IX. fejezet
Mozgalmas
hetem volt, gyorsan eljött a péntek, a bandával minden este próbáltunk, repült
az idő. Már csak két hét volt hátra a tehetségkutatóig, sikerült összehoznunk
összesen nyolc számot, Braddel közösen írtuk a szövegeket, utána eljátszottuk,
és szinte már csak tökéletesíteni kellett őket. Brad nem győzött lelkendezni,
hogy milyen jól halad minden, teljesen el volt ragadtatva, ez a lelkesedés ránk
is átragadt, kezdtük elhinni, hogy megállíthatatlanok leszünk. Will egyik
ismerőse nyomtatott nekünk kb. tíz pólót „Dead Meeting” felirattal, amikor Will
megmutatta nekünk, teljesen odavoltunk, pedig egyszerű fekete pólók voltak,
fehér betűkkel. Volt három darab, ami nem volt akkora, mint egy sátor, azt a
srácok nekem adták, én nagyon örültem nekik.
A
suliban továbbra sem történt semmi, még inkább kezdem kívülállónak érezni
magamat, már szinte Megannel sem lehet beszélgetni, mert mindig Owennel volt.
Én nem akartam odamenni hozzá, amikor nyalják-falják egymást, neki meg nincs
ideje velem beszélni. Néha azért hiányzik, hogy beszélgessünk, szívesen
mesélnék neki, hogy mi történt velem mostanában, de úgy látom, egyáltalán nem
kíváncsi rám. Így én is a „valódi” életemre koncentrálok, délelőttönként
letudom valahogy a sulit, utána délután jöhetnek a próbák, az egyetlen értelmes
dolog, amit mostanában csinálok.
Péntek
este Braddel egy szöveget néztünk át a kanapén ülve, Adam és Will is itt ültek
velünk, csak ők chipset fogyasztottak közben, na meg egymást dobálták vele.
Ebben az érdekes élethelyzetben állított be Jay a szokásos ötnapos túráról.
Brad
rögtön fel is pattant üdvözölni őt, majd Will is így tett, utána Adam
következett, végül én is sorra kerültem.
- Na,
végre a csajomat is sikerül megölelnem… - mosolygott Jay, azzal magához ölelt,
majd megcsókoltuk egymást, hallottam Adam és Will huhogását.
-
Örülök, hogy végre itthon vagy… - mondtam.
- Én
még jobban – mondta Jay, majd kicsit félrehúzódtunk. – Itt alszol ma este?
- Hmm,
persze – mondtam, erre egyáltalán nem számítottam, hogy megkérdezi, de nagyon
szívesen maradtam.
Adam
nem tudta megállni, hogy közbe ne szóljon:
- Juj,
ti dugtok egymással… - mondta, vigyorogva méregetett minket.
Brad
és Will gyorsan leoltották őt:
- Még
jó, Adam, az lenne gáz, ha nem dugnának… - mondta Will.
- De
te már csak tudod milyen az, igaz, Adam? – kérdezte Brad.
Amíg
elvoltak egymás között, mi kimentünk Jayjel a konyhába, szinte csak
csókolóztunk, majd megkérdezte, meddig próbálunk még.
-
Szerintem már nem sokáig, Adam és Will chipsszel dobálták egymást, úgyhogy nagy
munka már nem lesz – mondtam.
- Jól
van, addig én lezuhanyozom, aztán majd gyere fel, ha végeztetek… Vagy szeretnél
inkább velem zuhanyozni? – kérdezte.
-
Igen, az jó lenne – mondtam.
Magához
húzott, majd folytattuk a csókolózást, de ekkor bejött Will, így abba kellett
hagynunk.
- Mia,
gyere, még egyszer eljátsszuk a számot, utána majd „szerelmeskedhettek” –
mondta Will.
-
Jövök… - mondtam.
Végül
Jay is meghallgatta az egyik legújabb dalunkat, utána a srácok leléptek a
kocsmába, de előtte még jó szexet kívántak nekünk, mi csak mosolyogtunk ezen,
majd a fürdőszobában eleget tettünk a jókívánságuknak.
***
Késő
este, amikor már letudtuk a rendes zuhanyzást és evést, az ágyban feküdtünk, és
beszélgettünk. Jay szobája tipikus „fiús” szoba volt, a Denveri kosárcsapat
képei, zászlói díszítették a falat, volt egy nagyon jó számítógépe,
nagyképernyős TV-je, amihez még az X-Box is csatlakozott. És persze az
egészséges rendetlenség is jelen volt.
- Te
írtad ennek a számnak a szövegét? – kérdezte. – Amit ma este játszottatok.
- Hát,
többé-kevésbé, már régóta megvan a szöveg, csak Brad átalakította egy kicsit –
mondtam. – Miért, most a szöveget is figyelted?
-
Próbáltam, és megmaradtak részletek, nem is tűnt rossznak. És hogy írod ezeket,
tudod, hogy kell valami szöveg, vagy pedig teljesen magától jön?
-
Általában magától jön, olyan még nem nagyon fordult elő, hogy kényszerből
akarjak összehozni egy számot. Ha nem volt ihlet, akkor a próbák alatt összekapartunk
valamit a többiekkel, közösen valahogy jobban ment.
- És
komolyan is gondolod azokat, amiket leírsz?
-
Persze, különben nem lenne hiteles.
-
Szóval a világ szar? – kérdezte Jay. – Mert ez a mostani szám körülbelül egy
siratóének volt.
- Nem
szar a világ, de nem is erről szólt a dal – néztem rá egy kicsit meglepetten.
Nem
kritizált élesen, csak megjegyezte a dolgot, de nem szerettem volna, ha
félreértene engem.
- Na,
akkor add ide a szöveget, hagy nézzem meg leírva is – kérte.
-
Verselemzést akarsz tartani?
- Ja,
suliban utáltam, hátha most megszeretem – mondta Jay.
Én
kikeltem az ágyból, megkerestem a dalszöveges füzetemet a táskámban, majd
visszaültem az ágyra, addig Jay felkapcsolta az éjjeliszekrény lámpáját, ő is
felült, hogy megszemlélhesse a füzetet. Megkerestem azt az oldalt, ahol a
dalszöveg volt, már Brad belefirkált pár dolgot, de azért kivehető volt,
odaadtam Jaynek, hogy olvasgassa.
Kis
idő múlva így szólt:
- Elég
durva – mondta. – Mármint az, ahogy írsz. Például ez a szókapcsolat: „it was
like frozen hell”, hogy jutnak ilyen paradoxonok eszedbe?
- Nem
tudom, csak jön… - mondtam.
-
Érdekes lelked van – mondta Jay még mindig a füzetet tanulmányozva. – Ez inkább
olyan, mint a költészet, nem csak sima egyszerű dalokról van szó, hanem kell
egy kis idő, amíg az ember megérti. Olyan, mintha már rohadt sok mindent
megtapasztaltál volna, de ez nyilván nem így van, hiszen még nagyon fiatal
vagy, szóval gondolom a képzeleted és a gondolataid mélysége által tudsz
ilyeneket produkálni.
-
Igen, eltaláltad. Amúgy érdekes, mert Brad is ezzel jött, csak ő nem tudta,
hogy ez miért van – mondtam.
Nem
hittem volna, hogy ennyire jól látja a dolgokat velem kapcsolatban, egy kicsit
meg is lepődtem rajta.
- És
miért szeretsz ilyen furcsa, meg szomorú dolgokról írni? - kérdezte Jay. - Te
magad nyilván nem vagy depressziós személyiség... vagy igen?
- Nem,
nem vagyok... - mondtam. - De engem érdekelnek a ki nem mondott dolgok, amit
nem tesznek ki az emberek a kirakatba, de ettől függetlenül még léteznek...
Például mindenki igyekszik magáról egy jó képet kialakítani, de a problémáit
nem mondja el akárkinek, így sokszor érezheti magát egyedül a világban. És
szerintem a zenék témái segíthetnek eloszlatni a gondokat, mert az ember
érezheti, hogy nincs egyedül a gondolataival.
- Hmm,
milyen kis édes vagy, hogy így gondolsz másokra – vigyorgott Jay, majd így
szólt: - De biztos te is érezted már ezt, hogy egyedül vagy, és akkor csak a
zene volt ott neked.
-
Igen, persze, hogy éreztem – mondtam.
- Én
is. Amikor megyünk a busszal, és az első pár óra után, amikor a többiekkel már
mindent kibeszéltünk magunkból, ami csak lehetséges, akkor már csak zenét
hallgatok amíg meg nem érkezünk. Aztán este, amikor mindig egyedül kell aludni,
akkor sincs más társaság. Én is szeretem az elgondolkodtató dolgokat, neked is
kéne hip-hopot hallgatni, rájönnél, hogy az is jó.
-
Igen, a szövegek tényleg jók, mert azok is a valóságot tükrözik – mondtam. - De
maga a rap nem az én világom.
-
Azért csak van pár szám, amit szeretsz...
- Hát,
hadd gondolkozzam... - mondtam, mire Jay elmosolyodott. Kis idő múlva eszembe
jutott: - Na, mondjuk Eminemtől a „Sing for the Moment” az jó szám, de
egyébként nem is vagyok jártas ezekben a zenékben.
- Ez
már egy nagyon régi szám, de egész véletlenül Eminem a kedvenc előadóm, szóval
ráhibáztál – mondta Jay.
-
Azért nem tervezem, hogy együtt fogunk Eminemet hallgatni – mondtam.
-
Lehet, hogy még ez az idő is eljön... - mosolygott Jay. - Egyébként emlékszem
még azokra az időkre, amikor a „Sing for the Moment” ment az MTV-n, és ilyenkor
örültem, hogy végre valami jó megy, és odatapadtam a tv elé, én is rappeltem a
szöveget.
- Édes
lehettél... - mosolyogtam.
- Az
voltam - vigyorgott. - De egyszer megcsinálhatnánk együtt ezt a számot, én
rappelek, te meg a refrént énekeled.
- Oké,
rendben... - mondtam. - Kíváncsi vagyok a rappelési képességeidre.
- Az
fantasztikus, hidd el nekem - mosolygott
Jay, majd tovább lapozgatta a füzetemet. - Az exedről írtál valamit? –
kérdezte.
- Csak
egy van, amit konkrétan neki címeztem, tele van „örömteli” érzésekkel –
mondtam, azzal odalapoztam a kérdéses szöveghez.
Jay
elolvasta, egy résznél felnevetett:
- „You
have never seen me like you always see yourself/ You have never loved me like
you always love yourself”. Ne haragudj, de ez annyira tipikus, a megbántott nő
szavai…
- Jól
van, csak tizenhét éves voltam… Nem lett belőle dal, csak jó volt leírni –
mondtam.
-
Egész pontosan mit csinált veled? – kérdezte Jay, összecsukta a füzetet, és
visszaadta nekem.
-
Semmit, ő maga volt a közöny – mondtam.
-
Igen, az tud a legjobban bántani – mondta Jay. – De csak ennyi?
- Hát
nem elég? – kérdeztem. – Eleinte nagyon szeretett, de aztán már csak
kihasználta az előnyeimet, és egyébként szart a fejemre. Néha még megemlítette,
hogy szeret, meg imád engem, de már csak a rossz dolgok maradtak meg. Egy
darabig nem akartam szakítani, de csak hogy ne hulljon szét a közös bandánk, de
aztán elment magától.
- És
te örültél, hogy végre békén hagyott – mondta Jay.
-
Igen, nagyon örültem, hogy elment. Igazából csak utána kezdtem felfedezni a
valódi énemet, nagyon jó volt egyedül lenni, kitalálni, hogy merre tovább. Elég
tapasztalatlan voltam, amikor összejöttem vele, hagytam, hogy befolyásoljon a
változó kedélyállapotával, de ma már nem hagynám magam.
- És
azóta akkor nem volt senki? – kérdezte Jay.
- Nem
volt, de ezt tudod jól – mondtam.
-
Igen… - mondta Jay, elgondolkodva méregetett engem. – Emlékszel, amikor
legelőször találkoztunk kettesben? Amikor a parkba és moziba mentünk.
-
Persze, emlékszem – mondtam.
-
Akkor valamiért azt hittem, hogy nem volt még komoly kapcsolatod.
-
Tényleg? – néztem rá csodálkozva.
- Ja…
Nem is tudom, miért, csak egy megérzés volt, de végül is tévedtem.
- És
miből gondoltad? – kérdeztem.
-
Tényleg nem tudom. De nem rossz értelemben értettem. Tudod, mondtam is neked,
hogy ártatlannak tűnsz, biztosan ezért. Persze, azóta már kiderült, hogy
egyáltalán nem vagy ártatlan… - mondta vigyorogva.
Ezután
már nem sokat beszélgettünk, elkezdtünk nézni egy filmet, de a közepe felé már
egymást sokkal érdekesebbnek találtuk.
***
Már
kezdett világosodni, amikor úgy éreztem, végre talán elnyom az álom, ám Jaynek
más tervei voltak alvás helyett, így szólt:
- Nem
megyünk ki megnézni a napfelkeltét? – kérdezte a korai időponthoz képest elég
lelkesen.
- Most
ez az utolsó dolog, amit szeretnék csinálni – mondtam fáradtan, nem nyitottam
ki a szemem, reméltem, hogy hagy aludni.
-
Miért, láttál már valaha napfelkeltét? – kérdezgetett tovább, én kelletlenül
ránéztem.
Szembetaláltam
magam esdeklő tekintetével, én meg már tudtam, hogy muszáj lesz beleegyeznem.
- Nem
most akartam látni életemben először – mondtam. – Nem aludtam semmit.
- Én
sem, ráadásul én tegnap utaztam is. Visszajövünk, és egész nap aludhatunk, na,
gyere… - mondta, azzal lerántotta rólam a takarót.
Egyáltalán
nem volt kedvem kimozdulni az ágy melegéből, de azért nem hangzott rosszul,
hogy ilyenkor menjünk ki az utcára, amikor egy lélek sincs kint.
Valahogy
sikerült felkelnem és felöltöznöm, persze közben jó párszor megszédültem a
fáradtságtól, de amikor kiértünk az utcára, egész kellemesen éreztem magam.
Az idő
is pont megfelelő volt, se nem hideg, se nem meleg, minden teljesen kihalt
volt, csak mi voltunk kint. Beszálltunk Brad kocsijába, felmentünk egy közeli
emelkedőre, és a motorháztetőnek támaszkodva néztük, ahogy a felkelő nap
megvilágítja a kertvárost.
Én meg
sem tudtam szólalni, egyrészt, mert nagyon el voltam kábulva, másrészt tényleg
nagyon szép volt a környezet, sosem láttam még ehhez foghatót. Érintetlen volt
a város, a kocsik és emberek forgataga még nem szennyezte be, sosem volt még
ennyire nyugodt. Nagyon jó érzések jártak át, úgy éreztem magam, mintha egy
békés vidéki környezetben lennék, meg annak is örültem, hogy Jay itt van velem.
Ő is
csöndben nézelődött egy ideig, majd megszólalt:
- Arra
gondoltam, hogy másképpen kéne élni.
Én
ránéztem, láttam rajta, hogy megihlette ez a hajnali békesség, talán még el is
gondolkodott az élete értelméről.
- Hogy
érted? – kérdeztem.
- Túl
sokat rohantam mostanában. Jó lenne egy olyan munka, ami itt lenne helyben, nem
kéne mindig utazgatni, már nagyon elfárasztott ez a hajsza.
- És
itt Denverben nem kerestél valami hasonló táncos munkát? – kérdeztem.
-
Dehogy nem, de mindenhol túljelentkezés volt. Mondjuk az is igaz, hogy jó ideje
nem keresgéltem, hátha most több esélyem lenne.
- És
meg fogod nézni? – kérdeztem.
-
Szerintem igen. Lassan három éve úgy megy, hogy folyton úton vagyok, szinte már
Denvert sem érzem otthonomnak, a többi várost meg még annyira sem… Jó lenne, ha
a hét minden napján itthon lennénk, tudnék valami rendszert vinni az életembe.
-
Igen, elhiszem, hogy erre vágsz – mondtam. – Három év talán sok ebből, kell egy
kicsit pihenni.
- Így
van. Először nagyon szerettem ezt az egészet, de ha belegondolok, hogy a három
év alatt minden évben körülbelül egy hét szünetem volt, akkor már úgy érzem,
hogy ez így nagyon sok. Egyszer sem voltam itthon karácsonykor, sem újévkor,
mert ilyenkor volt mindig a legtöbb fellépés.
- De
akkor milyen munkát szeretnél? – kérdeztem. – Gondolom, a táncot nem szeretnéd abbahagyni,
viszont ez meg ezzel jár, utazással, ha azt szeretnéd, hogy legyenek
fellépéseid.
-
Persze, a táncot sosem hagynám abba, viszont nem csak ez a formája érdekel,
hogy én magam fellépjek. Mát lassan tíz éve táncolok, rengeteg fellépésem volt
már, ezt is meg lehet unni. Csináltam még edző és koreográfusi vizsgát is,
szóval elvileg taníthatnék, meg alapíthatnék saját tánciskolát is, de persze ez
sem most fog bekövetkezni, mert nincs rá keret.
- És
szívesen tanítanál te egyáltalán másokat? – kérdeztem.
-
Persze, ez is mindig tervbe volt véve. Szerintem egész jó koreográfia ötleteim
vannak, egyszer ezeket is szeretném megvalósítani egy saját csapattal.
- És
te már nem is táncolnál, hanem csak tanítanád őket? – kérdeztem.
- Ha
én tartanám az edzést, akkor is táncolnék eleget. Gimi alatt sokat jártam
underground hip-hop versenyekre, ha annyira hiányzik a megmérettetés, majd újra
megyek ilyenekre.
-
Akkor szeretnél véglegesen itt maradni? – kérdeztem.
-
Igen, jobb lenne végre nyugiban élni az életemet – mondta Jay.
- És
el is kezdesz majd munkát keresni? – kérdeztem.
-
Igen, szerintem ha jövő hét pénteken hazajövök, benézek pár helyre.
- De
hogy jött ez neked ilyen hirtelen? – néztem rá csodálkozva.
- Ez
egyáltalán nem egy hirtelen döntés, nagyon régóta gondolkodom már erről. Egy
éve be is adtam jelentkezést edzői munkára, nem csak Denverbe, hanem New Yorkba
és Miamiba is, de vagy nem kellettem nekik, vagy nem jeleztek vissza semmit,
vagy nagyon szarul fizettek, ami kb. még a megélhetéshez is kevés lett volna,
szóval ezt nem most találtam ki. Az viszont igaz, hogy most még erősebb bennem
ez az elhatározás, mint régen.
-
Értem. Kicsit könnyebb lenne, ha itthon laknál, nem kéne annyit költeni a
telefonszámlára – mosolyogtam. – Persze ez ne befolyásoljon.
- De ez
is egy indok – mondta Jay. – Veled is azért történt minden olyan gyorsan, mert
sosem voltam itthon, és ezért hétvégére már nagyon hiányoztunk egymásnak. Egész
szombaton együtt vagyunk, aztán a hét további részében meg semmi… jobban el
kéne osztani az együtt töltött időt. Nehogy félreértsd, nekem nagyon jó, hogy
szombatonként végig együtt vagyunk, de nem akarom azt érezni, hogy ezen a napon
feltétlenül együtt kell lennünk, mert csak ez az egyetlen lehetőségünk. És azt
sem akarom, hogy te is kényszernek érezd, nyilván a későbbiekben te sem érnél
rá mindig szombaton.
-
Igen, értem – mondtam. – Ez tényleg nagyon be van határolva.
Nem
vettem magamra, amit mondott, nekem is jobb lenne, ha hétvégén tudnék tovább
aludni, és nem kéne már kora reggeltől találkozni. Persze, most még egyikőnk
sem bánta ezt, de majd ha lesz egy olyan alkalom, amikor valamelyikünk nagyon
fáradt lesz, és nem lenne kedve találkozni, akkor azt a másik személyes
sértésnek venné, mondván, hogy ki akarja hagyni az egyetlen napot, amikor együtt
lehetünk.
- És
ez most zavar téged? – kérdezte Jay.
- Jaj,
dehogy – mondtam. – Bár amikor Brad nem akart elengedni a fellépésedre, egy
kicsit úgy éreztem, hogy ez tulajdonképpen távkapcsolat, és rossz, hogy ők ezt
nem értették meg, hogy miért szerettem volna annyira elmenni. De egyébként
egyáltalán nem érzem áldozatnak, hogy szombaton veled „kell” találkoznom, sőt,
nagyon várom.
-
Igen, én is – mondta Jay. – Viszont szeretném, ha kicsit „normálisabb” lenne az
életem. Tizennyolc éves korom óta, ha volt is párkapcsolatom, mindig csak heti
egy-két napot tudtam eltölteni a lánnyal, de akkor azt egyfolytában, ami
igazából nem biztos, hogy jó volt.
-
Igen, valahogy meg kéne találni a középutat, de mindig ez a legnehezebb. A volt
barátommal minden nap együtt voltunk, már csak a banda miatt is, és sokszor azt
kívántam, bárcsak inkább ne is találkoztunk volna aznap, mert olyan rosszul
sültek el a dolgok. Elég hülye megoldás volt, már soha nem dolgoznék együtt a
párommal.
-
Egyszer nekem is volt egy barátnőm edzésről, de nem tartott túl sokáig –
mondta, majd kis szünet után hozzátette: - Amúgy szeretném, ha veled sokáig
tartana – nézett rám egy kissé bizonytalanul, talán a válaszomtól tartott, ám
én megnyugtattam:
- Én
is szeretném – mondtam, el is mosolyodtam, szemmel láthatóan örült ennek a
feleletnek.
Szívesen
megkérdeztem volna, hogy pontosan mit érez irántam, de nem mertem megtenni,
hülyén venné ki magát. Ám szerencsére ő egyre bőbeszédűbb lett kettőnkkel
kapcsolatban.
-
Szeretek veled lenni, sosem volt még ilyen, hogy ilyen hamar önmagam tudtam
volna lenni bárkinek a társaságában – mondta.
-
Igen, ez velem is így van… pedig legelőször nem gondoltam volna, hogy ilyen jól
meg fogjuk érteni egymást… és hogy ennyire elfogadod, ahogyan élek.
- Mint
ahogy te is elfogadod, hogy nem vagyok itthon túl gyakran – mondta Jay. –
Egyébként nagyon tetszik, hogy ilyen éretten gondolkodsz, és ezt nem is
használod ki, nem játszod túl az eszedet, hanem van még benned valamennyi
egészséges naivitás.
-
Egész jó leírást adtál rólam… - mosolyogtam. – Persze, bizonyos dolgokat sokkal
jobban látok, mint a kortársaim, viszont másban meg tapasztalatlanabb vagyok…
Én meg azt szeretem benned nagyon, hogy rád már okkal fel tudok nézni, nem úgy,
mint például az exemre, hogy kellett valaki, akit elvakultan tudok csodálni,
hanem te tényleg tettél is érte, hogy kivívd a tiszteletet.
- És
mivel sikerült ezt elérnem? – kérdezte Jay.
- Csak
amiatt, amilyen vagy… úgy mindennel együtt – mondtam, éreztem, hogy egy kicsit
zavarba jöttem. Nagyon szerettem őt, de nem akartam én először szerelmet
vallani.
-
Azért mondj egy példát – mondja Jay kíváncsian.
- Hát
jó… Például, nekem is tetszik a gondolkodásmódod, hogy nem ugrasz bele minden
meggondolatlan hülyeségbe, kiegyensúlyozott vagy, melletted biztonságban érzem
magam – mondtam. – Még tudnék mondani sok mindent, de nem akarom, hogy elbízd
magad – tettem hozzá félig-meddig viccnek szánva.
-
Persze, értem… - vigyorgott. – Azért majd ha szeretnéd elmondani, csak szólj,
bármikor szívesen meghallgatom. Viszont van még egy másik dolog, ami tetszett
veled kapcsolatban.
-
Mondd csak… - néztem rá érdeklődve.
- Azt
nagyon értékeltem, hogy hamar lefeküdtél velem, és nem jöttél azzal, hogy
várjunk még, meg ilyesmi… Szóval jól esett, hogy te is ugyanúgy szeretted
volna, mint én, és ugyanúgy élvezted, mint én.
-
Pedig azt hittem, az csak hátrány, ha hamar megtörténik, mert elveszíti a másik
fél az érdeklődését – mondtam.
- Áh,
ez akkora hülyeség – mondta Jay. – Egy kapcsolatban mondjuk egy-két hónap, és
úgyis megtörténik, és aki komolyan számol a másikkal, úgysem lép le, bármilyen
korán is történt meg. Sőt, még jobb így, mert így hamarabb rálátása lesz az
embernek a teljes képre. Amúgy még ehhez annyit, hogy sok csaj nyávog, hogy
jaj, még ne, mert fel kell készülni, stb., kb. mintha bántani akarná őket az
ember, és nem jót akarna nekik. És nekem nagyon tetszett, hogy ez nálad nem
volt probléma.
- Ha
már itt tartunk, valamelyik nap támadt egy érdekes gondolatom – mondtam.
- És
mi az? – kérdezte Jay.
- Hát,
hogy kár, hogy nem veled veszítettem el a szüzességem – mondtam.
Láttam
rajta, hogy ez meglepte, de elmosolyodott, én folytattam:
-
Persze, olyan szempontból jó volt, hogy így történt, hogy már nem kellett
bénázni, nem tartottam tőle, viszont szívesen kihagytam volna az előző barátomat,
mert abba csak a kíváncsiság miatt mentem bele, és nem azért, mert annyira
szerettem volna. Meg hogy túl legyek rajta. De az szerintem igaz, hogy tényleg
kell érzelmi érettség ahhoz, hogy megtedd, főleg lányoknál, és én akkor
lelkileg még nem voltam felkészülve egy rendes párkapcsolatra.
- Hát
igen, de manapság szinte senki sem vár tizennyolc éves koráig – mondta Jay. –
Egyébként aranyos vagy, hogy velem akartad először, ez nagyon jól esett, de
talán nem véletlen, hogy így alakultak a dolgok. Te mondtad, hogy jót tett
neked az előző kapcsolatod, hogy megtudd, mit nem szeretnél.
- Ez
igaz – mondtam. – Erre legalább jó volt.
Ő
átölelte a vállamat, magához húzott, és megcsókolt, majd a szemembe nézve így
szólt:
-
Szeretlek…
Én
elmosolyodtam, a meglepetéstől meg sem tudtam szólalni, csak bámultam rá, mint
egy szerelmes kamasz. Végül én is kimondtam:
- Én
is szeretlek.
Ezután
szorosan bújtam hozzá, sokáig tartott a karjaiban, majd amikor már megjelentek
az első kocsik az utcában, elindultunk haza, hogy végre kipihenjük magunkat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése