Két hét alatt lett munkám, de lejártam érte
a lábamat. Minden embert megkérdeztem, akivel valaha összeevett engem a fene,
de sehol nem volt semmi. Még Miksát is megkérdeztem, de természetesen ő is csak
a vállát vonogatta; mondta, hogy Fóton van egy konzervgyár, ahova ő mostanában
jár, de csak éjszakai munka van náluk, és az is csak hétvégén. Mondtam, hogy
kösz, ez nem kell, így két hét keresgélés után tulajdonképpen véletlenül talált
rám a lehetőség.
Péntek este beállítottam Sanyihoz, megbeszéltük,
hogy ideadja a Hondát. El akartam menni egy kicsit kocsikázni Esztergom felé a
kedvenc kanyargós utamon, addig is gondolkodom, hogy szombat reggel hova tudok
még elugrani munkaügyben.
- Nem kell egy Honda Civic? – kezdte Sanyi
azonnal, amint beléptem hozzá a műhelybe.
Éppen a kezét törölgette egy amúgy is
koszos törölközővel; úgy tűnt, letudta a műszakot mára.
- Áh, nem hiszem – mondtam.
- Na, gyere öreg, nézd meg – mutatott Sanyi
az előtte álló autóra, én meg odasétáltam, és vetettem rá pár pillantást.
Rikító zöld színe volt, az oldalán két
fekete csíkkal, fel volt díszítve, mint egy karácsonyfa, volt légterelője, meg
lökhárítója is.
- Milyen motor van benne? – kérdeztem.
- Sima 1.4-es, miért? – kérdezett vissza
Sanyi.
- Na, ennyi… kívülről álomszép, de a lényeg
pont hiányzik belőle. Szóval tuti nem kell.
- Pedig ötszázért a tiéd, ennyiért adja
majd a tulaj. Most hoztam rendbe, és hidd el, nem ajánlgatnám, ha szar lenne.
- Elhiszem, de nem kell, nem az én stílusom
– mondta. – Különben jelenleg melóm sincs, nem is tudnék most autót venni, de
ezt már mondtam.
- Mit mondtál, hogy nincs melód? – kérdezte
értetlenül. – Nem mondtad, hogy nem dolgozol.
- Mi, tényleg nem mondtam? – kérdeztem.
Ezek szerint annyira megkérdeztem minden
boldog boldogtalant melóval kapcsolatban, hogy már úgy összefolyt minden, hogy úgy
emlékeztem, Sanyival is beszéltem már erről.
- Nem mondtad. Nem jössz vissza ide dolgozni?
– kérdezte azonnal. – A mostani segédem, Ricsike, egy balfasz, simán kirúgom,
ha jönnél.
Ez jó ajánlat volt, mert itt sem kerestem
keveset, viszont tudtam, hogyha Sanyi ballábbal kel fel, akkor egy rémálom vele
dolgozni. Most viszont nem voltam olyan helyzetben, hogy válogatni tudjak, de
azért még tettem egy próbát:
- Nem is tudom, Sanyikám… ez egyszer már
nem működött. Nem tudsz valaki mást esetleg, akinek szüksége lenne a
szaktudásomra? – kérdeztem.
- Hát ha már ilyen farok vagy, hogy hozzám
nem akarsz visszajönni, akkor gondolkodom még. Na, vidd a kocsit, aztán
teletankolva hozd ám vissza – azzal idedobta nekem a kulcsot.
- Rendben, de remélem, azért még van benne
annyi, hogy eljussak a legközelebbi kútig – mormogtam. – Na, szevasz, majd
hívj, ha van valami meló-ügyben.
- Jól van, így lesz – bólintott Sanyi. – Jó
vezetést!
- Köszi – mondtam, azzal kimentem a
kocsihoz.
Beszálltam, vetettem egy pillantást a
műszerfalra, szerencsére még félig volt a benzintartály, szóval ez a kis
kirándulás nem fáj majd olyan sokba nekem. Éppen be akartam indítani a kocsit,
amikor Sanyi idesietett hozzám, kezében még mindig ott volt a törölköző, én
kinyitottam az ajtót, hogy halljam, mit akar.
- Na, ne menj még, eszembe jutott, hogy van
egy autószerelő ismerősöm, akihez talán mehetnél.
- Na, az jó lenne – mondtam.
- Megadom a számát, hívd fel még ma, még
csak hét óra van, biztos nem zavarnád. Károlyi Dávidnak hívják, öreg cimborám,
még nála tanultam a szakmát. Sosem elégedett a segédekkel, van, hogy egyszerre
hárman is dolgoznak nála, tehetsz egy próbát.
- Jah, tehát akkor egy ilyen öreg háklis
faszfej? – kérdeztem.
- Hát, ha rendesen dolgozol, akkor ő is
rendes lesz. Azt mondta, én voltam a legjobb tanítványa, szóval nyugodtan
mondd, hogy én ajánlottalak – mondta Sanyi, majd elmondta az öreg számát, én
felírtam a telefonomba.
- Kösz főnök, akkor fel is hívom – mondtam.
- Nincs mit, hívd, járj szerencsével –
mondta Sanyi, azzal ment vissza a műhelybe.
Én megnyomtam a hívás gombot, kíváncsi
vagyok, mi lesz ebből. Egy mogorva hang szólt bele a telefonba, gyorsan
bemutatkoztam, mondtam, hogy Sanyi adta meg a számát, majd a lényegre is
tértem:
- Azt szeretném kérdezni, lenne-e lehetőség
önnél dolgozni autószerelő segédként.
- Mennyit dolgoztál Sanyinál? – kérdezte.
- Több, mint fél évet – mondtam.
- Hát, ha ő ajánl téged, meg ennyi ideig
vele dolgoztál, akkor valamit már csak tudsz – morogta Dávid. – Az a nagy
helyzet, hogy éppen megváltam két tanítványomtól, mert lejárt a gyakorlati
idejük a suliban, és nem akarták folytatni itt a közös munkát, nem bírták a
hajtást. Tudod, én már csak olyan megszállott vagyok, hogy hiába van már
délután öt, ha nincs kész a kocsi, akkor itt maradok, és megcsinálom; és
értékelem, ha valamelyik segédem is itt marad még legalább egy órát segíteni
nekem. Ilyenkor aznapra nyilván egy kicsivel több pénzt adok. Szóval tehetünk
egy próbát, ha számolsz azzal, hogy a munkaidőd reggel fél kilenctől este hatig
is elhúzódhat.
- Rendben, vállalom – mondtam komoly
hangon, közben persze nagyon örültem, hogy végre találtam melót.
- Nagyszerű. Akkor hétfőn gyere fél
kilencre. Azt fogjuk csinálni, hogy két hétig próbaidőn leszel, és ha nem
talállak jónak, akkor elköszönünk egymástól, de természetesen kifizetlek. Ha
megfelelsz, akkor felveszlek, a havi fizetésed százhúsz ezer forint lesz, és be
foglak jelenteni.
- Jól hangzik, akkor ott leszek fél
kilenckor; hova is menjek pontosan? – kérdeztem, közben majd kiugrottam a
bőrömből, hogy viszonylag jó fizetést fogok kapni, és életemben először be is
leszek jelentve.
Dávid elmondta a címet, mondta, hogy
üdvözli Sanyit, majd elköszöntünk egymástól. Annyira örültem, hogy kiszálltam a
kocsiból, lezártam az ajtaját, majd visszamentem Sanyihoz. Már indulni készült,
lekapcsolta a villanyt a műhelyben.
- Na mi van, Norbi? – kérdezte.
- Képzeld, mondta a mestered, hogy hétfőn
kezdhetek nála. Lesz két hét próbaidő, aztán meg lehet, hogy felvenne úgy, hogy
bejelentene.
- Ja, hát az öreg már csak ilyen, neki
telik ilyesmire – vigyorgott Sanyi. – Na, örülök, hogy lett melód, látod, Sanyi
haverodra mindig tudsz számítani. Aztán dolgozz rendesen, mert az öreg
megköveteli a minőségi munkát.
- Jól van, hát sokat tanultam itt,
szerintem jó lesz ez.
Amikor már elhagytam a várost, és Esztergom
felé tartottam a nyugis, kihalt kedvenc utamon, kerestem valami zenét, hogy még
hangulatosabb legyen ez a kis utazás. Bekapcsoltam Sanyi MP3-át, mivel
itthagyta a kocsiban. Mivel nagy Placebo-rajongó volt, tele volt Placebo
számokkal, de most nem érdekelt, ez is megteszi.
Örültem, hogy az új meló végre lelkesített
egy kicsit, azért ez nem rossz lehetőség, végre be leszek jelentve, és a pénz
sem olyan rossz. Azon nem is gondolkodtam, hogy a két hét után azt mondja az
ember, hogy nem maradhatok. Ismertem már magam, tudom, hogy jól dolgozom, pláne
így, hogy már csináltam ilyen munkát Sanyinál. Most nem is leszek annyira
motiválatlan, mint a kisboltban, mert azért autókkal foglalkozni sokkal
érdekesebb, mint nyanyáknak mutogatni a boltban, hogy hol vannak az akciós
termékek. Szóval végre valaminek tudtam örülni egy kicsit, de tudtam, hogy még
messze vagyok attól, hogy minden rendben legyen, ezek csak kis lépések.
A kocsiban ülve azon gondolkodtam, hogy
lassan már itt az ideje, hogy megvegyem magamnak az autót, és akkor bármikor
mehetek ilyen magányos túrákra. Viszont most nem annyira lelkesített az
autóvásárlás gondolata. Mióta ültem Zsolt Mitsubishi Lancer-ében, már minimum
olyan autót szeretnék, és az nem volt olcsó; egy olcsó és régi autó meg nem
adná vissza azt az élményt. Szóval nem volt még rá pénzem, és nem is tudom,
mikor lesz, de majd ha végre autót veszek, akkor egy igazán jót szeretnék,
amire nem lesz kár éveken át költeni.
Viszont végre megint a jövőről gondolkodom,
ez már jó jel.
Az „English Summer Rain” ment éppen, ezt a
számot egészen kedveltem, békésen hallgattam, aztán rájöttem, hogy ez
tulajdonképpen rólam szól, meg a mostani állapotomról. „I’m in the basement,
you’re in the sky, I’m in the basement baby, drop on by”
Hirtelen azon kezdtem el gondolkodni, hogy
mekkora baromság volt elhinnem, hogy Anettel működni fog majd ez az egész.
Eleve öt évvel idősebb volt nálam, egyáltalán nem olyan körökben mozgott, mint
én. Neki normális gyerekkora volt, jó tanuló volt, felnőttként meg jó munkája
lett, volt pénze, nem kellett attól tartania, hogy mi lesz vele másnap. Nem is
értem, miért hívtam el randira, mit reméltem én ettől…
De tisztán emlékszem, miért is hívtam fel
végül: mert nem tudtam meglenni nélküle. Igaz, már akkor is azt éreztem, hogy
mi nem egymásnak lettünk kitalálva, de egyszerűen belezúgtam, és azt hiszem, ő
is belém. Persze, azért sok közös dolog is volt bennünk. Annak ellenére, hogy a
munkában sikeres volt, azt hiszem ő sem nagyon találta a helyét az életben mióta
meghalt a legjobb barátnője. Aztán ő is nagyszájú volt, mint én, mindig
kimondta mire gondol, nem kamuzott nekem sosem, nem játszotta meg magát. Tudom,
ez aztán azt eredményezte, hogy szakított velem, de ezt leszámítva nagyon
tetszett, hogy mindig megmondta a frankót; az sem volt semmi, ahogy az exét
otthagyta a családi vacsora közepén. Még az is hasonlóság volt, hogy a szüleink
nem ismertek el minket, igaz, szerintem az ő esete súlyosabb volt, mert az még
talán érthető, hogy az én szüleim mérgesek rám, mert otthagytam a gimit;
viszont Anett sikeres volt a munkájában és nagyon jól keresett. Ráadásul
egyedül, az ő támogatásuk nélkül taposta ki a maga útját, és mégis az a kedvenc
témája a szüleinek, hogy bírálják a döntését, ahelyett hogy nagyon büszkék
lennének rá. Nagyon tetszett nekem benne, hogy ennyire határozott nő volt, ez
engem nem ijesztett meg egyáltalán, mert ez nem úgy nyilvánult meg, hogy
folyton parancsolgatni akart nekem; sőt, velem teljesen más volt. Éreztem, hogy
szüksége van rám, meg hogy szeret engem, és fel tud nézni rám… egészen addig a
veszekedésig.
Ha volt valami, ami miatt egy kicsit
haragudtam rá, az az volt, hogy szakított velem. Oké, megértem, hogy nem akart azzal
fárasztani engem, hogy nőjek fel hozzá, meg alapítsunk családot, mert én még
szerinte nem vagyok erre érett. De anyámnak igaza volt, szerintem ez csak egy
ésszerű döntés volt, talán a régi rossz tapasztalatok miatt. Be akartam
bizonyítani neki, hogy rám számíthat, én tényleg őt akarom, és nem fogom
cserbenhagyni, mint ahogy mások tették. Csak féltem, mit fog szólni, hogy még
mindig nem akarom letenni az érettségit, meg hogy nem az lesz-e az első
reakciója, hogy rám bassza az ajtót.
Szívem szerint már most beállítottam volna
hozzá és lezavartam volna vele azt a beszélgetést, hogy nem bánta-e meg ezt az
egészet; viszont nem mertem menni, mert egyrészt féltem, hogy nagyon elutasító
lesz, másrészt mi van, ha mással találom őt. Nem is bírtam elképzelni
megalázóbb helyzetet, minthogy a lakásán más csávóval látnám őt; abban a
lakásban, ahol mi ketten olyan jól elvoltunk, meg aminek szinte az összes
helyiségében istenieket keféltünk. Nem tudtam elhinni, hogy mással is ezt tenné.
Jó, igazságtalan voltam, mert én is lefeküdtem azóta Fannival, tehát én is
szexeltem már mióta szakítottunk, de most nem bírnék összejönni senkivel, és
nem is akarok lefeküdni senkivel. Éppen ezért nagyon szar lenne, ha kiderülne,
hogy ő valaki mással jár, és azzal is olyan örömteli keféléseket él át, mint
velem.
Aztán azon kezdtem gondolkodni, hogy mi
van, hogyha nem is jött össze senkivel, most éppen otthon van, valami nyálas
romantikus filmet néz, mint a lányok általában és közben a szőke hercegről
álmodozik (vagyis rólam, persze). Aztán beállítanék, megölelném, megcsókolnám,
aztán kiélnénk egymással a négy hónap alatt elnyomott vágyainkat, és újra
minden rendben lenne. Persze, nyilván… fel is röhögtem erre a gondolatra.
Inkább elkapcsoltam a Placebo-t,
megpróbáltam vidámabb számokat keresni. Tudtam, hogy beszélnem kell majd Anettel
előbb-utóbb, ha másért nem, azért, hogy megtudjam, megbánta-e a szakítást, vagy
sem. Ha boldogan éli az életét, legalább lezárhatom magamban ezt a történetet,
véglegesen tiszta lappal tudok indulni, mert nem rágódnék azon, hogy mi történt
volna, ha nem keresem fel őt. Most viszont még féltem szembenézni a lehetséges
elutasítástól, de már kezdtem ráhangolódni a gondolatra, hogy valamikor muszáj
találkoznom vele.
Egészen elbaszódott a jó hangulatom, már
szinte eszembe sem jutott, hogy milyen jó, hogy lett állásom. Örültem neki
továbbra is, de tudtam, igazán boldog akkor lehetnék, ha Anett velem lenne.
***
Az elkövetkezendő két hétben csak a munkára
koncentráltam, úgy dolgoztam, mint egy robot. Dávid műhelye sokkal modernebb
volt, mint Sanyié, ráadásul a műhely mögött még volt egy kisebb aszfaltos pálya
is, ahol az autókat szokta tesztelni, hogy jól működnek-e. Dávidnak valóban
elég kellemetlen stílusa volt, de ezt egy óra alatt meg lehetett szokni, és
tényleg sokat követelt, de ha azt jól meg tudtam csinálni, akkor meg is
dicsért. Két srác volt még a segéde, Viktor és Robi rajtuk eléggé láttam, hogy
tartanak Dávidtól.
Az öreg gyakran azt csinálta, hogy
odaállított hármunkat egy autó elé, hogy találjuk meg, mi benne a hiba. A másik
két srácnak fogalma sem volt róla, hiába nézegették, de én általában kitaláltam
a dolgokat, vagy ha nem is, próbálkoztam valamivel. Egyik ebédszünetben mondta Viktor
és Robi, hogy ő nem bírják az öreget, frusztrálva érzik magukat, ha kérdez, és
amúgy sem szeretnek itt dolgozni. Viktor autószerelőnek tanult éppen és a
gyakorlatát tölti itt, Robi meg szabadúszó, mint én, így ő még annyira sem
szeretett itt lenni, mint Viktor. Én nem értettem, mi bajuk Dáviddal, sosem
szólt rájuk bunkón, szerintem csak rossz volt a két srácnak, hogy nem megy
nekik ez az egész, és sosem tudnak semmit sem kinyögni, ha Dávid kérdez tőlük
valamit. Általában ötkor rögtön leléptek, ha vége volt a munkaidőnek, én
viszont mindig maradtam legalább hatig.
Egészen jó volt itt dolgozni, nekem
tetszett, hogy Dávid folyton kérdezett, és fontosnak tartotta, hogy nekünk is
legyen véleményünk a folyamatokról, ne csak utasításokat hajtsunk végre, mintha
szolgák lennénk. Érdekes volt újra autókkal foglalkozni, és szerencsére nem
mindig olyan tragacsokat hoztak be, mint amik Sanyihoz kerültek. Egyszer hozott
valaki egy sportosabb kivitelű Nissant, nekem nagyon megtetszett, de a másik
két srác le sem szarta. Pont, amikor letelt a két hét, akkor kellett tesztelni
a Nissant hátul a pályán, Dávid mondta, hogy elvihetem pár körre én a kocsit,
mivel nagyon sokat segítettem abban, hogy megint a régi legyen. És közölte,
hogy amúgy fel vagyok véve. Szóval tök jó volt, vezethettem a Nissant, még így
is jó élmény volt, hogy körbe-körbe mentem egy zárt pályán, plusz még a
melóhelyem is véglegessé vált. Egy hónap után, amikor megkaptam az első
fizetésemet, jóval többet kaptam, mint százhúsz, mert szinte minden nap
túlóráztam.
Egyik este, amikor Dáviddal ketten voltunk
a műhelyben, éppen egy Suzukin végeztük az utolsó simításokat, megjegyezte:
- Tudod Norbikám, nagyon elégedett vagyok
veled, nagyon jól dolgozol.
- Köszi, örülök, hogy így gondolod –
mondtam.
- Bizony így van – mondta Dávid. – Az
összes segédem mindig sokkal hamarabb lelép a munkából, utálnak túlórázni.
Igazából öt évente ha egyszer találok magam mellé egy valamire való kollégát…
Neked mi is a szakmád?
- Nincs szakmám – mondtam.
- Pedig neked ezt kéne csinálnod, jó vagy
ebben – magyarázta. – Ha megcsinálod a szakmát, akkor felveszlek magam mellé
szerelőnek, dupla annyi pénzért, mint most.
Erre nagyon meglepődtem, elkerekedett
szemmel csak ennyit bírtam szólni:
- Komolyan?
- Persze… Tudom, vajon miért beszélek ilyen
dolgokról, hiszen még csak egy hónapja dolgozol itt… de mondom, nagyon ritkán
találok jó segédet, benned meg megvan a tehetség, hogy sokra vidd ebben a
szakmában. Tudod, én már öreg vagyok, nem akarok már napi tíz órát melózni, de
eddig nem találtam senkit sem, akire rá merném itt bízni a dolgokat, ha én
délután egykor haza akarok menni. De ha te megcsinálod az autószerelő szakmát,
veled itt merném hagyni a boltot. Látom, hogy jól kommunikálsz a
tulajdonosokkal, még akkor is, ha még azt sem tudja értelmesen kinyögni, hogy
mi baja az autónak. Vannak jó ötleteid, meg ügyesen meg tudod oldani a
problémákat… A mai fiatalokat már nehéz megértenem, inkább futnak haza GTA-zni,
meg nem tudom, milyen más szar autós játékokat játszani, minthogy itt vezessék
az igazi autókat… Mert látod fiam, neked is odaadtam a Nissant, hogy vezesd a
pályán, ne mondd, hogy a számítógépes játékok jobbak ennél.
- Hát nem jobbak – mondtam, bár én is
szerettem játszani, de nem olyan túlzott módon, mint Viktorék, akik egész nap
valami online játékról dumáltak.
- Na szóval ezekre a kis játékbuzikra
nyilván nem fogom rábízni az autókat, de rád minden további nélkül rád bíznám…
De ezt csak akkor lehetne kivitelezni, ha meglenne róla a papírod, de ne ijedj
meg, nem egy nagy dolog, egy éves a képzés, a gyakorlatot meg itt csinálod, az
elmélet meg simán megy munka mellet. Azt hiszem, úgy van, hogy hétköznap
délután kétszer kell bejárni az elméleti órákra, és ennyi is az egész, egy nagy
semmi, meg te már amúgy sem vagy kezdő, szóval simán megcsinálod. Na, benne
vagy? Ha egy év múlva megvan a papírod, akkor felveszlek szerelőnek, a dupláját
kapod a mostani pénzednek. Mindenki jól jár, nekem végre lenne egy emberem,
akire rá tudnám bízni itt a dolgokat.
- Én benne lennék, mester, nagyon jól
hangzik az egész, de az a baj, hogy nincs érettségim, és anélkül meg nem tudom
megcsinálni az autószerelő sulit.
- Micsoda, nincs érettségid? – kérdezte csodálkozva
Dávid. – Akkor csináld meg minél hamarabb, úgy tudom, vannak ilyen egyéves
gyorstalpaló tanfolyamok arra is. Aztán meg csináld meg az autószerelő képzést.
Ez két év lenne, annyit még hajlandó lennék várni rád, meg közben sok mindent
tudnék itt neked tanítani.
Én csak hümmögtem, nem tudtam erre mit
mondani. Rögtön arra gondoltam, hogyha Dávidnak most azonnal megmondom, hogy
jó, megcsinálom az érettségit, akkor az elég nagy szemétség lenne Anettel
szemben, hiszen amikor ő mondta, akkor szartam az egészre. Faszság lenne, hogy
egy idegen miatt megcsinálnám, de Anettnek meg nemet mondtam…
- Értem… utánanézek a dolognak.
- Minek, az érettséginek? – kérdezte Dávid.
- Igen – sóhajtottam.
Továbbra sem volt semmi kedvem hozzá, hogy
megcsináljam, és talán amiatt, mert Dávid azt ígérte most nekem, hogy két év
múlva kétszáznegyvenet fogok keresni, nem is érte meg. De amikor beteg voltam,
megfogadtam, hogy megpróbálom kitalálni, hogy mi legyen velem; és most
tulajdonképpen az ölembe hullott ez a lehetőség. Egy ilyen senkit, mint én, nem
minden nap dicsér meg egy autószerelő mester, és nem mindenkinek mondja egy
hónap után, hogy legyen az utódja. Ebben az ajánlatban legalább láttam valami
kézzelfoghatót; amikor Anett mondta nekem, hogy csináljam meg az érettségit,
azt csak szimpla baszogatásnak fogtam fel.
- Jó, de ne gondolkodj rajta sokat,
játsszunk tiszta lapokkal – mondta Dávid.
- Természetesen… - mondtam.
Egy kicsit még szöszöltünk csendben a
Suzukin, azon gondolkodtam, hogy ez milyen jó lehetőség, és azon sajnálkoztam,
hogy le kell hozzá tennem az érettségit. Nagyon nem volt kedvem megcsinálni,
majd keresek valami olyan lehetőséget, hogy a lehető legkevesebb tanulással és
a legrövidebb idő alatt meg lehet csinálni ezt a szart. Ha mégis rávenném
magam, hogy megcsinálom, tökre bűntudatom lenne Anett miatt, hogy az ő kedvéért
persze nem csináltam meg. A legegyszerűbb dolog az lenne, ha megmondanám
Anettnek, hogy igaza volt, az érettségivel tényleg sokkal több lehetőségem
lenne; és ennyi hónap szenvedés után igazán visszajöhetne hozzám. De annyira
hülyének érezném magam, ha ezt mondanám… lehet a képembe röhögne, és
megkérdezné: „Még csak most jöttél rá?” Vagy már régen más csávóval lenne, mert
nem érte meg neki kivárni, amíg megjön az eszem.
- És miért nem csináltad meg eddig az
érettségit? – kérdezte Dávid, érdeklődve nézett rám.
Én csak vállat vontam.
- Suli helyett inkább elmentem dolgozni –
feleltem.
- De hány évesen?
- Tizenhét voltam, aztán el is költöztem
otthonról, és onnantól kezdve egyedül tartom el magam.
- Szar volt otthon lenni? Volt valami gond
a szüleiddel?
- Nem, inkább velem volt a baj - mondtam.
- Értem. Ha gondolod, beszélgethetünk
erről.
- Ezen kívül nem nagyon tudok mit mondani.
Na igen, a családom az egyik dolog a sok
közül, amit otthagytam rohadni a szarban, és egyszer még apámmal is szembe kell
néznem, hogy bocsánatot kérjek tőle. Anyámmal a bizonyos veszekedés után csak
kétszer beszéltem telefonon, úgy hallottam, már nem volt rám mérges, kérdezte
is, hogy mi van Anettel, beszéltem-e már vele. Mondtam, hogy nem, aztán
elmondtam neki, hogy új helyre kellett költöznöm, meg hogy munkát keresek, de
ne aggódjon értem, mert van pénzem és megvagyok. Erre azt mondta anya, hogy nem
a pénz miatt aggódik miattam…
Apámról természetesen nem mertem őt megkérdezni,
és tudtam, ha majd oda akarok állni elé egyszer, akkor szükségem lesz anyám
segítségére, hogy addigra meglágyítsa egy kicsit apám szívét.
- Na és egyébként azért maradsz mindig
ilyen sokáig itt, mert nincs minden rendben? – kérdezte Dávid.
- Hogy érted ezt? – néztem rá.
- Hát hogy el akarod terelni a figyelmedet
valami rosszról, ezért dolgozol ennyit?
- Mindig történik valami rossz, megszoktam
már – vontam vállat ismét.
Pedig Dávidnak igaza volt, tényleg azért
dolgoztam ilyen sokat, hogy elfáradjak, és amikor hazaérek, szinte rögtön el
tudjak aludni és ne legyen erőm magamat sajnáltatni. De most semmiképpen nem
akartam neki erről picsogni; elmondtam már Bencének, Miksának és anyámnak is,
hogy mi bajom van, nem akartam még egy embert beavatni. Elegem volt már a
nyávogásból.
Dávid nem firtatta a dolgokat, így lassan
elköszöntünk egymástól, én is mentem haza, meg ő is. Megnéztem a telefonomat,
este fél nyolc volt; mire hazaérek, nyolc lesz, eszem valamit, aztán alszom,
mert másnap kelek hétkor és jövök megint. Az volt a legrosszabb ebben szar
depressziós állapotban, hogy nem lelkesített semmi, nem voltak céljaim, nem
akartam semmit sem; de most, hogy dolgozom, meg van ez a lehetőség, hogy két év
múlva autószerelő tudnék lenni jó pénzért, így már egy kicsit könnyebb volt.
Már megvolt annak az illúziója, hogy csinálok valamit, hogy valaminek van
értelme. Valószínűleg megcsinálom az érettségit is, meg az autószerelő szakmát,
és hátha leszek végre valaki. Ezt nem baszhatom el, mint minden mást az
életben.
Tudtam, hogy Anettel is beszélnem kell,
mert csak az adna nekem igazi boldogságot, ha vele lennék; egyébként minden
csak látszat volt. Akármennyire is nem voltam hozzászokva, muszáj megmondanom
neki, hogy szeretem őt és azt akarom, hogy újra az enyém legyen, és nem adhatom
fel, ha elsőre nemet mond. Sosem futottam a nők után, mindig ők találtak meg
engem, de Bencének igaza volt, csak a felszínes, unalmas nők buktak rám, mert
én is egy felszínes majom voltam, akinek mindegy volt, kit dugok meg, csak jó
csaj legyen; az ilyen ribancoknak pont megfeleltem én is. Most viszont más volt
a helyzet, Anettel ez értékes kapcsolat volt, és igenis muszáj tennem valamit
érte, ez nem egy olyan dolog, amit csak úgy megkap az ember és utána nem kell
rá vigyázni.
Minél hamarabb beszélni akartam vele, nem
akartam tovább húzni, de nagyon féltem attól, hogy elutasító és érzéketlen
lesz, mintha nem éltünk volna át együtt azt a sok szép dolgot. Ha lenne pasija,
akkor meg még jobban kiborulnék, persze azért megpróbálnám rávenni, hogy dobja
őt miattam. Tudom, furcsa, hogy miért verem magam ennyire egy négy hónapos
kapcsolat miatt, lehet, hogy ez neki nem olyan nagy dolog, hiszen az előző is
másfél évig tartott neki; de nekem ez volt az első rendes kapcsolatom, és
érzelmileg mély nyomot hagyott bennem. Ezt meg akartam neki mondani, de még nem
tudtam, hogyan beszéljek vele. Ha felhívnám, hogy akarok valamit mondani neki,
lehet, hogy rám teszi a telefont; ha meg átmegyek hozzá, lehet, hogy
belebotlanék az éppen aktuális pasijába, vagy éppen nem is lenne otthon. Szóval
még nem tudtam, hogy legyen, de majd kitalálom.
Ekkor megcsörrent a telefonom, Miksa
hívott, én meg felvettem.
- Hello – szóltam bele.
- Szia Norbi, figyelj, beszélnünk kéne
valamiről – mondta olyan komoly hangon, amilyet szinte még sosem hallottam
tőle.
- Jól van – mondtam. – Mikor, most? Most
indulok még csak melóból, még Budán vagyok.
- Jó, akkor találkozzunk félúton, az Árpád
hídnál, rendben?
- Oké, az aluljáróban? Vagy a buszmegállóban?
– kérdeztem.
- Gyere fel az aluljáróból, az Újpest
felőli oldalon, nem a buszmegállónál, hanem a lakótelepnél.
- Rendben, kb. húsz perc és ott leszek.
- Jó, akkor ott. Szia!
- Hello – mondtam, azzal lenyomtam.
Kíváncsi voltam, mit akarhat, sosem beszélt
még velem ilyen komolyan; reméltem, hogy nincs semmi gond. De ha olyan nagy baj
lenne, akkor már csak rögtön megmondta volna telefonban…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése