2016. április 2., szombat

5. fejezet

V. fejezet



Vasárnap reggel 8 körül ébredtem fel, lefutottam a szokásos köröket (reggeli, kávé, család üdvözlése, mosdás, fogmosás), majd végiggondoltam, mit kéne ma csinálni. Jó sok lemaradásom van házifeladat-ügyben, de rájöttem, hogy nincs kedvem hozzákezdeni, minek erőltessem tehát…
Eszembe jutott, milyen jó volt Willel gitározgatni, és még azt is említette, hogy gyorsan tanulok… Megnéztem a neten az egyik helyi gitárbolt honlapját, láttam egész jó kis gitárokat már 80 dollár körül, ezért úgy döntöttem, elköltöm a keservesen összegyűjtött pénzem egy részét erre, inkább, minthogy elszórjam a McDonald’s-ban.
Átöltöztem, fogtam a pénzt, elköszöntem a nappaliban terpeszkedő családomtól, majd megálltam a buszmegállóban. Írtam Megannek egy SMS-t, hogy nincs-e kedve kijönni a parkba, de úgy küldtem el az üzenetet, hogy tudtam, reménytelen.
Ám meglepetésemre szinte azonnal felhívott, hogy egyeztessünk, mikor találkozunk. Mondtam, hogy megveszem a gitárt, és találkozzunk egy óra múlva, hozzon pokrócot, stb… És ő benne volt. Hihetetlen. Az is megfordult a fejemben, hogy valami baja van, de akkor már régen hívott volna, és a hangja sem tűnt szomorúnak.
Felszálltam a buszra, leültem a rengeteg szabad hely egyikére. Elővettem a telefonomat, és a fülhallgatómat, éppen ekkor kaptam egy SMS-t. Jay írta: „Nemsokára indulok a vándorcirkusszal, de arra gondoltam, sokkal jobb lenne ma egy olyan laza nap veled, mint tegnap. Remélem jól vagy, jövő héten látjuk egymást. Puszi. Jay”
Egyelőre még nem akartam neki írni, kerestem valami jó zenét, gondolkoztam, vajon mit írhatnék. Eszembe jutott, hogy tegnap Jay azt mondta, különleges vagyok. Rendes srác volt, és tényleg jófejnek tűnt, de nem gondoltam, hogy komolyan illenénk egymáshoz… Viszont az is igaz, hogy nem kell mindent véresen komolyan venni, ha már egy ilyen jó pasi teper utánam, akkor kihasználom az alkalmat. Nem mellesleg én is jól éreztem magam vele, úgy vettem észre, hogy figyel rám, ami nekem elég fontos volt.
Amikor leszálltam a buszról, megírtam a választ: „Szia, aranyos tőled, hogy ezt írtad, nekem is jó lenne ma veled lenni. Köszi, jól vagyok, remélem te is. Jó utat, puszi: Mia”
A gitárboltban hamar sikerült kiválasztani a megfelelő darabot, nem voltak különösebben nagy igényeim, úgyis csak gyakorlok rajta, semmi több… Ha majd nagy gitár-virtuóz leszek, beszerzek egy komolyabbat. Vettem még egy tokot is, majd hátamon az újdonsült szerzeményemmel elindultam a parkba.
Egész véletlenül Megannel is a tóparton találkoztunk, mint tegnap Jayjel.
- Oh, mi az ott rajtad? – célzott a gitárra.
- Most vettem, tudod, mondtam…
- Akkor majd játssz rajta valami szépet – mosolygott.
- Jól van - mondtam.
Leterítette a plédet, amit hozott magával, majd leültünk beszélgetni. Főleg Owenről mesélt, más téma nem nagyon jutott eszébe. Egyelőre minden jól ment közöttük, de hát csak egy hét telt el… Aztán kb. háromnegyed óra múlva megkérdezte, hogy mi újság velem, és a bandával. Dióhéjban elmondtam neki a történteket, nem akartam nagyon hangoztatni, hogy eddig minden oké, mert ki tudja, mi jön még... Mondtam, hogy készülünk a tehetségkutatóra, és eddig jól haladunk, a srácok is jófejek… Aztán meséltem neki Jayről is.
- Nah, szóval te is kavarsz valakivel – csillant fel Megan szeme.
- Azt nem mondanám, hogy kavarunk – mondtam. – Nem is tudom, mit gondoljak róla, és azt sem tudom, ő mit akar tőlem.
- Lehet, hogy csak szimplán ilyen rendes - mondta Megan.
- Nem hiszem, akkor nem írogatna, hogy szívesen lenne velem… Bár valószínűleg csak meg akar dönteni, ez van.
- Hmm, és ez baj? – mosolygott Megan.
- Hát… Tulajdonképpen nem – vallottam be. – De akkor is furcsa, szexre ezer más csaj ott lehet neki, miért pont velem foglalkozna ilyen szempontból, aki a bátyja bandájának a tagja…?
- Igen, ez logikus – mondta Megan. – De ne agyalj ezen, majd úgyis kialakul, vagy nem.
- Tudom… De engem most ez az egész csak azért foglalkoztat ennyire, mert ilyen srácok nem szoktak megkörnyékezni.
- Milyen „ilyen” srácok? – kérdezte Megan.
- A normális srácok, akik nem az alternatív kategóriába tartoznak. Na meg látnod kéne, tényleg nagyon helyes… Őszintén szólva nem tudom, mit lát bennem. Azon kívül, hogy mindketten úgymond megtaláltuk az életünk értelmét valamiben, nem tudom, miben hasonlítunk.
- Jaj, Mia, te egész jó csaj vagy, csak nem hangsúlyozod ki annyira, de ettől függetlenül miért ne láthatna benned fantáziát? Nem csak a külsőségek a fontosak.
- Én ezt tudom, csak mindig is úgy gondoltam, a helyes srácoknak csak a külső számít. Nekem is fontos valamennyire, de az egyéniség még többet ér.
- És te nem érzed úgy, hogy ez a srác egyedi? – kérdezte Megan.
- Egyelőre még nem annyira.
- Majd ha belezúgsz, azt fogod érezni, hogy csak ő létezik a világon – vigyorgott.
- Hát, nem hiszem, hogy ez be fog következni… mármint, hogy belezúgok – mondtam.
- Meglátjuk.
Ezzel le is zártuk ezt a témát, elővettem az új gitáromat, megpróbáltam eljátszani dalokat. Eleinte még nem nagyon hasonlítottak az elképzeléseimhez, de aztán már Megan is simán felismerte őket. Nagyon tetszett nekem, hogy a zongorán kívül felfedeztem egy új hangszert, amiben jó vagyok. Mivel nem ismertem az akkordokat, ugyanúgy csak érzésből játszhattam rajta, mint kiskoromban a zongorán.
- Te hihetetlen vagy- lelkendezett Megan. – „Bemegyek, veszek egy gitárt, igaz, életemben nem játszottam rajta, de fél órán belül már bármit eljátszom.” Hogy a francba csinálod?
- Nem tudom… De ez egyszerűen óriási érzés – vigyorogtam.
Az ilyen pillanatokban éreztem azt, hogy van helyem az életben, és tényleg elhittem, hogy valamiben tehetséges vagyok.


***


Hétfő délután Bradéknél találkoztam a srácokkal, Brad eszméletlenül be volt zsongva, rögtön a próba elején egy „fantasztikus hírt” akart velünk közölni.
- Képzeljétek, csütörtök este fellépésünk lesz, eljátszhatunk hat számot! – mondta szinte magánkívüli örömben.
Én és Adam nagyon megörültünk, Will viszont még csak el sem mosolyodott.
- Na és milyen kis szar füstös kocsmában lesz? – kérdezte kedvetlenül.
- Te hülye, emlékszel, hol játszottunk 2010 nyarán? Na, ott lesz! – kiáltotta Brad.
- Ne már, baszki – csillant fel Will szeme. – Azt tényleg fasza kis hely volt.
- Hogy tudtad megszervezni? – kérdezte Adam.
- Ma a melóhelyemen összefutottam az egyik tulaj sráccal, aki emlékezett ránk, megkérdezte, létezik-e még a banda, mondtam, hogy persze, erre meg beírt minket csütörtökre, mert annyira bírt minket – mondta Brad. – Szóval csütörtök este nyolckor fellépés!
- És mit fogunk játszani? – kérdezte Adam. – Eljátsszuk az új számokat?
- Igen, jó lenne, viszont az új számok közül csak egy van úgy-ahogy kész, a másik kettőn még erősen dolgozni kell – mondta Brad.
- És a többi dal? Valami feldolgozás legyen? – kérdeztem.
- Igen, pontosan – mondta Brad. – Van valami javaslatod?
- Hirtelen a „Seven Nation Army” jutott eszembe a White Stripestól – mondtam. – Will-lel múltkor azt játszottuk, amíg ti Adammel vitatkoztatok.
- Jó ötlet… - mondta Brad.
Viszonylag könnyen megegyeztünk még a másik két dalról is, majd belevetettük magunkat a próbába. Négy órán keresztül meg sem álltunk, végül a srácok kimentek cigi szünetre, én meg addig gyakoroltam a gitáromon. A srácok örültek, hogy vettem magamnak gitárt, szerintük sosem árt, ha bővítem a repertoárom.
- Mia, gyere már ki egy kicsit! – kiáltotta Brad kintről.
Én letettem a gitárt, és kimentem.
- Igen? – kérdeztem tőlük.
- Azt beszéltük, hogy mivel tényleg kb. tizenhatnak nézel ki, a fellépésre kisminkelhetnéd magad jobban – mondta Brad.
Adam folytatta:
- De nem gáz, hogy tizenhatnak nézel ki, félre ne értsd.
- Jól van, értem… - mondtam. – Majd csinálok valamit magammal. És mit vegyek fel?
Mindhárman végignéztek rajtam.
- Így jó leszel – mondta Adam.
- Ja, szerintem is – mondta Brad.
Ezen elcsodálkoztam, mert semmi különös nem volt az öltözékemben, fekete miniszoknya és leggings, valamint fehér póló volt rajtam.
- Ez így túl egyszerű, majd feldobom valamivel – mondtam.
- Jó, te tudod – mondta Brad. – A lényeg a fekete szemfesték.
- Meglesz – mondtam.
Adam és Will bementek, én is indultam volna, de Brad így szólt:
- Szeretnék kérdezni valamit.
- Kérdezd csak – mondtam.
- Tudom, hogy találkoztatok Jay-jel, nem akarok kérdezősködni, de azt szeretném tudni, hogy megpróbált-e téged esetleg lebeszélni a bandáról? Mármint hogy nem kezdett-e el minket beégetni előtted, hogy milyen gázok vagyunk?
- Nem, nem mondott ilyet – mondtam. – Talán csak annyit, hogy majd meglátom, meddig „bírom” itt, de semmi konkrétat.
- A kis gyökér, azért csak próbálkozott valami hülye dumával… Na, mindegy.
- De hiába próbált volna lebeszélni, nem hallgattam volna rá. Ha szerinte ti gázok vagytok, mit szólt volna, ha látta volna az előző bandáimat…
- Szóval akkor jól érzed itt magad közöttünk? – kérdezte.
- Persze, nagyon jól – mondtam. – Ez még egy kicsit furcsa is. Úgy értem, hogy egy hete még nem is ismertelek titeket, és már ilyen jól befogadtatok, támogatjátok elképzeléseimet…
- Igen, ez régen nem mindig volt így, ha jött egy új énekes, de ennek megvan az oka – mondta Brad. – A régi fickók semmi mást nem tudtak, csak énekelni, mondhatni volt hangjuk, de ennyi. Semmi saját gondolatuk nem volt, mindig azt akarták, mi mondjuk meg nekik, hogy mit csináljanak, mit énekeljenek… Nyilván kitaláltad, hogy veled egyáltalán nem ez a helyzet. Ez olyan, mint amikor egy csapat leigazol ez világklasszis játékost, természetesen nem cipőpucolónak alkalmazzák, hanem hogy minél több kosarat dobjon, és emiatt a csapat tisztelni fogja. Szóval úgy gondolom, te sok mindent hozzáteszel a banda jó teljesítményéhez, és nem csak átlátszó kísértetként vagy jelen.
- Nekem ez természetes… Örülök, hogy végre egy ilyen helyen vagyok, a régi bandáimban szinte csak én akartam bármit is csinálni.
- Persze, mert biztos éretlen hülyegyerekek vettek körül, mi azért már nem ma kezdtük, tudjuk, hogy a sikerhez nagyon sokat kell tenni nekünk magunknak is. Aztán reméljük, majd szerencsénk is lesz, és a tehetségkutató által végre kitörünk a szürke hétköznapokból.
- Jó lenne… - mondtam.
- Na jól van, menjünk be, kezd hideg lenni.
Bent összepakoltam, majd Adammel és Willel lassan elindultunk haza. Ők az ellenkező irányba mentek, így ők a szemközti buszmegállóba álltak be.
- Hé, Mia, úgyis a mi buszunk jön hamarabb! – kiabálta át Adam.
- Szerintem meg az enyém! – kiáltottam vissza.
- Na fogadunk egy sörben? – kérdezte Will.
- Persze, akár kettőben is! – mondtam.
Ekkor a buszom bekanyarodott az utcába.
- Látjátok, lúzerek? – vigyorogtam rájuk.
- Faszom, Will, minek kell neked fogadni? – torkolta le Adam Willt.
- Két sör, srácok! – kiáltottam nekik. – De lehet kóla is…
- Jól van, Mia, megkapod, Will fizeti! – kiáltotta Adam.
- Na sziasztok! – köszöntem nekik, mielőtt ideért volna a busz.
- Szia – köszöntek morogva.
Felszálltam a buszra, kerestem egy üres helyet, majd elővettem a telefonomat, hogy zenét hallgassak, ám ismét várt egy üzenet Jaytől. Este 9 körül küldte, mindössze ennyit írt: „Alszol?”
Visszaírtam neki: „Nem, nem alszom, még csak most indultam haza próbáról. És te már elaludtál?”
Gondoltam, majd reggel talán ír valamit, de meglepetésemre szinte azonnal válaszolt: „Én sem alszom, ugyanis nem tudok. A szomszéd szobában buli van. És milyen volt a próba?”
Ezt írtam: „Te nem mész bulizni hozzájuk? Köszi, jó volt a próba, csütörtökön lesz fellépésünk, úgyhogy készülünk. Hogy telt a napod?”
Két percen belül visszaírt: „Nem megyek bulizni, mert nincs kedvem, és fáradt is vagyok, de így meg aludni nem tudok… Ez a nap is ugyanolyan fárasztó volt, mint a többi, köszi a kérdésed. Ez lesz az első fellépés, ugye?”
„Igen, ez lesz az első fellépés, már nagyon várom… Azért remélem, valamennyit sikerül majd aludnod. Hol vagy most pontosan?”
„Jelenleg Kansasban, Oakley városában, egy névtelen motel szobájában… jól hangzik, nem? És te hol vagy? Szívesen hazakísérnélek a próbáról. Mész holnap suliba?”
„Mindjárt hazaérek, de tényleg jó lenne, ha itt lennél. Buszon vagyok, nemsokára leszállok. Persze, megyek holnap suliba sajnos… Még van kb. hat órám, hogy kipihenjem magam.”
„Az jó, nekem van még hét, de már nem is számolom, mert ideges leszek. Holnap felhívlak, jó?”
„Rendben, kb. ebben az időpontban szerintem tudnánk beszélni” –írtam, közben leszálltam a buszról. A kertvárosi éjszaka kihalt és csendes volt, nem láttam szinte senkit az utcán.
„Akkor holnap este felhívlak pontban tízkor. Álmodj szépeket!” – írta Jay.
„Köszönöm, neked is szép álmokat” – írtam én is, mire elküldtem, már meg is érkeztem a házunkhoz.
Eltettem a telefont, még nem akartam bemenni, leültem a lépcsőre, néztem a tiszta, csillagos eget. Különös érzések kavarogtak bennem, a bandára gondoltam, aztán Jayre… Nem hittem el, hogy ilyen gyorsan történtek a dolgok, és mégsem furcsa. Mintha mindig is ismertem volna őket.


***


Szerdán volt a szülinapom, a reggeli rohanásban a szüleim megdobtak egy kis pénzzel, a tesóim idevetettek nekem egy „Boldog szülinapot!” köszöntést, és ezzel ki is merült az „ünneplés”.
A suliban első szünetben Megan kivételesen elszakadt Owentől, és idejött hozzám, átnyújtotta az ajándékomat, ami egy CD alakú becsomagolt tárgy volt.
- Isten éltessen! – mondta, azzal leült mellém.
- Köszönöm, aranyos vagy – mosolyogtam, majd elkezdtem kibontani az ajándékot. – Juj, vajon mi lehet benne…
- Nagyon nehéz kitalálni – mondta Megan.
Végre sikerült kicsomagolnom, a Nightwish legújabb CD-je volt benne.
- Húha, erre nem is számítottam – mondtam. – Köszönöm szépen.
- Szívesen. Egyenesen Finnországból rendeltem.
- Tényleg? – kérdeztem.
- Aha… Tudom, hogy neked fontos, hogy eredeti legyen egy CD, úgyhogy remélem, örülsz neki – mondta.
- Persze, örülök. Köszi még egyszer – mondtam.
- Nincs mit. Bulit nem tartasz, gondolom…
- Nem, dehogy… A szüleim nem engednék meg, hogy ott legyen a házban, meg amúgy is teljesen leköt a banda, nincs időm ilyesmire – mondtam.
- Kár, pedig, ez tényleg a tizennyolcadik szülinapod, rendezhetnénk valamit.
- Köszi, de nem kell, tudod jól, hogy nekem nem igazán számítanak az ilyen bulik. De ha már itt tartunk, holnap este 8-kor fellépésünk lesz, három új számot is eljátszunk, ha szeretnéd, gyere el – mondtam.
- Még meglátom – mondta Megan, ami azt jelentette, hogy minden bizonnyal nem fog eljönni. – Na, megyek Owenhez, mielőtt még kezdődik az óra – mondta, azzal felpattant, és már el is tűnt a szemem elől.
Én eltettem a CD-t a táskámba, majd a telefonomon megnéztem pár dolgot a neten. Tegnap Jay tényleg felhívott este tízkor, már kivételesen otthon voltam akkor. Kíváncsi vagyok, ma keres-e engem, de már úgy éreztem, én is nyugodtan írhatok neki. Jól elbeszélgettünk tegnap tíz percen keresztül, elmesélte, mi volt vele aznap, én meg meséltem a bandáról. Mondta, hogy már várja, hogy újra találkozzunk, de leghamarabb csak pénteken tud jönni. Nem tudom, mi van kialakulóban közöttünk, de több mint barátság, az biztos.
Nemsokára elkezdődött az óra, nem csináltunk semmit, a tanárunk Ms. Jameson mániája az volt, hogy óra elején kihívott három diákot, hogy mondják el, hova mennek továbbtanulni, valamint meséljenek egy kicsit magukról, és ezáltal jól kielemzi a személyiségüket. Természetesen ezzel el is megy az összes idő, és mindez szociológiai alapismeretek óra címszóval történik.
Ma is kihívott egy szerencsétlent, arról makogott, hogy ő a Yale-re szeretne menni. Engem ez egyáltalán nem érdekelt természetesen, a padon könyököltem, és néztem ki a fejemből. Kb. két hónap, és vizsgázunk, ennél azért hasznosabban is el lehetne tölteni egy tanítási órát. Ms. Jameson fiatal volt, de koravén, úgy viselkedett, mint egy öregasszony, mindenkibe próbált valahogy belekötni.
Egy idő után az osztálytársunk befejezte a mondandóját, Ms. Jameson a helyére küldte, majd a névsorban kereste a következő áldozatot.
- Mia Henneberg még nem volt, ugye? – kérdezte.
- Nem voltam, tanárnő – mondtam. – De én úgysem tanulok tovább, úgyhogy engem nyugodtan ki is lehet hagyni.
Reméltem, hogy ezzel békén is hagy, de tévedtem.
- Nem baj, Mia, mindenkinek el kell mondania a jövőbeli terveit, ez alól te sem vagy kivétel, úgyhogy légy szíves, fáradj ki a táblához.
Kelletlenül felálltam és „kifáradtam” az osztály elé. Ahogy szembe fordultam velük, csupa unott arc nézett vissza rám, meg is tudtam őket érteni.
- Hogy kezdjem, tanárnő? – néztem Ms. Jameson-re.
- Elmondhatnád nekünk, Mia, hogy ha nem szeretnél tovább tanulni, akkor mihez szeretnél kezdeni az életeddel… - mondta Ms. Jameson még türelmesen.
Semmi kedvem nem volt erről beszélni az osztály előtt. Tudtommal mindenki egyetemre akar menni, nem akartam megint kívülállóként tündökölni közöttük. De hazudni sem akartam.
- Egyelőre nem tudom, mi lesz velem, az biztos, hogy elmegyek dolgozni, és pár év alatt úgyis eldől, hogy merre tovább – mondtam. – Ennél többet én sem tudok mondani.
Ms. Jamesont ez a rövid válasz egyáltalán nem elégítette ki.
- És miért nem iratkozol be egy egyetemre? Mi tart vissza ettől?
Hú, de untam…
- Azért, mert úgy érzem, hogy ennyi elég volt a tanulásból, szeretnék a gyakorlati életben érvényesülni – mondtam.
- Mi az, hogy elég a tanulásból? – kérdezte a tanárnő kötekedően. – Nem nagyon tanulhattál, hiszen szinte az összes tárgyból csak egy hajszál választ el a majdnem bukástól.
Ezen páran elkezdtek nevetni, élükön Oliviával. Én nem jöttem zavarba.
- Igen, tényleg elhanyagoltam a tanulást mostanában, ezért sem értem, miért kéne nekem egyetemre mennem, ha nyilvánvalóan nem szeretem az egészet.
- Ebben kétségtelenül igazad van… - morogta Ms. Jameson. – De akkor mit szeretsz, miben vagy tehetséges? – kérdezte, de tudtam, hogy megint csak kötekedni akar.
- Egy ideje már zenélek, és később szeretnék majd ebből megélni – mondtam.
Oliviáék megint csak röhögtek, nem volt kellemes ilyesmiről beszélni olyanok előtt, akik mindig csak azt nézik, hol tudnak belém kötni, de be akartam bizonyítani, hogy állom a sarat, és ha kell, most beolvasok az összes embernek, akik megpróbálnak szemétkedni velem.
Ms Jameson így szólt:
- Mondd csak, tényleg elhiszed, hogy a mai világban zenélgetésből meg lehet élni? – kérdezte, látszott rajta, hogy ő is mindjárt elneveti magát.
- Nem mondtam, hogy már holnaptól ebből akarok megélni, de szeretném megpróbálni – mondtam.
Úgy éreztem magam, mintha egy ötévesnek magyaráznék teljesen nyilvánvaló dolgokat. De Ms .Jameson nem igazán értette, mit beszélek, az osztályhoz fordult:
- Mi gondoltok erről a gondolkodásmódról?
Olivia nem bírta ki, hogy be ne szóljon:
- Gyerekes – mondta a magabiztos, gonosz vigyorával.
Na, éreztem, hogy belül robbant a bomba, most szépen meg fogom nekik mondani a véleményemet.
- Ja jó, ha már megy a nyilvános sértegetés, akkor elmondanám, én mit tartok végtelenül gyerekesnek – kezdtem bele egész nyugodt hangon, meg is lepődtem rajta, hogy ennyire meg tudtam őrizni a hidegvéremet. -  Szerintem nem éppen felnőttes viselkedésre vall az, hogy egyesek minden hétvégén részeg fejjel sodródnak egyik buliból a másikba. Én is ki tudnék választani egyetemeket abból a szempontból, hogy hol vannak a legjobb bulik, tehát nem kell álszentnek lenni, akik tényleg a tanulás miatt mennek egyetemre, azoknak a száma szerintem nem éri el a 30%-ot. Nem hiszem, hogy őket kéne túlisteníteni, engem meg lebecsülni, miközben én pontosan tudom, mit szeretnék csinálni.
Nagy zúgolódás támadt, Ms. Jameson alig győzte lecsitítani őket. Mérgesen fordult felém:
- Most örülsz, hogy sikerült megsértened az osztálytársaidat?
- Nehogy már úgy állítson be úgy, mintha én kezdtem volna a balhét – mondtam. – Akinek nem inge, ne vegye magára – vontam vállat.
- Jó, az lesz a legjobb, ha ezt a beszélgetést most azonnal lezárjuk, ülj vissza a helyedre – morogta Ms. Jameson.
- Na végre, hát ki se akartam jönni – mondtam, közben sugdolózások közepette visszaültem a padba.
- Fogd be a szád, vagy mész az igazgatóhoz – dörögte a tanárnő.
Én csak sóhajtottam, ezután szerencsére Ms. Jameson nem firtatta az előbbi incidenst, kiválasztotta a következő diákot, és mézesmázos beszélgetést folytattak a Columbia Egyetemről, ahova járni szeretne a srác.
Kicsöngettek, én kimentem az udvarra, előszedtem egy almát a táskámból, de mielőtt még elfogyaszthattam volna, megjelent Megan.
- Ez azért erős volt – mondta.
- Nem érdekel – mondtam. – Csak azt mondtam, amit gondoltam, és ne mondd, hogy nincs igazam.
- Nem tudom, Mia… Én azért ennyire nem tudnék kilógni.
- Már te is kezded? – néztem rá. – Én nem „különcködöm”, vagy hogy is mondja a sok sznob, hanem pont én érzem azt, hogy ők a „mások”, és nem én.
- De Mia, az nem bűn, ha valaki fiatal létére bulizik, meg részeg. Attól, mert te még nem ezt csinálod, nem kéne leszólni őket.
Nem hittem a fülemnek.
- Megan, te nem vetted észre, hogy nem én kezdtem ezt az egészet? Oké, bulizzanak az emberek nyugodtan, mert fiatalok, stb… de akkor egy ilyen ne mondja rám, hogy én vagyok a gyerekes, amikor nekem legalább még van valamiféle célom az életben velük ellentétben.
- Túl komolyan veszed ezt.
- Nem, ők vesznek engem túl komolyan – mondtam. – Na jó, ha ennyire nem vagyunk egy hullámhosszon, akkor inkább menj el, vagy beszéljünk másról.
- Jó, inkább elmegyek… - mondta Megan, felállt, és elindult vissza a suliba.
Én beleharaptam az almába, majd kerestem valami zenét a telefonomon. Egy hang visszhangozta a fejemben: „Most örülsz, hogy sikerült megsértened az osztálytársaidat?”
Igen, most végre én is örülhetek ennek.


***


A szép kis szülinapi ajándék után, amit Ms. Jameson jóvoltából kaptam, már senki sem köszöntött, csak a vidéki nagyszüleim hívtak fel. Természetesen a Dead Meetinges srácok nem tudhatták, hogy szülinapom van, így ők sem köszöntöttek, de nem is vártam el tőlük egy hét ismeretség után.
Este tíz körül Jay ismét felhívott, épp a buszon tartottam hazafelé, de nyugodtan beszélhettem, mert nem volt a környezetemben senki.
- Mi volt veled ma? – kérdezte.
- Hát, a suliban történt egy-két dolog, de majd személyesen elmesélem, mert túl hosszú lenne – mondtam.
- Mondd el most nyugodtan, van időm…
Így tehát röviden elmeséltem, hogy hogyan próbáltak velem kötekedni az osztályban, és hogy én mit reagáltam erre.
- Jól tetted – mondta Jay helyeslően. – Így kell bánni ezekkel. Most akkor végképp közellenség lettél a suliban?
- Nem tudom, nem nagyon foglalkoztam velük. Már úgyis csak két hónap, és soha többé nem látom őket – mondtam, közben leszálltam a buszról. – És te hogy vagy?
- Fáradtan ismét csak, már nagyon várom, hogy jöhessek haza. Kár, hogy holnap nem lehetek ott a koncerteteken – mondta.
- Igen, tényleg kár… De remélem, a tehetségkutatóra majd el tudsz jönni – mondtam.
- Jó lenne… - mondta Jay, majd hirtelen így szólt: - Hiányzol nekem.
Ezen úgy meglepődtem, hogy megtorpantam, de én is kimondtam:
- Te is hiányzol nekem.
- Már várom, hogy megint találkozzunk… Na, szerintem megyek aludni.
- Jól van… Szép álmokat! – mondtam.
- Neked is szép álmokat! Szia!
- Szia! – mondtam, majd lerakta a telefont, én meg csak álltam ott egyhelyben, néztem bele az éjszakába.

Már nem gondolkoztam semmin, egyszerűen én is csak vártam, hogy újra lássam őt.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése