2016. április 2., szombat

9. fejezet

IX. fejezet



Mozgalmas hetem volt, gyorsan eljött a péntek, a bandával minden este próbáltunk, repült az idő. Már csak két hét volt hátra a tehetségkutatóig, sikerült összehoznunk összesen nyolc számot, Braddel közösen írtuk a szövegeket, utána eljátszottuk, és szinte már csak tökéletesíteni kellett őket. Brad nem győzött lelkendezni, hogy milyen jól halad minden, teljesen el volt ragadtatva, ez a lelkesedés ránk is átragadt, kezdtük elhinni, hogy megállíthatatlanok leszünk. Will egyik ismerőse nyomtatott nekünk kb. tíz pólót „Dead Meeting” felirattal, amikor Will megmutatta nekünk, teljesen odavoltunk, pedig egyszerű fekete pólók voltak, fehér betűkkel. Volt három darab, ami nem volt akkora, mint egy sátor, azt a srácok nekem adták, én nagyon örültem nekik.
A suliban továbbra sem történt semmi, még inkább kezdem kívülállónak érezni magamat, már szinte Megannel sem lehet beszélgetni, mert mindig Owennel volt. Én nem akartam odamenni hozzá, amikor nyalják-falják egymást, neki meg nincs ideje velem beszélni. Néha azért hiányzik, hogy beszélgessünk, szívesen mesélnék neki, hogy mi történt velem mostanában, de úgy látom, egyáltalán nem kíváncsi rám. Így én is a „valódi” életemre koncentrálok, délelőttönként letudom valahogy a sulit, utána délután jöhetnek a próbák, az egyetlen értelmes dolog, amit mostanában csinálok.
Péntek este Braddel egy szöveget néztünk át a kanapén ülve, Adam és Will is itt ültek velünk, csak ők chipset fogyasztottak közben, na meg egymást dobálták vele. Ebben az érdekes élethelyzetben állított be Jay a szokásos ötnapos túráról.
Brad rögtön fel is pattant üdvözölni őt, majd Will is így tett, utána Adam következett, végül én is sorra kerültem.
- Na, végre a csajomat is sikerül megölelnem… - mosolygott Jay, azzal magához ölelt, majd megcsókoltuk egymást, hallottam Adam és Will huhogását.
- Örülök, hogy végre itthon vagy… - mondtam.
- Én még jobban – mondta Jay, majd kicsit félrehúzódtunk. – Itt alszol ma este?
- Hmm, persze – mondtam, erre egyáltalán nem számítottam, hogy megkérdezi, de nagyon szívesen maradtam.
Adam nem tudta megállni, hogy közbe ne szóljon:
- Juj, ti dugtok egymással… - mondta, vigyorogva méregetett minket.
Brad és Will gyorsan leoltották őt:
- Még jó, Adam, az lenne gáz, ha nem dugnának… - mondta Will.
- De te már csak tudod milyen az, igaz, Adam? – kérdezte Brad.
Amíg elvoltak egymás között, mi kimentünk Jayjel a konyhába, szinte csak csókolóztunk, majd megkérdezte, meddig próbálunk még.
- Szerintem már nem sokáig, Adam és Will chipsszel dobálták egymást, úgyhogy nagy munka már nem lesz – mondtam.
- Jól van, addig én lezuhanyozom, aztán majd gyere fel, ha végeztetek… Vagy szeretnél inkább velem zuhanyozni? – kérdezte.
- Igen, az jó lenne – mondtam.
Magához húzott, majd folytattuk a csókolózást, de ekkor bejött Will, így abba kellett hagynunk.
- Mia, gyere, még egyszer eljátsszuk a számot, utána majd „szerelmeskedhettek” – mondta Will.
- Jövök… - mondtam.
Végül Jay is meghallgatta az egyik legújabb dalunkat, utána a srácok leléptek a kocsmába, de előtte még jó szexet kívántak nekünk, mi csak mosolyogtunk ezen, majd a fürdőszobában eleget tettünk a jókívánságuknak.


***


Késő este, amikor már letudtuk a rendes zuhanyzást és evést, az ágyban feküdtünk, és beszélgettünk. Jay szobája tipikus „fiús” szoba volt, a Denveri kosárcsapat képei, zászlói díszítették a falat, volt egy nagyon jó számítógépe, nagyképernyős TV-je, amihez még az X-Box is csatlakozott. És persze az egészséges rendetlenség is jelen volt.
- Te írtad ennek a számnak a szövegét? – kérdezte. – Amit ma este játszottatok.
- Hát, többé-kevésbé, már régóta megvan a szöveg, csak Brad átalakította egy kicsit – mondtam. – Miért, most a szöveget is figyelted?
- Próbáltam, és megmaradtak részletek, nem is tűnt rossznak. És hogy írod ezeket, tudod, hogy kell valami szöveg, vagy pedig teljesen magától jön?
- Általában magától jön, olyan még nem nagyon fordult elő, hogy kényszerből akarjak összehozni egy számot. Ha nem volt ihlet, akkor a próbák alatt összekapartunk valamit a többiekkel, közösen valahogy jobban ment.
- És komolyan is gondolod azokat, amiket leírsz?
- Persze, különben nem lenne hiteles.
- Szóval a világ szar? – kérdezte Jay. – Mert ez a mostani szám körülbelül egy siratóének volt.
- Nem szar a világ, de nem is erről szólt a dal – néztem rá egy kicsit meglepetten.
Nem kritizált élesen, csak megjegyezte a dolgot, de nem szerettem volna, ha félreértene engem.
- Na, akkor add ide a szöveget, hagy nézzem meg leírva is – kérte.
- Verselemzést akarsz tartani?
- Ja, suliban utáltam, hátha most megszeretem – mondta Jay.
Én kikeltem az ágyból, megkerestem a dalszöveges füzetemet a táskámban, majd visszaültem az ágyra, addig Jay felkapcsolta az éjjeliszekrény lámpáját, ő is felült, hogy megszemlélhesse a füzetet. Megkerestem azt az oldalt, ahol a dalszöveg volt, már Brad belefirkált pár dolgot, de azért kivehető volt, odaadtam Jaynek, hogy olvasgassa.
Kis idő múlva így szólt:
- Elég durva – mondta. – Mármint az, ahogy írsz. Például ez a szókapcsolat: „it was like frozen hell”, hogy jutnak ilyen paradoxonok eszedbe?
- Nem tudom, csak jön… - mondtam.
- Érdekes lelked van – mondta Jay még mindig a füzetet tanulmányozva. – Ez inkább olyan, mint a költészet, nem csak sima egyszerű dalokról van szó, hanem kell egy kis idő, amíg az ember megérti. Olyan, mintha már rohadt sok mindent megtapasztaltál volna, de ez nyilván nem így van, hiszen még nagyon fiatal vagy, szóval gondolom a képzeleted és a gondolataid mélysége által tudsz ilyeneket produkálni.
- Igen, eltaláltad. Amúgy érdekes, mert Brad is ezzel jött, csak ő nem tudta, hogy ez miért van – mondtam.
Nem hittem volna, hogy ennyire jól látja a dolgokat velem kapcsolatban, egy kicsit meg is lepődtem rajta.
- És miért szeretsz ilyen furcsa, meg szomorú dolgokról írni? - kérdezte Jay. - Te magad nyilván nem vagy depressziós személyiség... vagy igen?
- Nem, nem vagyok... - mondtam. - De engem érdekelnek a ki nem mondott dolgok, amit nem tesznek ki az emberek a kirakatba, de ettől függetlenül még léteznek... Például mindenki igyekszik magáról egy jó képet kialakítani, de a problémáit nem mondja el akárkinek, így sokszor érezheti magát egyedül a világban. És szerintem a zenék témái segíthetnek eloszlatni a gondokat, mert az ember érezheti, hogy nincs egyedül a gondolataival.
- Hmm, milyen kis édes vagy, hogy így gondolsz másokra – vigyorgott Jay, majd így szólt: - De biztos te is érezted már ezt, hogy egyedül vagy, és akkor csak a zene volt ott neked.
- Igen, persze, hogy éreztem – mondtam.
- Én is. Amikor megyünk a busszal, és az első pár óra után, amikor a többiekkel már mindent kibeszéltünk magunkból, ami csak lehetséges, akkor már csak zenét hallgatok amíg meg nem érkezünk. Aztán este, amikor mindig egyedül kell aludni, akkor sincs más társaság. Én is szeretem az elgondolkodtató dolgokat, neked is kéne hip-hopot hallgatni, rájönnél, hogy az is jó.
- Igen, a szövegek tényleg jók, mert azok is a valóságot tükrözik – mondtam. - De maga a rap nem az én világom.
- Azért csak van pár szám, amit szeretsz...
- Hát, hadd gondolkozzam... - mondtam, mire Jay elmosolyodott. Kis idő múlva eszembe jutott: - Na, mondjuk Eminemtől a „Sing for the Moment” az jó szám, de egyébként nem is vagyok jártas ezekben a zenékben.
- Ez már egy nagyon régi szám, de egész véletlenül Eminem a kedvenc előadóm, szóval ráhibáztál – mondta Jay.
- Azért nem tervezem, hogy együtt fogunk Eminemet hallgatni – mondtam.
- Lehet, hogy még ez az idő is eljön... - mosolygott Jay. - Egyébként emlékszem még azokra az időkre, amikor a „Sing for the Moment” ment az MTV-n, és ilyenkor örültem, hogy végre valami jó megy, és odatapadtam a tv elé, én is rappeltem a szöveget.
- Édes lehettél... - mosolyogtam.
- Az voltam - vigyorgott. - De egyszer megcsinálhatnánk együtt ezt a számot, én rappelek, te meg a refrént énekeled.
- Oké, rendben... - mondtam. - Kíváncsi vagyok a rappelési képességeidre.
- Az fantasztikus, hidd el nekem -  mosolygott Jay, majd tovább lapozgatta a füzetemet. - Az exedről írtál valamit? – kérdezte.
- Csak egy van, amit konkrétan neki címeztem, tele van „örömteli” érzésekkel – mondtam, azzal odalapoztam a kérdéses szöveghez.
Jay elolvasta, egy résznél felnevetett:
- „You have never seen me like you always see yourself/ You have never loved me like you always love yourself”. Ne haragudj, de ez annyira tipikus, a megbántott nő szavai…
- Jól van, csak tizenhét éves voltam… Nem lett belőle dal, csak jó volt leírni – mondtam.
- Egész pontosan mit csinált veled? – kérdezte Jay, összecsukta a füzetet, és visszaadta nekem.
- Semmit, ő maga volt a közöny – mondtam.
- Igen, az tud a legjobban bántani – mondta Jay. – De csak ennyi?
- Hát nem elég? – kérdeztem. – Eleinte nagyon szeretett, de aztán már csak kihasználta az előnyeimet, és egyébként szart a fejemre. Néha még megemlítette, hogy szeret, meg imád engem, de már csak a rossz dolgok maradtak meg. Egy darabig nem akartam szakítani, de csak hogy ne hulljon szét a közös bandánk, de aztán elment magától.
- És te örültél, hogy végre békén hagyott – mondta Jay.
- Igen, nagyon örültem, hogy elment. Igazából csak utána kezdtem felfedezni a valódi énemet, nagyon jó volt egyedül lenni, kitalálni, hogy merre tovább. Elég tapasztalatlan voltam, amikor összejöttem vele, hagytam, hogy befolyásoljon a változó kedélyállapotával, de ma már nem hagynám magam.
- És azóta akkor nem volt senki? – kérdezte Jay.
- Nem volt, de ezt tudod jól – mondtam.
- Igen… - mondta Jay, elgondolkodva méregetett engem. – Emlékszel, amikor legelőször találkoztunk kettesben? Amikor a parkba és moziba mentünk.
- Persze, emlékszem – mondtam.
- Akkor valamiért azt hittem, hogy nem volt még komoly kapcsolatod.
- Tényleg? – néztem rá csodálkozva.
- Ja… Nem is tudom, miért, csak egy megérzés volt, de végül is tévedtem.
- És miből gondoltad? – kérdeztem.
- Tényleg nem tudom. De nem rossz értelemben értettem. Tudod, mondtam is neked, hogy ártatlannak tűnsz, biztosan ezért. Persze, azóta már kiderült, hogy egyáltalán nem vagy ártatlan… - mondta vigyorogva.
Ezután már nem sokat beszélgettünk, elkezdtünk nézni egy filmet, de a közepe felé már egymást sokkal érdekesebbnek találtuk.


***


Már kezdett világosodni, amikor úgy éreztem, végre talán elnyom az álom, ám Jaynek más tervei voltak alvás helyett, így szólt:
- Nem megyünk ki megnézni a napfelkeltét? – kérdezte a korai időponthoz képest elég lelkesen.
- Most ez az utolsó dolog, amit szeretnék csinálni – mondtam fáradtan, nem nyitottam ki a szemem, reméltem, hogy hagy aludni.
- Miért, láttál már valaha napfelkeltét? – kérdezgetett tovább, én kelletlenül ránéztem.
Szembetaláltam magam esdeklő tekintetével, én meg már tudtam, hogy muszáj lesz beleegyeznem.
- Nem most akartam látni életemben először – mondtam. – Nem aludtam semmit.
- Én sem, ráadásul én tegnap utaztam is. Visszajövünk, és egész nap aludhatunk, na, gyere… - mondta, azzal lerántotta rólam a takarót.
Egyáltalán nem volt kedvem kimozdulni az ágy melegéből, de azért nem hangzott rosszul, hogy ilyenkor menjünk ki az utcára, amikor egy lélek sincs kint.
Valahogy sikerült felkelnem és felöltöznöm, persze közben jó párszor megszédültem a fáradtságtól, de amikor kiértünk az utcára, egész kellemesen éreztem magam.
Az idő is pont megfelelő volt, se nem hideg, se nem meleg, minden teljesen kihalt volt, csak mi voltunk kint. Beszálltunk Brad kocsijába, felmentünk egy közeli emelkedőre, és a motorháztetőnek támaszkodva néztük, ahogy a felkelő nap megvilágítja a kertvárost.
Én meg sem tudtam szólalni, egyrészt, mert nagyon el voltam kábulva, másrészt tényleg nagyon szép volt a környezet, sosem láttam még ehhez foghatót. Érintetlen volt a város, a kocsik és emberek forgataga még nem szennyezte be, sosem volt még ennyire nyugodt. Nagyon jó érzések jártak át, úgy éreztem magam, mintha egy békés vidéki környezetben lennék, meg annak is örültem, hogy Jay itt van velem.
Ő is csöndben nézelődött egy ideig, majd megszólalt:
- Arra gondoltam, hogy másképpen kéne élni.
Én ránéztem, láttam rajta, hogy megihlette ez a hajnali békesség, talán még el is gondolkodott az élete értelméről.
- Hogy érted? – kérdeztem.
- Túl sokat rohantam mostanában. Jó lenne egy olyan munka, ami itt lenne helyben, nem kéne mindig utazgatni, már nagyon elfárasztott ez a hajsza.
- És itt Denverben nem kerestél valami hasonló táncos munkát? – kérdeztem.
- Dehogy nem, de mindenhol túljelentkezés volt. Mondjuk az is igaz, hogy jó ideje nem keresgéltem, hátha most több esélyem lenne.
- És meg fogod nézni? – kérdeztem.
- Szerintem igen. Lassan három éve úgy megy, hogy folyton úton vagyok, szinte már Denvert sem érzem otthonomnak, a többi várost meg még annyira sem… Jó lenne, ha a hét minden napján itthon lennénk, tudnék valami rendszert vinni az életembe.
- Igen, elhiszem, hogy erre vágsz – mondtam. – Három év talán sok ebből, kell egy kicsit pihenni.
- Így van. Először nagyon szerettem ezt az egészet, de ha belegondolok, hogy a három év alatt minden évben körülbelül egy hét szünetem volt, akkor már úgy érzem, hogy ez így nagyon sok. Egyszer sem voltam itthon karácsonykor, sem újévkor, mert ilyenkor volt mindig a legtöbb fellépés.
- De akkor milyen munkát szeretnél? – kérdeztem. – Gondolom, a táncot nem szeretnéd abbahagyni, viszont ez meg ezzel jár, utazással, ha azt szeretnéd, hogy legyenek fellépéseid.
- Persze, a táncot sosem hagynám abba, viszont nem csak ez a formája érdekel, hogy én magam fellépjek. Mát lassan tíz éve táncolok, rengeteg fellépésem volt már, ezt is meg lehet unni. Csináltam még edző és koreográfusi vizsgát is, szóval elvileg taníthatnék, meg alapíthatnék saját tánciskolát is, de persze ez sem most fog bekövetkezni, mert nincs rá keret.
- És szívesen tanítanál te egyáltalán másokat? – kérdeztem.
- Persze, ez is mindig tervbe volt véve. Szerintem egész jó koreográfia ötleteim vannak, egyszer ezeket is szeretném megvalósítani egy saját csapattal.
- És te már nem is táncolnál, hanem csak tanítanád őket? – kérdeztem.
- Ha én tartanám az edzést, akkor is táncolnék eleget. Gimi alatt sokat jártam underground hip-hop versenyekre, ha annyira hiányzik a megmérettetés, majd újra megyek ilyenekre.
- Akkor szeretnél véglegesen itt maradni? – kérdeztem.
- Igen, jobb lenne végre nyugiban élni az életemet – mondta Jay.
- És el is kezdesz majd munkát keresni? – kérdeztem.
- Igen, szerintem ha jövő hét pénteken hazajövök, benézek pár helyre.
- De hogy jött ez neked ilyen hirtelen? – néztem rá csodálkozva.
- Ez egyáltalán nem egy hirtelen döntés, nagyon régóta gondolkodom már erről. Egy éve be is adtam jelentkezést edzői munkára, nem csak Denverbe, hanem New Yorkba és Miamiba is, de vagy nem kellettem nekik, vagy nem jeleztek vissza semmit, vagy nagyon szarul fizettek, ami kb. még a megélhetéshez is kevés lett volna, szóval ezt nem most találtam ki. Az viszont igaz, hogy most még erősebb bennem ez az elhatározás, mint régen.
- Értem. Kicsit könnyebb lenne, ha itthon laknál, nem kéne annyit költeni a telefonszámlára – mosolyogtam. – Persze ez ne befolyásoljon.
- De ez is egy indok – mondta Jay. – Veled is azért történt minden olyan gyorsan, mert sosem voltam itthon, és ezért hétvégére már nagyon hiányoztunk egymásnak. Egész szombaton együtt vagyunk, aztán a hét további részében meg semmi… jobban el kéne osztani az együtt töltött időt. Nehogy félreértsd, nekem nagyon jó, hogy szombatonként végig együtt vagyunk, de nem akarom azt érezni, hogy ezen a napon feltétlenül együtt kell lennünk, mert csak ez az egyetlen lehetőségünk. És azt sem akarom, hogy te is kényszernek érezd, nyilván a későbbiekben te sem érnél rá mindig szombaton.
- Igen, értem – mondtam. – Ez tényleg nagyon be van határolva.
Nem vettem magamra, amit mondott, nekem is jobb lenne, ha hétvégén tudnék tovább aludni, és nem kéne már kora reggeltől találkozni. Persze, most még egyikőnk sem bánta ezt, de majd ha lesz egy olyan alkalom, amikor valamelyikünk nagyon fáradt lesz, és nem lenne kedve találkozni, akkor azt a másik személyes sértésnek venné, mondván, hogy ki akarja hagyni az egyetlen napot, amikor együtt lehetünk.
- És ez most zavar téged? – kérdezte Jay.
- Jaj, dehogy – mondtam. – Bár amikor Brad nem akart elengedni a fellépésedre, egy kicsit úgy éreztem, hogy ez tulajdonképpen távkapcsolat, és rossz, hogy ők ezt nem értették meg, hogy miért szerettem volna annyira elmenni. De egyébként egyáltalán nem érzem áldozatnak, hogy szombaton veled „kell” találkoznom, sőt, nagyon várom.
- Igen, én is – mondta Jay. – Viszont szeretném, ha kicsit „normálisabb” lenne az életem. Tizennyolc éves korom óta, ha volt is párkapcsolatom, mindig csak heti egy-két napot tudtam eltölteni a lánnyal, de akkor azt egyfolytában, ami igazából nem biztos, hogy jó volt.
- Igen, valahogy meg kéne találni a középutat, de mindig ez a legnehezebb. A volt barátommal minden nap együtt voltunk, már csak a banda miatt is, és sokszor azt kívántam, bárcsak inkább ne is találkoztunk volna aznap, mert olyan rosszul sültek el a dolgok. Elég hülye megoldás volt, már soha nem dolgoznék együtt a párommal.
- Egyszer nekem is volt egy barátnőm edzésről, de nem tartott túl sokáig – mondta, majd kis szünet után hozzátette: - Amúgy szeretném, ha veled sokáig tartana – nézett rám egy kissé bizonytalanul, talán a válaszomtól tartott, ám én megnyugtattam:
- Én is szeretném – mondtam, el is mosolyodtam, szemmel láthatóan örült ennek a feleletnek.
Szívesen megkérdeztem volna, hogy pontosan mit érez irántam, de nem mertem megtenni, hülyén venné ki magát. Ám szerencsére ő egyre bőbeszédűbb lett kettőnkkel kapcsolatban.
- Szeretek veled lenni, sosem volt még ilyen, hogy ilyen hamar önmagam tudtam volna lenni bárkinek a társaságában – mondta.
- Igen, ez velem is így van… pedig legelőször nem gondoltam volna, hogy ilyen jól meg fogjuk érteni egymást… és hogy ennyire elfogadod, ahogyan élek.
- Mint ahogy te is elfogadod, hogy nem vagyok itthon túl gyakran – mondta Jay. – Egyébként nagyon tetszik, hogy ilyen éretten gondolkodsz, és ezt nem is használod ki, nem játszod túl az eszedet, hanem van még benned valamennyi egészséges naivitás.
- Egész jó leírást adtál rólam… - mosolyogtam. – Persze, bizonyos dolgokat sokkal jobban látok, mint a kortársaim, viszont másban meg tapasztalatlanabb vagyok… Én meg azt szeretem benned nagyon, hogy rád már okkal fel tudok nézni, nem úgy, mint például az exemre, hogy kellett valaki, akit elvakultan tudok csodálni, hanem te tényleg tettél is érte, hogy kivívd a tiszteletet.
- És mivel sikerült ezt elérnem? – kérdezte Jay.
- Csak amiatt, amilyen vagy… úgy mindennel együtt – mondtam, éreztem, hogy egy kicsit zavarba jöttem. Nagyon szerettem őt, de nem akartam én először szerelmet vallani.
- Azért mondj egy példát – mondja Jay kíváncsian.
- Hát jó… Például, nekem is tetszik a gondolkodásmódod, hogy nem ugrasz bele minden meggondolatlan hülyeségbe, kiegyensúlyozott vagy, melletted biztonságban érzem magam – mondtam. – Még tudnék mondani sok mindent, de nem akarom, hogy elbízd magad – tettem hozzá félig-meddig viccnek szánva.
- Persze, értem… - vigyorgott. – Azért majd ha szeretnéd elmondani, csak szólj, bármikor szívesen meghallgatom. Viszont van még egy másik dolog, ami tetszett veled kapcsolatban.
- Mondd csak… - néztem rá érdeklődve.
- Azt nagyon értékeltem, hogy hamar lefeküdtél velem, és nem jöttél azzal, hogy várjunk még, meg ilyesmi… Szóval jól esett, hogy te is ugyanúgy szeretted volna, mint én, és ugyanúgy élvezted, mint én.
- Pedig azt hittem, az csak hátrány, ha hamar megtörténik, mert elveszíti a másik fél az érdeklődését – mondtam.
- Áh, ez akkora hülyeség – mondta Jay. – Egy kapcsolatban mondjuk egy-két hónap, és úgyis megtörténik, és aki komolyan számol a másikkal, úgysem lép le, bármilyen korán is történt meg. Sőt, még jobb így, mert így hamarabb rálátása lesz az embernek a teljes képre. Amúgy még ehhez annyit, hogy sok csaj nyávog, hogy jaj, még ne, mert fel kell készülni, stb., kb. mintha bántani akarná őket az ember, és nem jót akarna nekik. És nekem nagyon tetszett, hogy ez nálad nem volt probléma.
- Ha már itt tartunk, valamelyik nap támadt egy érdekes gondolatom – mondtam.
- És mi az? – kérdezte Jay.
- Hát, hogy kár, hogy nem veled veszítettem el a szüzességem – mondtam.
Láttam rajta, hogy ez meglepte, de elmosolyodott, én folytattam:
- Persze, olyan szempontból jó volt, hogy így történt, hogy már nem kellett bénázni, nem tartottam tőle, viszont szívesen kihagytam volna az előző barátomat, mert abba csak a kíváncsiság miatt mentem bele, és nem azért, mert annyira szerettem volna. Meg hogy túl legyek rajta. De az szerintem igaz, hogy tényleg kell érzelmi érettség ahhoz, hogy megtedd, főleg lányoknál, és én akkor lelkileg még nem voltam felkészülve egy rendes párkapcsolatra.
- Hát igen, de manapság szinte senki sem vár tizennyolc éves koráig – mondta Jay. – Egyébként aranyos vagy, hogy velem akartad először, ez nagyon jól esett, de talán nem véletlen, hogy így alakultak a dolgok. Te mondtad, hogy jót tett neked az előző kapcsolatod, hogy megtudd, mit nem szeretnél.
- Ez igaz – mondtam. – Erre legalább jó volt.
Ő átölelte a vállamat, magához húzott, és megcsókolt, majd a szemembe nézve így szólt:
- Szeretlek…
Én elmosolyodtam, a meglepetéstől meg sem tudtam szólalni, csak bámultam rá, mint egy szerelmes kamasz. Végül én is kimondtam:
- Én is szeretlek.
Ezután szorosan bújtam hozzá, sokáig tartott a karjaiban, majd amikor már megjelentek az első kocsik az utcában, elindultunk haza, hogy végre kipihenjük magunkat.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése