8. fejezet

Azt hiszem, csak egy órát sikerült aludni, reggel hétkor aludhattunk el, aztán nyolc körül arra ébredtem, hogy valaki a környéken baromi hangosan nyírja a füvet. Na, ennyit a vidék csendjéről. Anett persze aludt, ő nyilván hozzá volt szokva ehhez. Finoman megrázogattam a vállát, mire kinyitotta a szemét, láttam rajta, hogy azt sem tudja, hol van.

- Ébresztő, megyünk kirándulni – mondtam tettetett izgatottsággal, hiszen ő akart ma mindenáron kirándulni.

- És ha aludnánk helyette? – kérdezte fáradtan, azzal még jobban magára húzta a takarót.

- Nem lehet, azt mondtad, ma kirándulunk, én meg tartom magam ehhez… különben is, aki éjjel bírja a strapát, az nappal se lustálkodjon – mondtam, azzal lerántottam róla a takarót.

- Norbi, hülye vagy – mormogta mérgesen.

Én kikeltem az ágyból kezemben a takarójával, majd az ablakhoz léptem és kinéztem a reggeli fényben. Igen, jól gondoltam este, ez valóban egy jómódú környék volt, szép rendezett kertek és jó nagy házak sorakoztak az utcában. Pont ezért nem hittem el, hogy nem telt valakinek egy csöndes fűnyíróra…

- Kösz szépen, Norbi – morogta Anett, már ő is kikelt, nagy nehezen magára ügyeskedett egy bugyit.

- Mit köszönsz, cica? – fordultam felé vigyorogva. – A sok észveszejtő orgazmust?

- Tudod jól, hogy miről beszélek… - nézett rám mérgesen, én elnevettem magam rajta.

A haja kócos volt, az arca ki volt pirulva, igazából nagyon szexi volt, de olyan durcás arcot vágott… igen, ilyen egy igazi hisztis nő…

- Na, gyere, menjünk kirándulni… - vigyorogtam, és megcsókoltam, aztán ledobtam a kezemből a takarót az ágyra, és átöleltem a derekát.

- Amilyen aranyos voltál az éjjel, olyan hülye vagy most – mondta, de már kezdett megenyhülni.

- Ez van, ezt kell szeretned. Meg ne panaszkodj, hogy nem aludtál, én öt körül már aludni akartam, nem tudom, ki kezdte az ajkaival kényeztetni a farkam – mosolyogtam tovább, ő meg erre elpirult.

- Ja, bocs, többet nem teszem, ha így hálálod meg…

- Neee, anélkül nem tudnék élni… - mondtam, majd újra megcsókoltam. – De most már menjünk, mert szeretném vezetni apád kocsiját.

- Akkor azt javaslom, öltözz fel előtte – mondta.

- Nagyon jó ötlet – mondtam, azzal kerestem magamnak egy új alsógatyát, majd felvettem egy farmert és egy pólót is. – Tényleg, és amúgy milyen kocsija van apádnak?

- Azt nem mondom meg – mondta, közben ő is felvett egy pulcsit és egy nadrágot.

- Na, bébi, áruld el… - kértem.

- Nem… de le fogsz hidalni – mosolygott.

- Hmm, komolyan? – kérdeztem lelkesen. – Csak nem Subaru?

- Nem, de közel van hozzá.

- Mi az, hogy közel van hozzá? – kérdeztem értetlenül.

- Majd meglátod – mondta, de aztán nem hagyta, hogy tovább faggassam, mert elindult ki, én meg mentem utána.

Juli és Zsolt éppen az asztalnál ültek, és reggeliztek, mondták, hogy csatlakozzunk mi is, de mi előbb elmentünk a fürdőszobába egy kicsit rendbe szedni magunkat. Szerencsére reggeli közben nem tettek semmilyen megjegyzést arra, hogy hallottak volna minket az éjjel, mert annyira nem fogtuk vissza magunkat amennyire talán kellett volna.

Reggeli után visszamentünk a szobába, összepakoltunk pár dolgot amit akartunk vinni, például meleg pulcsit, meg ilyeneket, aztán lementünk.

- Apa, légyszi mutasd meg Norbinak a kocsit, én addig még csinálok pár szendvicset – mondta Anett, azzal bement a konyhába.

Én Zsolttal lementem a pincébe, ott tartotta az autót. Amikor beléptem és megpillantottam a kocsit, elakadt a szavam a csodálattól.

- Basszus, ez egy Mitsubishi Lancer EVO – mondtam.

- Az hát, fiam, jó szemed van – mondta Zsolt.

Az autó fekete-narancssárga színekben pompázott, nagyon jól nézett ki, rendesen légterelő volt hátul, és elöl lökhárító, mint egy rally autónak.

- Biztos, hogy megengedi, hogy vezessem ezt? – kérdeztem.

- Persze – mondta. – Ha összetöröd, kifizeted, vélhetőleg akkora barom meg nem vagy, hogy úgy összetöröd, hogy meghaltok benne, hiszen autóúton maximum 110-el mehettek. Csak Juli fél az ilyen hülyeségektől.

Én csak bólintottam, reméltem, hogy nem töröm össze, hiszen nincs annyi pénzem, hogy kifizessem.

- A legerősebb kocsi amit vezettem, az egy 120 lóerős Honda Accord volt – mondtam.

- Ez sem sokkal erősebb, inkább csak optikai tuningokat csináltam rajta, például átfestettem, meg kapott lökhárítót, stb… De ezt csak bevásárlásra tartom főleg; amíg nem jeges az út, én egész évben motorral járok – mondta büszkén Zsolt, ezután megmutatta a motorjait is.

Az egyik egy BMW túramotor volt, a másik meg egy sportmotor, Suzuki GSX-R1000.

- Melyiket használja a hétköznapokon? – kérdeztem.

- Természetesen a Suzukit! Mindenkit lehagyok, az autósok még szenvednek a dugóban, én meg már régen itthon vagyok… A BMW-t csak túrázásra használom, amikor az asszonnyal megyünk az utakon nyugdíjas tempóban, de azért nem bírom ki, annak is odahúzok néha rendesen. Ilyenkor sikít az asszony, de ennyi kaland azért kell.

Én még kérdezgettem az autóról, ekkor megjelent Anett.

- … igen, a legtöbb, amennyit mentem vele az olyan 160 volt, de azt most nektek nem ajánlom – mondta Zsolt.

- Jó, hát nyilván nem – mondtam illemtudóan.

- Nem azért, mert nem akarom, hogy lásd, hogy megy, hanem mert nem szívesen forgatom a motort, próbálok vigyázni rá, nem mai darab már – magyarázta Zsolt.

Anett közbeszólt:

- Ja, én mindig is mondtam, hogy ezt az autót kár így feldíszíteni, az első dolog, amit csinálni kellett volna vele, az egy motorcsere. De én ugyebár nem értek ehhez.

- Anettkám, ebbe ne szólj bele, nem tudsz te erről semmit – mondta Zsolt.

- Na, én mondtam – sóhajtott Anett.

Elköszöntük Zsolttól, ideadta a kulcsot, aztán mentünk is. Hiába mondta Zsolt, hogy nem erős a motor, ez az autó nagyon ment… az autóúton épp hogy egy kicsit ráléptem a gázra, máris felment kilencvenre.

- Hát ezt nem hiszem el, ez valami kurva jó – vigyorogtam mint egy hülyegyerek.

- Jól van, el ne élvezz – mormogta Anett, közben a kesztyűtartóból előszedett régi térképet nézegette.

- Ennyitől már nem is tudnék, teljesen kifacsartál az éjszaka – mondtam, majd tovább dicsértem az autót.

Ő nem nagyon szólt semmit, csak mondta, hogy merre kell menni.

- Már nem telt egy GPS-re apádnak, ha ilyen autója van? – kérdeztem.

- Nem, azt mondta a GPS a hétvégi autós divatbuziknak való – mondta. – Mert ez a térkép aztán annyira király…

- Hát igen. És te akarsz majd vezetni? – kérdeztem.

- Dehogy akarok.

- Ja, tehát autót sem vezetsz, nem csak motort? – kérdeztem.

- Igen, mondtam már, hogy nem bízom a képességeimben, szóval inkább nem vezetek, nem akarok bajt.

- Aha, vagyis akkor félsz – mondtam.

- Igen, hogy elrontok valamit.

- De nincs ezen mit elrontani… megvan a jogsid, tudod, hogy kell vezetni, tartod az utat, betartod a szabályokat…

- Igen, de úgy derül ki valakiről, hogy jól vezet-e, hogy hogyan reagál a vészhelyzetekre… én meg valószínűleg inkább leblokkolnék.

- Honnan tudod, ha még nem voltál ilyen helyzetben?

- Azért ennyire ismerem már magam. Ha teljesen új helyzetben vagyok, akkor mindig szerencsétlenkedem egy kicsit, nem akarom, hogy ezen múljon az életem.

- Aha… és azzal van bajod, hogy én vezetek, bennem megbízol?

- Persze, miért ne bíznék benned? – nézett rám. – Azért nem vagyok paranoiás, mint anyám.

- Ja, látom, hogy anyád túlparázza a dolgokat – mondtam. – És ezt vezetted már?

- Igen, egyszer, de azt is kényszerből. Két éve apa hazajött egy kétnapos motorostúráról, nagyon fáradt volt, és megparancsolta nekem, hogy azonnal húzzak el megtankolni a kocsit, mert holnap reggel kell a bevásárláshoz. Mivel messze van a benzinkút, nem volt kedvem odáig gyalogolni, hosszas veszekedés után végül a kocsival mentem. Megtankoltam, vettem egy matricát is a benzinkúton, kivittem az autópályára, és széthajtottam egy kicsit – mondta.

- Igen, ilyen vagány voltál?

- Csak mérges voltam apára, hogy miért erőlteti az egészet, gondoltam visszavágok. Ki is hoztam a kocsiból a maximumot, lenyomtam mindenkit a pályán, elmentem Miskolcig, aztán visszajöttem, hazafelé azért már nyugisabb tempóban mentem.

- Na és jó volt? – kérdeztem.

- Hát, akkor ilyen hangulatom volt, de nem hiányzik.

- Biztos ez? – néztem rá.

- Persze… és az utat nézd.

- Igenis – mormogtam.

- Szóval tényleg nem hiányzik, nem vagyok ilyen sebességmániás, mint apáék. Hiába kocsik és motorok között nőttem fel, és sokáig én is vezetni akartam, már nem érdekel.

- Mert meghalt Fruzsi? – kérdeztem, ez úgy láttam, váratlanul érte őt.

- Hát persze, ez is benne volt, de akkor elment a kedvem csomó mindentől, amit azelőtt szerettem. Az volt a tervem, hogyha megvan a jogsi, akkor veszek magamnak egy autót, és akkor majd Fruzsival bejárjuk az országot, ő is tök lelkes volt ezzel kapcsolatban. Na most menj jobbra.

- És amúgy hova is megyünk, bébi? – kérdeztem, miközben befordultam jobbra.

- Az erdőbe – mosolygott.

- Azta, ezt nem gondoltam volna.

- Egy jó kis helyre, ahol szép a kilátás. Egy kicsit többet kell majd sétálni, mint a Jánoshegyen.

- Jól van, egy ilyen mozgalmas éjszaka után másra sem vágyom, mint egy jó kiadós sétára – mormogtam, de nem voltam azért annyira fáradt.

- Te nem hagytál aludni reggel… - mondta.

- Igen, mert felébresztett az a rohadt fűnyíró. De amúgy nem sajnálom, hogy keveset aludtam, nagyon jó volt veled, cica – mondtam, azzal a combjára tettem a kezem.

- Nekem is jó volt veled, már régóta álmodoztam ilyen éjszakákról, amik veled szoktak lenni – mondta mosolyogva.

- Hát engem sem hozott össze még a sors ilyen nővel, aki ennyire jó volt az ágyban… és még perverz is vagy, hát imádlak, na – vigyorogtam.

- Ez nagyszerű, te vagy az első, aki ezt igazán értékeli.

- A többiek nem értettek semmihez, mondtam én neked, hogy én vagyok a legjobb.

- Hát ez így is van – mosolygott.

Nemsokára megérkeztünk a nagyszerű kirándulóhelyre, ami egy Eger melletti kis falu dombjai közötti területen volt. Október elejéhez képest egészen szép idő volt, sütött a nap, pont jó volt kiránduláshoz, bár inkább tovább vezettem volna ezt a kurva jó autót. Mindegy, azért jól éreztük magunkat, ráérősen sétálgattunk, aztán a hosszú erdei utak megtétele után végre felértünk a dombra, ahonnan tényleg nagyon szép volt a kilátás. Senki sem volt rajtunk kívül, szerencsére ez nem volt olyan felkapott hely, mint a budai hegyek, erre nem mászkáltak eltévedt, plázában nevelkedett hülyegyerekek.

Leültünk egy kőre, Anett ideadott nekem egy szendvicset; ettünk és bámultunk ki a fejünkből. Fáradt voltam, láttam rajta, hogy ő sincs olyan jó formában, de azért egész jól elvoltunk. Néztem a kilátást, tipikus magyar táj volt, nem volt benne semmi különleges, de mégis nagyon megnyugtató volt itt lenni.

Azon gondolkodtam, hogy mielőtt megismertem Anettet, teljesen más dolgokat csináltam. Korábban csak az járt a fejemben, hogy mikor tudok megint meccsre menni meg deszkázni, vagy mikor lesz egy jó ivászat a haverokkal vagy egy jó buli. Amikor meg nem voltam pörgős hangulatomban, akkor átmentem Miksához egy jó Playstation partyra, vagy pedig késő délutántól kezdve végigaludtam az egész éjszakát. Sosem vágytam arra, hogy egy csajjal csináljak programokat, de Anettel ezek a dolgok maguktól jöttek, és tök jó volt rádöbbenni, hogy nagyon jó volt vele lenni, és hogy semmi sem hiányzik. Természetesen most is tudtam találkozni a haverokkal, amikor csak akartam, tehát nem voltunk együtt állandóan, de sokszor hiányzott nekem Anett, ha éppen nem találkoztunk.

Régebben elképzeltem, hogy majd milyen lesz azzal a csajjal lenni, akit tényleg szeretek, és nem csak flörtölni meg szexelni akarok vele, és elég hasonló gondolatok jártak akkor a fejemben, mint amilyen most a valóság. Anettel jókat beszélgettünk; jó programokat csináltunk; az olyan egyszerű dolgok, mint a tévézés, pihenés, kajálás is jó időtöltés volt együtt; nagyon jó volt a szex…

Őt néztem, most nem volt rajta smink egyáltalán, a haja ki volt engedve, így időnként belekapott a szél; egyszerűen és természetesen nézett ki, mint általában. Csak bámultam, hogy milyen szép nő volt, örültem, hogy ő az enyém, pláne azok után, hogy milyen sok időt töltöttünk külön… Örültem is, hogy tegnap megmondtam neki, hogy szeretem, és hogy ő is mondta nekem. Mindig is féltem egy kicsit, hogy ő nem így érez velem kapcsolatban, és jó volt, hogy végre kiderült ennek az ellenkezője.

Ő észrevette, hogy figyelem, rám mosolygott.

- Mi van Norbika? – kérdezte.

- Semmi, kicsim, csak elgondolkodtam.

- Miről? – kérdezte.

- Csak arról, hogy milyen jól összejöttünk mi ketten… pedig az elején nem hittem volna, hogy ez lesz.

- Hát én sem – mondta. – És nem csalódtál?

- Hogy érted ezt? – kérdeztem vissza.

- Hát nem is tudom, gondolom az elején még izgalmas volt neked ez az egész, hogy nagyon bejössz egy idősebb csajnak, aki a szexben sem sajnál tőled semmit; viszont most a hétköznapok nem unalmasak neked?

- Pont ezen gondolkodtam, hogy nem.

- Az jó… mert én csak ilyen unalmas dolgokat szeretek csinálni, hogy elmegyünk kirándulni, megnézünk egy filmet, vagy elmegyünk sétálni. Te meg azért sokkal pörgősebb életet élsz, mint én, bulizol, meccsre jársz, sok barátod van, stb.

- Én is ezekre gondoltam most, de nekem nem unalmas veled az együtt töltött idő, és nagyon jó, hogy így el tudunk beszélgetni… nem volt még olyan csajom, akivel ilyen hamar ilyen őszintén tudtam beszélgetni bármiről.

- Velem sem történt még ilyen, hogy valakivel ilyen hamar önmagamat tudtam adni – mosolygott, én meg magamhoz húztam a vállánál fogva, és megcsókoltam.

- Szeretlek bébi – mosolyogtam.

- Én is szeretlek – mondta, majd megsimogatta az arcomat.

***

Délután három körül beértünk Egerbe, Anett mondta, hogy megmutatja nekem a belvárost, meg természetesen az egri várat. Közben azért gondoltunk rá, hogy inkább haza kéne menni aludni egyet, de Anett meggyőzött, hogy nagyon jó lesz a városban, én meg hallgattam rá.

Még sosem jártam itt, és nagyon tetszett is a hely; sétálgattunk a kis utcákon, megnéztük kívülről a bazilikát, én szívesen bementem volna, de ő nem akart; aztán meg felmentünk a várhoz is. Hangulatos volt a város, ez a része tele volt régi épülettel, pont ez adott a helynek egy sajátos karaktert. Néha túlzsúfoltnak is hatott az egész, de nem zavart, mert nem volt sok ember az utcákon.

A várból is nagyon szép kilátás tárult elénk, a lábunk alatt volt az egész város. Felültük az egyik kőfal tetejére, ami jó széles volt, így nem kellett attól félni, hogy leesünk. Anett a vállamnak dőlt, én átöleltem őt és simogattam a haját.

- Figyelj csak bébi… eszembe jutott, hogyha apádéknak olyan sok pénzük van, hogy fent tudják tartani a házat, a kocsit, meg a két motort, akkor hogyhogy nem tudtak téged támogatni a tanulásban? – kérdeztem.

- Na, te vagy az egyetlen, akinek ez feltűnt, ez tök jó – mormogta, majd elhúzódott tőlem és rám nézett. – Senki sem vette észre, hogy amíg én „nyomorogtam” Pesten, addig apámék nagyon jól éltek itt; csak mindenki mondogatta, hogy „milyen menő az apád a két motorral meg ezzel az autóval”… De amúgy ez csak a látszat, a kocsit meg a motorokat hitelre vette, a házat meg tényleg fel kellene újítani. Szóval az a helyzet, hogy amit megkeresnek, az elmegy a járművek részletfizetésére, vagy éppen valami alkatrészre, mert ezeken a szarokon mindig kell valamit cserélni. A ház már rohad, de apámat nem érdekli, ő csak a három kis házikedvencét tartja fontosnak. Az, hogy a lánya nem tudta kifizetni a fűtésszámlát télen, az őt nem izgatta; még úgy sem, hogy főleg miattuk választottam a gyógyszerészeti szakot, ami Pesten a legjobb, ezért ott kellett élnem. Neked sem azért adta oda apa az autót, mert olyan baromi kedves, hanem hogy mutogassa, hogy milyen jó cuccai vannak, és megteheti, hogy bárkinek odaadja.

- Értem, hát szarul hangzik nagyon, amit róluk mondtál. És mi van anyáddal, ő nem szól bele, hogy apád mire költhet? Végül is együtt keresik a pénzt, nem?

- Anyámat nem érdekli a pénz, néha rászól apámra, hogy „Zsolti, ezt a pénzt másra is lehet költeni”, de látszik rajta, hogy le se szarja az egészet, csak megemlíti, mert kötelességének érzi. Amúgy anyám csak kimegy a kertbe gondozni az ő kis szarait, elvan ő ott egész nyáron, mint aki be van szívva; nem igazán érdekli a valóság. Kivéve akkor, ha engem kell baszogatni, hogy miért hagytam abba az egyetemet.

- Ezek után ne csodálkozzanak rajta, hogy abbahagytad.

- Pedig látod, ezen a mai napig ki vannak akadva, főleg anyám, de apámat se kell félteni – mondta Anett. – Apámnak az a véleménye, hogy amikor ők fiatalok voltak anyával, nekik sem segített senki az egyetem alatt, ők segítség nélkül jutottak el idáig, hogy van egy saját gyógyszertáruk. Most szeretnék élvezni a pénz adta lehetőségeket, nem fognak nekem fizetni semmit, oldjam meg az életemet.

- De ez hogy volt, eljött az érettségi és azt mondták, hogy leveszik rólad a kezüket, most menj világgá? – kérdeztem.

- Hát azért nem, de mondták, hogy nem nagyon fognak tudni támogatni az egyetem alatt, és úgy vállaljam be, hogy dolgozom is mellette. Én meg bevállaltam, mert fogalmam sem volt, mit akarok kezdeni az életemmel, és ez tényleg egy jó útnak tűnt, hogy én is gyógyszerész legyek. Aztán amikor bekerültem a céghez, rájöttem, hogy engem ez a fajta munka sokkal jobban érdekel, minthogy a nyanyákkal társalogjak a gyógyszertárban, így abbahagytam a sulit. Persze aztán jól kiosztottak anyáék miatta, de nem érdekelt, mert nem ment jól és nem is szerettem. Különben is, érettségi után, tizenkilenc évesen még nem tudtam eldönteni, mit akarok csinálni az életben.

- És akkor azért volt fontos neked, hogy a cégen belül minél messzebb juss, hogy bizonyítsd anyádéknak hogy jól döntöttél? Vagy azért, hogy nehogy véletlenül újra anyagilag függnöd kelljen tőlük?

- Inkább az utóbbi – mondta. - Az, hogy bizonyítsak nekik, egyáltalán nem volt nekem fontos, de azt nem akartam, hogy még egyszer olyan helyzetbe kerüljek, hogy nincs pénzem alapvető dolgokra; és tőlük már nem akartam egyáltalán semmilyen segítséget kérni. Legyenek csak el a maguk világában, nyugodtan szarjanak a gyerekük fejére. A bátyám is így volt ezzel, csinált egy szakmát egy év alatt, aztán el is húzott otthonról, és ő is éli a maga életét. De amúgy rájöttem, hogy jót tett nekem, hogy nem pátyolgattak engem; mert tényleg félelmetes volt eleinte, hogy mindent magamnak kell előteremtenem, de nagyon jó, hogy így alakult, mert jobb volt ezt tizenkilenc évesen megszokni, mint mondjuk huszonhárom évesen.

- Hát igen, látom is rajtad, hogy magabiztos vagy és nem félsz semmitől – vigyorogtam.

- Na, hát az túlzás – mondta. – És te miért hagytad ott a sulit, neked is hülyék voltak a szüleid? Erről eddig nem nagyon meséltél.

- Hát, a faterom mindig is szigorú volt velem, de nem konkrétan miatta hagytam ott a sulit, hanem az is közrejátszott, hogy kirúgtak a csapatomból.

- Ezt még mindig nem mondtad el, hogy miért rúgtak ki.

- Elmondhatom… - vontam vállat. – Kivételesen nem az én hibám volt a dolog. Sok baja volt velem az edzőnek, mert nem voltam valami fegyelmezett, de mondjuk ez mindenkiről elmondható volt. Zűrös srácok jártak le oda focizni, voltunk legalább hárman-négyen, akik utáltuk egymást, és folyton ott tettünk keresztbe egymásnak, ahol tudtunk. Járt oda egy gazdag buzigyerek, aki azt hitte, ő szarta a spanyolviaszt, mert a faterja megvett neki minden menő sportcuccot, és lenézett minket, egyszerű külvárosi srácokat. Egyszer az volt, hogy az egyik srác akit kedveltem, összeverekedett ezzel a kis buzival, én meg semmit nem csináltam, csak szétválasztottam őket, és mondtam a srácnak, hogy nem éri meg a kis tetű miatt bajba kevernie magát. Aztán jött az edző, látta, hogy megint balhé volt, és kirúgott engem is, meg a srácot, akit meg akartam védeni, a gazdag buzi meg természetesen maradhatott. Volt már olyan, hogy párszor kigáncsoltam a köcsögöt, de most tényleg nem csináltam semmit, és engem is elküldött az edző. Azt mondta, elege van az állandó balhéinkból, ezért kitett mindkettőnket, de a gazdag köcsög persze érinthetetlen volt, mert gondolom az apja jó pénzt fizetett az edzőnek, hogy minden héten benne legyen a kölyke a kezdőcsapatban. Az a srác, akit meg akartam védeni utána le se szart engem, nem mondott semmit, amiért kirúgtak miatta, szóval kurvára nem érte meg az egész, és nagyon ki voltam akadva. Na ennyi a történet.

- És utána hagytad ott a sulit is.

- Igen… nem találtam a helyem sehol, úgy gondoltam, az a legkönnyebb, ha minden nap bejárok dolgozni, és hagyom az iskolát a francba. Apám ekkor mondhatni kitagadott, nem szólt hozzám, és azóta sem beszéltünk egymással. Tehát kitettek a csapatból, otthagytam a sulit, de dolgoztam, egy hónap után elköltöztem otthonról Csontihoz, én tartottam el magam. Jó érzés volt, hogy nem függök senkitől és semmitől.

- És nem bántad meg, hogy így döntöttél? – kérdezte.

- Nem – mondtam. – Szerintem mindennek oka van, lehet, hogy most nem lennék itt veled, ha tovább őröltem volna magam a mókuskerékben.

Ő csak bólintott, egy kis csend után így szólt:

- Néha nem tudlak hova tenni… elsőre azt gondoltam rólad, hogy minden ellen direkt lázadsz, például a suli ellen; meg hogy direkt bunkó vagy, csak hogy keménynek tűnjél. De aztán meglepődtem azon, ahogy bántál velem… sokkal jobban érezteted velem, hogy fontos vagyok neked, mint sok más pasi, akik igazi úriembereknek tűnnek első látásra, de aztán kiderül, hogy igazából önző faszfejek. Szóval érdekes benned ez a kettősség.

- Nem mondanám magam nagy lázadónak, egyszerűen csak úgy cselekszem, ahogy úgy érzem, hogy helyes lenne, és nem érdekel, hogy másoknak ez hogy tetszik. Sokszor nem éreztem magam jól a bőrömben, és sokáig kerestem az utamat.

- És megtaláltad? – kérdezte.

- Ja, azt hiszem, már rajta vagyok – mondtam.

Igen, ez így volt, volt jól fizető melóm, volt félretett pénzem, volt jó csajom, voltak barátaim, jó élmények értek… lesz majd kocsim is, lesz még jobb melóm is, majd elveszem feleségül Anettet, lesznek gyerekeink…

- Asszem ideje elszívni a nap első cigijét – mondtam, azzal elővettem a hátizsákomból egy doboz cigit, meg az öngyújtómat.

- Adsz nekem is egyet? – kérdezte Anett.

- Persze. Csak anyád meg ne lássa – mosolyogtam, azzal rágyújtottunk mindketten.

- Hagyjuk anyámat – mormogta.

- Tényleg cigiztél régen? – kérdeztem.

- Igen, miután meghalt Fruzsi, utána fél évig, de aztán leszoktam – mondta, közben a kezében lévő cigire nézett. – Vagyis azt hiszem, teljesen sosem szokom le, de legalább már nem hiányzik annyira. Havonta egy-két szál elég.

- Igen, meg néha egy-egy slukk az enyémből; azért látom, hogy csalsz – mondtam, mire ő csak vállat vont.

 - Hát ez van… eleve nem kellett volna rászokni, tudom. Amikor te voltál mélyponton, akkor mihez fordultál? – kérdezte.

- Hát… a barátaimhoz, meg ott volt a deszkázás. Meg néha csak jól kiütöttem magam.

- És amikor nagyon szar volt minden, nem vitted túlzásba? – kérdezte.

- Mit, az ivást? – kérdeztem vissza, ő meg bólintott. – Hát, nem nagyon. Ha valami nagyon szar dolog történt akkor aznap elmentünk a haverokkal inni, de másnap már nem folytattam ugyanezt; szóval szerintem nem vittem túlzásba. A másik dolog, ami megnyugtat, hogyha kimegyek deszkázni. És nem is kell feltétlenül lefárasztanom magam a pályán ahhoz, hogy jól érezzem magam; elég, ha zenét hallgatok és a városban gurulok… A gurulásról jut eszembe, még az is nagyon jó, ha egy kihalt úton vezetek és zenét hallgatok; és ilyenkor sem az a lényeg, hogy minél gyorsabban menjek, hanem egyszerűen csak jó érzés; ezért is akarok majd autót.

Akkor még nem tudtam, hogy idáig még nem éltem meg az igazi mélypontomat; tehát az élet igazi próbatétele még csak ezután következett.

- Értem… ezek jó dolgok tényleg – mondta.

- Hát igen… amúgy láttam a szobádban a képet rólad és Fruzsiról.

- Ja, igen, azt anya csinálta rólunk, de nem is tudtuk, hogy fényképez minket, ezért is raktam ki pont azt, mert legalább természetes volt – mondta, majd így folytatta: - Nem igazán sikerült feldolgoznom, hogy meghalt; ezért is kérdeztem, hogy te mit csinálsz, ha minden szar összejön.

- Megértem, hogy nem tudtad túltenni magad rajta – mondtam.

- Rajtad kívül nem nagyon beszéltem erről senkinek, akiket Pesten ismerek. Azért sem akartam visszajönni ide Egerbe a gyógyszertárba dolgozni, mert nem akarok itt élni többé; minden Fruzsira emlékeztet, még ilyen sok idő után is. Időnként jó hazajönni ide, de nem laknék már itt; ennek az időszaknak már vége… az én önálló életem Pesten kezdődött, ha visszajönnék ide, úgysem lenne semmi olyan, mint amilyen lehetett volna. Amikor nem bíztam magamban, féltem valamitől, egyedül voltam a véleményemmel mindenkivel szemben, mindig ő volt, aki erőt adott nekem. Már elfogadtam, hogy ennek vége, és egyedül kell megvívnom a magam csatáit… de például azért sem akarok bemenni a templomba, amit ma megnéztünk, mert ha ott vagyok, mindig elfog az érzés, hogy itt van velem, és olyankor sírni tudnék – mondta, majd rám nézett: - Tudom, biztosan nagyon hülyén hangzik ez az egész, nem akarlak ezzel terhelni.

- Jaj, dehogy terhelsz… örülök, ha elmondod nekem ezeket, főleg hogy nem nagyon hangoztatod.

- Hát, az ember nem nagyon mutatja ki, hogy mennyire esendő, csak annak, akit szeret… - mondta.

Én elmosolyodtam, magamhoz húztam és megpusziltam az arcát.

- De amúgy nem kell egyedül megvívnod a csatáidat – mondtam egy kis idő után, ő meg csak mosolygott.

Elszívtuk a cigit, aztán elmentünk kajálni egy közeli pizzériába; mire kiértünk, már lement a nap és teljesen besötétedett. A kocsiban ülve néha vetettem egy-egy pillantást Anettre, láttam rajta, hogy nagyon fáradt, az ablakhoz könyökölt, és úgy bámult ki a sötétségbe. Én is nagyon álmos voltam, de persze a vezetésből ez sem zökkentett ki, amúgy is imádtam este vezetni, mert olyankor minden nagyon csendes, és nem nagyon vannak rajtunk kívül az utakon.

Amikor hazaértünk, köszöntünk a szülőknek, nagyon megdicsértem Zsoltnak az autót; szerintem ha rajta múlt volna, reggelig erről beszélgettünk volna, de aztán Anett sikeresen kimentett.

Még csak este nyolc volt, de egyet értettünk abban Anettel, hogy már ideje aludni egy rendeset, így mentünk rögtön fürdeni, hogy aztán feküdhessünk le minél hamarabb. A fürdőszobában azért minden fáradtság ellenére jól megdugtam őt a zuhany alatt, ennek egyszerűen egyikünk sem bírt ellenállni… Ezután visszamentünk a szobába, és feküdtünk is; meztelenül összebújva aludtunk el a takaró alatt. Nagyon fáradt voltam, sajgott szinte az egész testem, hamar elnyomott az álom; az utolsó gondolatom az volt, hogy milyen jó egy ilyen pillanatban átölelni őt.

***

Két hét múlva szombat reggel megérkeztem Anetthez, megbeszéltük, hogy elmegyünk kirándulni messzebbre, így erre az alkalomra kölcsönkértem Sanyi Hondáját, hogy ne csak a Normafáig tudjunk menni. Szerencsére Sanyi barátom ide is adta a kocsit, mondta, hogy ő szombaton még túl másnapos ahhoz, hogy biztonságosan használni tudja; és nem is volt rám egyáltalán megsértődve, hogy már nem dolgozom nála, persze nem is haraggal váltunk el.

Még csak reggel kilenc volt, reméltem, hogy nem lesznek sokan, de amilyen úton szeretnék menni, arra általában nem nagyon járnak. Amikor kiszálltam pont megérkezett Anett, rám mosolygott, én meg átöleltem, és megcsókoltam, ezután végignéztem rajta. Farmer és sportcipő volt rajta, meg fekete bőrkabát, alatta fehér adidas pulcsival.

- Te még így is szexi vagy – vigyorogtam.

- Kösz, te is – mondta, majd még egyszer megcsókolt.

- Tudom, hát én mindig az vagyok – mondtam, ő csak a szemét forgatta, aztán beszálltunk a kocsiba.

- Milyen autó ez, Honda? – kérdezte Anett.

- Igen, bébi, ez egy Honda Accord, apád kocsija után ez a második legjobb, amit vezettem – mondtam.

- Látom, tud menni 220-al – nézett a sebességmérőre.

- Azért annyival nem… de akarod tudni, hogy mennyi a legtöbb, amivel megy? – néztem rá mosolyogva.

- Nem, kösz – mondta Anett, sejtettem, hogy ezt válaszolja majd.

- Jól van, nem is lépném át a sebességhatárt, nem akarok büntetést. Különben ahol megyünk, nem nagyon lehet gyorsan menni, maximum akkor, ha használhatom a szembe sávot is.

- Inkább ne használd, kérlek – mondta Anett, azzal bekötötte magát. – És hova megyünk?

- Hát Esztergomba, ahogy megbeszéltük – mondtam. – Visegrád túl közel van, és odafelé unalmas az út.

- Jól van… mivel szereztél kocsit, meg te fizeted a benzint, ezért majd meghívlak ott kajálni.

- Jaj, kicsim, tudod jól, hogy nem szeretem, ha meghívsz bármire is.

- Pedig szokj hozzá, hogy nem várom el, hogy mindent te fizess.

- Te egy tündér vagy, komolyan – mormogtam, azzal elindultunk.

Dobogókő felöl mentünk le Esztergomba, ami egy nagyon kanyargós hegyi út volt, sajnos néha a Volánbusz is keresztezte az utunkat, ott cammogott előttem, de ezzel a kocsival azért szerencsére gyorsan meg tudtam előzni. Volt egy-két kamion az út vége felé, amiket képtelenség volt megelőzni, így hetvennel vánszorogtunk. Ennek ellenére nem bántam meg, hogy erre jöttem, mert szerettem ezt a kanyarokkal teli utat, és itt legalább kihívás volt vezetni, nem csak annyiból állt az egész, mint az autópályán, hogy gondolkodás nélkül nyomom a gázt.

Nemsokára megérkeztünk, a Duna partnál álltam meg, kiszálltunk a kocsiból.

- Ja, amúgy visszafelé te vezetsz – mondtam Anettnek, ő persze azonnal tiltakozni kezdett.

- Persze, az biztos, hogy én nem vezetek – mondta.

Már Egerben is szerettem volna, hogy vezessen, de az apja kocsiját nem akartam neki odaadni, az nem mutatja azt, hogy bízom benne. De így, hogy odaadom neki az én haverom kocsiját, láthatja, hogy nem féltem tőle az autót; az apja kocsiját nem lett volna nagy dolog átengednem neki, hiszen az az ő felelőssége, ha összetöri, ahhoz nekem semmi közöm… Szerettem volna, ha tudja, hogy bízom benne, ha már ő nem is bízik magában, ami a vezetést illeti. Meg akartam neki mutatni, hogy nincs mitől félnie.

- Na, ne mondj már nemet rögtön elsőre, még meg sem próbáltad… nincs ebben semmi nehéz, megyünk végig az úton, nem kell gyorsan menni, lesz időd mindenre odafigyelni – mondtam.

- Norbi, nem szeretnék vezetni – mondta Anett határozottan.

- Csak próbáld meg a kedvemért, ha nem tetszik, cserélünk, rendben? – kérdeztem. – Nem lehet semmi gond, maximum megyünk hatvannal, és ennyi.

- De miért szeretnéd te ezt? – kérdezte.

- Hogy bízzál magadban, azért… te vagy a nagy főnökasszony a munkahelyeden, akkor nehogy már megijedj ettől az egytonnás vasdarabtól – néztem a kocsira. – Különben is, van jogsid, semmi olyat nem kell csinálni, amihez nem értesz.

- Legutóbb két éve vezettem, és azt sem szívesen, tényleg muszáj ezt? – nézett rám.

- Figyelj, te mondtad, hogy szereted a kihívásokat, akkor tekintsd ezt is egy lehetőségnek, hogy végre megszabadulhatsz ettől a nevetséges félelmedtől.

- Csak szerinted nevetséges – mondta Anett.

- Jó, én ezt nem akarom megítélni, de akkor is próbáld meg, és ne állj úgy hozzá, hogy nem fog menni.

- Jó, még meggondolom – mondta.

- Rendben… itt leszek melletted, nem lesz semmi gond – mosolyogtam, azzal átöleltem a vállát, és mentünk várost nézni.

Gyorsan eltelt ez a nap is, bejártuk a belvárost, ettünk az egyik étteremben, sétálgattunk a Duna parton, aztán öt körül, amikor már besötétedett, indultunk vissza a kocsihoz.

- Na hajrá – mondtam Anettnek, amikor megláttam a Hondát, majd átnyújtottam neki a kocsi kulcsot.

- Na jó, ha mindenképpen ezt akarod – sóhajtotta.

- Meg fogod még köszönni – vigyorogtam rá.

Nem féltem, hogy elront valamit, szerintem neki csak annyi kellett, hogy valaki biztassa egy kicsit, és utána már minden menni fog. Gondolom az apja nem foglalkozott vele, hogy egyik napról a másikra abbahagyta a vezetést; Zsolt nem tűnt olyannak, mint akinek sok türelme van foglalkozni az emberekkel.

Beszálltunk, ő nem gondolkodott sokat, elindította a kocsit, és már mentünk is, én csak az irányt mutattam neki. Amikor rátértünk a hazafelé vezető útra, így szóltam:

- Na látod, lófasz az egész, megy ez neked – mosolyogtam.

- Azt sosem mondtam, hogy nem megy, csak nem vagyok hozzászokva, mivel nem szerettem… - mondta.

- Majd most megszereted – mondtam, majd az előttünk lévő útra mutattam: - Látod, nincsenek rajtunk kívül, úgy mész, ahogy akarsz – azzal bekapcsoltam a rádiót és kényelmesen hátradőltem.

- Ilyen nyugodt vagy? – kérdezte.

- Persze – mondtam lazán.

- Na jó – mosolygott.

Nemsokára azt vettem észre, hogy hatvan helyett már nyolcvan-kilencvennel megyünk, ránéztem Anettre, láttam rajta, hogy már tökre megbarátkozott a helyzettel.

- Na, csak nem tetszik a dolog? – kérdeztem.

- Hát, eszembe jutott, hogy miért is kezdtem el ezt az egészet – mosolygott.

- Na látod… - mondtam. – Nagyon jó dolog a vezetés, ki tudsz kapcsolódni közben, nem gondolsz a sok faszságra… de ha gondolod, Dobogókőnél cserélhetünk.

- Nem vagyok benne biztos, hogy szeretnék cserélni – mondta.

- Jól van – vigyorogtam, örültem, hogy ilyen jól sült el a dolog, és nem kezdett el nekem hisztizni, hogy ez egy nagy szar, és kurvára nem akar vezetni. Szerintem jobb helyet nem is választhattam volna, hogy kipróbálja az autót, mert ez nem volt olyan forgalmas út, ha túl lassan is megyünk, majd megelőznek…

- Látod, nem kell róla lemondanod, hogy valaha legyen még kocsid – mondtam később.

- Azért nem hiszem, hogy szeretnék… majd ha te megveszed a tiédet, utazom abban – mondta.

- Ja, de arra még várni kell egy kicsit.

- Tényleg, mikorra tervezed, hogy megveszed? – kérdezte.

- Fogalmam sincs – mondtam. – Egyelőre nem sikerül annyit félretenni, amennyit szeretnék, majd tavasszal meglátom.

- Miért, mennyi hiányzik még? Ne segítsek? – kérdezte.

- Jaj, ne akarj itt nekem jótékonykodni, majd megoldom ezt is, mint mindent. Különben már meg tudnám venni, de akkor elfogy az összes pénzem, azt meg nem szeretem, hiszen bármikor jöhet valami, amire kellhet a pénz és ami fontosabb mint egy autó.

- Ez jó gondolat – mondta Anett. – De ha úgy érzed, mégis csak segítsek, akkor szólj.

- Jó, de nem kell – mondtam, majd megkérdeztem kis idő után: - És te milyen autót akartál venni amikor még be akartad járni az országot?

- Peugeot 206-ot, már ki is volt nézve, az egyik közeli szomszédé volt.

- Ja, az jó autó… lányoknak – tettem hozzá.

- Na, hagyjad már, jó volt az, olyan szép kék volt.

- Jellemző, a nőknek a kocsiknál a szín számít – mormogtam.

- Az lehet, de nekem nem csak ez számított. Elég olcsó volt, úgy volt, hogy az egész család összedobja nekem az árát érettségi ajándékként… de mivel meghalt Fruzsi, azután már az volt a legutolsó gondom, hogy milyen autóm legyen, örültem, hogy mire eljött az érettségi, annyira összeszedtem magam, hogy azt meg tudjam csinálni.

- Hát igen, megértem… de azóta sem gondoltál rá, hogy azért jó lenne megvalósítani a régi terveket?

- Nem, mert ezt az egészet Fruzsival ketten terveztük, hogy hova fogunk elmenni az egyik nyáron; már meg volt rajzolva az útvonal a térképen… nélküle meg minek mentem volna?

- És ahhoz mit szólsz, hogy mi ketten menjünk?

- Mikor, most nyáron? – kérdezett vissza.

- Persze, vagy amikor akarsz… kiveszünk két hét szabadságot, és megyünk ahova csak akarunk.

- Jól hangzik… - mondta, láttam rajta, hogy egy kicsit fellelkesült erre a gondolatra. – Jó, menjünk… ha nyárra sem sikerül megvenned a kocsit, akkor tényleg bele fogok segíteni, ha szeretnéd, ha nem.

- Ne aggódj, tavaszra meglesz – mondtam.

- Jó, de szólj, ha mégis tehetek valamit az ügy érdekében.

- Már annyi is elég, ha jössz velem – mondtam.

- Vagyis inkább te jössz velem, mert ezek az én terveim voltak.

- Jól van, bocsáss meg – vigyorogtam, azzal megsimogattam az arcát.

Hazafelé megálltunk Újpesten, hogy visszaadjam Sanyinak az autót, addig végig Anett vezetett, hagytam őt kibontakozni; a Megyeri hídon mentünk is 100-al, ami a max sebességhatár volt ott. Ezután metróval hazamentünk, előtte beugrottunk a Mekibe venni magunknak egy kis kaját otthonra.

A liftben Anett átölelte a vállam és így szólt:

- Ez aranyos volt tőled nagyon, hogy azt akartad, én vezessek és hogy majd elmegyünk erre az országos túrára.
- Látod, pedig eleinte hogy tiltakoztál… és mondtam, hogy meg fogod még nekem köszönni, de nem gondoltam, hogy ilyen hamar – mondtam, azzal megcsókoltam, nagyon örültem, hogy így bevált a tervem.