2016. június 5., vasárnap

13. fejezet

Két hét alatt lett munkám, de lejártam érte a lábamat. Minden embert megkérdeztem, akivel valaha összeevett engem a fene, de sehol nem volt semmi. Még Miksát is megkérdeztem, de természetesen ő is csak a vállát vonogatta; mondta, hogy Fóton van egy konzervgyár, ahova ő mostanában jár, de csak éjszakai munka van náluk, és az is csak hétvégén. Mondtam, hogy kösz, ez nem kell, így két hét keresgélés után tulajdonképpen véletlenül talált rám a lehetőség.
Péntek este beállítottam Sanyihoz, megbeszéltük, hogy ideadja a Hondát. El akartam menni egy kicsit kocsikázni Esztergom felé a kedvenc kanyargós utamon, addig is gondolkodom, hogy szombat reggel hova tudok még elugrani munkaügyben.
- Nem kell egy Honda Civic? – kezdte Sanyi azonnal, amint beléptem hozzá a műhelybe.
Éppen a kezét törölgette egy amúgy is koszos törölközővel; úgy tűnt, letudta a műszakot mára.
- Áh, nem hiszem – mondtam.
- Na, gyere öreg, nézd meg – mutatott Sanyi az előtte álló autóra, én meg odasétáltam, és vetettem rá pár pillantást.
Rikító zöld színe volt, az oldalán két fekete csíkkal, fel volt díszítve, mint egy karácsonyfa, volt légterelője, meg lökhárítója is.
- Milyen motor van benne? – kérdeztem.
- Sima 1.4-es, miért? – kérdezett vissza Sanyi.
- Na, ennyi… kívülről álomszép, de a lényeg pont hiányzik belőle. Szóval tuti nem kell.
- Pedig ötszázért a tiéd, ennyiért adja majd a tulaj. Most hoztam rendbe, és hidd el, nem ajánlgatnám, ha szar lenne.
- Elhiszem, de nem kell, nem az én stílusom – mondta. – Különben jelenleg melóm sincs, nem is tudnék most autót venni, de ezt már mondtam.
- Mit mondtál, hogy nincs melód? – kérdezte értetlenül. – Nem mondtad, hogy nem dolgozol.
- Mi, tényleg nem mondtam? – kérdeztem.
Ezek szerint annyira megkérdeztem minden boldog boldogtalant melóval kapcsolatban, hogy már úgy összefolyt minden, hogy úgy emlékeztem, Sanyival is beszéltem már erről.
- Nem mondtad. Nem jössz vissza ide dolgozni? – kérdezte azonnal. – A mostani segédem, Ricsike, egy balfasz, simán kirúgom, ha jönnél.
Ez jó ajánlat volt, mert itt sem kerestem keveset, viszont tudtam, hogyha Sanyi ballábbal kel fel, akkor egy rémálom vele dolgozni. Most viszont nem voltam olyan helyzetben, hogy válogatni tudjak, de azért még tettem egy próbát:
- Nem is tudom, Sanyikám… ez egyszer már nem működött. Nem tudsz valaki mást esetleg, akinek szüksége lenne a szaktudásomra? – kérdeztem.
- Hát ha már ilyen farok vagy, hogy hozzám nem akarsz visszajönni, akkor gondolkodom még. Na, vidd a kocsit, aztán teletankolva hozd ám vissza – azzal idedobta nekem a kulcsot.
- Rendben, de remélem, azért még van benne annyi, hogy eljussak a legközelebbi kútig – mormogtam. – Na, szevasz, majd hívj, ha van valami meló-ügyben.
- Jól van, így lesz – bólintott Sanyi. – Jó vezetést!
- Köszi – mondtam, azzal kimentem a kocsihoz.
Beszálltam, vetettem egy pillantást a műszerfalra, szerencsére még félig volt a benzintartály, szóval ez a kis kirándulás nem fáj majd olyan sokba nekem. Éppen be akartam indítani a kocsit, amikor Sanyi idesietett hozzám, kezében még mindig ott volt a törölköző, én kinyitottam az ajtót, hogy halljam, mit akar.
- Na, ne menj még, eszembe jutott, hogy van egy autószerelő ismerősöm, akihez talán mehetnél.
- Na, az jó lenne – mondtam.
- Megadom a számát, hívd fel még ma, még csak hét óra van, biztos nem zavarnád. Károlyi Dávidnak hívják, öreg cimborám, még nála tanultam a szakmát. Sosem elégedett a segédekkel, van, hogy egyszerre hárman is dolgoznak nála, tehetsz egy próbát.
- Jah, tehát akkor egy ilyen öreg háklis faszfej? – kérdeztem.
- Hát, ha rendesen dolgozol, akkor ő is rendes lesz. Azt mondta, én voltam a legjobb tanítványa, szóval nyugodtan mondd, hogy én ajánlottalak – mondta Sanyi, majd elmondta az öreg számát, én felírtam a telefonomba.
- Kösz főnök, akkor fel is hívom – mondtam.
- Nincs mit, hívd, járj szerencsével – mondta Sanyi, azzal ment vissza a műhelybe.
Én megnyomtam a hívás gombot, kíváncsi vagyok, mi lesz ebből. Egy mogorva hang szólt bele a telefonba, gyorsan bemutatkoztam, mondtam, hogy Sanyi adta meg a számát, majd a lényegre is tértem:
- Azt szeretném kérdezni, lenne-e lehetőség önnél dolgozni autószerelő segédként.
- Mennyit dolgoztál Sanyinál? – kérdezte.
- Több, mint fél évet – mondtam.
- Hát, ha ő ajánl téged, meg ennyi ideig vele dolgoztál, akkor valamit már csak tudsz – morogta Dávid. – Az a nagy helyzet, hogy éppen megváltam két tanítványomtól, mert lejárt a gyakorlati idejük a suliban, és nem akarták folytatni itt a közös munkát, nem bírták a hajtást. Tudod, én már csak olyan megszállott vagyok, hogy hiába van már délután öt, ha nincs kész a kocsi, akkor itt maradok, és megcsinálom; és értékelem, ha valamelyik segédem is itt marad még legalább egy órát segíteni nekem. Ilyenkor aznapra nyilván egy kicsivel több pénzt adok. Szóval tehetünk egy próbát, ha számolsz azzal, hogy a munkaidőd reggel fél kilenctől este hatig is elhúzódhat.
- Rendben, vállalom – mondtam komoly hangon, közben persze nagyon örültem, hogy végre találtam melót.
- Nagyszerű. Akkor hétfőn gyere fél kilencre. Azt fogjuk csinálni, hogy két hétig próbaidőn leszel, és ha nem talállak jónak, akkor elköszönünk egymástól, de természetesen kifizetlek. Ha megfelelsz, akkor felveszlek, a havi fizetésed százhúsz ezer forint lesz, és be foglak jelenteni.
- Jól hangzik, akkor ott leszek fél kilenckor; hova is menjek pontosan? – kérdeztem, közben majd kiugrottam a bőrömből, hogy viszonylag jó fizetést fogok kapni, és életemben először be is leszek jelentve.
Dávid elmondta a címet, mondta, hogy üdvözli Sanyit, majd elköszöntünk egymástól. Annyira örültem, hogy kiszálltam a kocsiból, lezártam az ajtaját, majd visszamentem Sanyihoz. Már indulni készült, lekapcsolta a villanyt a műhelyben.
- Na mi van, Norbi? – kérdezte.
- Képzeld, mondta a mestered, hogy hétfőn kezdhetek nála. Lesz két hét próbaidő, aztán meg lehet, hogy felvenne úgy, hogy bejelentene.
- Ja, hát az öreg már csak ilyen, neki telik ilyesmire – vigyorgott Sanyi. – Na, örülök, hogy lett melód, látod, Sanyi haverodra mindig tudsz számítani. Aztán dolgozz rendesen, mert az öreg megköveteli a minőségi munkát.
- Jól van, hát sokat tanultam itt, szerintem jó lesz ez.
Amikor már elhagytam a várost, és Esztergom felé tartottam a nyugis, kihalt kedvenc utamon, kerestem valami zenét, hogy még hangulatosabb legyen ez a kis utazás. Bekapcsoltam Sanyi MP3-át, mivel itthagyta a kocsiban. Mivel nagy Placebo-rajongó volt, tele volt Placebo számokkal, de most nem érdekelt, ez is megteszi.
Örültem, hogy az új meló végre lelkesített egy kicsit, azért ez nem rossz lehetőség, végre be leszek jelentve, és a pénz sem olyan rossz. Azon nem is gondolkodtam, hogy a két hét után azt mondja az ember, hogy nem maradhatok. Ismertem már magam, tudom, hogy jól dolgozom, pláne így, hogy már csináltam ilyen munkát Sanyinál. Most nem is leszek annyira motiválatlan, mint a kisboltban, mert azért autókkal foglalkozni sokkal érdekesebb, mint nyanyáknak mutogatni a boltban, hogy hol vannak az akciós termékek. Szóval végre valaminek tudtam örülni egy kicsit, de tudtam, hogy még messze vagyok attól, hogy minden rendben legyen, ezek csak kis lépések.
A kocsiban ülve azon gondolkodtam, hogy lassan már itt az ideje, hogy megvegyem magamnak az autót, és akkor bármikor mehetek ilyen magányos túrákra. Viszont most nem annyira lelkesített az autóvásárlás gondolata. Mióta ültem Zsolt Mitsubishi Lancer-ében, már minimum olyan autót szeretnék, és az nem volt olcsó; egy olcsó és régi autó meg nem adná vissza azt az élményt. Szóval nem volt még rá pénzem, és nem is tudom, mikor lesz, de majd ha végre autót veszek, akkor egy igazán jót szeretnék, amire nem lesz kár éveken át költeni.
Viszont végre megint a jövőről gondolkodom, ez már jó jel.
Az „English Summer Rain” ment éppen, ezt a számot egészen kedveltem, békésen hallgattam, aztán rájöttem, hogy ez tulajdonképpen rólam szól, meg a mostani állapotomról. „I’m in the basement, you’re in the sky, I’m in the basement baby, drop on by”
Hirtelen azon kezdtem el gondolkodni, hogy mekkora baromság volt elhinnem, hogy Anettel működni fog majd ez az egész. Eleve öt évvel idősebb volt nálam, egyáltalán nem olyan körökben mozgott, mint én. Neki normális gyerekkora volt, jó tanuló volt, felnőttként meg jó munkája lett, volt pénze, nem kellett attól tartania, hogy mi lesz vele másnap. Nem is értem, miért hívtam el randira, mit reméltem én ettől…
De tisztán emlékszem, miért is hívtam fel végül: mert nem tudtam meglenni nélküle. Igaz, már akkor is azt éreztem, hogy mi nem egymásnak lettünk kitalálva, de egyszerűen belezúgtam, és azt hiszem, ő is belém. Persze, azért sok közös dolog is volt bennünk. Annak ellenére, hogy a munkában sikeres volt, azt hiszem ő sem nagyon találta a helyét az életben mióta meghalt a legjobb barátnője. Aztán ő is nagyszájú volt, mint én, mindig kimondta mire gondol, nem kamuzott nekem sosem, nem játszotta meg magát. Tudom, ez aztán azt eredményezte, hogy szakított velem, de ezt leszámítva nagyon tetszett, hogy mindig megmondta a frankót; az sem volt semmi, ahogy az exét otthagyta a családi vacsora közepén. Még az is hasonlóság volt, hogy a szüleink nem ismertek el minket, igaz, szerintem az ő esete súlyosabb volt, mert az még talán érthető, hogy az én szüleim mérgesek rám, mert otthagytam a gimit; viszont Anett sikeres volt a munkájában és nagyon jól keresett. Ráadásul egyedül, az ő támogatásuk nélkül taposta ki a maga útját, és mégis az a kedvenc témája a szüleinek, hogy bírálják a döntését, ahelyett hogy nagyon büszkék lennének rá. Nagyon tetszett nekem benne, hogy ennyire határozott nő volt, ez engem nem ijesztett meg egyáltalán, mert ez nem úgy nyilvánult meg, hogy folyton parancsolgatni akart nekem; sőt, velem teljesen más volt. Éreztem, hogy szüksége van rám, meg hogy szeret engem, és fel tud nézni rám… egészen addig a veszekedésig.
Ha volt valami, ami miatt egy kicsit haragudtam rá, az az volt, hogy szakított velem. Oké, megértem, hogy nem akart azzal fárasztani engem, hogy nőjek fel hozzá, meg alapítsunk családot, mert én még szerinte nem vagyok erre érett. De anyámnak igaza volt, szerintem ez csak egy ésszerű döntés volt, talán a régi rossz tapasztalatok miatt. Be akartam bizonyítani neki, hogy rám számíthat, én tényleg őt akarom, és nem fogom cserbenhagyni, mint ahogy mások tették. Csak féltem, mit fog szólni, hogy még mindig nem akarom letenni az érettségit, meg hogy nem az lesz-e az első reakciója, hogy rám bassza az ajtót.
Szívem szerint már most beállítottam volna hozzá és lezavartam volna vele azt a beszélgetést, hogy nem bánta-e meg ezt az egészet; viszont nem mertem menni, mert egyrészt féltem, hogy nagyon elutasító lesz, másrészt mi van, ha mással találom őt. Nem is bírtam elképzelni megalázóbb helyzetet, minthogy a lakásán más csávóval látnám őt; abban a lakásban, ahol mi ketten olyan jól elvoltunk, meg aminek szinte az összes helyiségében istenieket keféltünk. Nem tudtam elhinni, hogy mással is ezt tenné. Jó, igazságtalan voltam, mert én is lefeküdtem azóta Fannival, tehát én is szexeltem már mióta szakítottunk, de most nem bírnék összejönni senkivel, és nem is akarok lefeküdni senkivel. Éppen ezért nagyon szar lenne, ha kiderülne, hogy ő valaki mással jár, és azzal is olyan örömteli keféléseket él át, mint velem.
Aztán azon kezdtem gondolkodni, hogy mi van, hogyha nem is jött össze senkivel, most éppen otthon van, valami nyálas romantikus filmet néz, mint a lányok általában és közben a szőke hercegről álmodozik (vagyis rólam, persze). Aztán beállítanék, megölelném, megcsókolnám, aztán kiélnénk egymással a négy hónap alatt elnyomott vágyainkat, és újra minden rendben lenne. Persze, nyilván… fel is röhögtem erre a gondolatra.
Inkább elkapcsoltam a Placebo-t, megpróbáltam vidámabb számokat keresni. Tudtam, hogy beszélnem kell majd Anettel előbb-utóbb, ha másért nem, azért, hogy megtudjam, megbánta-e a szakítást, vagy sem. Ha boldogan éli az életét, legalább lezárhatom magamban ezt a történetet, véglegesen tiszta lappal tudok indulni, mert nem rágódnék azon, hogy mi történt volna, ha nem keresem fel őt. Most viszont még féltem szembenézni a lehetséges elutasítástól, de már kezdtem ráhangolódni a gondolatra, hogy valamikor muszáj találkoznom vele.
Egészen elbaszódott a jó hangulatom, már szinte eszembe sem jutott, hogy milyen jó, hogy lett állásom. Örültem neki továbbra is, de tudtam, igazán boldog akkor lehetnék, ha Anett velem lenne.

***

Az elkövetkezendő két hétben csak a munkára koncentráltam, úgy dolgoztam, mint egy robot. Dávid műhelye sokkal modernebb volt, mint Sanyié, ráadásul a műhely mögött még volt egy kisebb aszfaltos pálya is, ahol az autókat szokta tesztelni, hogy jól működnek-e. Dávidnak valóban elég kellemetlen stílusa volt, de ezt egy óra alatt meg lehetett szokni, és tényleg sokat követelt, de ha azt jól meg tudtam csinálni, akkor meg is dicsért. Két srác volt még a segéde, Viktor és Robi rajtuk eléggé láttam, hogy tartanak Dávidtól.
Az öreg gyakran azt csinálta, hogy odaállított hármunkat egy autó elé, hogy találjuk meg, mi benne a hiba. A másik két srácnak fogalma sem volt róla, hiába nézegették, de én általában kitaláltam a dolgokat, vagy ha nem is, próbálkoztam valamivel. Egyik ebédszünetben mondta Viktor és Robi, hogy ő nem bírják az öreget, frusztrálva érzik magukat, ha kérdez, és amúgy sem szeretnek itt dolgozni. Viktor autószerelőnek tanult éppen és a gyakorlatát tölti itt, Robi meg szabadúszó, mint én, így ő még annyira sem szeretett itt lenni, mint Viktor. Én nem értettem, mi bajuk Dáviddal, sosem szólt rájuk bunkón, szerintem csak rossz volt a két srácnak, hogy nem megy nekik ez az egész, és sosem tudnak semmit sem kinyögni, ha Dávid kérdez tőlük valamit. Általában ötkor rögtön leléptek, ha vége volt a munkaidőnek, én viszont mindig maradtam legalább hatig.
Egészen jó volt itt dolgozni, nekem tetszett, hogy Dávid folyton kérdezett, és fontosnak tartotta, hogy nekünk is legyen véleményünk a folyamatokról, ne csak utasításokat hajtsunk végre, mintha szolgák lennénk. Érdekes volt újra autókkal foglalkozni, és szerencsére nem mindig olyan tragacsokat hoztak be, mint amik Sanyihoz kerültek. Egyszer hozott valaki egy sportosabb kivitelű Nissant, nekem nagyon megtetszett, de a másik két srác le sem szarta. Pont, amikor letelt a két hét, akkor kellett tesztelni a Nissant hátul a pályán, Dávid mondta, hogy elvihetem pár körre én a kocsit, mivel nagyon sokat segítettem abban, hogy megint a régi legyen. És közölte, hogy amúgy fel vagyok véve. Szóval tök jó volt, vezethettem a Nissant, még így is jó élmény volt, hogy körbe-körbe mentem egy zárt pályán, plusz még a melóhelyem is véglegessé vált. Egy hónap után, amikor megkaptam az első fizetésemet, jóval többet kaptam, mint százhúsz, mert szinte minden nap túlóráztam.
Egyik este, amikor Dáviddal ketten voltunk a műhelyben, éppen egy Suzukin végeztük az utolsó simításokat, megjegyezte:
- Tudod Norbikám, nagyon elégedett vagyok veled, nagyon jól dolgozol.
- Köszi, örülök, hogy így gondolod – mondtam.
- Bizony így van – mondta Dávid. – Az összes segédem mindig sokkal hamarabb lelép a munkából, utálnak túlórázni. Igazából öt évente ha egyszer találok magam mellé egy valamire való kollégát… Neked mi is a szakmád?
- Nincs szakmám – mondtam.
- Pedig neked ezt kéne csinálnod, jó vagy ebben – magyarázta. – Ha megcsinálod a szakmát, akkor felveszlek magam mellé szerelőnek, dupla annyi pénzért, mint most.
Erre nagyon meglepődtem, elkerekedett szemmel csak ennyit bírtam szólni:
- Komolyan?
- Persze… Tudom, vajon miért beszélek ilyen dolgokról, hiszen még csak egy hónapja dolgozol itt… de mondom, nagyon ritkán találok jó segédet, benned meg megvan a tehetség, hogy sokra vidd ebben a szakmában. Tudod, én már öreg vagyok, nem akarok már napi tíz órát melózni, de eddig nem találtam senkit sem, akire rá merném itt bízni a dolgokat, ha én délután egykor haza akarok menni. De ha te megcsinálod az autószerelő szakmát, veled itt merném hagyni a boltot. Látom, hogy jól kommunikálsz a tulajdonosokkal, még akkor is, ha még azt sem tudja értelmesen kinyögni, hogy mi baja az autónak. Vannak jó ötleteid, meg ügyesen meg tudod oldani a problémákat… A mai fiatalokat már nehéz megértenem, inkább futnak haza GTA-zni, meg nem tudom, milyen más szar autós játékokat játszani, minthogy itt vezessék az igazi autókat… Mert látod fiam, neked is odaadtam a Nissant, hogy vezesd a pályán, ne mondd, hogy a számítógépes játékok jobbak ennél.
- Hát nem jobbak – mondtam, bár én is szerettem játszani, de nem olyan túlzott módon, mint Viktorék, akik egész nap valami online játékról dumáltak.
- Na szóval ezekre a kis játékbuzikra nyilván nem fogom rábízni az autókat, de rád minden további nélkül rád bíznám… De ezt csak akkor lehetne kivitelezni, ha meglenne róla a papírod, de ne ijedj meg, nem egy nagy dolog, egy éves a képzés, a gyakorlatot meg itt csinálod, az elmélet meg simán megy munka mellet. Azt hiszem, úgy van, hogy hétköznap délután kétszer kell bejárni az elméleti órákra, és ennyi is az egész, egy nagy semmi, meg te már amúgy sem vagy kezdő, szóval simán megcsinálod. Na, benne vagy? Ha egy év múlva megvan a papírod, akkor felveszlek szerelőnek, a dupláját kapod a mostani pénzednek. Mindenki jól jár, nekem végre lenne egy emberem, akire rá tudnám bízni itt a dolgokat.
- Én benne lennék, mester, nagyon jól hangzik az egész, de az a baj, hogy nincs érettségim, és anélkül meg nem tudom megcsinálni az autószerelő sulit.
- Micsoda, nincs érettségid? – kérdezte csodálkozva Dávid. – Akkor csináld meg minél hamarabb, úgy tudom, vannak ilyen egyéves gyorstalpaló tanfolyamok arra is. Aztán meg csináld meg az autószerelő képzést. Ez két év lenne, annyit még hajlandó lennék várni rád, meg közben sok mindent tudnék itt neked tanítani.
Én csak hümmögtem, nem tudtam erre mit mondani. Rögtön arra gondoltam, hogyha Dávidnak most azonnal megmondom, hogy jó, megcsinálom az érettségit, akkor az elég nagy szemétség lenne Anettel szemben, hiszen amikor ő mondta, akkor szartam az egészre. Faszság lenne, hogy egy idegen miatt megcsinálnám, de Anettnek meg nemet mondtam…
- Értem… utánanézek a dolognak.
- Minek, az érettséginek? – kérdezte Dávid.
- Igen – sóhajtottam.
Továbbra sem volt semmi kedvem hozzá, hogy megcsináljam, és talán amiatt, mert Dávid azt ígérte most nekem, hogy két év múlva kétszáznegyvenet fogok keresni, nem is érte meg. De amikor beteg voltam, megfogadtam, hogy megpróbálom kitalálni, hogy mi legyen velem; és most tulajdonképpen az ölembe hullott ez a lehetőség. Egy ilyen senkit, mint én, nem minden nap dicsér meg egy autószerelő mester, és nem mindenkinek mondja egy hónap után, hogy legyen az utódja. Ebben az ajánlatban legalább láttam valami kézzelfoghatót; amikor Anett mondta nekem, hogy csináljam meg az érettségit, azt csak szimpla baszogatásnak fogtam fel.
- Jó, de ne gondolkodj rajta sokat, játsszunk tiszta lapokkal – mondta Dávid.
- Természetesen… - mondtam.
Egy kicsit még szöszöltünk csendben a Suzukin, azon gondolkodtam, hogy ez milyen jó lehetőség, és azon sajnálkoztam, hogy le kell hozzá tennem az érettségit. Nagyon nem volt kedvem megcsinálni, majd keresek valami olyan lehetőséget, hogy a lehető legkevesebb tanulással és a legrövidebb idő alatt meg lehet csinálni ezt a szart. Ha mégis rávenném magam, hogy megcsinálom, tökre bűntudatom lenne Anett miatt, hogy az ő kedvéért persze nem csináltam meg. A legegyszerűbb dolog az lenne, ha megmondanám Anettnek, hogy igaza volt, az érettségivel tényleg sokkal több lehetőségem lenne; és ennyi hónap szenvedés után igazán visszajöhetne hozzám. De annyira hülyének érezném magam, ha ezt mondanám… lehet a képembe röhögne, és megkérdezné: „Még csak most jöttél rá?” Vagy már régen más csávóval lenne, mert nem érte meg neki kivárni, amíg megjön az eszem.
- És miért nem csináltad meg eddig az érettségit? – kérdezte Dávid, érdeklődve nézett rám.
Én csak vállat vontam.
- Suli helyett inkább elmentem dolgozni – feleltem.
- De hány évesen?
- Tizenhét voltam, aztán el is költöztem otthonról, és onnantól kezdve egyedül tartom el magam.
- Szar volt otthon lenni? Volt valami gond a szüleiddel?
- Nem, inkább velem volt a baj - mondtam.
- Értem. Ha gondolod, beszélgethetünk erről.
- Ezen kívül nem nagyon tudok mit mondani.
Na igen, a családom az egyik dolog a sok közül, amit otthagytam rohadni a szarban, és egyszer még apámmal is szembe kell néznem, hogy bocsánatot kérjek tőle. Anyámmal a bizonyos veszekedés után csak kétszer beszéltem telefonon, úgy hallottam, már nem volt rám mérges, kérdezte is, hogy mi van Anettel, beszéltem-e már vele. Mondtam, hogy nem, aztán elmondtam neki, hogy új helyre kellett költöznöm, meg hogy munkát keresek, de ne aggódjon értem, mert van pénzem és megvagyok. Erre azt mondta anya, hogy nem a pénz miatt aggódik miattam…
Apámról természetesen nem mertem őt megkérdezni, és tudtam, ha majd oda akarok állni elé egyszer, akkor szükségem lesz anyám segítségére, hogy addigra meglágyítsa egy kicsit apám szívét.
- Na és egyébként azért maradsz mindig ilyen sokáig itt, mert nincs minden rendben? – kérdezte Dávid.
- Hogy érted ezt? – néztem rá.
- Hát hogy el akarod terelni a figyelmedet valami rosszról, ezért dolgozol ennyit?
- Mindig történik valami rossz, megszoktam már – vontam vállat ismét.
Pedig Dávidnak igaza volt, tényleg azért dolgoztam ilyen sokat, hogy elfáradjak, és amikor hazaérek, szinte rögtön el tudjak aludni és ne legyen erőm magamat sajnáltatni. De most semmiképpen nem akartam neki erről picsogni; elmondtam már Bencének, Miksának és anyámnak is, hogy mi bajom van, nem akartam még egy embert beavatni. Elegem volt már a nyávogásból.
Dávid nem firtatta a dolgokat, így lassan elköszöntünk egymástól, én is mentem haza, meg ő is. Megnéztem a telefonomat, este fél nyolc volt; mire hazaérek, nyolc lesz, eszem valamit, aztán alszom, mert másnap kelek hétkor és jövök megint. Az volt a legrosszabb ebben szar depressziós állapotban, hogy nem lelkesített semmi, nem voltak céljaim, nem akartam semmit sem; de most, hogy dolgozom, meg van ez a lehetőség, hogy két év múlva autószerelő tudnék lenni jó pénzért, így már egy kicsit könnyebb volt. Már megvolt annak az illúziója, hogy csinálok valamit, hogy valaminek van értelme. Valószínűleg megcsinálom az érettségit is, meg az autószerelő szakmát, és hátha leszek végre valaki. Ezt nem baszhatom el, mint minden mást az életben.
Tudtam, hogy Anettel is beszélnem kell, mert csak az adna nekem igazi boldogságot, ha vele lennék; egyébként minden csak látszat volt. Akármennyire is nem voltam hozzászokva, muszáj megmondanom neki, hogy szeretem őt és azt akarom, hogy újra az enyém legyen, és nem adhatom fel, ha elsőre nemet mond. Sosem futottam a nők után, mindig ők találtak meg engem, de Bencének igaza volt, csak a felszínes, unalmas nők buktak rám, mert én is egy felszínes majom voltam, akinek mindegy volt, kit dugok meg, csak jó csaj legyen; az ilyen ribancoknak pont megfeleltem én is. Most viszont más volt a helyzet, Anettel ez értékes kapcsolat volt, és igenis muszáj tennem valamit érte, ez nem egy olyan dolog, amit csak úgy megkap az ember és utána nem kell rá vigyázni.
Minél hamarabb beszélni akartam vele, nem akartam tovább húzni, de nagyon féltem attól, hogy elutasító és érzéketlen lesz, mintha nem éltünk volna át együtt azt a sok szép dolgot. Ha lenne pasija, akkor meg még jobban kiborulnék, persze azért megpróbálnám rávenni, hogy dobja őt miattam. Tudom, furcsa, hogy miért verem magam ennyire egy négy hónapos kapcsolat miatt, lehet, hogy ez neki nem olyan nagy dolog, hiszen az előző is másfél évig tartott neki; de nekem ez volt az első rendes kapcsolatom, és érzelmileg mély nyomot hagyott bennem. Ezt meg akartam neki mondani, de még nem tudtam, hogyan beszéljek vele. Ha felhívnám, hogy akarok valamit mondani neki, lehet, hogy rám teszi a telefont; ha meg átmegyek hozzá, lehet, hogy belebotlanék az éppen aktuális pasijába, vagy éppen nem is lenne otthon. Szóval még nem tudtam, hogy legyen, de majd kitalálom.
Ekkor megcsörrent a telefonom, Miksa hívott, én meg felvettem.
- Hello – szóltam bele.
- Szia Norbi, figyelj, beszélnünk kéne valamiről – mondta olyan komoly hangon, amilyet szinte még sosem hallottam tőle.
- Jól van – mondtam. – Mikor, most? Most indulok még csak melóból, még Budán vagyok.
- Jó, akkor találkozzunk félúton, az Árpád hídnál, rendben?
- Oké, az aluljáróban? Vagy a buszmegállóban? – kérdeztem.
- Gyere fel az aluljáróból, az Újpest felőli oldalon, nem a buszmegállónál, hanem a lakótelepnél.
- Rendben, kb. húsz perc és ott leszek.
- Jó, akkor ott. Szia!
- Hello – mondtam, azzal lenyomtam.

Kíváncsi voltam, mit akarhat, sosem beszélt még velem ilyen komolyan; reméltem, hogy nincs semmi gond. De ha olyan nagy baj lenne, akkor már csak rögtön megmondta volna telefonban…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése