motorral megyek a gyógyszertárba.

Apa mindig felajánlotta a kocsiját, én meg mindig visszautasítottam, de most már hogy eleget vezettem Norbi BMW-jét, és magabiztosabb lettem, tényleg hiba lett volna nem elfogadni.

– Jól van, köszi, akkor viszem.

– Na, végre megjött az eszed – nyugtázta apám elégedetten.

– De majd nagyon vigyázz magadra, csúszik az út és nagy a forgalom ilyenkor – aggodalmaskodott anyám, de apám rögtön rápirított:

– Jaj, fejezd már be, örülj, hogy végre vezet a gyerek.

– Amúgy ez a forgalom semmi a pestihez képest – mondtam én is.

– Tudom, de apádért, meg Kriszért is úgy aggódom, amikor motorral közlekednek. Legalább te nem motorozol, ugye Norbi sem akar?

– Nem hiszem, ő az autókba van beleesve – mondtam.

– Nagy hiba – csóválta a fejét apa.

Ezen még civakodtak egy kicsit, én meg úgy éreztem, pont itt volt az ideje itthagyni őket. Elkészültem, aztán elindultam. Furcsa volt a BMW után egy másik kocsit vezetni, és mire megszoktam volna apám Mitsubishijét, már meg is érkeztem… Hétköznap délelőtt lévén szerencsére nem volt nagy tömeg, de azért az iskolások már elözönlötték a plázát, gondolom nekik már megkezdődött a téli szünet. Régen ilyenkor Fruzsival mi is leléptünk a családjainktól és együtt lófráltunk valahol a városban. Akkoriban ez a pláza még nem volt meg, és jobb is volt így, hogy nem egy ilyen helyen ütöttük el az időt.

Most viszont kifejezetten jól jött, hogy minden egy helyen volt, és nem kellett a város különböző pontjairól összeszedni az ajándékokat. Egy óra alatt mindent beszereztem, amit felírtam, csodálkoztam is, hogy ilyen hamar megvoltam, de azon még jobban, hogy nem ment el az életkedvem ettől a sok vásárlástól, mint ahogy általában szokott. Még Norbi szüleinek és tesójának is sikerült megvennem a dolgokat. Bepakoltam a kocsi csomagtartójába ezt a rengeteg cuccot, aztán úgy döntöttem, hogy visszamegyek, és magamnak is nézek pár dolgot. Már rég nem vettem ruhákat, most itt volt az ideje… Viszont dél körül már tényleg úgy gondoltam, hogy ideje menni, mert nagyon ellepték a népek a helyet.

Hazafelé tettem egy kört a városban a kocsival, megnéztem a régi kedvenc helyeimet. Mindenfelé sorakoztak a karácsonyi díszek, persze így nappal nem volt olyan hangulatos, mint este, ezért eldöntöttem, hogy majd sötétedés után is kinézek. Voltam a giminél, újra elhaladtam a Dobó tér mellett, meg vetettem egy pillantást a bazilikára is, aztán tettem még egy nagyobb kört a külvárost is érintve. Néztem a régebbi lakóházak és a lakótelepek elegyét, meg a távolban elnyúló zúzmarás hegyeket. Hirtelen elöntött a büszkeség, hogy én innen jöttem, ennek a városnak a gyermeke vagyok. Teljesen megértettem Norbit, hogy miért ragaszkodik ahhoz a helyhez, ahol felnőtt, ez tényleg egy nagyon erős kötelék volt. Ott volt az a nagyon szép gyerekkor, aminek lehet, hogy borzalmas vége lett, de most valahogy csak a jóra tudtam gondolni. Nagyon jó volt itt felnőni, hosszú idő után most először vetődött fel bennem, hogy egyszer talán vissza tudnék jönni ide élni.

Végre jó kedvem volt, már a karácsonyt is nagyon vártam, meg azt is, hogy Norbi itt legyen velem. Újra azt éreztem, hogy vannak mélyebb érzéseim, hogy valami tud rám pozitívan hatni. Nem is tudtam, mióta nem volt ilyen, azt éreztem, hogy újra a régi vagyok, aki a gyerek elvesztése előtt voltam.

De amilyen gyorsan jött, úgy el is szállt ez az érzés. Gondoltam rendes leszek, ezért beugrottam egy benzinkútra, hogy visszatankoljam azt a benzint, amit elhasználtam. Amikor fizettem és visszaültem az autóba, hogy induljak, megláttam, hogy kik állnak az előttem lévő kocsinál. Fruzsi szülei. Ez olyan volt, mint egy kijózanító pofon, azonnal eltűnt minden jókedvem.

Az apja tankolt, az anyja meg ott állt mellette és magyarázott valamit… Régen három utcára laktak tőlünk, de a baleset után eladták a házat és talán beköltöztek egy belvárosi lakásba. Ha jól emlékeztem, a temetés óta nem is láttam őket.

Amikor kiszállt Fruzsi húga, Hanna is a kocsiból, jöttem csak rá igazán, hogy milyen sok idő telt el. Ő nyolc évvel volt fiatalabb Fruzsinál, nekem kisgyerekként maradt meg az emlékeimben, most meg már kész felnőtt volt, ha jól számoltam, húsz éves lehetett. És mennyire hasonlított Fruzsira… Hannának világosbarna haja és barna szeme volt, de az alkata meg a vonásai egy az egyben Fruzsira emlékeztettek. Örültem a ténynek hogy láthattam és hogy jól volt, másrészt szomorúsággal töltött el a gondolat, hogy Fruzsi már sosem tudhatja meg, hogy néz ki a húga felnőve. Tudom, ez tiszta hülyeség volt, de nem ez volt az egyetlen furcsa gondolatom.

A szülei csak annyit változtak, hogy idősebbnek néztek ki, de hát lassan tíz év telt el, mióta utoljára láttam őket. Az anyja mindig is jól tartotta magát, de azért rajta is meglátszott az elmúlt idő. Hanna hisztizett valamit a szüleinek, az anyuka csak legyintett, majd visszaült a kocsiba. Az apuka miután befejezte a tankolást, elindult be fizetni nyomában Hannával.

Meg sem fordult a fejemben, hogy megvárjam őket és odamenjek köszönni nekik, sőt, azt sem akartam, hogy esetleg felismerjék a kocsit, úgyhogy be is indítottam az autót, hogy minél hamarabb eltűnjek innen. Amikor megpróbáltam elindulni és lefulladtam a kocsival, érzékeltem csak, hogy mennyire remegett a kezem és hogy milyen hevesen vert a szívem. Erre kicsit ideges lettem, mert nem szoktam bénázni, ezért aztán újra beindítottam a kocsit és megkerülve az autójukat elhúztam a csíkot. Tudtam, hogy ezzel magamra vontam a figyelmet, de nem néztem hátra, hogy esetleg felismert-e az anyja a kocsiban ülve, mert úgysem láttam volna…

Amikor kiértem az útra, azt sem tudtam, hogy merre kell hazamenni, de nem is érdekelt, csak keringtem össze-vissza, teljesen elvoltam a gondolataimban. Nem hittem volna, hogy ennyire fel fog zaklatni, hogy láttam őket, és azt sem tudtam megfogalmazni, hogy miért volt ez annyira rossz. Persze, nyilván azért, mert tudtam, hogy neki is ott kéne lennie, de nem volt ott. És hogy nélküle is volt élet, ment tovább minden, ahogy eddig. Jó, ez nyilván nem teljesen így volt, és soha nem fogják elfelejteni, de akkor is…

Régen nagyon jóban voltam a családjával, mert szinte hetente átjártunk egymáshoz. Most mégis azt éreztem, hogy semmi keresnivalóm közöttük, nem akartam odatolakodni hozzájuk egy jó felszínes csevegésre, miközben sokkal mélyebb érzések húzódnak a háttérben. A halála óta nem tartottam a kapcsolatot a családjával, mert nem akartam, hogy rá emlékeztessem őket. Fruzsival tényleg nagyon össze voltunk nőve, mindenki tudta, hogy legjobb barátok vagyunk, biztos voltam benne, hogyha most odamentem volna, a jelenlétemmel őt juttattam volna eszükbe. „Sziasztok, tessék én élek és virulok.” Tudom, ez eszméletlenül hülye gondolat volt, mert semmilyen szerepet nem játszottam abban, hogy Fruzsi meghalt… Mondjuk ha azt nézzük, hogy én az anyjával beszélgettem a házuk előtt, amikor jöttek a rendőrök és közölték vele a rossz hírt, akkor talán valamennyire helytálló a gondolatmenetem.

Szóval azt éreztem, hogy így cselekedtem a legjobban, hogy nem mentem oda és nem kavartam fel a nagy nehezen visszaállított családi élet állóvízét. Nem tudtam volna az égvilágon semmit sem mondani nekik, és én sem vártam tőlük semmit. Minket csak Fruzsi kötött össze és ő már nem volt.

Hanna most már idősebb volt, mint amikor Fruzsi meghalt… annyira olyan volt, mint ő. Milyen szar lehet nekik a karácsony, minden évben körbeállják a fát, és tudják nagyon jól, hogy Fruzsi már soha többé nem lesz ott velük.

Hirtelen hányingerem lett, meg rám tört egy fojtogató rosszullétszerű valami… annyira össze-vissza csapongott minden a fejemben, nem tudtam már hova tenni ezt a sok gondolatot, érzést, emléket, meg azt a szorongást, amit ez az egész kiváltott belőlem.

Nagy nehezen azért hazataláltam, de a megvásárolt cuccokat egy az egyben bent hagytam a kocsiban, nem volt erőm bevinni őket, mert egyszerre amúgy is lehetetlen feladat volt. Anyám otthon volt, most apám volt a délutános a gyógyszertárban.

– Szia szívem, örülök, hogy pont hazajöttél, most készültem ebédelni – mondta rögtön, ahogy beléptem a házba.

– Nem vagyok éhes, inkább lepihenek.

Még mindig hányingerem volt, egy falat sem ment volna le a torkomon.

– Jó, de ha megéheznél, ott lesz a konyhában a finom kelkáposzta főzelék.

– Jaj, kösz – mormogtam, ez amúgy sem volt a kedvenc kajám.

– És nem is sikerült semmit venni? – nézett végig rajtam, nyilván hiányolta azt a nyolc-tíz szatyrot, amit a kocsiban hagytam.

– De, majd felhozom később.

– Jó, de igyekezz vele, mert ha apád beül a kocsiba, akkor ki tudja, hova szarja el a dolgaidat.

– Jól van… – mormogtam, közben levettem a cipőt és a kabátot. – De most tényleg inkább felmegyek egy kicsit.

– De minden rendben, szívem? – kérdezte az arcomat fürkészve, gondolom nagyon szarul nézhettem ki.

– Igen, majd a pihenés helyre tesz – mondtam, azzal elindultam fel a lépcsőn.

– De ha bármi kéne, csak szólj. Remélem délutánra jobban leszel, és tudunk együtt mézeskalácsot sütni – mondta vidám hangon, irigyeltem is, hogy neki ennyire könnyűek most ezek a napok.

– Azt én is remélem – mondtam.

Fent a szobámban elgondolkodtam rajta, hogy elszívjak-e egy cigit az erkélyen, de inkább nem tettem, mert tényleg rosszul voltam. Még mindig remegtem egy kicsit, de már nem tudtam eldönteni, hogy a találkozás miatt, vagy mert a hideg rázott. Levetkőztem, csak a póló és bugyi maradt rajtam, aztán elkezdtem keresgélni a régi CD-im között. Amikor megtaláltam, amit kerestem, előszedtem a táskámból a laptopomat, leültem az ágyra és betakaróztam.

Szerencsére beolvasta ezt az ezer éves CD-t, igaz, miért ne tette volna, nem volt karcos, meg semmi ilyesmi, de már vagy tíz éve nem vettem elő. Erre mentettem le a régi képeket, úgy emlékeztem, hogy gimis osztálykirándulások, a szalagavató, meg a ballagás képei voltak rajta. Ez rögtön beigazolódott, amikor megnyitottam az egyetlen mappát „2003-2007” néven, abban minden benne volt szépen sorba rendezgetve. Mindegyik évszámmal volt „Osztálykirándulás” mappa, ott volt a „Szalagavató” és „Ballagás” is, és persze a „Mindenféle”, amibe mindent belesűrítettem, ami nem illett egyikbe sem. Először az „Osztálykirándulás 2004”-et néztem meg, az volt a krakkói út.

Borzalmas minőségű képek voltak, a többségét a béna, de akkor nagyon menőnek számító 3 megapixeles Nokia telefonommal csináltam. Hihetetlen volt, hogy akkoriban ez teljesen megfelelő képnek számított, sőt, sok embernek még kamerás mobilja sem volt, az osztálytársaim többsége fényképezőgéppel fotózott. Na persze nem digitálissal, hanem a régi hagyományos fényképezővel, aminek a filmjeit később elő kellett hívni; szinte már teljesen elfelejtettem, hogy valaha létezett ilyen egyáltalán.

Persze nem azért vettem elő ezt a CD-t, hogy a képek minőségét elemezzem… Volt pár közös kép Fruzsival, meglepődtem, hogy milyen gyerek fejünk volt még, pedig akkor milyen nagynak éreztük magunkat. Végigmentem szinte az összes mappa minden képén, olyan dolgok kerültek elő, amire már nem is emlékeztem. Szülinapok; szalonnasütések a kertben; strandolás; városi túra; kocsmatúra. Aztán jött a 2007-es osztálykirándulás, majd a szalagavató ugyanebben az évben, tudtam, hogy ez lesz utolsó, amiken Fruzsi is rajta lesz, a szalagavatót november végén rendezték, a balesete meg december elején volt.

A legtöbb szalagavatós képen én és az első pasim, Ádám voltunk. Mint Norbin kívül az összes pasim, ő is barna hajú, barna szemű volt, emlékszem, a szép barna szeme különösen nagy hatással volt rám. Így utólag nézve elég viccesek voltak ezek a képek, ahogy ott álltunk talpig giccsben, emlékszem milyen komolyan vettem ezt a hülye szalagavatót. Néztem a naiv fejemet, akkor még azt hittem, ez a kapcsolat sokáig fog tartani, hogy minket egymásnak teremtettek… Na, persze. Együtt keringőztünk, de még arra is nehezen lehetett őt rávenni, hogy jöjjön el a táncpróbára. Igazából sosem lehetett őt semmire rávenni, amit én akartam, csak kocsmázni meg rock koncertekre lehetett vele járni, mert ő nagy rocker volt, mint abban az életkorban minden harmadik fiú, még a haja is hosszú volt. A szalagavatón hátrafogta a haját, egész elegáns volt és tulajdonképpen jól is néztünk ki együtt. Viszont akkor megfogadtam, hogy én soha többé nem öltözök fel ilyen ruhába, majd farmerben és pólóban fogok esküdni. Végül aztán a kettő közötti megoldás lett Norbival, egy lila ruhában voltam a polgári esküvőnkön és az egri ünnepségen is.

Fruzsi nem keringőzött a szalagavatón, mert ő hülyeségnek találta ezt az egészet, és végül is tök igaza volt. Két osztálytánc közötti szünetben előadott egy Evanescence számot, pedig az osztályfőnökünk mindenáron arra akarta rábeszélni, hogy Ákostól az Ilyenek voltunk-at énekelje, de Fruzsi erre nem volt hajlandó. Szerinte az nagyon elcsépelt volt, és meggyőzte a tanárnőt, hogy a Going Under sokkal jobb lesz saját feldolgozásban. Erről jutott eszembe, hogy egy DVD-n videók is voltak a szalagavatóról, többek között Fruzsi előadása is megvolt.

Mielőtt még feltápászkodtam volna, hogy azt is megkeressem, megnéztem még az utolsó mappát, a ballagási képeket. A szalagavatóhoz képest azokban aztán semmi vidámság nem volt, szomorú fejem volt az összesen, ha mosolyogtam is, látszott, hogy nem volt őszinte, meg tökre nem ott jártak a gondolataim. A tablóképem sem lett valami jó, bár ott még elég elfogadhatóan néztem ki. Volt egy közös kép a szüleimmel, a két nagymamámmal és Krisztiánnal, mindannyian büszkén feszítettek, különösen a két mama, egyedül nekem volt tök semleges arckifejezésem, mint akinek minden mindegy. Mondjuk akkoriban ez így is volt.

Ezután előkerestem a videós DVD-t, azon már nem volt olyan sok minden, csak a szalagavató meg a ballagás. Szerintem ezeket a videókat a szalagavató másnapja óta egyáltalán nem néztem még vissza. Krisztián kamerázott végig, meg sem kellett rá kérnem, de minden jelentéktelen hülyeséget felvett. Először a Fruzsi által énekelt Going Under videót néztem meg, a keringővel ellentétben ezt viszont komolyan vette, de hát mindig is nagyon szeretett énekelni. Érdekes volt, hogy viszonylag semlegesen tudtam szemlélni ezt, nem tört rám semmiféle szomorúság, sőt, inkább az járt a fejemben, hogy milyen jó volt ez az egész.

A következő videóra egyáltalán nem emlékeztem, ez azután készült, miután vége lett a szalagavatós műsornak és a rokonok bementek a tánctérre fényképezkedni és gratulálni. Apa engem és Ádámot fényképezett, Krisztián ezt örökítette meg a videón. Akkor fel sem tűnt, de Ádámnak tök unott feje volt, és látszott rajta, hogy egyáltalán nem élvezi ezt az egészet. Aztán amikor Fruzsi is feltűnt a színen, a barátom el is húzta a csíkot.

– Istenem, olyan vicces rajtad ez a ruha, olyan jó, hogy nekem nem kellett ebbe beöltöznöm – közölte a barátnőm vigyorogva, még mindig abban a fekete ruhában volt, amiben énekelt.

– Csináljak rólatok is közös képet? – kérdezte apám.

– Hát hogyne, szerintem tök jól nézünk ki együtt – mondta Fruzsi, azzal átölelte a vállamat.

– Igen, az biztos – mondtam.

Apa készített pár képet rólunk, aztán mondta, hogy elege van a tömegből, és kint megvár minket. Krisztián azonban még nem tágított, meg is jegyeztem neki:

– Amúgy ezt miért kell felvenni, tökfej?

– Miért ne vehetném föl, most úgyis minden buzi kameráz – mondta flegmán a bátyám. – Na mondjatok valamit az utókornak.

Fruzsival csak unottan összenéztünk, ő így szólt:

– Asszem én megyek, mert nem akarok összefutni a nagynénémmel. Na, majd az afteron találkozunk, puszika! – aztán már itt sem volt.

Én kérdően néztem a bátyámra, hogy mégis mit vesz még.

– Na, jó operatőrködést, megyek, megkeresem a pasimat.

– Helyes, Anett, fuss csak a fasz után – röhögte el magát.

– Te meg menj a fenébe, hülyegyerek – mondtam és faképnél hagytam.

Úgy lett vége a videónak, hogy Krisztián maga felé fordította a kamerát és zárásképpen belevigyorgott.

– A hülye húgom szalagavatóját láthattuk. 2007. Sziasztok!

Ez a részlet igazából teljesen jelentéktelen lett volna, még csak nem is volt vicces, csak egy teljesen átlagos jelenet az életből. De tudtam, hogy nem volt átlagos, márpedig azért nem, mert ilyen már soha többé nem lesz.

Fruzsival igazából nem annyira hasonlítottunk egymásra, ő szeretett a középpontban lenni, sokkal pörgősebb volt nálam. Szeretett mindent kipróbálni, nekem meg sok mindennel szemben voltak fenntartásaim. Ő mindenhol ott akart lenni, én ennél jóval nyugisabb voltam. Abban viszont hasonlítottunk, hogy mindketten megmondtuk a véleményünket, ha valaki éppen cseszegetett minket, tehát egyikünket sem kellett félteni. Na és persze ami a legfontosabb volt, hogy egymásért is mindig kiálltunk és őszintén mindig a legjobbat akartuk egymásnak. Sosem volt köztünk féltékenykedés, sem versengés, azt is megbeszéltük, hogy egy pasi sem ér annyit, hogy összevesszünk miatta.

Felkeltem az ágyból, a helyére tettem a lemezeket, aztán vetettem a polcomon lévő fényképekre is egy pillantást. Két kép volt kint, Fruzsi halála előtt egy évvel tettem ki őket, kettőnket ábrázolt, amikor ültünk egy padon és beszélgettünk anya csinálta rólunk amikor nem figyeltünk oda.

Ezek a régi emlékek már nem mozgattak meg bennem sok negatív érzést, hanem inkább csak jó volt emlékezni. Jó volt, hogy volt egy ilyen barátom… Ha nem lett volna az a baleset, biztosan tudtam, hogy a mai napig barátok lennénk. Sőt, akkor most nem is Pesten élnék, hanem itt Egerben, a gyógyszertárban dolgoznék… Persze akkor meg lehet, hogy Fruzsi nem maradt volna Egerben, mert megismerkedett volna egy külföldi pasival és elment volna vele a világ másik felére, szóval már nem is annyira foglalkoztam a „Mi lett volna ha” gondolatokkal.

Sokkal inkább az volt számomra megrázó, hogy a családja vajon hogy tudta ezt az egészet tíz év után feldolgozni. Inkább bele sem akartam gondolni. Ha engem így megviselt egy magzat elvesztése, akit nem ismertem, akkor az ő szülei mit érezhetnek, akik már tizennyolc éve ismerték és szerették őt? Ez volt az, ami igazán elcseszte a jó hangulatomat, ez arra késztetett, hogy ne hazudjak végre magamnak.

Miután elvetéltem, próbáltam úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, hogy majd így könnyebben túlteszem magam a dolgon, de már tudtam, hogy nem ez volt a jó megoldás. Amit az ember megpróbál jó mélyen eltemetni magában, az előbb utóbb úgyis a felszínre tör, hogy kijózanítsa, és végre foglalkozzon a problémával. Miután volt az a veszekedés Norbival, akkor jöttem rá, hogy ez a terelés nem jó megoldás, de azt sem tudtam, hogy mit kellett volna csinálnom. Jó lett volna kisírnom magamból az egészet, hogy utána végre el tudjam engedni és meg tudjak nyugodni, de valahogy sosem jött rám a sírás.

Azon kezdtem gondolkodni, hogy amikor Fruzsi meghalt, mi segített… Két év csak a rosszkedvé volt, tehát ott szerintem az idő megoldotta a dolgokat. Viszont miután elveszítettem a gyerekünket, mintha nem akartam volna újra ezt a rosszkedvű időszakot megélni és inkább úgy tettem, mintha semmi gond nem lenne. Nem akartam ugyanúgy szenvedni, hiszen csak egy magzat volt, nem is volt még egyáltalán kifejlődve. Ez igaz is volt, de nem is feltétlenül a magzattal volt itt a gond, hanem azzal, hogy annyi lett a reményeimnek, hogy én karácsonykor már babázni fogok, hogy ő lesz nekünk, hogy lesz gyerekünk. Szar volt a kórházi bánásmód is, hogy egy ilyen műtétet napi rutinként élte meg mindenki rajtam kívül, hogy rohadtul nem számít, mit érzek, csak kikapják belőlem, hiszen úgysem él már, aztán mehetek haza és próbálkozzunk három hónap múlva megint. Mintha ez ilyen egyszerű lenne.

Tudtam, hogy most az ütött vissza, hogy az elvesztése utáni hónapokban olyan könnyedén vettem ezt, hogy inkább a cigihez nyúltam és többet ittam, mint kellett volna; miközben tudomást sem akartam venni arról, hogy nem vagyok valami jól. Még a környezetemnek is feltűnt, hogy valami baj van, hiszen Robi is megjegyezte, de egyáltalán nem akartam ezzel foglalkozni, csak mondtam Norbinak, hogy persze, nincs semmi bajom, próbálkozzunk csak a következővel. Mintha az bármit is megoldott volna, legalábbis reménykedtem, hogy majd megoldja. Szóval így álltam, szar volt a felismerés, hogy nem csinálhatom ezt tovább, nem tudom tagadni, hogy mennyire szar volt nekem ez az egész.

Tudom, Krisztiánnak elmondtam, hogy mi bajom van, tehát tudtam róla, hogy mi nyomaszt, most csak még nyilvánvalóbb lett számomra, hogy mennyire hülyén próbáltam feldolgozni ezt az egészet. Na persze, nem mintha bárki tudná biztosan, hogyan lehet egy ilyet feldolgozni…

Fruzsihoz sosem mentem ki a temetőbe, mert nem volt hová. A hamvait szétszórták, csak felvésték a nevét egy oszlopra sok más emberével együtt. 1989-2007...

Emlékszem, hogy ezután mennyit járkáltam csak úgy egyedül össze-vissza a városban, nem akartam, hogy bárki is jöjjön velem, senkire sem voltam kíváncsi. Fruzsin kívül is voltak barátaim és jó ismerőseim, de egyiket sem éreztem olyan közel magamhoz, és nem is nagyon törték magukat, hogy foglalkozzanak velem, senki sem volt elég kitartó, amikor néhányszor visszautasítottam a közeledésüket. Ádámmal is inkább szakítottam, mert láttam rajta, hogy így semmit sem tud velem kezdeni, akkor jöttem rá, hogy mi még nem vagyunk olyan érettek, hogy egy ilyen helyzetet kezelni tudjunk. A szakítás szinte egyáltalán nem viselt meg, mert Fruzsi balesetéhez képest ez semmi volt. Egyedül könnyebb volt ezt feldolgozni, legalább senkinek sem kellett a tanácstalan képét bámulnom, mert nem tudnak nekem segíteni. Ezért aztán nem is volt rajtam semmilyen felelősség. Sétálgattam a városban, néha rágyújtottam egy cigire, aztán szépen rá is szoktam… közben eszembe ötlött, hogy jó lenne lerajzolni ezeket a jól ismert helyeket, ezért aztán ezzel szórakoztattam magam. Csak ez kötött le, semmi máshoz nem volt kedvem és ez visszagondolva nagyon lehangoló volt. Életem legszíntelenebb két éve volt…

A gyerek elvesztése után csak azért nem süllyedtem bele újra ebbe, mert nem akartam még egyszer ugyanezt, de a probléma attól még létezett… és továbbra sem tudtam, hogyan tudnám túltenni magam rajta. Most nem segített a rajzolás, nem nagyon volt ihlet. Megint rászoktam a cigire, de az nem enyhített semmit, mint ahogy elsőre sem. Akkor az is könnyebbség volt, hogy senkinek nem kellett megfelelnem, hogy mikor leszek jól, mert tökmindegy volt, most meg itt volt Norbi, aki nyilván azt szeretné, hogy minden a lehető leghamarabb normális legyen. Jó, tudom, hogy mondta, hogy hagy nekem időt, és soha nem sürgetett semmit, szóval inkább ez csak az én hülyeségem volt, hogy mindent ugyanolyannak akarok, mint azelőtt volt. Lassan itt volt az ideje elfogadni, hogy nem lesz már ugyanolyan, de a rosszból erőt merítve talán kezdetét veheti egy újabb jó időszak. Hiszen arra tényleg várhatok, hogy majd egyszer minden rendben lesz, és soha többé nem lesznek gondjaim…

Már jobban éreztem magam, elmúlt a hányingerem, lefeküdtem olvasni egy kicsit. Éppen kezdtem azt érezni, hogy tudnék enni valamit, amikor bejött anyám.

– Na, jobban vagy már? – kérdezte az ajtóban állva.

– Igen. Van még abból a csodálatos kelkáposzta főzelékből?

– Van, és előtte ehetsz még húslevest is.

– Na, az már jobban hangzik.

– Akkor gyere, megyek is melegíteni.

– Köszi, előbb még összeszedem a kocsiból a megvásárolt cuccokat – mondtam, azzal kikeltem és kerestem magamnak egy gatyát a szekrényemből.

– Jól van, és utána van kedved mézeskalácsot sütni? – kérdezte anyám olyan lelkesen, mint egy gyerek.

– Persze, hogy van – mormogtam, közben a kezembe akadt egy régi szakadt farmer, és szerencsére rám is jött.

– Holnap reggel meg díszítjük a karácsonyfát.

– Oh, de jó… – hagytam rá, azzal elindultunk együtt le a konyhába.

– Jobb nadrágot nem találtál?

– Miért, jó ez…

Lementem még a kocsihoz, felhoztam a cuccokat, persze úgy intéztem, hogy anyám semmit se vegyen észre belőlük. Miután megebédeltem, nekiálltunk mézeskalácsot sütni a konyhában, anyám előzőleg kinyomtatott egy receptet és az alapján mondta, hogy mit kell csinálni. Egy darabig erről magyarázott, hogy minden évben elhatározta, hogy karácsonykor sütni fog mézeskalácsot, de eddig sosem jött össze, és milyen jó, hogy most itt vagyok, és segítek neki megcsinálni.

Beszélgettünk egy kicsit a munkámról, kérdezte, hogy mit szeretnék csinálni ezután, én meg csak hümmögtem, és mondtam, hogy hagyjuk is ezt, mert fogalmam sincs. Norbi is szóba jött, hogy hogy vagyunk, erről sem tudtam sok mindent mondani, csak hogy fáradtan, de megvagyunk. Aztán amikor volt pár perc csönd, úgy döntöttem, hogy elmondom, hogy láttam Fruzsi szüleit.

– Találd ki kiket láttam a benzinkútnál – mormogtam.

– Mi? Mit mondtál? – kérdezett vissza anyám. – Úgy motyogsz…

– Mondom, találd ki kiket láttam a benzinkútnál – néztem rá türelmetlenül.

– Hát honnan tudjam én azt, Anett.

– Jó, nem kéne ennyire találgatni. Fruzsi szüleit.

– Néha én is szoktam őket látni, a gyógyszertárba is bejönnek néha.

– De te itt vagy az év minden napjában, én meg évente kétszer vagyok a városban, nekem nyilván nagyobb újdonság volt – mondtam. – Már nagyon régen nem láttam őket.

– És beszélgetettetek?

– Dehogy, oda se mentem, nem akartam zavarni.

– Ugyan, biztos nem zavartad volna őket. Én is meg szoktam kérdezni, hogy hogy vannak, ha találkozunk.

– Mégis hogy lennének, meghalt a gyerekük – morogtam.

– Jaj, Anett, és akkor már soha többet nem kérdezhetem meg tőlük, hogy hogy vannak? Legutóbb azt hiszem fél éve láttam Krisztit, bejött a gyógyszertárba aszpirinért, és mivel alig voltak, beszélgettünk egy kicsit. Hanna megkezdte idén az egyetemet, a gépészmérnökire jár Pesten.

– Az komoly, nem gondoltam volna… De én akkor sem bírom az ilyen beszélgetéseket, olyan erőltetettek, meg szomorúak.

– Mert te mindent túlgondolsz, azért. Mi lenne abban szomorú, hogy érdeklődöm felőlük? Képzeld, Kriszti is kérdezett rólad.

– Komolyan?

– Igen, komolyan. Kérdezte, hogy befejezted-e a SOTE-t, mondtam, hogy sajnos nem, de van jó munkád, és férjhez mentél.

– Hú, számomra nagyon bizarrnak tűnik ez a beszélgetés – fintorogtam. – Neked az a bajod, hogy a lányod nem fejezte be az egyetemet, neki meg az, hogy nem él a lánya.

– De a másik lánya még él. Tudod ez így megy, az emberek bejönnek a gyógyszertárba, és akivel ismerjük egymást, azzal váltok pár szót, ezt nem kell túlgondolni. A halál nincs mindenhol jelen.

– Hát pedig mindenhol jelen van. Mindegy, mi teljesen máshogy vagyunk összerakva.

– Tudom, szívem. De azért nem szeretném, hogy minden apróság elkedvetlenítsen. Nagyapád volt ilyen, ült a fotelban és már előre bosszankodott a másnapi időjáráson.

– Jaj, én ilyen hülyeségeken nem szoktam idegeskedni.

– Akkor más hülyeségeken se idegeskedj.

Ebben maradtunk, tudtam, hogy vele ezt nem tudom olyan jól megbeszélni, de végül is igazat adtam neki, az ő szempontjából teljesen jogosak voltak az érvei. Miért is kellett volna Fruzsi szülei előtt ennyi év után is gyászos képet vágni és lehajtott fejjel kullogni előttük…? Nekem sem esett jól soha, hogyha bárki is sajnált, nyilván ők sem búskomorságban akarják leélni az életüket.

Ahogy anyám berakta az első adag mézeskalácsot a sütőbe, a levegő szép lassan megtelt a készülő süti illatával, fahéjjal és szegfűszeggel, de még ez sem váltott ki belőlem semmilyen jellegzetes karácsonyi hangulatot. Inkább csak elkedvetlenedtem, hogy régen mennyivel egyszerűbb volt minden. Emlékeztem, hogy gyerekként ilyenkor milyen izgatott voltam, hogy nemsokára jön a Jézuska, de most már az is lehangolt, hogy azt a rengeteg ajándékot is még be kell csomagolni. Erről jutott eszembe, hogy csomagolópapírt nem vettem, ezért majd újra ki kell mennem a városba. De nem is volt baj, mert amúgy is ki akartam még menni.

Négy körül elkészültünk az összes sütivel, addigra szinte már teljesen be is sötétedett, és én újra leléptem otthonról. Ezúttal nem kocsival mentem, hanem vettem jegyet a buszra, régen amúgy is mindig busszal jártam, most is túl lehetett élni.

Először elmentem a Dobó térre, végre nem sürgetett senki, hogy menjünk már. Felmentem a várba is, ott is nézelődtem egy darabig. Mint mindig, most is nagyon szép volt a kilátás, előttem terült el a tér a karácsonyi vásárral, távolabb látszódott a bazilika is, meg az egész város, ahogy ki volt világítva ezekkel a csodálatosan meghitt karácsonyi fényekkel. Kár, hogy nem éreztem semmit, de rá is jöttem, hogy ezt nem szabad erőltetni. Talán majd a következő karácsonyra jobban sikerül ráhangolódni, ez a mostani már menthetetlen volt. Pedig minden feltétel adott volt, nem utolsó pillanatban kezdtem meg a karácsonyi készülődést, a város olyan szép volt, mintha egy giccses képeslapból vágták volna ki.

Rágyújtottam egy cigire, szórakozottan bámultam a tér mögött lévő bazilika kupoláját, eszembe jutott az a beszélgetés, amikor Norbinak mondtam, hogy azért nem akarok bemenni a templomba, mert ott mindig eszembe jut Fruzsi és legszívesebben elsírnám magam. Most nem éreztem azt, hogy tudnék sírni, szóval megfordult a fejemben, hogy lehet, hogy végre tennem kéne egy próbát, be kéne mennem és gondolkodni egy kicsit, vagy csak úgy ott lenni. Ahogy leértem a térre, egyre inkább úgy éreztem, hogy valóban az lesz a legjobb, ha hosszú évek után először újra bemegyek a templomba.

Elsétáltam tehát oda, még vetettem egy pillantást az előtte álló óriási karácsonyfára, majd azt megkerülve elindultam fel a lépcsőn hatalmas épületbe. Bent azonnal elfogott az a különös érzés, ami ilyenkor mindig rám tört. Nagy csönd volt, mint mindig, és mivel éppen nem volt mise, ezért nem volt teljesen kivilágítva, félhomály uralkodott a helyiségben. Megálltam a kupola alatt, néztem ezt az óriási teret, a festményeket, az oszlopokat. Egyszerre volt ismerős és idegen, békés és nyugtalanító.

Leültem egy hátsó padsorba, rajtam kívül csak pár ember tartózkodott itt, de ők inkább elöl nézelődtek az oltárnál. Már nem is emlékeztem pontosan, hogy mióta nem voltam itt, mivel nem jöttem szívesen. Amúgy sem voltam soha nagy templomba járós, de azért még annak idején havonta egyszer bejöttem ide csak úgy egy kicsit elmélkedni. Fruzsi halála után viszont nagyon nyomasztóan hatott rám a hely, nem is bírtam sokáig itt maradni, ezért aztán inkább nem is jöttem egyáltalán.

Nem mintha bármilyen közös emlék kötött volna ide Fruzsival, mert ha jól emlékszem, szinte soha nem is voltunk itt együtt… hanem itt egyszerűen mindig annyira ki tudtam zárni a külvilágot, hogy a lelkem be tudta fogadni a sokkal mélyebb érzéseket, amiket a mindennapi rohanásban nem volt idő észrevenni. Át tudtam adni magamat az emelkedettebb gondolatoknak, úgy éreztem, hogy nem terhelnek a hétköznapok problémái és meg vagyok védve minden gondtól. Viszont miután ő nem volt, már nem voltak olyan jók ezek a magányosan eltöltött percek, mert így csak megsokszorozódtak a rossz gondolatok. Nem bírtam egyedül maradni a lelkemmel, ezért nem jöttem ide.

Most már elsősorban nem ő jutott eszembe. Újra azt éreztem, hogy a külvilág nem zavar a sok szar problémájával, végre egyedül vagyok, és igazán láthatom, hogy mi is van velem. Tudtam, hogy amiatt nem tudom élvezni ezt a karácsonyt körülvevő hercehurcát, mert félek a jövőtől, félek, hogy nem kaphatom meg azt, amit szeretnék. Volt a fejemben egy kép, hogy Norbival egy kertes házban élünk és majd ott neveljük a gyerekeinket teljes boldogságban, és tudtam, hogy ez nem mostanában fog eljönni, ha egyáltalán eljön valaha. Nagyon messze voltam még ettől, és azon kezdtem gondolkodni, hogy vajon mennyi mindent kell még átélnem, mennyi akadályon kell túllennem, hogy így éljük az életünket.

Igen, nyilván akkor is lennének problémáink, már régóta nem hittem a reklámokban bemutatott idilli családi életben, de ha csak a felét kapnám ennek, már akkor is tudnék neki örülni. Ha csak egy gyerekünk lenne, vagy ha örök életünkre a lakótelepre lennénk bezárva, nekem az is jó lenne… Nagyon vártam, hogy vége legyen végre ennek a reménytelenségnek, ugyanakkor tudtam, hogy ezt sosem szabad majd elfelejtenem. Ha majd boldog leszek, mindig eszembe kell majd jutnia, hogy nem volt ez mindig így, és hogy mennyire megszenvedtem ezért, hogy emiatt még jobban kell értékelnem a boldogságot. Viszont nem tudtam elképzelni, hogy ez valaha be fog következni… olyan hihetetlennek tűnt most hogy én egyszer majd ilyen életet fogok élni. Próbáltam nem így gondolni erre, meg hogy miért ne lenne ez számomra elérhető, de tudtam, hogy az élet tele van meglepetésekkel, semmi sem olyan egyszerű, mint ahogy elgondoljuk.

Eszembe jutott pár beszélgetés régről, meg az érzések, amiket ezek kiváltottak belőlem. Amikor még gondtalanul életem az életemet, nem tudtam mi vár Fruzsira, meg mi vár rám. Persze akkor nem voltam tudatában annak, hogy milyen jó dolgom van, csak vártam a felnőttkort, amikor a szülők majd nem szólnak bele az életembe és azt csinálok, amit akarok. Meg milyen jó lesz majd pénzt keresni, akkor aztán bármit megvehetek magamnak… Na igen, csak arról már senki sem szólt, hogy nem lesz szabadidőm, a melóból hazaérve nem lesz semmire sem energiám és évente csak párszor tudok egy nagyon rövid időre kiszabadulni ebből az egészből. Éppen ezért kellett volna most nagyon megbecsülnöm ezt a karácsonyi szünetet, mert ez nagyon fog majd hiányozni, ha visszamegyek megint dolgozni.

Eszembe jutott, hogy Krisztián mondta, hogy amikor Pesten bekerültem a céghez és jól ment nekem a munka, akkor beképzelt lettem és elhittem, hogy nekem összejött az élet. Szerintem nem lettem beképzelt, de tény, hogy jót tett az önbizalmamnak, hogy tizenkilenc évesen el tudtam tartani magamat távol az otthonomtól. Pedig nehéz volt, néztem a főállású munkatársaimat, hogy ők megengedhetik maguknak, hogy kora reggel elszórjanak egy ezrest kávéra és szendvicsre a büfében. Én otthon munka előtt ittam a kávét, meg hoztam a százforintos párizsiból készített szendvicsemet, és örültem, ha tudtam olyan ebédet venni magamnak, ami kijött hétszáz forint körül. Néztem, hogy milyen jó cuccokban járnak, egy tízezer forintos napszemüveget vagy harmincezer forintos cipőt zsebből kifizettek bármelyik hónapban, és a legújabb telefont is maximum három hónap volt nekik összegyűjteni, de sokan megvették már a megjelenés másnapján. Emlékszem akkoriban hogy csodáltam ezt, és én is ilyen életet akartam, aztán amikor megkaptam az első rendes főállású fizetésemet, én is bevásároltam… Meg utána még fél évig elszórtam a pénzem ilyen hülyeségekre, nagyon jó volt, hogy megtehettem, úgy éreztem, én is végre voltam valaki.

De aztán rájöttem, hogy ezek miatt nem lettem boldogabb, nem lettem semmivel sem több, ezért szépen leálltam ezekről az értelmetlen vásárlásokról; nagyon jó volt, hogy erre magamtól sikerült rájönnöm. Ott volt Réka, akinek még közel negyvenhez sem esett le, hogy nem attól lesz ő valaki, hogy mindig megveszi a legújabb iPhone-t, elég szánalmas lett volna, ha én is ezen az úton jártam volna. Most, hogy itt ültem és gondolkodtam erről, még inkább biztos lettem benne, hogy ezek a külsőségek valóban nem érnek semmit. Csak éltük az életünket, bele sem gondoltunk, hogy minek is halmozzuk a sok szart, telefont, laptopot, kocsit, lakást, pedig amikor majd ott leszünk életünk legutolsó pillanatában, ezek a dolgok, amiket összegyűjtöttünk, már semmit sem fognak számítani. Csak én magam leszek, meg a lelkem. Azt hiszem, annak tudatában kell élnem, hogy ott és akkor ne bánjak meg semmit, amit megtettem, és amit nem tettem meg.

Arra is sokszor gondoltam, hogy tényleg le kéne szokni a cigiről, de eddig mindig úgy voltam ezzel, hogy minek legyek jó, ha az élet sem jó hozzám. De most átértékeltem a dolgot, nem annak érdekében kell jónak lennem, mert bármi viszonzást várok, hanem mert van egy belső igényem a jóra; egy szint, aminek meg akartam felelni, és ha ezt elértem, akkor nyugodtan tudok minden nap lefeküdni.

Most először éreztem azt az itt-tartózkodásom alatt, hogy jó, hogy végre nem otthon voltam, kiszakadtam a mindennapi rutinból, és egy kicsit csak úgy ellehettem magamban mindenféle külső befolyás nélkül. Már egy kicsit pozitívabb színben láttam a világot, vártam, hogy másnap feldíszítsük anyámmal a fát, és hogy végre találkozzak Norbival.

Felálltam, és odamentem a mécsesekhez. Alig volt egy pár meggyújtva, a többsége már elégett. Ha jól emlékeztem, ezt a halottak emlékére szokták gyújtani, mintha anyám ezt mondta volna nekem. Dobtam aprót a perselybe, aztán én is gyújtottam kettőt és csak néztem, ahogy fokozatosan csökken a láng.

Vajon Fruzsi mit kezdett volna velem ebben a hülye állapotomban? Kioktatott volna, hogy feleslegesen ásom bele magamat, vagy nem mondott volna semmit, csak mindig meghallgatott volna, ha úgy éreztem, beszélnem kell róla? Mondjuk teljesen felesleges volt ezen gondolkodnom, mert tudtam, ha ő nem halt volna meg, akkor máshogy alakult volna az életem, valószínűleg soha nem ismertem volna meg Norbit, tehát az elvesztett gyerek emlékével sem kellett volna megküzdenem. Mégis akaratlanul elképzeltem, hogy mit szólna a mostani dolgaimhoz. Valószínűleg semmit… csak itt lett volna, mint ahogy mindig is itt volt. Most is. Vajon kedvelné Norbit? Nem gondolná, hogy hülyeségeket csinálok? Hogy otthagytam a sulit, hogy hozzámentem egy öt évvel fiatalabb fiúhoz, hogy rögtön gyereket vállaltunk volna, hogy szinte egy év után is ezt a kudarcot siratom, és hogy emiatt nem bírtam megélni az élet szép pillanatait? Valószínűleg nem lett volna egy rossz szava sem, ő is tudta, hogy mindenkinek vannak rossz időszakai… Nem baszogatott volna emiatt, nem akart volna nekem plusz egy gondot, hogy még miatta is fájjon a fejem.

A két kis lángba bámultam, az egyik szinte már majdnem el is aludt. Ha megszületett volna a gyerekünk, nem is lennék itt, hanem otthon lennék vele, és otthon karácsonyoztunk volna. Hát igen, akkor is egészen máshogy alakultak volna a dolgok. Valószínűleg abban a boldog tudatlanságban éltem volna, hogy az élet többé nem lesz hozzám olyan kegyetlen, mint amikor elveszített Fruzsit, hanem minden szép és jó lesz, ennél jobb nem is lehetne. Úgy éreztem, elkényelmesedtem, elfelejtettem, hogy mit jelent küzdeni, milyen újra a saját démonjaimmal harcolni. Ez egy jó lecke volt, hogy nem szabad mindent elhinni és nem minden az, aminek látszik. Persze, nem akartam sötéten szemlélni a világot, de tudtam, hogy az élet továbbra sem fogja nekem tálcán kínálni a dolgokat, mindenért meg kell szenvedni. Ma kapok valamit, holnap elveszítek mást, és soha nem lesz egyensúlyban a két oldal…

Hát igen, így ment ez. Most tűnt fel, hogy egyszer sem éreztem azt, hogy sírni szeretnék.