12. fejezet

Az elkövetkezendő egy hétben két olyan szar dolog is történt velem, amit el sem hittem volna, hogy ez meg történhet, ha nem történt volna meg… Mondjuk törvényszerű volt, hogy lesz majd valami nagy szarság, mert annyira magam alatt voltam, hogy nem bírtam odafigyelni semmire.

A munkában nem tudtam sosem koncentrálni, nem érdekelt már az egész, tudtam, hogy van annyi pénzem, hogy megéljek, tudtam, hogy havi ötvenet félre tudok tenni a kocsira. De már a kocsi nem érdekelt, mint hogy az sem, hogy, nem nagyon költöttem semmire, ezért jelentősen megnőtt a bankban lévő kocsira félretett pénzem. Nem érdekelt, hogy kocsit vegyek, nem volt kedvem egyedül fel-alá mászkálni az országban, nem akartam egyedül a Balatonra menni, egyedül már nem akartam sehova sem menni, hiába így terveztem régen. Régen úgy gondoltam, csak én leszek, meg a kocsim, az a zene, amit én szeretek, olyan utakon és olyan tempóban megyek, ahogy szeretnék, senki nem szólhat bele… de már nem érdekelt az egész, utáltam egyedül lenni, magányosnak éreztem magam.

Valamelyik haver biztos jönne velem mindig, de akit tényleg el is vinnék, azok maximum Bencéék lennének, szerintem Balázs és Miksa nem vigyáznának a kocsira, simán összehánynák, összemorzsáznák és kiöntenék a sört. Meg persze, elsősorban a nőmmel szerettem volna menni, és mivel tudtam, hogy Anettel ez már halott ügy, megpróbáltam úgy nézni más nőkre, hogy el tudnék-e velük képzelni komoly kapcsolatot. Senki nem felelt meg ennek az elvárásomnak, és nem voltam biztos benne, hogy valaha bárkivel lesz majd olyan jó, mint amilyen Anettel volt. Minden jó volt, amíg nem szakítottunk, nem tudtam elképzelni, hogy mással is majd ennyire jól fogom érezni magam, és nem fogok mellette unatkozni egy percet sem. Amíg Anettel voltam, éreztem, hogy más nő nem kell nekem, mert minden tekintetben jó volt vele. Vajon másnál fogom majd ugyanezt érezni, hogy senki más nem kell nekem? Persze, sajnos most is azt éreztem, hogy Anetten kívül senki sem kell nekem.

Na, tehát az első rossz dolog kedden történt velem, amikor kirúgtak a munkahelyemről. Mivel az utóbbi időben nem nagyon bírtam koncentrálni, néha-néha kisebb hiány volt a kasszában, amit Feri bá ugyan levont a fizetésemből, de mondta, hogy nem akar többé ilyet látni. Én persze csak bólogattam, hogy persze, nem lesz ilyen soha többé, de már nem dobott fel ez a munka, rettentő unalmas volt. Eddig is csak a pénz motivált, meg az, hogy a munkán kívül amúgy érdekes életem van, haverok, bulik, a hétvégét meg a nőmnél töltöm, de most nem volt semmi… semmi nem volt, csak a munka, és ez egy cseszett unalmas munka volt ahhoz, hogy nekem bármennyire vigaszt nyújtson ezekben az időkben.

Tehát az volt, hogy Feri bá behívott az irodájába, vagyis a raktárba. Egy boríték volt a kezében, és szigorúan nézett, én meg kifejezéstelen arccal tébláboltam, hogy mondja már meg, mit akar.

- Norbi, mondtam már neked, hogy nem szeretnék még egyszer hiányt látni a kasszában, találd ki, mennyi volt a hiány a múlt héten?

- Nem tudom – mondtam, nem volt kedvem most a találós kérdésekhez.

- Húszezer forint… - nézett rám összeráncolt szemöldökkel, erre én nem tudtam mit mondani, hiszen úgysem tudja bizonyítani, hogy én basztam el valamit. – Emlékszel, mit mondtam neked múlt hónapban? Hogy ezt a munkát örömmel megcsinálná bármelyik egyedülálló anyuka ilyen sok pénzért, szóval azt hiszem, eljött az ideje, hogy esélyt adjak egy sokkal lelkesebb munkavállalónak.

- Jól van, bár megnézem, hogy fogja cipelni a Coca-Colás raklapokat az egyedülálló anyuka – mondtam szenvtelenül.

- Azzal te ne törődj, majd megoldom – azzal átnyújtotta a borítékot. – Megkapod az eddigi havi béredet arányosítva, és persze levonva belőle a húszezer forintot. Tudod, hogy megtehetném, hogy nem adok neked semmit erre az időszakra… - nézett rám.

- Tudom. Sőt, azt is tudom, hogy egyáltalán nem kellett volna nekem soha fizetést adnod, mert hivatalosan nem is dolgoztam itt.

- Ezért sem értem, fiam, miért nem becsülted meg jobban ezt a helyet, én nem szívattalak, nem voltam egy köcsög főnök… de ez így nem maradhat, hogy havi kétszer is hiányt találtam a kasszában.

- Értem én – morogtam. – Azért kösz a lehetőséget, meg kösz a lóvét – mondtam. – És rendes tőled, hogy délben rúgtál ki, legalább nem kell már végigdolgoznom a délutánt.

Hazafelé menet azon agyaltam, miért nem rázott meg jobban, hogy elveszítettem a munkámat, és talán életemben először rúgtak ki valahonnan, és nem én voltam az, aki továbbállt. De rájöttem, hogy azért nem érdekelt, mert mostanában semmi sem érdekelt… majd találok új munkát, ahogy eddig is találtam, de most nem izgattam magam ezen. A legrosszabb az egészben talán az volt, hogy most már tényleg nem volt mit csinálnom, már az a rendszeresség sem volt meg, hogy reggelente felkelek és elmegyek dolgozni. Aztán eszembe jutott az én ingyenélő Miksa barátom, aki egész nap otthon ül; majd átmegyek hozzá és Playstation-özünk meg kimegyünk majd egy kicsit az újpesti éjszakába berúgni és bulizni, tehát mégis csak lesz mit csinálni.

***

Két nap sem kellett hozzá, hogy nagyon megunjam Miksát, nagyon fárasztó volt vele ennyit lógni. Egyik nap reggeltől estig Playstationöztünk, már meg is fájdult a fejem ettől. Másnap a városban mászkáltunk, vagyis kocsmából ki, kocsmából be, és nagyon lehangoló embereket láttam ott. Miksa nem érezte gáznak, hogy már reggel tízkor a kocsmában indítjuk a napot, de én igen… voltak emberek, akik már ilyenkor részegek voltak. Este Roxiék kocsmájában kötöttünk ki, csatlakozott hozzánk Balázs és Lóri is, ők ittak, harsánykodtak és trágárkodtak. Balázs fennhangon ordibálta, direkt, hogy mindenki hallja, hogy hogyan dugott meg egy tizenhat éves csajt; én addig lehajtott fejjel üldögéltem, és azon gondolkodtam, hogyan lehetek ennyire kibaszott rosszkedvű, meddig tart az életuntság, mikor jön már valami jó az életemben. Rájöttem, hogy soha, ha én nem teszek érte, de nem volt kedvem semmit sem tenni, mert eszméletlenül be voltam fásulva. Egy pillanatra Roxira néztem, éppen a pult mögött sört töltött valakinek, és ő is rám emelte a tekintetét. Hirtelen visszatért egy kicsit a nosztalgia, hogy végül is azért jó volt az a pár kefélés, amit lerendeztünk, meg azért talán mégsem annyira gáz ez a csaj, de aztán láttam, hogy elfordította a fejét, és elfintorodott. Elhatároztam, hogy én tőle soha többé semmit nem akarok, de még köszönni sem akarok neki, mert erre sem érdemes. Pedig milyen lelkesen tette a dolgát hajnalban a padon, a Margitszigeten…

Aznap éjfél körül hagytam ott a srácokat, mert nem bírtam tovább, inkább hazamentem aludni. Másnap reggel kilenc körül keltem, álmosan kitámolyogtam a konyhába, nagy meglepetésemre ott volt Csonti anyja is, a fiával beszélgettek valamiről. Mi a fasz, így beállít hétköznap reggel…

- Norbi, szeretnék mondani valamit – kezdte a banya.

- Mit? – kérdeztem, még azt sem tudtam, hol vagyok. – Ebben a hónapban már odaadtam a lakbért.

- Most nem erről van szó. El kell költöznöd innen – mondta nyugodt hangon.

El sem hittem, hogy még ki sem nyitottam a csipámat, és máris egy ilyen hír fogad engem.

- Mi a fasz van? – kérdeztem meglepetten. – Nem megyek innen sehova, fizetek érte, hogy itt lakhassak.

- Igen, értem, ezt a hónapot még kitöltheted, de utána légy szíves költözz el. Marcika egyik unokatestvére most kezd egy tanfolyamot, szeptembertől pedig az egyetemet itt Pesten, és azt akarjuk, hogy itt lakjon.

Hirtelen nem tudtam ki az a Marcika, de rájöttem, hogy Csontinak ez a rendes neve.

- De nekem mi közöm ehhez, oldja meg a lakhatást magának, menjen el dolgozni és ne itt akarjon ingyenélősködni az én káromra!

- Ő az unokaöcsém, fontosabb, mint te… majd te megoldod a magad gondját, kapsz még két hetet, hogy kiköltözz, nem vitatkozom…

- De már itt lakom hat éve és mindig rendesen fizetem a lakbért! Fog egyáltalán fizetni ezért az a híres unokaöccs?

- Ez nem tartozik rád, és mondtam, nem vitatkozom veled erről – sóhajtott a banya.

- Aha, szóval úgy jöhet ide, hogy nem is fizet érte? Én öt éven át mindig rendesen fizettem, miért kell engem csak így hirtelen kirúgni?

- Mondtam, hogy ebből nem nyitok vitát, örülj, hogy két hetet még maradhatsz, addig találsz új kiadó szobát.

- De én nem akarok új szobát, én itt akarok lakni Csonti barátommal – néztem Csontira, majd megkérdeztem tőle: - Te ugye ellenzed ezt az egészet?

Ő erre lesütötte a szemét, én meg tudtam, mi a helyzet, ugyanaz, mint általában, nem mer ellenszegülni az anyjának…

A banya csak tovább sóhajtott színpadiasan, így szólt:

- Na idefigyelj, költözz el légy szíves március harmincegyedikére, ebből én tényleg nem akarok semmilyen feszültséget. Családi okok miatt így alakult, Marcinak is fontosabb az unokatestvére, mint egy barát.

- Tényleg fontosabb? – csattantam fel. – Akkor miért nem beszélt róla az öt év alatt egyszer sem?

- Lehet, hogy nem beszélt róla, de ő családtag, te pedig nem. Különben is, mondták a szomszédok, hogy nem egyszer részegen láttak téged hazajönni, és sokszor lányokat is hoztál fel.

- És akkor mi van, ha hoztam fel lányokat, nem vagyok buzi – mondtam indulatosan. – Leszarom, hogy mit dumálnak a pletykás szomszéd nyanyák, én szeretek itt lakni, és itt akarok maradni.

- Mondtam, hogy nem vitatkozom erről, elmész két hét múlva.

- Nekem te nem mondod meg, mikor megyek el! – kiáltottam. – Ha akarok, már ma elhúzok innen a gecibe.

- Akkor tedd azt – bólintott a banya.

- Oké, de most azonnal kérem vissza a fél havi lakbért.

- Hát, ha ezen múlik, akkor azonnal adom is – mondta, azzal elővette a pénztárcáját és átnyújtott nekem tizenötezer forintot. – Holnapig kapsz haladékot.

Én elvettem a pénzt, majd távoztam a szobámba. Legszívesebben szétrúgtam volna valamit, vagy üvöltöttem volna egy óriásit, annyira dühös voltam. Ennyi szar dolog után már csoda, hogy tudtam türtőztetni magam… Egyáltalán nem akartam elmenni innen, a hülye büdös banya meg egyik napról a másikra megteheti, hogy közli velem, hogy húzzak el innen. És Csonti is, bassza meg, mennyire szánalmas volt, hogy huszonegy évesen nem képes elmondani az anyjának, hogy szeret velem lakni, és nem akarja, hogy elmenjek innen.

Amikor mondtam, hogy már ma nem leszek itt, azt azért mertem ilyen magabiztosan kijelenteni, mert mondta Bence, hogy az albérletben, ahol lakik egy barátjánál, van egy kisszoba, amit gazdasági okokból ki akar adni, csak még nem szánta rá magát, mert nem volt megbízható jelentkező; és arra gondoltam, hogy oda tudnék menni. Nem rajongtam az ötletért, hogy Újpest zűrös részébe költözzek, de inkább oda, mint most itt lenni ilyen megalázó körülmények között.

Amikor hallottam, hogy a banya távozott, felhívtam Bencét, és előadtam neki, hogy már holnap el kell hagynom a placcot, így első hónapban több pénzt fizetnék, ha ilyen hirtelen költözhetek. Megadta a haverja telefonszámát, neki is elmondtam ugyanezt, és úgy látszik, örült ennek a pluszpénzes ajánlatnak, mert mondta, hogy felőle mehetek. Így már csak Sanyi barátomat kell felhívni, hogy kölcsönkérjem tőle a Hondát a költözködéshez, de elegem volt ebből a szervezkedésből, nem volt kedvem ehhez az egészhez. Utáltam mindent, ami történik velem, nem akartam semmit sem csinálni, nem akartam elköltözni, nem akartam elhagyni ezt a helyet, ahol öt évig laktam. Még az sem vigasztalt, hogy ennyire egyszerűen találtam új helyet, egyszerűen nem érdekelt semmi.

Persze, megint bevillant a fejembe, hogy az egyetlen helyzet, amiben boldog tudnék lenni, az az lenne, ha Anettel élnék, vagy legalábbis még mindig együtt lennénk… akkor aztán tényleg nem érdekelne, milyen akadály jönne, röhögve venném őket. De így csak egy rakás szarnak éreztem mindent, főleg önmagamat.

***

Este kedvtelenül pakolgattam a szobámban, mindent szépen összehajtogattam, szétszereltem és mehetett be a dobozokba. Délelőtt szereztem a dobozokat, majd elmentem Sanyihoz elkérni a kocsit, már ide is adta, mondta, holnap estére vigyem neki vissza. Holnap egész nap otthon lesz Bence haverja, Zoli, így lesz egy egész napom költözködni, cipelni fel-le a dobozokat… úgy számoltam, hogy csak két forduló kell a kocsival, és el is tudom vinni az összes cuccomat. Hiába szerveztem meg mindent, hiába intézkedtem és ment minden simán, utáltam ezt a helyzetet, nem akartam innen elmenni. És különben is, nem volt semmi életkedvem, nem boldogított semmi sem…

Kopogtak az ajtómon, tudtam, hogy Csonti az, de nem volt kedvem válaszolni.

- Norbi, bemehetek? – kopogott újra.

Ismét nem mondtam semmit, csak duzzogva pakolásztam, erre Csonti benyitott. Én ránéztem, nem szóltam semmit, folytattam jelenlegi elfoglaltságomat.

- Figyelj, ne haragudj, én nem akarom, hogy ez a helyzet befolyásolja a barátságunkat – mondta bizonytalanul, én meg megsajnáltam.

Tudtam, hogy nagyrészt nem ő tehet erről, de most úgy éreztem, megmondom neki, mit gondolok erről.

- Nem fog tönkremenni a barátságunk, ettől ne félj… - mondtam. – Csak szar, hogy nem álltál ki értem anyád előtt, gondolom nem szeretnél te sem mással lakni… vagy igen?

- Dehogy, nekem is jó volt így. Csak tudod, milyen anyám – vonogatta a vállát.

- De már huszonegy éves vagy lassan, ez a te lakásod, és hagyod, hogy anyád ennyire beleszóljon az életedbe… - morogtam. – Most komolyan, meddig akarod ezt csinálni? Hagyod, hogy egészen negyven éves korodig ennyire a nyakadon legyen; ne tudj csajozni miatta, meg ne tudj motorozni?

Ő elvörösödött, látszott rajta, hogy erre semmit sem tud mondani.

- Meg meddig nem akarsz dolgozni? Ha anyádon múlna, harminc éves korodig bezárna ide, hogy csak tanulj, de ne csinálj semmi mást. Szerintem a lakást is azért vette neked, hogy így tudjon téged felügyelni, meg itt biztonságban tud téged; csak tudnám mitől fél téged ennyire? Felnőtt férfi vagy, állj már ki egy kicsit a saját érdekeidért… tudom én nagyon jól, hogy nem ilyen életet szeretnél élni. Te motorozni szeretnél, meg jó pinákat kefélni; és igazad is van, most vagy fiatal, nem negyven évesen kell ezeket a dolgokat elkezdeni. Ezek az évek már nem jönnek vissza, úgyhogy ha jót akarsz magadnak, mondd meg anyádnak, hogy szálljon le rólad és hagyjon téged élni.

- Ezt most csak azért mondod, mert mérges vagy – motyogta.

- Dehogy… figyelj öreg, nekem van hova mennem, meg majd mindig lesz valahogy az életem, de a tiéd csak egy állóvíz. Tanulsz, meg hagyod hogy a hülye anyád a nyakadon üljön. Ne csak tanulj, bőven lenne időd dolgozni mellette, tedd le a jogsit, aztán vegyél egy 1000-es sportmotort és ültesd fel magad mögé a legjobb pinákat. Élvezd egy kicsit az életet, tudom, hogy neked nem ez a célod, hogy itt rohadj meg ebben a kis fos lakásban anyád felügyelete alatt.

Erre nem mondott semmit, látszott rajta, hogy nagyon zavarban van; valószínűleg azért, mert tudta, hogy igazam van.

- Na, szóval ne hagyd, hogy ha majd idejön a jófiú unokatestvéred, akkor egy puhapöcsöt neveljen belőled, hanem szépen kezdd el azt csinálni, amit szeretnél. Ebből így sosem lesz semmi, ha az anyád mindent a segged alá tesz, és cserébe elvárja, hogy úgy élj, ahogy ő akarja. Fel a fejjel, haver – mondtam, azzal megveregettem a vállát.

- Rendes tőled, hogy segíteni próbálsz annak ellenére, hogy én meg sem próbáltam ellent mondani anyámnak abban, hogy el kell innen költöznöd – mormogta.

- Hát ezen kell változtatnod, hogy merj neki ellentmondani. Már nem hároméves vagy, hanem felnőtt férfi – mondtam. – Tudom, mindig is kalitkában akart tartani, mert a faterodat is elveszítette, és téged nem akar; én ezt megértem, de ne áldozd be az egész életedet azért, mert az anyád félt téged.

Ő csak bólogatott zavartan, én előkerestem az egyik sapkámat, a Chicago Bulls-osat.

- Tessék, ezt neked adom, tudom, hogy már régóta kinézted magadnak.

Ő elmosolyodott.

- Kösz, barátom – mondta.

- Viseld egészséggel – mondtam.

- Segítsek pakolni?

- Nem, köszi, boldogulok, nyugodtan menj gépezni.

- Biztos ne segítsek? – kérdezte.

- Persze, mondom, meg nemsokára kész leszek.

Ő kiment, én meg folytattam, és jobb is, hogy nem segített, mert előkerült pár dolog, amivel nem szívesen büszkélkedtem volna, legalábbis nem előtte. Volt pár cucc, amit még Laura hagyott itt, például egy „gyönyörű” fekete szivacsos push-up melltartót. Sosem értettem, hogy kis mellű lányok miért hordanak ilyesmit; Anettnek nagyobb melle volt, mint Laurának, de amikor lehetett, nagyon helyesen nem is vett fel melltartót. Ezután megtaláltam Anett egyik bugyiját is a cuccaim között, egy lila tangát; ennek is jó története volt…

Egyik hétköznap reggel én még az ágyban feküdtem, neki korán kellett dolgozni menni, ezért sietősen öltözködött, de én elvettem a bugyiját, és nem akartam neki visszaadni. Elég hamar feladta, hogy visszaszerezze tőlem, ezért kijelentette, hogy akkor bugyi nélkül megy, aztán már vette is magára a szűk fekete gatyáját, én meg csak néztem, hogy ezt komolyan gondolja-e. Ő rám mosolygott a tipikus perverz mosolyával és mondta, hogy persze, sőt megtarthatom a tangát, mert tudja, hogy a lila a kedvenc színem. Így egész nap arra gondoltam, hogy a csajom bugyi nélkül ment dolgozni…

Hát, kár értünk, olyan jó dolgok voltak ezek, de nem csak ezek, hanem úgy minden, amit együtt csináltunk. Na, ezt mindenesetre azért megtartom – azzal bedobtam a bugyit az egyik dobozba.

***

Másnap estére már hulla voltam, mire minden cuccomat átvittem Bencéékhez, és a kocsit is visszaadtam Sanyinak. Az új lakhelyem Újpest lerobbant részén volt, nem volt olyan jó környék, mint az előző, de hirtelen megoldásnak nem volt olyan rossz, és hát mégis csak Újpest volt. A szobám kisebb volt, mint az előző, és az ablakon is kevesebb fény jött be; meg a lakás maga is lepukkadtabb volt. De mindegy, legalább tudtam lakni valahol, ha már kiraktak Csontitól.

Este már csak arra volt erőm, hogy kipakoljam az alváshoz és a fürdéshez szükséges cuccokat. Éppen ezeket pakolásztam, amikor Bence bekopogott, majd bejött két sörrel a kezében.

- Csá, gondoltam igyunk egyet – mondta.

- Kösz – mondtam, majd átvettem az egyik sört, én leültem az ágyamra, ő meg velem szemben a székemre.

Rájöttem, hogy jó volt végre letenni a seggemet, ma először fordult ilyen elő. Elmeséltem Bencének, hogyan tettek ki Csontitól, meg hogy már nincs munkám sem. Szívesen elmondtam volna, hogy apám miket mondott nekem, de nem volt kedvem most ebbe belemenni.

- Na és most mi lesz, hol fogsz dolgozni? – kérdezte Bence, én meg vállat vontam.

- Nem tudom még. Egyelőre még egy hete sem vagyok munkanélküli, majd kitalálom – mondtam, közben ahhoz volt kedvem a legkevésbé, hogy kitaláljam az életemet.

- Jó, de azért igyekezz, mert elfogy a félretett pénzed.

- Jaj, úgy beszélsz, mint anyám – nevettem, de ő komolyan nézett.

- Szerintem ezt most ne vicceld el… mióta ismerlek, és elég régóta ismerlek, nem láttalak még ilyen rossz passzban. Most kell elkapni a dolgokat, mielőtt elhatalmasodik rajtad.

- Az lehet, de nincs nekem kedvem elkapni semmit, egyszerűen hányok mindentől – mondtam ki őszintén.

- De mi váltotta ki ezt belőled? – kérdezte. – Hogy otthagyott a csaj?

- Azt hiszem, igen; ez volt a teteje mindennek. Akkor jöttem rá, hogy az életemben semminek nincs értelme és minden rohad körülöttem. Lehet, hogy régen a könnyű utat választottam, mert nem akartam megfelelni senkinek és semminek, de ez most nagyon visszaüt.

- De még van visszaút. Nincs mögötted két-három gyerek, rossz házasságok, drogfüggőség, alkoholfüggőség; de ezekből is van kiút, szóval még bármi lehet.

- Jó, de így sem könnyű. Szétcsesztem a családom életét, elbasztam a saját életemet is, a legtöbb barátom egy ingyenélő senki, nincs munkám, minden lehetőséget, ami arra szolgált volna, hogy jobbá tegyem az életemet, élből elutasítottam… De az egészből a legjobban tényleg azt sajnálom, hogy Anettet nem tudtam megtartani.

- Igen, de lehet még jobb is, hogy szakítottatok, mert ha még mindig vele lennél, akkor ellennél a boldog tudatlanságban, hogy minden rendben van így… De nincs semmi rendben körülötted, úgyhogy szépen rakd helyre a dolgokat, aztán menj vissza hozzá, ha annyira rohadtul bánod, hogy vége az egésznek.

- Persze, hogy bánom, de én nem akarok semmit sem tenni most, érted? Fáradt vagyok, öt éve talpalok folyamatosan, nem bírom kitalálni, hogy mi legyen velem, hogy egyenesbe jöjjenek a dolgok.

- Hát, nagy pöcs vagy, hogy nem csináltad meg az érettségit, amikor mondta neked… akkor most könnyebb lenne szerintem, lassan lenne érettségid, lenne jövőd, meg a csaj is ott lenne neked, ha annyira fontos.

- Igen, fontos, de nincs annyi erőm, hogy megoldjam ezt a sok szart – mondtam, azzal beleittam a sörbe.

- Pedig nagyon egyszerű az egész. Keresel most magadnak egy kamu melót, közben csinálod az érettségit, aztán mész egy normális helyre dolgozni. Ha bajod van a családoddal, elmész hozzájuk és bocsánatot kérsz, megmondod, hogy ezentúl normális próbálsz lenni. Ha a hülye haverjaiddal van baj, gondolom Miksáékra céloztál, akkor hanyagolod őket. És ennyi az egész, ha még a csaj is kell, elmész hozzá és elmondod neki, hogy ne haragudjon, hogy ekkora pöcs voltál, és igaza volt, most már változtattál a dolgaidon. Szerintem az egészben a csaj a legkevésbé fontos, nők még úgyis jönnek bőven, de életed csak egy van, és nem mindegy, hogy egy senkiként éled le, vagy úgy, hogy megpróbáltad összerakni a dolgaidat.

Én csak fásultan felnevettem.

- Pedig nekem csak a csaj a fontos ebben a pillanatban.

Bence csak a fejét fogta.

- Hát, a helyében én is szakítottam volna veled, mert nem bírtam volna elviselni, hogy így sajnáltatod magad, de tenni már nem teszel semmit. Látod, megkaphattál bárkit, minden felszínes kis picsa a tiéd volt öt perc alatt, a kisujjadat sem kellett értük mozdítanod. De aki fontos volt, lelépett mellőled, mert megszoktad, hogy nincs semmilyen kötelezettséged az életben, senkiért nem kell tenned semmit, elég ha csak sodródsz, és majd lesz valahogy. Szerintem ez nem tetszett neki benned.

- Igen, ezt meg is mondta, de már az elején is látta, hogy ilyen vagyok, csak később azt hitte, megváltoztam, de aztán kiderült, hogy nem.

- Hát pedig tényleg megváltoztál – mondta Bence. – Végre nem csak Miksáékkal lógtál, meg amikor velünk találkoztál, akkor sem szívtad egyik cigit a másik után, hanem normális voltál, kiegyensúlyozott embernek tűntél. Szerintem nem hiába gondolta azt, hogy megváltoztál, kár, hogy nem folytattad ezt. Én mindig is rossz szemmel néztem, hogy ezt a Miksa féle stílust nyomatod, szerintem a volt csajod is sejtette azt amit én, hogy te ennél a szartengernél, amiben éppen voltál, sokkal többre vagy hivatott. És egy pöcs voltál, hogy nem hallgattál rá.

- Kösz, ma már harmadszor mondod el, hogy pöcs voltam – mondtam.

- Az voltál, meg az is vagy, ha nem érted. Keress melót, aztán menj vissza a csajhoz, hogy megcsinálod az érettségit.

- De nem csinálom meg – morogtam. – Nincs hozzá kedvem, ezt már elbasztam egyszer, utáltam a sulit, nem akarok megint tanulni.

- Jó… - morogta Bence. – De én nem akarom állandóan az önsajnáló képedet bámulni, és szerintem szart teszel magaddal, mintha már nem lenne éppen elég szar.

- Na, hát akkor meg nem mindegy? – kérdeztem, azzal nagyot húztam az üvegből.

- Hát, jól járt azzal a csaj, hogy elhajtott téged a picsába – mondta Bence, azzal felállt. – Jó éjszakát!

- Kösz, neked is – mondtam.

Ő kiment, én meg ezen gondolkodtam, amiről beszélt nekem. Tudtam, hogy igaza volt, de egyszerűen nem volt sem kedvem, sem energiám elkezdeni semmit, ami a jó útra téríthetne; könnyebb volt most belemerülni ebbe a rosszkedvbe. A másik dolog meg az volt, hogy már nem hittem benne, hogy ha bármit is csinálnék, lenne esélyem visszakapni Anettet; így továbbra is azon sajnálkoztam, hogy milyen szar minden, hogy így alakult.

Pedig Csontinak milyen jól el tudtam mondani, hogy mi a baj az életével, de hogyha a sajátomról volt szó, akkor már nem mertem és nem akartam lépni semmit sem.

***

Szombaton elmentünk deszkázni Bencével, Lacival és Danival, utána beültünk abba a kocsmába, ahol megismerkedtem Anettel. Szerencsére Bence nem hozott fel semmilyen olyan témát, ami az én kioktatásomra szolgált volna. Azt mondta, reménytelen eset vagyok, nem akar ő engem megtéríteni, szenvedjek csak nyugodtan. Végül is egész jól elvoltam hétvégén, vasárnap egész nap pakoltam, este meg Jóbarátokat néztünk a nappaliban, valamelyik csatornán ment éppen.

Aztán hétfőre megbetegedtem, de annyira, hogy nem volt erőm még az ágyból sem kikelni. Azt hiszem, lázas voltam, de nem nagyon tudtam, mi volt velem. Egész nap feküdtem, pedig még lett volna mit pakolni, az egész szobám egy nagy kupleráj volt még.

Öt napig voltam így, csak feküdtem, alig ettem, mert nem volt étvágyam, sőt hányingerem is volt. Aludnom kellett volna, de általában csak este tudtam, napközben nem, mert ehhez túl szarul voltam. Olyan sok teát ittam, hogy azt hiszem, egy életre megutáltam. Bence hozott nekem a gyógyszertárból aszpirint, így azt vettem be, ha már nagyon szar volt minden.

Igazából természetes velejárója volt a mostani helyzetemnek ez a betegség, pontosan ugyanaz történt velem, mint amit az életben is csinálok: csak fekszem tehetetlenül, körülöttem meg ott a szarkupac. Tudtam, hogy rajtam kívül ezt senki nem fogja eltakarítani helyettem, ezért elhatároztam, amint megint jól leszek, elmegyek munkát keresni, aztán majd tényleg megpróbálom kitalálni, hogy mi legyen velem.

Anettra is sokat gondoltam, de nem akartam már semmit sem tenni, mert már túl sok idő telt el, nem tudom, van-e valakije, hogy gondol-e még rám egyáltalán… A másik meg az, hogy semmit nem léptem előre, ugyanúgy nem akarom megcsinálni az érettségit, nem tudom, mit szólna hozzá, ha látná, hogy semmit sem változtam. Továbbra is csak annyit tudnék neki mondani, hogy szeretném, ha újra együtt lennénk, akár már másnap is elvenném feleségül, ha erre vágyna, de ennyi… Végül is megértem őt, hogy így nem akart velem együtt lenni, hogy nincs semmi biztosíték arra, hogy ez tényleg működni fog. Szóval továbbra is azt hittem magamról, hogy egy cseszett nagy lúzer vagyok, aki nem érdemli meg, hogy álmai nője szóba álljon vele.