Huszadikán délután már lent is voltam Egerben, szerencsére
még pont elkerültem az ünnepekre érkező nagy tömeget. A busz sem késett sokat,
ahhoz képest, hogy viszonylag rossz idő volt. Sajnos hónak nyoma sem volt, valami
havas eső szerű dolog esett az égből, ami csak latyakot hagyott maga után a
földön. Már a buszon sokkal jobban éreztem magam, örültem, hogy végre
kiszakadtam ebből az őrültekházából. Kiadták feladatnak munkahelyen, hogy
minden megoldatlan ügyet meg kell oldani, hogy a lengyeleknek minél kevesebb
gondjuk legyen majd. December közepéig sikerült mindent felhalmozódott
problémát kezelni, de addig nagy volt a hajtás, szinte minden nap túlóráztunk.
Utána viszont már egész jó volt a helyzet, csak a napi munkát kellett
megcsinálni, és mehettünk is haza. Ennek ellenére nagyon örültem, hogy januárig
a munkahely közelébe sem megyek. Időközben kiderült, hogy az újév második
hetében már mennünk is kell Lengyelországba, szerencsére sikerült elintézni,
hogy együtt mehessünk Nikivel. Próbáltam úgy hozzáállni ehhez az úthoz, hogy
milyen jó dolgom van, hogy ingyen utazhatok egy másik országba a cég pénzén, de
valahogy mégsem dobott fel, hogy látni fogom Varsót a szürke januári időben.
Egyébként a csapból is a karácsony folyt, egész Budapest fel
volt díszítve mindenféle karácsonyi égőkkel és minden nagyobb bevásárlóközpont
tele volt aggatva csicsás díszekkel. A munkahelyen is szinte minden csapatnak
volt külön karácsonyfája, ami egységesen a cég színeiben, a piros-zöldben
pompázott. Szerintem elég bénán néztek ki, a piros-zöld díszítés engem inkább
1848-as szabadságharcra emlékeztetett, mint a karácsonyra, de valószínűleg
ezzel egyedül voltam. Szóval ennyire voltam meghatva a karácsonytól,
semennyire. Nem vettem még senkinek egy darab ajándékot sem, mert sem időm, sem
energiám nem volt rá. Most Egerben bőven lesz időm elintézni, bemegyek a szépen
kicsicsázott plázába, és a sok mindent az utolsó pillanatra hagyó szerencsétlenekkel
együtt majd kétségbeesetten keresgélek a nagyszerű termékek között. Meg majd
kimegyek a Dobó István térre a szokásos karácsonyi vásárra is, és akiket
kevésbé szeretek, azok majd kapnak egy nagyon ronda kesztyűt vagy sapkát. Nem,
igazából, akit nem szeretek, azok nem kapnak ajándékot… Amíg megérkeztem
Egerbe, kiagyaltam, hogy majd veszek valamit Norbinak, a szüleimnek, bátyámnak,
nagymamámnak, a többi hülye rokon meg nem kap semmit, őket szerencsére idén nem
fogom látni, mert ők karácsony másnapján szoktak átcsődülni a szüleimhez.
Délutánra megérkeztem, de alig láttam valamit a házból, mert
olyan szürke, felhős idő volt, ráadásul nemsokára sötétedett is. A szüleim
amúgy a kertvárosban laktak, ugyanabban a házban, ahol felnőttem. Mindig elfogott
egy furcsa érzés, ha ide jöttem, egy szomorú, nosztalgikus hangulat, hogy
nagyon jó volt itt élni, de tudtam, hogy többé már úgysem lesz sosem ez az
otthonom. Azokra az időkre emlékeztem ilyenkor, amikor Fruzsival kint ültünk a
játszótéren, szólt a Nirvana és a Linkin Park, és szartunk bele a világ
gondjaiba; de ez már úgysem lesz így sosem.
Amikor beléptem a házba, csak apám volt otthon, anyám dolgozott,
tartotta a frontot a gyógyszertárban. Éppen nagy színpadiasan a kezét
törölgetve jött fel a pincéből, mondta, hogy motort szerelt, de tudtam, hogy
maximum csak meghúzott két csavart. Nem is hagyta, hogy felmenjek a szobámba
lerakni a cuccaimat, azonnal leültetett az asztalhoz, hogy egyek egy kis
gulyáslevest, amit délelőtt főzött. Tudtam, hogy kár ellenkezni, ezért leültünk
és evés közben végighallgattam apám mondandóját. Elmesélte, hogy miket
cseréltetett ki a motorokon meg az autón, szóval megtudtam csomó fontos dolgot.
Amikor már megettem a levest, megkérdezte, hogy velem mi újság, de már nem volt
kedvem beszélgetni, ezért mondtam, hogy felmegyek végre, szerelgesse nyugodtan
a motorokat.
A szobámban kipakoltam pár cuccomat, megállapítottam, hogy
itt nem sok minden változott, úgy láttam, anya ki is takarított a
tiszteletemre. Szerettem a szobámat, még mindig elég otthonos volt és azért sok
szép emlék kötött ide. Ez egyébként igaz volt a városra is, jó volt újra itt
lenni. Már vártam, hogy kimenjek megnézi a karácsonyi vásárt, meg a várba is
fel akartam menni. Jó lesz újra látni ezeket a helyeket, alapjába véve
szerettem a szülővárosomat, még így is, hogy életem legszarabb élménye ide
kötött és hogy már nem akartam itt élni.
Leültem az ágyra és felhívtam a bátyámat, hogy van-e kedve
találkozni.
– Szia, csak nem itt vagy már? – vette fel Krisztián a
második csörgésre.
– Szia, de, már megérkeztem.
– Na, mikor látjuk egymást így egy év után?
– Pont ezért hívtalak, hogy most ráérek.
– Jól van, pont végeztem mára a munkával. Hova menjünk, mit
szeretnél csinálni?
– Nem tudom, gyere át, és beszélgessünk – mondtam.
– Az nem jó, apa megint a motorokkal fog engem fárasztani,
nem tudunk majd normálisan beszélgetni.
– Ez igaz, ma már nem lenne türelmem még egyszer
végighallgatni őt.
– Na, már neked is előadta magát? – nevetett. – Akkor fél
óra múlva gyere ki az utca végébe a főúthoz, felveszlek, és kitaláljuk, hogy mi
legyen.
Ebben maradtunk, még kipakoltam, utána indultam, hogy
találkozzam vele. Apám éppen egy politikai beszélgetős műsort nézett, amikor
elköszöntem tőle; már azt hittem meg tudok lógni, de csak megkérdezte:
– Hova mész? Nem várod meg anyádat?
– Nem, apa. Találkozom Krisztiánnal.
– Hát miért nem ide jön az a hülyegyerek?
– Mert ki akartam nézni a karácsonyi vásárba – mondtam az
első dolgot, ami eszembe jutott.
– Jó, ha minden áron fagyoskodni akartok… – legyintett,
azzal visszafordult a tévé felé.
Odakint rögtön rágyújtottam egy cigire, majd elindultam a hideg,
néptelen utcán. Nagy volt a csönd, és már rég besötétedett, de a közvilágítás
miatt egész barátságos volt a környék és szerencsére már semmi nem esett. A
jéghideg levegőben füstszag terjengett, valahol a közelben fát tüzelhettek. Pont
elszívtam a cigit, mire Krisztián megérkezett a régi Audi A3-asával, ezért nem
kellett azokra a számon kérő kérdésekre faarcot vágnom hogy „Jaj istenem, miért
dohányzol?”, hanem csak simán megöleltük egymást.
Krisztián sem változott szinte semmit, még mindig tipikus
szépfiú volt, szőke haját a legújabb divat szerint vágatta, menő márkás
kabátban, farmerben és sportcipőben volt, és drága parfümtől illatozott. Ennek
ellenére egyáltalán nem keltett puhány benyomást, kifejezetten férfias külseje
volt. Fizikai munkából élt, asztalosként vezetett vállalkozást; szabadidejében
konditerembe járt edzeni, és úgy cserélgette a motorjait, mint mások a nőit.
Hiába volt oda érte szinte az összes nő, akivel összehozta őt a sors, Krisztián
magányos farkas volt, aki a motorozásnak meg az edzésnek élt, sőt, szerintem a
kocsiját is jobban szerette, mint bármelyik eddigi barátnőjét. Amúgy nem bánt
rosszul a nőkkel, sosem volt bunkó velük, de egyikkel sem tartott túl sokáig a
dolog. Szerintem gimi óta nem volt senkibe sem komolyan belezúgva, akkor volt a
leghosszabb kapcsolata, ami egy évig tartott. Nemrég múlt harminc éves, de nem
úgy tűnt, hogy megviselte őt ez a kerek évforduló és mindenáron meg akart volna
állapodni. Ugyanúgy élte tovább az életét, mint azelőtt, legalábbis eddig nekem
nem mesélt semmi új fejleményről, de most úgyis volt lehetőségem kifaggatni.
Így, hogy nem éltünk egy városban, elég keveset beszéltünk,
talán havi egyszer hívtuk fel egymást, meg néha Skype-on írogattunk egymásnak.
Ha találkoztunk, akkor viszont meg sem érződött, hogy régen találkoztunk,
bármiről bármennyit tudtunk beszélgetni.
– Na, most már megvan, hogy hova kell mennünk – mondtam,
amikor beszálltunk a kocsiba. – Kérdezte apa, hogy miért nem jössz át, és
mondtam, hogy azért, mert meg akarom nézni a karácsonyi vásárt, szóval
elvihetnél oda.
– Jó, még mindig jobb, mint újra végighallgatni a
motorszerelési akcióit – sóhajtott.
– De karácsonykor ugye átjössz?
– Persze. Sőt, engem bíztak meg a megtisztelő feladattal,
hogy huszonnegyedikén reggel hozzam el mamát Miskolcról.
– Akkor ő is velünk lesz szenteste? – kérdeztem.
– Igen, hát tudod, hogy ki nem hagyná.
– Ja, de így van ez jól – mondtam.
Nagyanyám apám anyja volt, már a nyolcvanat taposta, de
szellemileg még egész jó állapotban volt. Nem volt kedvenc unokája, egyformán
szeretett Krisztiánt és engem, nem kivételezett egyikünkkel sem. Ő valahogy
mindig tudta, hogy milyen ajándékot vegyen nekünk karácsonyra meg
születésnapra, sosem tudta le a dolgot valami sablon kötött pulcsival vagy
hasonló gagyi cuccal. Már Norbi is találkozott vele párszor, mondta neki mama,
hogy tegezheti, hiszen már ő is a családhoz tartozik, Norbi meg csodálkozott,
hogy ilyen jófej a nagyanyám.
– Amúgy tudom, hogy cigizel, szóval nem kell tovább
titkolóznod – jegyezte meg Krisztián félúton.
Ezzel sikerült meglepnie, hirtelen nem is tudtam, mit
mondjak.
– És honnan tudod? – kérdeztem végül.
– Érzem a szagát a kabátodon.
– Ja, jó… – morogtam.
Krisztián az egészséges életmód híve volt, már évek óta
alkoholt sem ivott, a cigit szerintem még sosem próbálta, ezért aztán mindent
követ megmozgatott, hogy lebeszéljen róla, amikor először rászoktam.
– De nem fogok neked szentbeszédet tartani, azt csinálsz,
amit akarsz – mondta.
– Ez kedves tőled… – hagytam rá.
Erről már tényleg nem beszéltünk többet, nemsokára meg is
érkeztünk a Dobó térhez, és lefoglalt minket a karácsonyi vásár. Hétköznap
lévén nem volt nagy tömeg, ezért Krisztián nagy örömére mindent jól szemügyre
tudtam venni. Vettem is pár dolgot, anyának illatos gyertyákat, mert imádta az
ilyen cuccokat, apának meg egy sapkát és bögrét, ezért legalább az ajándékok
egy része le volt tudva. Krisztián végig nagyon unta a dolgot, egy kókuszos
kürtőskalácsot rágcsálva percenként kérdezgette, hogy mikor megyünk már, ezért
rászóltam:
– Mióta eszel te édességet amúgy?
– Ez cukormentes – hazudta szemrebbenés nélkül.
– Na persze, ez a hely aztán hemzseg az egészséges
ételektől.
– Jól van, na, néha nekem is lehet… – morogta.
Én csak mosolyogtam rajta, aztán mondtam neki, hogy
nemsokára megyünk, még bírjon már ki tíz percet. Ezer éve nem voltam itt, pedig
gimis koromban sokat lógtam a téren. Ha lyukas óránk volt a suliban és jó idő
volt, elsétáltunk idáig és élveztük a napsütést, meg egyébként is sokszor
jöttünk ide Fruzsival, most is jó volt ide visszatérni.
Igazából minden feltétel adott volt, hogy végre karácsonyi
hangulatom legyen. A környezet, a szépen feldíszített tér, az illatok a
levegőben mind arra bíztattak, hogy felejtsek el mindent és csak lebegjek ebben
a csodálatos karácsonyi gondtalanságban, de nem tudtam teljesen kiélvezni, mert
nem voltam gondtalan. Mintha egy burok vett volna körül, hogy rám nem hathat ez
az egész, nem adhatom át magam teljesen a pozitív érzéseknek. Utáltam ezt, de
nem tudtam mit tenni ellene. Nem voltam depressziós, még csak nem is volt
feltétlenül rossz kedvem, hanem benne ragadtam egy semleges maszlagban, amiből
úgy éreztem, semmi sem tud kimozdítani.
Krisztián állandó nyávogása is idegesített, de azért
bepróbálkoztam nála, hogy van-e kedve felmenni a várba, ami egyébként a tér
végében volt, tehát nem lett volna egy megerőltető séta. Persze azonnal
tiltakozott:
– Majd az uraddal romantikáztok ott kettesben.
– Jól van, tudtam, hogy nem akarsz jönni – mormogtam. –
Akkor viszont menjünk innen, nem fárasztalak tovább.
– Na, köszönöm – vigyorgott, mire én csak a szemem
forgattam.
Hozzá mentünk, nem lakott messze innen, de Egerben nincsenek
is olyan nagy távolságok, mint Pesten. Krisztián hitelre vette a lakást, ami
egy régebbi házban található a belváros szélén, de maga a lakás teljesen fel
volt újítva és modern berendezésekkel volt felszerelve. Két ember még
kényelmesen elfért benne, de több már nem igazán. Mondjuk nem is féltettem
attól a bátyámat, hogy hamarosan gyerekei lesznek…
A nappaliban ültünk le a kanapéra, Krisztián hozott két
poharat és egy egyliteres gyümölcslevet, majd töltött mindkettőnknek. Akartam
valami megjegyzést tenni, hogy te aztán vadul nyomod, de nem tettem, mert a
Hármashatárhegyi beszélgetés óta én sem ittam alkoholt, és jól is volt ez így.
Szemben velünk volt a tévé, de szerencsére nem kapcsolta be, ez annyira tipikus
öreges szokás lett volna, hogy a vendéget leszarva mindegy mi, csak valami
menjen a háttérben. Sokszor voltam így vendégségben sajnos… A tévéje olyan nagy
volt, mint otthon a miénk, de Krisztiánnak nem csak Playstation 4-e volt, hanem
az előző három széria gépei is ott sorakoztak tejesen működőképes állapotukban.
Kicsit sem volt fanatikus.
Én kényelmesen elterpeszkedtem a kanapén, örültem, hogy
végre nem kell viselkedni, mint egy megbeszélésen, nyílegyenes háttal ülni és
úgy tenni, mintha figyelnék.
– Hallottam, hogy kiszervezték a munkádat Lengyelországba –
kezdte Krisztián a témázást, közben az arcomat fürkészte, gondolom várta, hogy
mindjárt elkezdek neki erről siránkozni.
Én viszont nem szóltam semmit, csak vállat vontam.
– Látom nem hatott meg – jegyezte meg végül.
– Így van, nem érdekel – néztem rá.
– Ajaj, akkor más baj van – mondta. – Na, öntsd ki nekem a
szíved.
– Nincs baj, csak már nem érdekelnek az olyan dolgok, mint a
meló.
– Akkor milyen dolgok érdekelnek? – kérdezte, közben
beleivott az italába.
– Hát ez az, hogy semmi sem érdekel, kedvtelen vagyok.
– És mióta tart ez?
– Nem tudom pontosan – mondtam, és ezen tényleg el kellett
gondolkodnom. – Mióta rájöttem, hogy nem fogom könnyen megkapni, amit
szeretnék, ha egyáltalán valaha meg fogom kapni.
– Miért, mit szeretnél? – kérdezte érdeklődve.
Tudtam, hogy nem tudja, miről beszélek, pedig jó lett volna,
ha kitalálja és nem nekem kéne elmondanom.
– Hát gyereket.
Ő bólintott, majd így szólt:
– Miért, szerinted, ha meglesz, akkor nem lesznek gondjaid?
Vagy hogy akkor majd boldog leszel? Ne várd a csodát, hanem élvezd a jelent, és
hidd el, hogy ez a legjobb, amit mondhatok neked.
– Jó, de ez nem ilyen egyszerű – mondtam, pedig tudtam, hogy
nagy igazság van abban, amit mondott.
– De, ez pont ilyen egyszerű – mondta, nem engedte, hogy
közbeszóljak, levágott nekem egy monológot: – Amikor kinézek egy új motort,
mindig arra számítok, hogy ez majd sokkal jobb lesz, mint az előző, de amikor
végre az enyém lesz, nem adja meg azt a boldogságot, amire számítok. Egyszerűen
nem olyan, mint ahogy elképzeltem, nem olyan, amire vágytam. Arról nem is
beszélve, hogy még a vásárlás után is csomót kell rá költenem, mert van ilyen-olyan
hibája, de még ha elviszem szervizbe, az sem garantálja, hogy nem robbanok le
vele az út közepén. Szóval szerinted, ha lenne gyereked, nyugodt életed lenne,
és nyugodtan hátra tudnál dőlni, hogy jaj de kurva jó az életed, minden rendben
van? Soha nem lesz olyan, hogy minden rendben lesz.
– Tudom, és értem is, amit mondasz, meg felfogtam már, hogy ez
így nem jó, de nem tudok mit tenni. És nem csak ezzel van a bajom, hanem ott
van mindenféle más is. Hol ez bánt, hol az… Van, amikor meg semmi sem bánt, de
akkor sem érzem kifejezettem jól magam.
– És mi bánt még?
Tette fel a kérdést, pedig nem hittem volna, hogy érdekli.
Nagyon értékeltem, hogy hagyta, hogy kibeszéljem magamat.
– Néha az is zavar, hogy ez az egész Norbi ötlete volt. Én
még nem is gondoltam a gyerekvállalásra, de mivel ő annyira szeretett volna,
engem is belelkesített a dologgal. Tudom, hogy én magam is nagyon szeretném
ezt, de időnként az az érzésem támad, hogy meg kell neki felelnem.
– És tényleg így van? Ő mit mondott erről? – kérdezte.
– Mit mondott volna, nyilván azt, amit hallani szeretnék,
hogy ő nem vár el tőlem semmit, meg ne stresszeljek ezen. De azt úgyis csak ő
tudhatja, hogy mennyire gondolta ezt komolyan.
– Na, látom, azt a részét nem fogadtad meg, hogy ne
stresszelj, mert pont azt csinálod. Amúgy az a te bajod, hogy görcsösen akarsz
mindent, például a melódra is úgy rá voltál régen feszülve. Tényleg nyugodj le,
mert ennek így nincs értelme.
– Igen, de régen a munkamániám csak pótcselekvés volt Fruzsi
elvesztése miatt.
– És ha ez is egy pótcselekvés, hogy túlzottan akarod a
gyereket? A kérdés csak az, hogy mi miatt.
– Na igen, ezt még nem mondtam, de ez a harmadik dolog, ami
miatt szarul vagyok, az előző gyerek elvesztése.
– De hát mikor volt már az, ne hülyéskedj – mormolta, majd
gyorsan hozzátette: – Jó, tudom, én nem tudhatom, hogy ez milyen.
– Hát nem egy kellemes dolog. Szóval ez a három érzés
kavarog bennem állandóan összevissza… zavar, hogy nem tudom, lesz-e gyerekünk;
közben sokat gondolok az előzőre, meg ott van az is, hogy nehogy csalódást
okozzak Norbinak.
– Hát neked sem lehet könnyű, hogy ilyen sok szarságba
belelovalod magad – sóhajtott. – Norbi miatt meg ne aggódj, ne gondolj
olyasmire, hogy csalódást okozol neki, szerintem így is kurva jól járt veled,
és ezt nagyon jól tudja.
– Nem biztos, hogy tudja. Az ember könnyen megszokja, ami
minden nap ott van az orra előtt. Előbb utóbb az ilyesmit már nem becsüljük
meg.
– Miért, te is így vagy Norbival?
– Nem, de néha túl természetesnek veszem, hogy együtt
vagyunk.
– Az megint más dolog – legyintett. – Amúgy meg törődj bele,
hogy különbözőek vagytok, ő jobban akarja a gyereket, te meg kevésbé, emiatt ne
fájjon a fejed. Amúgy sem nagyon illetek össze, nem ezen fog múlni.
– Mi az, hogy nem illünk össze?
– Miért, szerinted egy kívülállónak az jön le, hogy titeket
egymásnak szánt a sors? Amikor először megláttalak téged vele, gondoltam jól
van, most kell neked valaki, akivel elszórakozol, és ezzel nincs is baj az
eddigi karót nyelt faszkalap exeid után. Azt hittem, majd ha megjön az eszed,
találsz valakit a két véglett között, erre meg hozzámentél – vigyorgott, majd
hozzátette: – De persze te tudod, én nem akarok belepofázni a dolgaidba.
– Neked meg van engedve, hogy belepofázz az életembe.
– Pedig nem akarok, hidd el. Amúgy meg nyilván érthető, hogy
hozzámentél, mert vele bepótolhatod az elvesztegetett fiatalkorodat.
– Mi van? – néztem rá értetlenül.
– Jaja, neked kimaradt a fiatalkor, Anett. Amikor Fruzsi
meghalt, teljesen megváltoztál, hirtelen felnőttél, Pesten elkezdted komolyan
venni a melódat és teljesen odavoltál magadtól, hogy te már milyen fasza csaj
vagy.
– Ez azért nem igaz, nem voltam beképzelt.
– Nem, de túl magabiztos voltál. Na, szóval azt hitted már
felnőttél, pedig tudtam, hogy ez nem tizenkilenc-húsz éves korában jön el
végleg az embernek, és hogy ez majd vissza fog ütni. A komolyképű, idősebb
barátaid után aztán összejöttél egy húsz éves csávóval. Mondom ez igen, erre
aztán nem számítottam tőled, de nincs is ezzel semmi gond. Aztán meg
hozzámentél feleségül, mondom ez kész – vigyorgott, de én nem értettem, hogy mi
olyan mulatságos.
– Most mit szórakozol ezen?
– De nem is ez a legviccesebb, hanem az, hogy ő még nálad is
jobban szeretne gyereket, én ezt nem néztem volna ki Norbiból.
– Hát pedig attól, mert még fiatalabb nálam, akarhat
gyereket.
– Lehet, persze, csak nem jellemző – mondta.
– És amúgy van vele valami bajod? Norbival.
– Nekem aztán nincs, te hisztizel a semmin. Tényleg ne
hisztizz, és élvezd az életet, mert ugye sosem tudhatjuk, hogy mikor ér véget…
de ezt pár éve a saját szemeddel láthattad.
– Most Fruzsit miért kellett ide keverni, nincs éppen elég
szar téma?
– Hát akkor meg már mit számít. Amúgy meg hogy is lenne
bajom Norbival? Neki is van Playstationje, rossz ember nem lehet.
– Jézusom…
– Amúgy hidd el, neki sincs veled semmi baja, úgyhogy
megnyugodhatnál már. Azt, hogy mit hoz a jövő, nem tudhatod, és ami volt,
elmúlt.
– Húha, micsoda filozófus lett belőled.
– De nincs igazam? – nézett rám komolyan. – Ez az idő soha
többé nem jön vissza, és bánni fogod, hogy így elpazaroltad az önsajnálattal.
– Igen, igazad van, de egyelőre nem tudok mit tenni ellene.
– Pedig magától nem fog helyrejönni. Beszélgessetek, és
mondj el neki mindent, amit nekem is.
– Már rég elmondtam neki és megbeszéltük.
– Akkor meg örülj neki, hogy meg tudtátok beszélni. Mások
ilyenkor elfordulnak egymástól, veszekednek, hibáztatják a másikat, vagy csak
elhidegülnek egymástól. Becsüld meg azt, ami van, mert lehet, hogy egy nap
hirtelen vége lesz mindennek.
Erről megint Fruzsit juttatta eszembe, ezért úgy gondoltam,
hogy ideje lezárni ezt az egészet. Próbáltam megfogadni, amit mondott, a
jelenre koncentrálni, ezért inkább az ő dolgaira tereltem a szót. Tényleg
érdekelt, hiszen legalább egy éve nem beszéltem vele rendesen.
Ő ugyanolyan örömmel beszélt a következő lehetséges
motorjáról, mint apám a saját motorjairól, ezért nem is nagyon értettem, hogy
miért nem beszélik meg egymás között, de gyanítottam azért, mert apa
feltétlenül Krisztiánra akarná erőltetni a véleményét, hogy milyet vegyen. Így
most nekem Krisztián felsorolt vagy tíz fajta motort, elmondta az összes
előnyét és hátrányát, és hogy egyszerűen nem tud dönteni. Én szívesen
meghallgattam, mert valamennyire értettem a dologhoz, ebben nőttem fel, na meg
én is akartam motorozni Fruzsi balesetéig. Már ki is néztem magamnak
(pontosabban Krisztián nézett ki nekem) egy Suzuki GSF 250-est, hogy az lesz az
első motorom, és majd ha már kinőttem, jöhetnek a nagyobbak. Persze ebből nem
lett semmi, és már nem is akartam, hogy legyen, mert örültem, hogy az autóval
újra meg tudtam barátkozni. Krisztián viszont nyugodtan megoszthatta velem bármikor
a motorvásárlás nagy dilemmáját, meg néha elvitt egy próbakörre a legújabb
motorjaival. Mindig csak egy motorja volt, több már nem fért bele anyagilag, de
soha nincs egy évnél tovább egy sem a tulajdonában, mert mindig másikra vágyik.
Mondjuk nehéz is olyan motort választani, ami egyben jó terepre, gyorsulásra,
nyugis túrázásra, szóval megértettem ezt a mániáját. Ha volt rá pénze, fizesse
csak minden évben az átíratási költséget meg a szervizt…
– Ja, amúgy képzeld, most van barátnőm – mondta mosolyogva,
én meg hirtelen megértettem, hogy miért mondogatta állandóan, hogy élvezzem az
életet, látszott rajta, hogy ő jelen pillanatban nagyon élvezi.
– Na, mesélj róla – kértem.
– Hát úgy érzem, hogy ez komoly lesz…
Kiderült, hogy Zsuzsinak hívják, és egyetemre jár mesterre,
meg is kérdeztem, hogy hány éves.
– Huszonnégy – felelte.
– Persze, neked lehet hat évvel fiatalabb csajod, azzal
semmi gond, de hogy az én férjem öt évvel fiatalabb, azon már jókat nevetsz – jegyeztem
meg csak úgy mellékesen.
– Igen, mert az tök ritka, ha a nő az idősebb, meg szerintem
ez tök vicces – közben úgy vigyorgott, mint egy gyerek. – Nekem csak is a
fiatalabbak jönnek be, idősebb nálam nem játszik.
– Hát kinek mi… Én sem gondoltam volna, hogy valaha
fiatalabb sráccal leszek együtt.
– Jaja, és már hozzá is mentél – vigyorgott még mindig,
aztán szerencsére visszatért az ő Zsuzsijához. – Képzeld, nem pofázik bele a
motorozásba, sőt, mondta, hogy nagyon szeretne velem jönni, ha jó idő lesz.
– Miért, mióta vagytok együtt, ha még nem tudtatok motorozni
menni?
– Nem tudom… kb. másfél hónapja.
– És ennyiből már tudod, hogy komoly lesz? – kérdeztem.
Csak azért volt ez nekem szokatlan, mert még fél éves
kapcsolatra sem mondta soha, hogy komolynak érezné, sőt, soha egyik nőjét sem
vette komolyan.
– Már régóta ismerjük egymást – mondta magától értetődően.
– Igen, milyen régóta?
– Nem tudom, nagyon régóta, az egyik haverom húga.
– És mit szól ehhez a haverod?
Ő csak vállat vont.
– Nem vagyunk annyira jóban, hogy megfenyegetett, hogyha nem
bánok jól a húgával, akkor szétveri a pofámat.
– Miért, ehhez jóban kell lenni? – kérdeztem mosolyogva.
– Ja, ehhez már kell egy elég közvetlen viszony. De nyilván
jól bánok vele, egy ilyen nő ritka kincs, aki elsőre megértette, hogy a
kocsimban nem szabad enni és körmöt festeni.
– Hülye vagy – mondtam, már szabályosan röhögtem, hogy ezt
mennyire komolyan gondolta.
Jellemző volt, hogy Krisztián életében először akkor lett
komolyan szerelmes, amikor én nem voltam túl jó passzban. Nem arról volt szó,
hogy féltékeny lettem volna rá, hanem hogy nem tudtam annyira osztozni a
boldogságában, mint szerettem volna.
Este tízig dumálgattunk, meg játszottam egy kicsit a Playstation
1-en a gyerekkori kedvenc játékommal, a Crash-sel, Krisztián meg csak nézte a
kezdeti bénázásomat. Fél tizenegyre visszavitt anyáékhoz, de már nem ment be
köszönni nekik ilyen későn.
Apám már aludt, már az előszobában hallottam, hogy horkol a
hálóban. Anya viszont fent maradt csak amiatt, hogy üdvözöljön engem, aztán
kimentünk a konyhába, készített nekem vacsorát, és amíg ettem, beszélgettünk.
Nem került szóba semmilyen komoly téma, anyám amúgy sem az a típus volt, akivel
ilyen dolgokról tudtam beszélgetni. Annak ellenére, hogy gyógyszerész volt,
amihez elég komoly szakértelem kellett, anyámat nem nagyon érdekelte a valóság.
Imádott kertészkedni, meg jól elvolt ő a maga világában. Néha beleszólt az életembe,
például nagyon nehezményezte, hogy otthagytam az egyetemet, de érdekes módon a többi
döntésemet nem kritizálta, például azt sem, hogy hozzámentem Norbihoz. Igaz,
amikor mondtam neki, hogy egy öt évvel fiatalabb sráccal vagyok együtt, akkor
kicsit ki volt akadva, de amikor személyesen megismerte Norbit, már
elhallgatott a témával kapcsolatban.
Vacsoránál arról mesélt nekem, hogy hogy megy a
gyógyszertár, hogy bírja elviselni apám motor- és kocsi mániáját, hogy milyen
jó sorozatot látott a tévében… Kérdezett rólam is, hogy mi újság velem, én is
beszéltem neki tök átlagos dolgokról, és teljesen jó volt ez így estére.
Ezután jó éjszakát kívántunk egymásnak, mentem zuhanyozni a
fönti fürdőszobába, aztán be is feküdtem az ágyamba. Az aktuális könyvemet már
kikészítettem magamnak, de még mielőtt elaludtam volna olvasás közben, írtam
egy SMS-t Norbinak, hogy amúgy megérkeztem és álmodjon szépeket. Még mielőtt
kinyithattam volna a könyvet, rögtön fel is hívott.
– Na szia – köszöntem.
– Szia bébi – mondta vidám hangon, hallottam, hogy a
háttérben beszélgetnek, ezek szerint elment valahova otthonról. – Majd
visszahívlak, most éppen PS-ezünk Bencével.
– Ja, nálunk vagytok? – kérdeztem. – De nem muszáj
visszahívni, szerintem már úgyis aludni fogok.
– Na, ne hülyéskedj, majd ha elmentek, akkor felhívlak –
mondta, közben Bence belekiabált a telefonba:
– Szia Anett!
– Na, hagy beszéljek vele! – hallottam Niki hangját.
– Adom Niki barátnédet – mondta Norbi. – De majd hívlak
nemsokára.
– Jaj, de nem fontos, szívem… – mondtam.
– De, fontos. Na, szia kicsim – mondta.
– Szia – mondtam, de ekkor már beleszólt Niki:
– Na hello, te mentettél attól, hogy halálra unjam magam –
mondta fojtott hangon.
– Szia, nem számítottam rá, hogy ma még beszélni fogunk mi
ketten – mondtam.
– Hát ne is mondd… Na, kijöttem a konyhába. Bencénél voltam
éppen, amikor Norbi felhívta, hogy lenne-e kedve átjönni hozzá videojátékozni,
ő meg mondta, hogy most nem, mert itt vagyok nála. Aztán Norbi mondta, hogy
akkor hozzon engem is, és így kerültem ide… de aaah, nagyon unatkozom – mondta
pont ugyanannyira szenvedve, mint amikor a munkahelyen nincs kedve dolgozni.
– Hát beszélgessetek.
– Nem lehet, mert játszanak, szerinted ilyenkor lehet velük
értelmesen beszélni? Kár, hogy nem vagy itt.
– Na igen, ezt én is sajnálom.
– És neked hogy telik a szabadság?
– Jól, köszi, ma beszélgettem egy jót a tesómmal, nem nagyon
hiányzik a munka.
– Elhiszem. Nekünk már szinte nincs mit csinálni, ezért
egész nap neteztem, de megfájdult a fejem… aztán most itt ülök, és nézem, ahogy
a pasim videojátékozik a férjeddel.
– Hát olvassál, pont ott vannak a könyveim az előszoba
polcon, válassz valamit.
– Na jó, megnézem milyen szex könyveket olvasol.
– Semmilyet. Ja, erről jut eszembe, Norbi összepakolt,
mielőtt jöttetek?
– Nem, Anett, az összes szexuális segédeszközötök szép
sorban ki volt rakva az ágyra.
– Jól van, persze… – mormogtam.
– Na, akkor nézzük, milyen könyveid vannak… Nagy-Britannia története, Margaret Thatcher: Életem, Churchill I-II, jézusom, ez is egyfajta
perverzió, ugye tudod?
– Most mit van, az angol történelem nagyon érdekes… –
mondtam, de ő csak sorolta tovább:
– Európa utazása:
integrációtörténet, Az angliai csata,
Magyarország a második világháborúban…
Te most komolyan ilyeneket olvasol? De várj, ezek a kedvenceim: Lenin, Sztálin és Hitler, A második világháború okai, Trianon 1920… El nem tudom képzelni,
hogy te lefekvés előtt ezzel szórakoztatod magad.
– Nem csak ezzel – vigyorogtam.
– Jó, kímélj meg a részletektől. Na, de vannak itt jobbak
is, például A katedrális, abban azért
már történnek izgi dolgok, de persze, kitalálom, te ezt is csak a történelmi
háttere miatt olvastad, ugye?
– Hát persze. De nem tudom, mi a bajod a könyveimmel, te
végeztél politológián, neked szeretned kéne ezt a témát.
– Pont ezért nagyon meguntam, sőt, a híres Brad Pittes
filmed sem nagyon tetszett.
– Nem vagy te egy kicsit befásulva? – kérdeztem.
– De, lehet… de hát év vége van, fáradt vagyok. Szóval most
megyek, összeszedem a pasimat, megmondom neki, hogy velem foglalkozzon, ne a
játékkal. Ja, de ezt A katedrálist
magammal viszem, jó?
– Vidd, jó szórakozást hozzá.
Elköszöntünk egymástól, én meg olvasni kezdtem a könyvem,
ami a változatosság kedvéért az orosz cárokról szólt. Lehet, hogy Nikinek, meg
az emberek kilencvenkilenc százalékának ez unalmas volt, de én szerettem a
történelmet, és most végre volt is időm olvasni.
Norbira terelődtek a gondolataim, hogy ilyenkor éjfél körül
még milyen élénk volt, pedig amikor otthon voltam, akkor általában már este
tízkor bealudt. De nem vettem magamra, mert most én is még simán fent voltam,
és amíg Krisztiánnal beszélgettem, észre sem vettem, hogy elment az idő. Néha
kell külön is lenni, hogy az embert új élmények érjék a másik nélkül is,
szerintem ez teljesen rendben volt így.
A könyv annyira érdekes volt, hogy nem is akartam még
aludni, egy órán keresztül fent voltam és olvastam. Ekkor hívott Norbi, de azt
hittem, simán elfelejti.
– Szia – mondtam, közben félretettem a könyvet, és
elnyújtóztam az ágyban.
– Szia kicsim… bocsi, csak még zuhanyoztam, miután elmentek
Bencéék.
– Ja, semmi gond, mondom, hogy nem is kellett volna hívnod.
– Na, most miért vagy ilyen elutasító?
– Nem vagyok elutasító, csak nem akarok rád telepedni.
– Jaj, hagyd már ezt a hülyeséget. Ha most itt lennél,
nagyon is jó lenne, ha rám másznál.
– Oh, tényleg? Pedig ha otthon vagyok, simán elalszol
mellettem.
– Hát de tudod, hogy van ez, mindig az kell, ami nincs… Meg
azért ne mondd, hogy elhanyagollak.
– Jó, tényleg nem – mondtam. – Na és mit tennél, ha ott
lennék?
– Azt, ami a legjobb neked, tündérem.
– Basszus, mióta vagy te ilyen érzelgős? – nevettem el
magam.
– Én mindig is ilyen voltam, csak te nem akartad észrevenni.
– Persze…
– De amúgy jó lenne, ha most itt lennél abban a múltkori
szexi harisnyában.
– Ennyire tetszett?
– Igen, nagyon… főleg abban a pózban hátulról, végig elég
szép látvány volt. Amúgy most meztelen vagy?
– Igen, persze. Már úgy megszoktam, hogy nem is tudok
ruhában aludni.
– Ja, csak vigyázz, nehogy meglássanak anyádék.
– Anyámék nem jönnek fel ide, ezt te is tudod.
– Még szerencse, láttak volna érdekes dolgokat. És amúgy jól
telt a napod?
– Jól, köszi, végre találkoztam Krisztiánnal. Holnap meg
megyek, megveszem az ajándékokat.
– Na, az nagyon jó, akkor vedd már meg anyáméknak is
légyszi, amit megbeszéltünk, aztán majd visszaadom.
– De mit is beszéltünk meg? – kérdeztem.
Ő szépen elmagyarázta újra, hogy mit és hol vegyek a
szüleinek, meg milyen könyveket a bátyjának, én megkérdeztem:
– De ha ennyire jól tudsz mindent, akkor miért nem te
intézed?
– Mert én dolgozom, te meg holnap úgyis mész vásárolni.
Mellesleg semmi kedvem még meló után a plázában nyomorogni a tömegben.
– Jól van – hagytam rá, azt már nem akartam mondai neki,
hogy remélem, a saját ajándékomat nem velem akarja megvetetni.
Ezután már nem beszélgettünk semmi értelmesről, csak
nyáladztunk egymásnak, hogy mennyire hiányzik a másik, aztán elköszöntünk.
Lekapcsoltam a villanyt, és próbáltam aludni, de egyelőre nem tudtam. A
Krisztiánnal való beszélgetésen gondolkodtam, meg azon a nagyszerű és evidens
tanácsán, hogy ne gondoljak a jövőre, élvezzem a jelent… Neki most könnyű volt,
mert szerelmes volt abba a csajba, ilyenkor mindent sokkal szebbnek lát az
ember, meg könnyebben veszi az akadályokat. Aztán ha egyszer neki is gondjai
lesznek, majd vakarja a fejét, hogy hogyan oldja meg, vagy egyszerűen csak
dobja a lányt, ahogy szokta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése