Mikor romlik el minden? Természetesen
akkor, ha az ember úgy érzi, hogy minden rendben van, és emiatt azt gondolja,
hogy egy következő szintre léphet, mert hát mi baj lehet, majd akkor is minden
rendben lesz. Sajnos nem így lett, szépen elbasztuk a kapcsoltunkat, de kezdem
is az elején…
Egy héttel az esztergomi kirándulás után
hétvégén Anettnél voltunk, szombat délután az ágyban döglöttünk, aztán hozott
egy földrajzi atlaszt, és megmutatta az útvonalat, amit még régen Fruzsival
berajzoltak.
- Látom, semmit nem hagytatok ki – néztem
az egész országot behálózó ceruzával odafirkált vonalakra.
- Igen, de nekünk nyilván le kell
rövidíteni, mert a világon ennyi szabadnap nincs, ami ehhez kéne. Te hova
szeretnél menni mindenképpen?
- A Balatonra, ha már nyáron megyünk –
mondtam. – De meghagyom neked a szervezést, jobban értesz ezekhez a dolgokhoz.
Én majd biztosítom a kocsit.
- Jó, de nem akarom egyedül kitalálni, hogy
hova menjünk.
- Nyugodtan, nekem ezek a városok nem sok
mindent mondanak, mivel nem voltam még sehol sem, nekem úgyis mindegy.
- Jaj, ne mondd már ezt – mondta. – Csak
van valamilyen hely ahova régóta szeretnél menni.
- Hát talán… a Kékestetőre.
- Jó, az nagyon jó hely, voltam már ott…
majd megszállunk egy hegyi faházban, nagyon hangulatos lesz – mosolygott.
- Jól van bébi – mondtam, majd kivettem a
kezéből a könyvet, leraktam a földre, aztán átöleltem őt.
- Látom, nagyon érdekel a dolog… - mondta,
de azért ő is átölelt és megpuszilta az arcomat.
- Dehogy nem érdekel, de majd akkor leszek
sokkal lelkesebb, ha már úton leszünk… most inkább veled szeretnék foglalkozni
– vigyorogtam, azzal megcsókoltam.
- De hát még csak fél órája hagytuk abba -
mosolygott, de láttam rajta, hogy örült a helyzetnek…
***
Aznap este a tévét kapcsolgattam, végre
találtam egy érdekes műsort, ekkor Anett idehozott nekem egy szendvicset, amit
vacsorára készített, majd ő is leült mellém enni.
- Köszönöm – mondtam.
- Nincs mit. Na, mi megy? – nézett a
tévére.
- Áh, nem tudom, valami tankos
dokumentumfilm… - mormogtam. – Ha nem érdekel, lekapcsolhatjuk.
- Jó, inkább beszélgessünk – mondta, én meg
lekapcsoltam a tévét. - Képzeld, az egyik munkatársam tagja egy amatőr
kézilabdacsapatnak, mondta, hogyha van kedvem, menjek én is velük edzeni. Heti
kétszer van, és nincs is messze innen.
- Ez jó ötlet, támogatom – mondtam.
- Hát én is örültem, mert ugye középsuliban
végig kézilabdáztam; jó lesz megint sportolni valamit.
- Az sosem árt… legalább jobb lesz a
segged.
- Miért, most rossz? – vonta fel a
szemöldökét.
- Nem, de lehetne kisebb is – mondtam
szenvtelenül.
- Igen? De szex közben mégis szereted
fogdosni.
- Persze… de ez nem azt jelenti hogy nincs
mit javítani rajta – mosolyogtam.
- Na jól van, Norbika… - mormogta Anett, de
láttam, hogy nem volt mérges; ezt is szerettem benne, hogy ilyen dolgokat simán
meg lehetett neki mondani.
Egy darabig csendben ettünk, aztán
megkérdeztem:
- Mikor szeretnél majd gyerekeket?
- Micsoda? – kérdezett vissza meglepetten,
de aztán válaszolt: - Hát nem tudom… miért kérdezed?
- Csak érdekel, hogy el tudod velem
képzelni a jövődet?
- Hogy majd gyerekeink legyenek? –
kérdezte.
- Igen, meg hogy összeköltözzünk,
összeházasodjunk… szoktál erre gondolni? – kérdeztem.
- Persze, de nem most a közeljövőben
szeretném ezt.
- Hát akkor?
- És te? – kérdezett vissza. – Te vagy még
csak húsz éves, nem tudom te mennyire vagy felkészülve ilyen szintű
elkötelezettségre.
- Hát arra, hogy összeköltözzünk már simán,
még akár arra is, hogy elvegyelek… gyerekek meg majd jöhetnek pár év múlva –
mondtam.
Láttam, hogy nagyon meglepte, hogy ilyen
témákat hoztam fel, de úgy éreztem, hogy valamikor meg kellett ezt vele
osztanom, mert eddig még nem beszéltünk erről, és tudni akartam, neki milyen
tervei vannak velem. Én teljesen úgy éreztem, hogy én benne mindent
megtaláltam, amit kerestem; szerettem őt, és azt akartam, hogy mindig is ő maradjon
a társam.
-
Jó, ez szépen hangzik de hogy fogjuk kivitelezni? Szeretnél ideköltözni? –
kérdezte.
- Hát igen, és akkor felesben fizetünk
mindent a lakás után, meg ha közösen veszünk kaját, akkor azt is – mondtam.
- Igen, csak az a gond, ezt a lakást
nyolcvanezerért bérlem, tehát annak a fele negyven, a rezsi meg olyan húszezer
fejenként. Tehát neked kb. hatvanat kéne fizetni minden hónapban, ami a duplája
annak, amit most fizetsz a szobáért.
Hú, basszus, ez tényleg sok – gondoltam
magamban, de csak ennyit mondtam:
- Ennyi még belefér.
- Jó, de akkor hogy teszel félre a kocsira?
Meg egyáltalán, így hogy teszel félre bármire is? – kérdezte.
- Ne aggódj ezen – mondtam.
- Hát jó, de azért ezek fontos kérdések,
mert azt sem engeded, hogy besegítsek a kocsi vásárlásba; és mivel mondtad,
hogy majd gyerekeket is szeretnél, ott sem mindegy azért, hogy mennyit tudunk
rájuk költeni; és elég hülyén nézne ki, ha akkor sem engednéd, hogy én többet
fizessek. Meg egyáltalán, ha bármit akarunk venni magunknak közösen, nekem
jóval hamarabb összegyűlik rá a pénz, majd akkor se engeded hogy megvegyem,
csak ha neked is összegyűlik?
- Mit tudom én, szerinted én ilyen dolgokon
gondolkodom? Én csak együtt akarok veled élni – mondtam.
- Pedig ezen is muszáj gondolkodni –
mondta.
- Aha, szóval akkor te nem is tudod
elképzelni, hogy ez jól működjön? – kérdezem.
- Így nem, hogy keveset keresel, és azt sem
engeded, hogy segítsek. Előbb-utóbb ez azért fog még gondot okozni.
- Ja, és még te mondtad, hogy neked nem
fontos a pénz – mondtam gúnyosan.
Egyáltalán nem ilyen reakcióra számítottam,
amikor felvetettem ezt az egészet. Azt hittem, örülni fog, hogy szeretnék vele
összeköltözni, nem hittem volna, hogy mindent ennyire nekiáll kielemezni.
- Persze, nem fontos, de ha már együtt
élnénk, meg tényleg komolyan tervezünk egymással, akkor el kell fogadnod, hogy
én jóval többet keresek, ezért csomó mindent az én pénzemből fogunk megvenni.
És eddig, ahogy megismertelek, ez nem esne neked olyan jól.
Én csak hallgattam, elképzeltem a
helyzetet, hogy mondjuk elromlik a tűzhely, akkor nekem hirtelen tényleg nem
lesz rá pénzem, és neki kéne megvennie. Tudom, neki nem nagy áldozat, de az én
büszkeségemet nagyon sértené a dolog. Ő folytatta:
- És a kaján nem akarok spórolni, úgyhogy
ha a felét szeretnéd fizetni, az sem lenne olcsó. Az meg olyan szar megoldás
lenne, hogy külön rakjuk a hűtőben az ételeinket.
- Hát igen – mondtam. – Mennyit költesz
havonta megélhetésre mindennel együtt?
- Nem tudom, ez változó, de átlagosan
százötvenet. Éltem már havi nyolcvanezerből, és szar volt nagyon; már nem
akarom számolgatni a pénzt, de ez nem azt jelenti, hogy pazarolnék.
- Értem, csak amit te elköltesz, az nekem a
teljes fizetésem – mondtam.
- Hát igen… Szóval szerinted ez így hogy
működne? – nézett rám.
- Nem tudom, nyilván idővel én is többet
keresnék majd – vontam vállat. – Mivel nem nagyon szoktál főzni, a saját
kajáját intézi magának mindenki hétköznap, hétvégén meg majd főzünk együtt
valamit. Az albérlet felét meg kifizetem… Tessék, ennyi.
- Jó, de mégis mivel szeretnél több pénzt
keresni? – folytatta tovább, pedig azt hittem lezártuk. – Ne haragudj, hogy ezt
mondom, de a te végzettségeddel csoda, hogy egyáltalán százötvenet keresel, és
ez sincs bejelentve.
Éreztem, hogy kicsit kezdem elveszíteni a
türelmemet.
- Jó, és mit akarsz ezzel mondani? –
kérdeztem, ő a szemembe nézett és így szólt:
- Azt, hogy szerintem meg kéne csinálnod az
érettségit meg egy szakmát, és simán keresnél kétszáz felett is, és akkor már
egyikünket se zavarná a különbség. Nekem is jó lenne, mert nem kellene feladni
ezt az életszínvonalat, és neked is, mert nyugodt szívvel meg tudnád magadnak
venni az autót, és semmiben nem lennél rám szorulva. Aztán ha összeházasodnánk,
akkor lehetünk közös kasszán is.
Ebből az egészből nekem csak annyi jutott
el az agyamig, hogy azt akarja, csináljam meg az érettségit; ami ellen minden porcikám
tiltakozott.
- Azt felejtsd el, hogy leérettségizzek, az
biztos, hogy nem megyek vissza az iskolába… nekem dolgoznom kell.
- Ki mondta, hogy menj vissza az iskolába?
Munka mellett is le lehet érettségizni, sokan csinálták már ezt. Meg munka
mellett is lehet szakmát szerezni.
- Ja, szóval arra megy ki az egész, hogy
amíg nincs érettségim, te nem tudod velem komolyan elképzelni a jövőt? –
kérdeztem mérgesen, erre már ő sem válaszolt olyan türelmesen:
- Dehogyis, ne gondolj már hülyeségeket! Összeköltözhetünk
simán, csak nem lenne rossz, ha közben befejeznéd a sulit és csinálnál egy
szakmát, mert így legalább látnám, hogy halad valamerre az életed, és egy idő
után már nem menne el az összes fizetésed a megélhetésre.
-
Mondtam, hogy felejtsd el az érettségit, nem fogom megcsinálni, anélkül is
lehet boldogulni. Attól mert még neked a jó élet négyszázezer forintos
fizetésnél kezdődik, nekem nem… képzeld, kurva jól tudtam félretenni, mielőtt
megismertelek volna, csak mivel mindig értelmetlen faszságokat kajálunk,
ahelyett, hogy főznénk, így elmegy csomó pénz.
- Látod, erről beszélek… nekem napi tíz óra
munka után nincs kedvem főzni, és ezután sem szeretnék. Nem azért, mert
nagyképű vagyok, hanem mert így kényelmes. Nem szeretnék miattad máshogy cselekedni;
de mondjuk ha bevállalod hogy megcsinálod az érettségit, akkor főzök akár
minden nap.
- De mondom, hogy nem fogom megcsinálni… és
miért fontos ez neked? Tényleg a pénz miatt, vagy mert ciki olyan emberrel
együtt lenni akinek nincs érettségije?
- Persze, hogy a pénz miatt! Ha ciki lett
volna veled együtt lenni mert nincs érettségid, akkor eleve össze sem jöttem
volna veled. De így hogy együtt szeretnénk élni, meg össze akarunk házasodni,
már más a helyzet… nem túl szép dolog amikor közös háztartásban minden fel van
címkézve, hogy micsoda kié. Azt szeretném, hogy minden közös lenne, és hogy
neked se legyen amiatt rossz, mert sok mindent az én pénzemből vettünk.
- Oké, egy dolgot megteszek, hogy keresek
jobban fizető melót, de leérettségizni nem fogok! – mondtam.
- De miért is nem? – kérdezte Anett, már
nála is elszakadt a cérna. – Te egy okos, értelmes ember vagy, meg tudod
csinálni azt a rohadt érettségit! Öt éve dolgozol egyfolytában, szorgalmas
vagy, és kitartó, ha lenne egy jó szakmád, sokkal több pénzt kereshetnél ezekkel
a jó tulajdonságokkal.
Nekem túlságosan az agyamra telepedett a
lila köd, minthogy felfogjam, hogy tulajdonképpen megdicsért engem.
- Nem értelek téged… eddig semmilyen
célzást nem tettél rá, hogy érettségizzek le, miért most mondtad ki? Mióta együtt
vagyunk, már mióta készülsz mondani nekem, hogy legyen érettségim?
- Akartam én neked mindig is mondani, de
tudod miért nem siettem vele? – kérdezte indulatosan, majd meg is válaszolta a
saját kérdését: - Mert teljesen biztos voltam benne, hogy egyet fogsz velem
érteni, ezért egyáltalán nem idegesítettem magam ezen az egészen.
- Igen, azt hitted, egyetértek veled? –
kérdeztem. – Mégis miből gondoltad ezt? Amikor először és utoljára beszéltünk
az érettségimről, mondtam, hogy hagyj békén ezzel a témával.
- De az még a legelején volt, és akkor még
nem is ismertelek annyira, azt hittem, hogy dacból elutasítod a dolgot. Azóta
meg eltelt már egy kis idő, lassan egy év, és most már a barátom vagy, elvileg
komolyan tervezünk együtt, és én ennél sokkal komolyabbnak ismertelek meg.
- Nem változott a véleményem, és továbbra
sem fog, semmi értelme az iskolának… lehet te úgy nőttél fel, hogy ez milyen
kurva fontos, de én láttam a saját szememmel, hogy semmi értelme.
- Na, komolyan? – kérdezte gúnyosan. –
Nekem is csak egy érettségim van, és nézd meg hova jutottam, viszont enélkül
nehéz lett volna.
- Az egyetlen szerencséd, hogy bekerültél
ehhez a céghez, a többi már csak a kitartáson múlt, hogy mit tudtál ott elérni.
Ez egy zárt világ, az élet kurvára nem erről szól, te teljesen el vagy
tájolódva…
- Figyelj, a bátyám is asztalos, kétkezi
munkát végez, magasról leszarom, hogy nem egy irodában dolgozol. Nekem az a
fontos, hogy a jövendőbeli férjem és gyerekeim apja ne tébláboljon élete végéig
egy rendes szakma nélkül, és össze-vissza dolgozzon hol autószerelőként, hol a
zöldségesnél, hol a kisboltban… ennyi rendszerességet sem lehet tőled elvárni?
- De most komolyan ennyire rohadtul
fontosak neked a külsőségek? – kérdeztem.
- Még mindig nem érted? – mondta. – Pont,
hogy nem a külsőségek fontosak, hanem azt akarom, hogy jó életünk legyen,
mindent megosszunk közösen, soha ne legyen téma a pénz, de ez csak úgy lenne
jó, ha te is legalább megpróbálnál több pénzt keresni a mostaninál. És akkor
komolyan nem érdekelne, hogy én többet keresek, mert tudom, hogy irreális
kérés, hogy te is pont ugyanannyit keress, mint én, de ha látnám, hogy van egy
szakmád és állandó, bejelentett munkád, akkor sosem fordulna meg a fejemben,
hogy te nem teszel bele ugyanannyi energiát a dolgokba.
- Igen, mert szerinted ez csak a pénzen
múlik? Az nem számít, hogy szeretlek, meg hogy a gyerekeinket is szeretni
fogom, és hogy sokkal jobban számíthatsz rám, mint azokra a kockafejű
puhapöcsökre, akik szarul bántak veled? Anett, én mikor bántam veled rosszul?
Nehogy már a szaros végzettségem alapján ítélj meg engem.
- Te nem érted, hogy miről beszélek! –
mondta. – Téged, mint embert nagyon szeretlek, szerelmes vagyok beléd, de ha
normális életet szeretnénk együtt, akkor ez a hozzáállás nem jó, nem elég.
- Miért, miért ne lenne elég? Most nem
élünk normális életet? Nem tudom milyen nagy igényeid, meg elvárásaid vannak,
de szerintem csak kifogásokat keresel, hogy ne kelljen velem élned.
- Igen, kifogásokat keresek, tényleg? – kérdezett
vissza. – Tudod, hogy most hogy élünk? Állandóan itt vagyunk nálam, és nem
nálad; itt használod a vizet, itt kajálsz, és tudom, hogy sokszor te hozod a
kaját, de ha ideköltöznél, ez nem ilyen egyszerűen menne, ennél sokkal több
kiadásod lenne.
- Aha, igen, nem értem, miért gondolod,
hogy azt én nem tudnám kifizetni…
- Mondjuk azért, mert tudom, hogy nem tudod
kifizetni. Elmenne az összes pénzed a megélhetésre; és akkor még hol van a
kocsid, a saját igényeid, a nyaralás, és ha jönnének a gyerekek, akkor még több
kiadás lenne.
- Először is, ha főznénk, sokkal kevesebb
pénz menne el kajára, így a kocsira és a nyaralásra is félre tudnék tenni. Mire
jönnének a gyerekek, addigra meg jobb munkám lenne, több pénzem lenne; ez
ennyire egyszerű. Különben is, iszonyat nagy pazarlás egy szaros albérletre
kiadni havi nyolcvanezer forintot.
- Tényleg? De legalább itt elférek,
elférnek a cuccaim, jó környéken van. Amíg egyetemre jártam, csak egy kis
szobám volt, és úgy sem tudtam félretenni, tudom, hogy milyen szar keveset
keresni és kis helyen nyomorogni. És az sem hiányzik nekem, hogy megszabd
nekem, mire érdemes költeni és mire nem.
- Én csak azt akarom, hogy leszállj a
földre, és vedd észre, hogy nem normális dolog egy nőnek egyedül nyolcvanezer
forintos albérletben lakni; de még ketten is találnánk egy olyat, ami csak
hatvanba kerül és ott is simán elférnénk.
- Na, ez meg a másik, hogy neked számít az
a havi tízezer forint spórolás, de engem nem érdekel, én nem akarok azért
elköltözni innen hogy spóroljak havi tízezret.
- Ahhoz képest, hogy régen elvileg szegény
voltál, most nagyon el vagy szállva magadtól, és hülyeségekre költesz, drága
albérletre, meg drága gyorskajákra – mondtam.
- Szerintem meg tudod mire megy el neked
kurva sok pénz ami felesleges? A cigire.
- Persze, a cigire, amiből néha te is
szoktál venni, kösz, hogy pont ezt hozod fel nekem.
- Ha nem dohányoznál folyton az orrom alá,
nem is akarnék cigizni.
- Mi az hogy folyton, napi négy-öt szálat
szívok! – mondtam. – És egyáltalán nem visz el sok pénzt; inkább a te
luxuscikkeid olyanok, mintha az ablakon dobálnám ki a pénzt.
- Jó, szerintem hagyjuk ezt a vitát, mert
megfájdul tőle a fejem – mondta, azzal felállt, és kiment a konyhába.
- Tessék, az igazság már fáj! – kiáltottam
utána.
- Nem az igazság fáj, csak unom ezt az
egészet, és befejeztem! – mondta, ezután visszajött, majd a fürdőszobába ment
be.
Bennem még forrt a düh, szívesen utána
mentem volna és még sok dolgot a fejéhez vágtam volna, de inkább maradtam, mert
én sem akartam tovább folytatni ezt. Csalódott voltam, hogy nem vágta rá
azonnal, hogy együtt akar velem élni, és hogy azzal tette egyenlővé a közös
jövőnket, hogy megszerzem-e az érettségit. Nem tudtam, mit tegyek, és hogy
hogyan beszéljem rá, hogy nem kell az az érettségi, enélkül is jó lesz majd nekünk
együtt, és enélkül is boldogulok majd. Nem akartam, hogy ilyen korlátolt
legyen, hogy azt higgye, mint a többi ember, hogy érettségi nélkül nem megyek
semmire.
Egy kis idő után hallottam, hogy Anett
zuhanyozni kezd, ezért bementem hozzá.
- Csatlakozhatok? – kérdeztem.
- Gyere – mondta.
Levettem a nadrágomat, elhúztam a függönyt
és beálltam mellé. Rögtön átöleltem és megcsókoltam, az arcát simogattam;
szívesen megmondtam volna neki, hogy semmiképpen nem akarom őt elveszíteni, de
azt hiszem, ezt most szavak nélkül is jól kifejeztem, mert ő is hasonló
szenvedéllyel fogadta a közeledésemet.
***
Legközelebb sajnos nem sikerült ilyen jól
lezárni a vitát, elég csúnya vége lett. Na de ismét az elején kezdem…
Egy hét telt el, nem került szóba sem az
érettségi, sem az együtt élés, de azért egy kicsi feszültség mégis csak volt
közöttünk, ezt azért érezni lehetett. Végül én hoztam szóba a dolgot, amikor
vasárnap este a kanapén üldögéltünk.
- Na, akkor ideköltözhetek? – vágtam a
dolgok közepébe, ahogy azt kell.
- Miért, meggondoltad magad, megcsinálod az
érettségit? – kérdezett vissza Anett.
- Ne mondd már, hogy még mindig itt
tartasz… - fogtam a fejem.
- Te meg azt ne mondd, hogy nem gondoltad
meg magad – morogta.
- Anett, az elején azt mondtad nekem, hogy
téged nem érdekel a pénz, nem érdekel, hogy mennyit keresek, akkor most miért mondod
ezeket? – kérdeztem.
- Hát ha csak együtt járunk, úgy nem is
érdekel, de ha már komolyan tervezünk egymással, akkor már érdekel, hogy egy
kicsit komolyabban vedd az életedet is. És nem azért, mert a külsőségek
érdekelnek, hanem hogy ne legyenek konfliktusok abból, hogy mit ki fizessen;
mert amíg ekkora különbségek vannak, addig ez így nem fog működni.
- Aha, mert nem akarod, hogy működjön –
mondtam. – Ezek csak kifogások.
- Igen, tényleg most azt kell bizonygatnom
neked, hogy szeretnék veled élni? Ha ennyire nem ismersz, akkor kár erről
beszélni… nyilván ha nem gondolnám veled komolyan, akkor is bemutattalak volna
a szüleimnek, meg mondogatnám, hogy szeretlek, hiszen olyan jó buli így
huszonöt évesen két ember idejét is húzni.
- Na jó, ha téged annyira rohadtul
megnyugtat, akkor veszek egy érettségi bizonyítványt valahol, és nesze, lesz
érettségim – mondtam mérgesen.
- Na, ha ilyet tennél, akkor nem is állnék
veled szóba többé. Egyrészt, ez nem is törvényes, másrészt milyen példát akarsz
így mutatni a gyerekeidnek? Mondjuk az egyik gyereked nem akar tanulni, majd
azt mondod neki, hogy semmi gond, kapsz karácsonyra egy érettségit apától?
- Hát te teljesen hülye vagy, nehogy már
egy gyerek úgy nézzen fel az apjára, hogy van-e érettségije, vagy nincs.
- Persze, de ha nem akar tanulni a gyerek,
nem lenne sokkal jobb érzés neki azt mondani, hogy te is utáltál tanulni, de
mégis megcsináltad az érettségit?
- Nem tudom, azt hiszed én ilyesmin
gondolkozom előre? – kérdeztem. – De az biztos, hogy én nem tagadnám ki a
gyerekemet, mint engem apám, csak mert nem lett érettségim.
- Igen, de miért nem akarod megcsinálni?
Nem olyan nehéz, és utána sokkal több lehetőséged lenne, csomó mindent lehetne
tanulni utána, amiből jól meg lehet élni. És én végig melletted állnék, és
segítenék, ha tudok.
- Miért, egyébként meg nem? – kérdeztem.
- Miért, neked jó lenne valaki mellett,
akiről tudod, hogy esze ágában sincs egy kicsit előrébb lépni és tenni azért,
hogy az álmai valóra váljanak?
- Nem érdekelne, ha jól megvagyunk –
mondtam szenvtelenül.
- De miért nem tekinted ezt egy jó
lehetőségnek, hogy jobbá tedd az életed? – kérdezte. – Én is ugyanúgy segítenék
neked ebben, mint ahogy te segítettél nekem a vezetésben.
- Az azért nem ugyanaz… te fél óra alatt
visszarázódtál a vezetésbe, nekem meg legalább egy év lenne, hogy megcsináljam
az érettségit.
- És, most ez olyan nagy szám? Munka után,
meg hétvégén tanulnál egy kicsit, aztán amikor végre megvan a papír, te is
ugyanúgy megköszönöd nekem, hogy rávettelek erre, mint én neked a vezetést.
- Ja, persze, minden nap tanuljak munka
után, hát hol élsz te, szerinted ez minden álmom munka után, meg hétvégén? –
kérdeztem vissza. – És mondom, egy szaros autót újra vezetni egyáltalán nem
nagy kihívás, egy nagy lófasz az egész.
- Tényleg, ismerve a hátterét a dolognak,
szerinted ez tőlem egy nagy lófasz volt? – kérdezte. – Nem neked kellett
végignézned tizennyolc évesen, hogy a legjobb barátod hamvait szétszórják a
temetőben, mert meghalt egy kibaszott autóban! Ráadásul neked semmilyen lelki
akadálya nincsen annak, hogy megcsináld az érettségit, egyszerűen csak lusta
vagy.
- Komolyan gondolod hogy lusta vagyok?
Többet dolgoztam életemben, mint te!
- És nagyon sokra mentél vele – mondta. –
Fél évvel érettségi előtt halt meg Fruzsi, szerinted nekem mennyi kedvem volt
érettségizni? Mégis megcsináltam.
- Megcsináltad, persze, mégis mi más dolgod
volt azon kívül? Nem kellett dolgoznod, nem neked kellet azon agyalni, hogy mit
fogsz enni másnap.
- Milyen lelketlen vagy, komolyan… -
mormogta. – Szándékosan semmit nem akarsz felfogni abból, amiről beszélek, ennyire
önfejű vagy…
- De tudtad, hogy én ilyen vagyok, most mit
vársz tőlem? – kérdeztem.
- Nem, én azt hittem, te ennél okosabb
vagy.
- Én sem gondoltam volna rólad, hogy te az
alapján ítélsz meg engem, hogy van-e érettségim, vagy nincs.
- Még ennyi idő után sem érted, hogy miről
beszélek – sóhajtott. – Szerintem egy kapcsolat arról szól, hogy építsük
egymást, tudom, hogy egyikünk sem tökéletes, de pont az ilyen alkalmak jók
arra, hogy tudjuk segíteni egymást. De persze, itt csak nekem kéne fejlődnöm,
te úgy vagy jó, ahogy vagy – tette hozzá gúnyosan.
- Nem erről van szó, egyszerűen ez nekem
túl nagy áldozat.
- De meg sem próbáltad… De nyilván én
vagyok a hülye, hogy akár egy kis változást is elvárok tőled.
- Már így is rengeteget változtam, mióta
veled vagyok, neked tényleg nem elég ennyi ami eddig volt? – kérdeztem.
- Te említetted, hogy legyen ennél
komolyabb a dolog, de hogyan, ha saját magadat sem veszed komolyan? Ne
alacsonyítsd le magadat annyira, hogy egy boltban akarsz dolgozni, amikor ennél
te sokkal többre vagy képes.
- De nem csinálnám örökre ezt, ez csak most
van így.
- Jó, akkor mit szeretnél majd csinálni?
- Nem tudom, majd kitalálom – mondtam.
- Látod, erről beszélek… tudom, hogy eddig
csak sodródtál, és nem vállaltál felelősséget semmiért, de ha most szeretnél
tényleg megállapodni, akkor ez a viselkedés nem lesz elég. Ha gyereket
szeretnél, nem lesz elég az a pénz, amit most keresel, vagy ha elég is lesz,
nem marad már semmi sem magadra. És különben család mellett nem fér az bele,
hogy félévente váltogatod a munkahelyeidet.
- Úgy imádom, hogy a rosszat vetíted előre,
miközben nekem tényleg komoly terveim vannak veled, és biztos vagyok benne,
hogy útközben minden felmerülő gondot megoldanék – mondtam, majd felálltam. –
Kimegyek cigizni, mert úgy felbasztad az agyam; úgy viselkedsz, mint egy
felszínes picsa.
- Jó, menj is, mert nem is bírlak látni –
mondta, azzal kiment a konyhába.
Ki akartam menni az erkélyre elszívni egy
cigit, de mivel észrevettem, hogy elfogyott a cigi, ezért felöltöztem, és
lementem a sarki dohányboltba. Vettem egy doboz Marlborót, már az utcán
elszívtam egyet, aztán visszamentem abban a reményben, hogy Anett már
megnyugodott, és valahogy meg tudjuk oldani ezt az egészet.
Az előszobában levettem a kabátom meg a
cipőmet, majd bementem a nappaliba, Anett kijött hozzám a konyhából és megállt
előttem.
- Na, most már minden oké? – kérdeztem.
- Nem… rájöttem, hogy nem teszem jól, hogy
olyan dolgokat várok el tőled, ami egyáltalán nem illik hozzád; te tényleg nem
ilyen vagy, hogy képes vagy szabályok szerint élni. A másik dolog meg hogy még
fiatal vagy, én nem akarlak lekötni és beszabályozni – mondta színtelen hangon.
- Most mit akarsz ezzel mondani? –
kérdeztem, mert nagyon úgy hangzott, mint egy szakítós szöveg, és meg is
ijedtem ettől.
- Azt, hogy nem kell miattam megváltoznod,
és látom, hogy ez neked túl nagy kérés, és nem jó, ha az ember nem maga dönt a
változásról – mondta, de tudtam, hogy ez nem azt jelenti, hogy akkor most
minden rendben; így is lett: - Elsőre úgy tűnt, hogy nem illünk össze, de aztán
miután összejöttünk, azt hittem, hogy minden rendben lesz, de most látom, hogy
mi tényleg nagyon különbözünk, teljesen más az értékrendünk. Nem akarom tőled
elvárni, hogy húsz évesen felelősségteljes felnőtt emberként viselkedj, úgyhogy
elengedlek, és éld úgy az életed, ahogy szeretnéd.
- Te most viccelsz velem? Szerinted én most
fogom magam és elmegyek és élem az életemet? Én veled akarok maradni – mondtam.
- De én azt szeretném, hogy elmenj – nézett
rám, de láttam rajta, hogy nehezére esik neki ezt kimondani. – Nem akarlak
lekorlátozni, és hülye voltam, hogy azt hittem, hogy ez működhet így. Húsz éves
vagy, lehet, hogy öt év múlva amúgy is lelépsz mellőlem; neked még ki kell
élned magad, hülyeség lenne ha elvárnám tőled hogy tényleg vegyél feleségül
ilyen fiatalon, meg legyenek gyerekeink.
- Figyelj, ne találd ki helyettem, hogy én
mit szeretnék. Én teljesen kész vagyok arra, hogy elvegyelek feleségül, és pár
év múlva gyerekeink is lehetnek – mondtam, akkor még azt hittem, hogy menthető
a helyzet.
- Dehogy vagy rá kész; basszus, húsz éves
vagy, én húsz évesen azt sem tudtam, mi lesz velem; ezért is hülyeség most
tőled bármit is elvárnom. Majd kitalálod egyedül, mi lesz veled; lehet, hogy te
csak harminc évesen jössz rá az életed értelmére, de én nem akarom megvárni,
hogy mikor esik le neked, hogy igazam volt az érettségivel kapcsolatban.
- Akkor a szaros érettségi miatt most
kidobsz engem? – kérdeztem mérgesen és egyben kétségbeesetten, én kurvára nem
akartam őt elveszíteni. – És mi van a sok szép dologgal, amit együtt éltünk át?
- Tudom, ezt én sem felejtettem el, de a
kapcsolatunk úgy látszik nem működne, ha szintet lépnénk.
- Ja, vagyis tök jó volt engem arra
használni, hogy együtt lógjunk, keféljünk, bulizzunk, élvezzük az életet, de ha
már komolyan akarok veled tervezni, akkor már ki vagyok baszva.
- Nem, én is komolyan terveztem veled, de
amilyen hisztit csináltál az érettségiből, amiatt nem tudlak komolyan venni, én
úgy látom, te még nem nőttél fel… és nem akarlak téged olyan szerepbe
belekényszeríteni, amire nem vagy felkészülve, tehát ne érettségizz le, ha nem
akarsz, menj és éld az életedet, ahogy szeretnéd; én nem akarok ebben részt
venni.
Én nem szóltam semmit, úgy éreztem magam,
mint akit jól átbasztak… tudtam, hogy valamilyen szinten ezt én basztam el, de
kurvára igazságtalan volt, ahogy viselkedett velem, legalábbis akkor még így
éreztem. A tekintetébe bámultam, úgy láttam meg is lepődött, hogy nem ugattam
vissza neki semmit; néztem az arcát, láttam, hogy csillog a szeme a könnyektől.
Tudtam, hogy ha most megölelném, és elmondanám, hogy mennyire szeretem, és csak
őt akarom örökre, akkor még meg tudnám menteni a dolgokat; de nem tudtam
rávenni magam, hogy térden csússzak előtte. Azt hiszem, éppen elégszer
bizonyítottam neki, hogy szeretem őt, és éppen elégszer mondtam el neki, hogy
vele akarok élni, ha ő mindenképpen véget akar vetni ennek a szaros érettségim
miatt, akkor hagyom. Túl büszke voltam ahhoz, hogy bizonygassam neki a
nyilvánvaló dolgokat.
Odaléptem hozzá, és nyugodt hangon
megkérdeztem:
- Biztos hogy azt akarod, hogy menjek el?
Láttam, hogy egy pillanatra
elbizonytalanodik, de aztán így szólt:
- Igen, menj el.
Én értettem a szóból,
mentem az előszobába felvenni a cipőmet, még láttam, hogy ő bemegy a szobájába.
Felvettem a kabátomat is, majd távoztam. Lent az utcán rögtön rágyújtottam egy
cigire, majd felnéztem az erkélyre, hogy vajon néz-e engem, de nem láttam
semmit a sötétben. Elindultam haza, akkor még azt hittem, pár nap múlva úgyis
visszamegyek, aztán még úgyis együtt leszünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése