Pénteken délután fél hatkor Anettel a
buszmegállóban találkoztunk a Stadionoknál, én vártam rá vagy két percet, mire
végre megjelent.
- Na szia, megvettem a jegyeket – mondta
azzal felmutatta nekem a két jegyet.
- Jól van, nem én vagyok az ellenőr –
mosolyogtam, azzal megcsókoltam. – Tehát el tudtál jönni időben…
Végignéztem rajta, rögtön munkából jött, az
irodai ruhája volt rajta, fekete feszülős nadrág és fehér ing, amire rávett egy
fekete bőrkabátot, igazán szexi volt így.
- Hát látod, hogy itt vagyok – mondta. –
Különben is, bementem reggel nyolcra, meg minden nap legalább két órát
túlórázom, úgyhogy leszállhatnak rólam.
- Jaja, igazad is van. Indulás előtt még el
tudok szívni egy cigit?
- Igen, van még idő – mondta.
Cigizés közben megkérdeztem, mennyi volt a
buszjegy, hogy visszaadhassam neki a részemet.
- Hagyd, ezt fizetem én – mondta.
- Ne hülyéskedj már… - mordultam fel.
- De komolyan – mondta határozottan. – Én
hívtalak el, tehát fizetem a jegyedet.
- Jaj, ne csináld már ezt, tényleg…
- Te ne csináld, hogy azt hiszed, mert te
vagy a férfi, mindent neked kell fizetni.
- Hát de nem is neked kellene ezeket
fizetned.
- Már így is jóval több dolgot fizettél te,
szóval szerintem hagyjuk ezt az egészet.
- Jó, akkor majd meghívlak valami étterembe
– mondtam, persze ennek nem nagyon örültem, mert biztos drágábban jövök majd
ki, mint a buszjeggyel, de nem érdekelt.
- Nem kell, sőt mondtam, hogy van egy rakat
pénz a SZÉP kártyámon, már azt sem tudom, mire költsem, szóval majd eszünk
abból étteremben.
Ez válasz olyan szinten nem tetszett, hogy
hirtelen nem is mondtam semmit, csak elfintorodtam.
- Milyen jó, hogy neked mindened megvan, és
nem jelent semmit, ha meghívlak kajálni – mondtam aztán.
Ő csak vállat vont.
- Éltem már úgy, hogy kölcsön kellett
kérnem, hogy ki tudjam fizetni a fűtésszámlát, és nem volt túl jó buli, úgyhogy
inkább ez, mint az, ha nem gond. De értékelem a kedvességedet – mondta.
- Jó, csak ez szar, hogy nem tudlak úgy
elvinni valahova, hogy tudom, hogy ez neked nem nagy dolog, mert bármikor
megengedheted magadnak.
- Ez hülyeség, mert az hogy elmegyünk
együtt valahova, azért jó, mert együtt vagyunk, és nem azért, mert kifizetted
nekem… egyedül biztosan nem járnék étterembe.
- Értem – mormogtam, annyira nem győzött
meg.
Nekem nem esett jól, hogy ő akarja fizetni
a dolgokat, hiába volt jóval több pénze, mint nekem. Laurával mindent felesben
fizettünk, azzal semmi bajom nem volt; de Anettnél más volt a helyzet, neki
sokkal jobban meg akartam felelni. Igen, lehet hogy az öt év korkülönbséget
akartam ezzel mindenáron kompenzálni, de így egyszerűen nem érezném jól magam, ha
ő fizetne mindent magának. Ilyenkor hirtelen nem értettem, hogy miért van rám
szüksége; de persze tudtam, hogy a szeretetet nem pénzben mérik, és szar is
lenne, ha csak ki akarna használni, de nem értettem, hogy tud rám felnézni, ha
tudja, hogy nincs rá szüksége, hogy bármit is megvegyek neki, meg azt is tudja,
hogy nem állok annyira jól anyagilag, mint ő.
Érdekes volt ez az egész, mert jogos volt a
kérdés, hogy egy olyan nő, aki bármit megvehet magának miért van egy átlagos
anyagi helyzetű sráccal, és tudtam hogy azért van velem, mert szeret velem
lenni, de ez az egész egy kicsit szar volt nekem, hogy én anyagilag nem tudok
neki támaszt nyújtani.
Persze, tudtam én előre, hogy mit vállalok,
és nem is akartam, hogy kisebbségi komplexusom legyen mellette, de akaratlanul
sem tetszett nekem ez a helyzet.
- Legalább tudhatod, hogy nem a pénzedért
vagyok veled – mondta aztán.
- Amiatt nehéz lenne – mondtam.
- Akkor meg ne rágódj ezen többet…
Megvettem a jegyedet, mert én hívtalak meg Egerbe.
- Jó… köszönöm – mondtam.
Kivette a kezemből a cigit, és szívott
egyet belőle. Kívülről nézve nagyon furcsa volt ez a kapcsolat, hogy egy ilyen
nő miért van együtt egy ilyen sráccal, de amikor a szemébe néztem, és láttam,
hogy hogyan néz rám, akkor az eloszlatott bennem minden kételyt; teljesen
természetes volt, hogy mi együtt vagyunk.
Az úton nem történt sok minden,
kényelmetlen volt a busz, nem fért el a lábam rendesen. Én főleg zenét
hallgattam, Anett meg egy könyvet olvasott, de aztán kikaptam a kezéből és
elkezdtem neki hangosan felolvasni hülyeségeket, amiket én magam költöttem.
Kérdeztem is tőle, hogy hogy bírja ezeket az utazásokat, ő erre azt mondta,
hogy most hogy itt vagyok és így viselkedek, még nehezebben.
- Na kösz szépen, hát ezért jöttem veled… -
mormogtam. – Amúgy mikor érünk oda, nagyon kényelmetlen ez a buszozás.
- Hát két óra az út, ebből már eltelt
negyven perc, szóval még egy óra húsz perc – mosolygott Anett.
- Nagyon jó – sóhajtottam. – Na és amúgy
mit fogunk majd csinálni holnap, hova szeretnél majd elvinni?
- Gondoltam menjünk el kirándulni, aztán
megnézhetnénk az egri várat, azért azt illik látni, ha már Egerben vagy.
- Igen, én is teljesen így gondolom –
vigyorogtam. – Meg megnézzük, hova jártál középiskolába, elmegyünk a Dobó
István Gimnáziumba.
- Mikor mondtam én neked, hogy oda jártam?
– csodálkozott Anett.
- Nem mondtad, de gondoltam így nevezték el
a város egyetlen középsuliját.
- Milyen „egyetlen középsuliját”? Jártál te
már Pesten kívül más városban?
- Jaj nyugi, csak szívatlak. Meg gondolom a
Gárdonyi Géza utcában laksz, és sok a török étterem mindenfelé.
- Igen, kár hogy már 1699 óta nincsenek
törökök Magyarországon.
- Jó, tudom, de te ezt így vágod?
- Jó vagyok töriből – mondta.
- Örülök hogy abban is jó vagy –
mosolyogtam kajánul. – De amúgy maradtak török építmények a városban?
- Persze, majd megnézhetjük azokat is.
- Rendben, ki ne hagyjuk – gúnyolódtam. –
Na és amúgy mit lehetett Egerben csinálni suli után, hogyan szórakoztál?
- Hát drágám, attól mert még kisváros,
Egerben is sok mindent lehetett csinálni. Például suli után kézilabda edzésre
jártam vagy pedig spanyol órára, szóval minden nap akadt valami. Meg simán kint
maradhattunk sokáig a barátokkal a városban mert viszonylag biztonságos
környéken laktunk; nem kellett attól félni, hogy bajunk esik. Hétvégén
elmentünk kocsmába a belvárosba, vagy kimentünk néha vízilabdameccsre is, szóval
azért el tudtam foglalni magam.
- Nem is hangzik rosszul – mondtam.
- Igen, nagyon jó volt, de így
visszatekintve olyan, mintha egy másik életben történt volna, annyira
megváltozott minden.
- Hát igen, elhiszem – mondtam, tudtam,
hogy ezzel a barátnője elvesztésére célzott.
Hosszas kanyargás után nyolc körül
megérkeztük Egerbe; már sötét volt, fáradt és nyűgös voltam; a kajáláson,
fürdésen és az esti szexen kívül semmihez nem volt kedvem. Ehelyett meg Anett
szüleivel kell bájologni, elvileg az anyja készít nekünk valami vacsorát, így
velük kell majd beszélgetni az asztalnál. Nem voltam hozzászokva ezekhez a
családi eseményekhez, nálunk csak kb. tizennégy éves koromig volt divat, hogy
összeül a család és beszélgetünk, utána én már mindig leléptem a haverokhoz,
nem otthon jópofiztam a családdal. Lauráéknál sem ez volt a helyzet, az anyja
meg a sárkány nagyanyja nem erőltették, hogy összeüljenek együtt.
Tartottam attól, hogy Anett szülei kikérdeznek
engem mindenféle faszságról, és hát az én életem egyáltalán nem olyan, hogy
bármivel is tudjak büszkélkedni… az egyetlen jó dolog amit elértem az az volt,
hogy egy olyan nő, mint a lányuk, szóba állt velem, de hát ezt mégsem mondhattam
nekik. Szóval egyáltalán nem volt kedvem ehhez az egészhez, de még mindig
inkább ez, mint egész hétvégén egyedül dögleni otthon. De legalább holnap nem
leszünk otthon, és a nagy közös családi ebédet megúszom.
A buszozás után a változatosság kedvéért
busszal mentünk be a kertvárosba a szülők családi házához. Szép, rendezett
környék volt, amiről látszott, hogy gazdagok lakják, bár a sötétség miatt nem
tudtam annyira megfigyelni a környezetet.
- Na, ez az – mondta Anett, amikor
megálltunk az egyik kapu előtt.
- Jól van – mondtam, tőlem aztán bármelyik
ház lehetett volna, a sötétben mindegyik egyformának tűnt. – Na csapassuk
akkor. Szeretnék minél hamarabb túlesni ezen, hogy aztán végre csak kettesben
lehessünk, és nyugi legyen.
- Rendben, majd rövidre fogjuk anyáékkal,
ígérem – mosolygott Anett.
- Úgy legyen – mondtam.
Bementünk a kertkapun, aztán meg a bejárati
ajtón.
- Sziasztok! – kiáltotta Anett, amikor
beléptünk az előszobába.
Nemsokára megjelent az anyja, látszott
rajta, hogy már készenlétben volt, minden másodpercben számított az
érkezésünkre.
- Hát megjöttetek? – kérdezte mosolyogva.
- Nem, még Pesten vagyunk – mondta Anett,
aztán megölelte az anyját, majd felém fordult. – Bemutatom a barátomat, Norbit.
Én vigyorogtam, mint egy hülye, és kezet
fogtam az anyjával, akit, mint megtudtam, Júliának hívtak. Vörös hajú,
középkorú nő volt, nem volt olyan magabiztos, mint Anett, inkább szerényebb
asszony benyomását keltette, de barátságos volt; mosolyogva mondta, hogy
szólítsam Julinak.
- Na, szólok apádnak is, hogy megjöttetek –
mondta aztán Anettnek. – Csak most megy az Egyenes beszéd, az elől nem könnyű
elrángatni – azzal bement a nappaliba.
- Még mindig nézi azt a szart? – kérdezte
Anett.
- Minden este nézi – szólt vissza az anyja.
Mi letettük a két utazótáskát, Anett
levette a kabátját, én meg a pulcsimat, majd adott nekem egy papucsot, amit itt
tudok hordani.
Ekkor megjelent az apja, első látásra
szigorú embernek tűnt, de aztán kiderült, hogy egész jófej.
- Na hello – szólt nagy komolyan, előbb
nyújtott nekem kezet, minthogy Anettet üdvözölte volna.
Bemutatkoztunk, őt Zsoltnak hívták;
nagydarab, mackós külsejű ember volt őszülő hajjal, de azért nem tűnt egy lusta
kanapéhuszárnak. Első látásra egyikükről sem hittem volna, hogy gyógyszerészek
voltak.
Zsolt megölelte Anettet, megkérdezte az
ilyenkor szokásos dolgokat, hogy milyen volt az út, fáradtak vagyunk-e, stb,
majd hátba veregetett engem és így szólt:
- Érezd otthon magad, ne legyél
megszeppenve, hozott már haza sokkal rosszabbakat is ez a lány…
Én erre nem tudtam mit mondani, csak
mosolyogva bólintottam.
- Na, gyertek majd enni, ne szarakodjatok
sokat, mert már így is sokat vártam az ételre – mondta, azzal ő is visszament.
Mi Anettel fogtuk a táskáinkat, felmentünk az
emeletre a szobájába, és becsukta az ajtót. Legalább kétszer akkora volt a
szobája, mint ahol én töltöttem a fiatalságomat, nem tipikus lányos helyiség
volt, olyan kellemes volt az egész, illett hozzá. A falak sárgára voltak
festve, volt egy nagy ágy, íróasztal, könyvespolc, ruhásszekrény, de azért az
látszott, hogy nem volt napi használatban a szoba.
- Ez most mit jelentett faterodnál,
szimpatikus vagyok neki, vagy sem? – kérdeztem.
- Szerintem az vagy, de amúgy ne foglalkozz
vele, csomó hülyeséget beszél – mosolygott. – Én most átöltözöm, mert reggel óta ebben a
cuccban vagyok.
- Jól van, én átöltöztem otthon, nekem nem
kell – mondtam, azzal leültem az ágyra.
Ő szekrényhez lépett, kivett egy pólót meg
egy nadrágot, én néztem, hogy levetkőzik, amikor már csak egy bugyi volt rajta,
így szóltam:
- Hmm, gyere, ülj az ölembe.
- Majd később, szívem… – mondta, azzal
sajnos felvette a pólót.
- Most semmi máshoz nincs kedvem, minthogy
végigdöntselek az ágyon, megdugjalak, és aludjunk – mondtam.
- Csak egyszer dugnál meg? – vonta fel a
szemöldökét.
- Egyelőre igen, most hulla fáradt vagyok.
De hajnalban aztán folytatnánk… te kis telhetetlen.
Ő erre elmosolyodott, aztán felvette a
nadrágot is. Én odaléptem hozzá, megcsókoltam, közben megfogtam a mellét; aztán
átölelt, és olyan vággyal viszonozta a csókot, hogy egy idő után éreztem, túl
szűk lesz a nadrág…
- Na jó, lehet, hogy nem csak egyszer
duglak meg – mondtam aztán.
Nem szólt semmit, csak újra megcsókolt, én
az arcát simogattam, a másik kezemmel továbbra is a mellét fogdostam.
- Most tényleg muszáj lemenni? – kérdeztem.
- Essünk túl rajta… - mormogta.
- De ez olyan gáz ott üldögélni a
szüleiddel, miközben én csak is arra fogok gondolni, hogyan foglak majd szétkefélni.
- Hú, mindig úgy beindítasz, ha ezt mondod
– mosolygott, majd hozzátette: - De apám jelenlétében szerintem nem fogsz erre
gondolni.
- Ja, pedig sokkal kellemesebb gondolat,
mint hülyeségekről beszélgetni.
- Tudom… és én is megszoktam, hogy nem kell
azt tenni, amit mások akarnak, de most mégis csak az ő házukban vagyunk.
- Hát jó… meg majd este mindent bepótolunk.
Kis idő után, amikor megnyugodtunk
mindketten, lementünk a szülőkhöz a konyhába. Én levettem a sapkámat, mielőtt
az asztalhoz ültem volna; ne gondolják, hogy milyen bunkó vagyok. Zsolt már ott
ült, mi is leültünk, aztán Juli hozta az ételt, szerencsére normális kaját
csinált, sonkás melegszedvicset; nem lett volna kedvem semmilyen
pacalpörkölt-szerű hülyeséghez.
- Na és hogy megy a munka, nem szakadsz
meg? – kérdezte Zsolt Anettől, tehát megint jöttek a felesleges és unalmas
kérdések.
- Jól megy, és ahhoz képest, hogy napi
tíz órát dolgozom, nem is vagyok annyira fáradt – mondta Anett.
- Túlhajszolod magad, szerintem napi
tíz óra az rengeteg… - aggodalmaskodott Juli.
- Gyorsan telik az idő – mondta Anett.
- Azért hidd el, hogy sokkal jobb lenne
neked a gyógyszertárban – folytatta Juli, én meg magamban morgolódtam, hogy
miért kell rögtön ilyen faszságokkal fárasztani, Anett is így volt ezzel.
- Na jó, szerintem hagyjuk ezt… Mondtam
már, hogy nem akarok a gyógyszertárban dolgozni.
- De nem kellene napi tíz órát dolgoznod –
mondta Zsolt.
- Ja, és mi van a szombattal? – kérdezte
Anett.
- Tudod jól, hogy három hónapja felvettük
Jucikát, majd ő dolgozik szombaton – legyintett Zsolt.
- Igen, és sokkal jobb lenne, ha Juci
helyett te dolgoznál ott, sajnos néha elég hülyeségeket csinál – tette hozzá
Juli.
- Oké, de nem fogok a gyógyszertárban
dolgozni, mert otthagytam az iskolát, és nem fogok visszamenni… Különben jó
nekem most a munkahelyemen, szeretem ezt csinálni.
- Jól van, jól van, fejezzük be ezt… -
mondta Zsolt. – Csak anyád sajnos mindig elfeledkezik magáról – nézett Julira
jelentőségteljesen.
- Na, apa azért téged sem kell félteni, ha
az én kioktatásomról van szó – mondta Anett. Én csodálkoztam, hogy szüleinek
nem mesél azokról a dolgokról, amikről nekem, például hogy az ő csapata nyert
valami negyedéves díjat; mintha előttük nem is akarna beszélni a munkájáról,
hiszen mindegy mit mond, úgysem ismerik majd el.
- Jó, hát én csak jót akarok neked, de ha
ez így neked jó, akkor rendben van a dolog – mondta, aztán rám nézett. – Na
beszéljünk inkább arról, hogy hol ismerkedtetek meg.
- Egy szórakozóhelyen – mondtam.
- Vagyis inkább kocsmában – javított ki
Anett, én meg örültem, hogy nem akarja jobb színben feltűntetni a dolgokat,
ezért aztán én sem tettem.
- Hát ott is lehet szórakozni – mondtam. –
De igazából a kocsma előtt találkoztunk, én kimentem cigizni, Anett meg már
kint volt.
- Remélem ő nem cigizett! – kapta el a
lényeget Juli.
- Jaj, dehogy, isten ments… - mondtam kissé
ironikusan, de nem vették észre.
- Ne is cigizzen, ha már végre egyszer
leszokott róla… - mondta Zsolt, én meg Anettra néztem.
- Na, nem is tudtam, hogy cigiztél régen.
Ő csak vállat vont, Zsolt felelt helyette:
- Igen, akkor szokott rá, amikor meghalt a
barátnője, nehéz időszak volt… bár az is igaz, hogy már előtte is néha néha
rágyújtottak együtt, szóval nem volt meglepő, hogy utána rászokott. De
szerencsére, mivel a szülei annyit rágták a fülét, abbahagyta.
- Nem miattatok hagytam abba – mondta
Anett.
- Jó igen, de nagyon segített az is, hogy
állandóan mondogattuk, nem? – kérdezte Zsolt.
- Erre inkább nem mondok semmit – mormogta
Anett.
Egy kis szünet után Zsolt megtörte a
csendet, úgy látszik nem nagyon bírt csöndben maradni:
- És holnap mit fogtok csinálni?
- Arra gondoltam elmegyünk kirándulni, meg
várost nézni – mondta Anett.
- Aha, és mivel mennétek?
- Busszal, gondolom, mi mással – mondta Anett.
Én nem álltam meg, hogy meg ne szólaljak:
- Jaj de jó, megint buszozunk…
- Hát vigyétek el a kocsit! – ajánlotta
Zsolt.
- Na hagyjuk ezt, én nem fogok vezetni –
mondta Anett, mire Zsolt így szólt:
- Nem is kell neked vezetned, majd vezet a
barátod… - azzal hozzám fordult: - Van jogsid, nem?
- Van persze – mondtam. – Tényleg ideadná
nekem az autóját?
- Hát még jó… - mondta Zsolt. – Én is
tudom, milyen rossz a buszon zötyögni, én a motorral húzok egy kis gázt, és már
ott is hagyom azt a nagy lomha büdös buszt… szóval vigyétek csak az autót.
Hacsak nem akarod vinni az egyik motort, de az nekem kell holnap, úgyhogy nem
adom.
- Motorra nincs jogsim – mondtam.
- Nem is baj… - mondta Juli. – Örülök, hogy
Anett végül nem kapott rá erre, azért a motor sokkal veszélyesebb.
- Ugyan már, akkor miért akarsz tavasszal
mindig inkább motorral jönni a Tescoba és nem autóval? – kérdezte Zsolt a
feleségétől, majd újra hozzám fordult: - És motorozni nem akarsz majd? Sokkal
praktikusabb néha az autónál, ha dugó van, simán elmegyek a kocsik mellett…
Néha átmegyek Miskolcra a haverokhoz kártyázni, sokszor beáll a főút, de én
csak elsuhanok a tehetetlen autósok mellett.
- Hát értem, de mostanában biztos nem
akarok motorozni, egyelőre autót szeretnék venni – mondtam.
- Na, és milyet? – kérdezte.
- Még nem tudom, majd megnézem, milyenek
vannak, ha aktuális lesz – mondtam.
- Na, de azért csak van valami, amit
szeretnél…
- Amit szeretnék, az egy Subaru Impreza, de
arra nyilván nincs pénzem – mondtam.
- Pedig az jó választás lenne, egymillió
környékén már vannak használható darabok – mondta Zsolt, én meg azon tűnődtem,
mikor lesz nekem egymillióm egy autóra. – Aztán megveszed azt, és kicsit még
költesz rá, akkor nagyon jó kocsi lesz belőle. Én is egymillióért vettem az
autómat, költöttem már rá egy keveset, de már majdnem minden rendben van vele…
- Azt inkább ne részletezd, Zsolti, hogy
mennyit költöttél az autóra, mert abból már kétszer is felújíthattuk volna a
házat – mondta Juli. – A motorok árából meg vehettünk volna egy-egy jó autót a
gyerekeknek is.
- A gyerekek majd megveszik maguknak az
autót, ha akarják – mondta Zsolt.
Anett erre csak a szemét forgatta, de nem
szólt semmit. Nemsokára megettük a kaját, illedelmesen megköszöntük, majd
visszamentünk a szobába.
- Nem volt olyan vészes, de azért tudják,
hogyan stresszeljenek téged – mondtam Anettnak.
- Ehhez értenek a legjobban – mondta. – Meg
milyen kedvesek voltak, hogy rólad alig kérdeztek, csak lökték a saját
baromságaikat.
- Nem zavart, hogy nem kérdeztek rólam
semmit, most mégis mit tudtam volna mondani?
- Nem tudom, de sokkal normálisabban viselkedtek
volna, ha nem a saját bajaikat lökték volna már megint… Na mindegy; menjünk
fürdeni, hogy minél hamarabb aludjunk.
- Aludjunk? – néztem rá csodálkozva. – És a
szexszel mi lesz?
- Na, így értettem… - mondta, azzal a
szekrényhez lépett, és kivett két törölközőt. – Van itt fent is egy fürdőszoba,
ezt csak a miénk, mert anyáék a lentit használják, meg nekik ott van a
hálószobájuk is.
- Na, ez jól hangzik, hogy nem járkálnak
fel, mert nem fognak ránk nyitni szex közben – vigyorogtam.
- Hát igen – mosolygott ő is.
Ahogy kiléptünk a szobából, lentről felszólt
Juli:
- Anett, nem jöttök le megnézni a kertet?
- Most, a sötétben? – kérdezett vissza
Anett értetlenül.
- Hát felkapcsolom a kinti villanyt.
Ültettem új növényeket, múltkor meg sem nézted őket, meg az új csemetefákat se
láttad.
- És biztos, hogy ezt most azonnal látni
kell?
- Hát holnap úgysem lesztek itthon, most
meg eszembe jutott.
- Jó, mindjárt – mormogta Anett, majd
hozzám fordult: - Én lemegyek, addig úgysem hagy békén, amíg meg nem néztem… te
fürödj meg addig, aztán utána lefürdök én is gyorsan.
- Jaj, de én veled akartam – mormogtam.
- Tudom, de jobb, mintha neked is a kertet
kéne bámulnod. Na sietek – mondta, azzal elindult le.
- Hát siess is – mondtam.
Így tehát egyedül zuhanyoztam, pedig
Anettel jobb lett volna, úgy terveztem, hogy már itt is csinálunk majd valamit…
Amikor elkészültem és kiléptem a fürdőszobából, ő akkor ért fel a lépcsőn.
- Na, hát erről már lemaradtál – mondtam.
- Miről, a fürdésről? – kérdezte
értetlenül.
- Nem, arról hogy megdugjalak a zuhanyzóban
– mondtam.
- Jól van, majd jövök nemsokára –
mosolygott, azzal megcsókolt.
- Jó, hát gyere, tényleg – mondtam, én is
megcsókoltam, majd visszamentem a szobájába.
Mivel nem tudtam mit csinálni, negyed óráig
nézelődtem a cuccai között, amiket kint hagyott a polcon; volt két fénykép,
amin megakadt a szemem. Ő volt rajta egy szőke lánnyal, aki gondolom Fruzsi
volt, ültek egy padon és beszélgettek; mindkettő ugyanazon a helyszínen készült
pár perc eltéréssel. Kb tizenhét évesek lehettek; néztem Anettet, hogy már
akkor is egész jó nő volt, bár sokat változott azóta, kifinomultabb lett a
stílusa. A másik lány sem volt csúnya, sőt, egész szép volt ő is… Szar érzés
lehet Anettnek, hogy ezek a régi szép idők már sosem jöhetnek vissza, mert
meghalt a barátnője. Én ha ránézek a régi képekre, vagy visszagondolok a régi
hülyülésekre az általános iskolai osztálytársakkal, vagy pedig megnézem a
deszkázós képeket és elfog a nosztalgia, akkor bármikor fel tudom hívni a
haverokat, hogy na gyertek, találkozzunk megint...
Éppen a CD-it nézegettem, amikor bejött
végre a szobába; fürdőköpenyben volt, a ruháit ledobta egy székre.
- Linkin Park? – mutattam fel az egyik
CD-t.
- Hát igen, régen az volt a kedvencem, még
a logójukat is magamra akartam tetoválni – mondta, és idejött hozzám.
- Jobb, hogy nem tetted – mondtam.
- Ja, mert csak neked lehet tetkód, ugye?
- Nem, de gagyi tetkóért kár fizetni –
mondtam. – Nekem már nem is voltak nagyon CD-im, mert az mp3 lett elterjedt,
mindent letöltöttünk, és annyi volt.
- Igen, én meg ha zenét akartam hallgatni,
meg kellett vennem a CD-ket, és volt rajta kb 3 jó szám… Mondjuk a Linkin Park
a kivétel, nekik az egész albumuk tele volt jó zenékkel.
- Oh, igen, az tuti – gúnyolódtam. – És
miért voltál Linkin Park-rajongó, tetszett neked valamelyik csávó?
- Dehogy, mondtam, hogy nekem a szőke kék
szemű pasik tetszettek mindig is – mosolygott Anett. – Mint Beckham, Leonardo
DiCaprio vagy Paul Walker.
- Aha, vagy mint én – mondtam, azzal adtam
egy puszit az arcára.
- Hát persze.
- Mondták már amúgy, hogy hasonlítok Paul
Walkerre – vigyorogtam rá magabiztosan. Ezt egyébként egy csaj mondta még pár
éve, akit csak úgy futólag megkeféltem; szóval nem nagyon kellett volna ezzel
dicsekednem, de hát valamivel fel kellett vágnom.
- Azért annyira nem hasonlítasz rá, de
talán egy picit… - mondta Anett az arcomat vizsgálva.
- Te is hasonlítasz ám egy kedvenc
színésznőmre – mondtam, ő rögtön tudta, hogy valami faszságot készülök mondani.
- Na ne mondd – mormogta. – És kire?
- Hát, ő nagyon tehetséges… felnőtt
filmekben játszik.
- Igen, sejtettem, hogy ide fog ez vezetni
– mondta.
- De nyugi, nem jobb, mint te –
vigyorogtam.
- Jaj, hogy megnyugtattál…
Én visszatettem a CD-t a helyére, majd megláttam,
hogy mellette még kazetták is vannak, kivettem egyet.
- Azt a kurva, ez meg micsoda? – tettem a
hülyét.
- Jól van, látom, nagyon vicces kedvedben
vagy most…
- Na, hát nem tudhatom, mi ez, nekem ilyen
egyáltalán nem volt.
- Oké, jól van, neked csak mp3ad volt,
örülj neki… én még szenvedtem a walkmannel, mindig bénázni kellett, hogy vissza
tudjam tekerni a kedvenc számaimat.
- Na, ha a walkman is megvan még akkor akár
múzeumot is nyithatnál itt – vigyorogtam.
- Na jó, azt hiszem, mára elég lesz a hülyeségekből
– mondta, kivette a kezemből a kazettát, és visszatette a polcra.
- Jól van, bébi, nem akartalak megbántani –
vigyorogtam továbbra is.
- Hát, lesz mit jóvátenned, az biztos.
- Rendben… Kimegyek még fogat mosni –
mondtam, azzal a táskámhoz léptem és előkerestem a fogkefémet.
- Jaj, ne mondd már, hogy nem intézted el
eddig – nyávogott Anett.
- Nyugi, már csak pár perc, aztán
elintézlek téged is – vigyorogtam, azzal kimentem a fürdőszobába.
Gyorsan lerendeztem a fogmosást, aztán
visszamentem a szobába. Már nem égett a villany, csak egy kislámpa fénye volt
az egyetlen fényforrás. Anett az ágy előtt állva várt engem; fekete bugyi,
melltartó és necc harisnya volt rajta, a tipikus „Gyere és dugj
meg”-tekintetével méregetett, egy pillanatra földbe gyökerezet a lábam a
látványtól. Azonnal beindult a fantáziám, hogy mi mindent fogok majd tenni
vele…
- Hmm basszus, ki akarsz készíteni? –
kérdeztem, majd odamentem hozzá.
- Miért is?
- Mert aludni is akartam éjszaka, de így
egész éjjel állni fog a farkam – néztem végig rajta.
- Nem baj, majd gondoskodom róla –
mosolygott.
- Hmm, igen, tudom… én is rólad, az biztos
– azzal megcsókoltam.
Ő átölelte a nyakam, én is átöleltem a
derekát, majd a fenekét kezdtem simogatni, közben nyelve izgatóan játszadozott
az enyémmel. Nem sok kellett, hogy végigdöntsem őt az ágyon, onnantól meg már
nem volt megállás.
***
Tényleg fent voltunk egész éjjel és szexeltünk.
Egyébként is teljesen be voltam rá indulva, de ahogy láttam rajta, hogy ő is
mennyire kíván engem, még kevésbé tudtam neki ellenállni. Már nagyon jól
tudtuk, hogy mi okoz örömet a másiknak, emiatt nagyon élvezetesek voltak az
együttléteink.
Már hajnalodott, keresztben voltunk az
ágyon, én rajta feküdtem, csókolóztunk és simogattuk egymást.
- Olyan jól fel tudsz izgatni… - mondta. –
Ilyenkor teljesen belefeledkezem az érzésbe, semmire nem gondolok, csak hogy
milyen jó… ezt még senki nem tudta elérni nálam.
- Te is fantasztikus vagy – vigyorogtam. –
Nem gondoltam volna, hogy tényleg nem alszunk egy percet sem… de ezt hozod ki
belőlem.
Ő elmosolyodott, a hajamat kezdte
simogatni, közben csodálattal pásztázta az arcomat.
- Mi az? – kérdeztem.
- Semmi… csak azon tűnődtem, hogy milyen jó
pasi vagy – mondta, és tudtam, hogy ezt komolyan gondolja.
- Te is nagyon jó nő vagy – mondtam, azzal megcsókoltam,
közben a haját simogattam, aztán megpusziltam az arcát és a nyakát, majd a
szemébe néztem: – Szeretlek.
- Már úgy vártam, hogy mondd… én is
szeretlek – azzal átölelte a vállamat és megcsókolt.
Én végigsimítottam a derekán, majd
megkérdeztem:
- Hmm, tényleg szeretsz?
- Persze, mi ez a hülye kérdés…
- Csak olyan hihetetlen az egész, hogy
együtt vagyunk, és hogy ilyen jó minden.
- Jaj, milyen érzelmes lettél - mosolygott.
– De nekem is ritka dolog az életemben, hogy boldog vagyok.
Tovább csókolóztunk, aztán
nemsokára újra egymásnak estünk, mintha eddig nem is történt volna semmi. Mindig
elérte nálam, hogy újra és újra annyira megkívánjam, hogy azt érezzem, rajta
kívül semmi nem létezik; örültem, hogy ő is így érez velem kapcsolatban.
Hosszan és szenvedélyesen dugtunk, élveztük minden percét; nem érdekelt, hogy
fáradt voltam, hogy fájt a testem, mert az érzés túlment mindenen. Amikor
elélvezett, beletúrt a hajamba, a körmével végigsimított a nyakamon… éreztem a
heves szívverését; a lélegzetét a bőrömön; az egész testét, ahogy az orgazmus a
hatalmába kerítette. Megcsókoltam, aztán már én sem bírtam tovább… egy
pillanatra elkaptuk egymás tekintetét; azt kívántam, minden maradjon így és
örökre ennyire szeressük egymást.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése