4. fejezet

IV. fejezet

Másnap az iskolában semmi változás nem volt Megan viselkedésében, továbbra is Owennel foglalkozott, hozzám csak akkor szólt, ha éppen a drágájáról mesélt. Most nem érdekelt, hogy Megan le se szar engem, én is elvoltam a saját gondolataimban, alig vártam, hogy vége legyen a sulinak, és végre aludhassak, utána meg mehessek próbára.

Szerencsére a Dead Meetinggel zajlott az élet, nem volt olyan lapos, és unalmas, mint az iskolában. A próbán először is a dalszövegeimet vitattuk meg Braddel, Adam és Will kimentek kávézni a konyhába.

- Munkában sikerült mindegyiket elolvasni kétszer is – mondta Brad.

- Jó kis munkahely – mondtam.

- Hát igen, szerencsére hagynak kibontakozni. Na, a lényeg, hogy többet is találtam, amik tényleg nagyon jók.

- Tényleg? – kérdeztem.

- Igen… Például a legutolsó, azt írtad pénteken?

- Igen, miután feloszlott az előző bandám – mondtam.

- Szerintem abból lehetne egy jó dal. Hogy képzelted el, hogy fog kinézni?

- Hát, zongorán már eljátszottam, de elég hiányos, úgyhogy kéne a segítségetek.

- Jó, majd kéne neked szerezni egy zongorát – mondta Brad.

- Mármint ide? – kérdeztem.

- Persze. Gondolom, a tiédre otthon van szükség. De előtte még megpróbálhatnád gitáron eljátszani a dalt, hogy mégis tudjuk, hogy néz ki.

- Jól van… - mondtam.

- Amúgy eléggé elgondolkodtattak a szövegek veled kapcsolatban – mondta.

- Hogy érted? – néztem rá érdeklődve.

- Elég nyomasztó dolgokról van szó néha, nehezen tudom elképzelni, hogy ilyen sok dolgot megéltél már – mondta.

- Nem is éltem meg őket, egyszerűen csak elképzeltem. Az igazi érzéseket szerintem nem is lehet leírni, azt elég csak átélni. Ha meg éppen úgy van kedvem, írok valamit, akár visszagondolva valami jó, vagy rossz emlékre, de a dalok sosem jó és rossz pillanatokban születnek, hanem semleges hangulatban.

- De ezt a legutóbbi dalt pont akkor írtad, amikor otthagyott az előző bandád, tehát azért csak volt benned valamennyi szomorúság.

- Igen, volt, persze. De sokkal rosszabb érzéseket akartam kifejezni a dalban, mint amiről a valóságban szó volt.

- Miért? Hogy ezáltal elfeledkezz a saját életedről?

- Igen, pontosan ezért – mondtam.

- Akkor nálad ez fordítva van, mint nálam. Én ha rosszkedvű vagyok, valami jóról próbálok meg írni, te meg úgy látszik, rosszabbról.

- Igen, mert a rossz érzéseket csak arra lehet szerintem felhasználni, hogy kihozz a szövegből valami sokkal rosszabbat, ami persze a végén jó, mert megszületik a dal, és ezáltal el is feledkezel arról, hogy mi bántott.

- Nem rossz – mondta Brad, majd belelapozott a füzetbe. – Tetszik az első két sor: „I can see white stars in the night/ And I see black stars in the light”. Ez ugye azt jelenti, hogy a rosszban a jót, a jóban meg a rosszat látjuk?

- Igen, de elég egyszerűen jöttem rá erre a két sorra. Amikor sötét van, és elszédülsz, fehér pontokat látsz, amikor meg világos van, akkor meg feketéket – mosolyogtam.

Brad elnevette magát.

- Ja, ez így tényleg elég egyszerű. Jól van, szerintem próbáljuk meg megcsinálni ezt a dalt, csak már vissza kéne fáradniuk a kollégáknak a zabálásból – mondta Brad, majd elkiáltotta magát a konyha felé. – Adam, Will, húzzátok már vissza a beleteket!

- Mi van? – kiabált vissza Adam.

- Kezdenénk a próbát, és csapatmegbeszélés van! – mondta Brad.

- Jól van, már itt is vagyunk, csak még ezt megisszuk – mondta Will, azzal bejöttek a nappaliba egy-egy bögre kávéval a kezükben, Adamnél egy zacskó ropi is volt.

- Te, Adam, az az öcsém cucca, ne edd már meg – mondta Brad a ropira utalva.

- Ugyan már, eszik ő rendesen ott a kiképzőtáborban – mondta Adam, leültek a kanapéra, majd megbontotta a ropit.

- Baszd meg, Adam, ez itt nem a McDonald’s, ha kajás vagy, egyél otthon, vagy hozz magaddal valamit – mondta Brad.

- Állj már le… - morogta Adam ropit rágcsálva. – Majd veszek egyet Jaynek, na, nem mintha annyira rá lenne szorulva.

- Jól van, bassza meg, de kurvára azt hiszed, hogy otthon vagy, és azt csinálsz itt, amit akarsz. Ha hagynám, felélnéd az összes fizetésemet – morogta Brad.

- Azért itt még nem tartunk – szólt közbe Will.

- Majd ez fog következni. Különben minket meg se kérdeztetek, hogy kérünk-e kávét – folytatta Brad.

- Mi van, öreg, menstruálsz, állítsd már le magad… - morogta Adam.

Will ismét megszólalt:

- Vagy kimegyek, hozok neked kávét, csak nyugodj le.

- Jól van, baszd meg, nem kell – mondta Brad, majd megkérdezte tőlem: - Mia, te kérsz kávét?

- Nem, köszi – mondtam.

- Jó, akkor már csak a próba maradt hátra… - morogta Brad. – De nagyon nem tetszik nekem, hogy csak így kiszolgáljátok magatokat kérdezés nélkül – fordult ismét a srácokhoz.

- Jól van, baszki, ne haragudj, majd legközelebb hozunk chipset – zárta le a vitát Adam. – Na, miért hívattál be minket?

- Az új dallal kapcsolatban – mondta Brad. – És kéne Miának egy zongora.

- Oh, pont van is egy a zsebemben – mondta Will.

- Hm, remek, egyéb ötlet? – kérdezte Brad.

- Majd veszek egy szintetizátort – mondtam. – A zongora nem volt túl olcsó, így is egy évig spóroltam rá.

- Szerintem valahonnan tudnánk kukázni egy egész használható zongorát – mondta Adam bíztatóan.

- Jól hangzik – mondtam. – De szintetizátor is jó lesz… Fellépésre gondolom, úgysem tudunk becipelni egy zongorát, próbára meg bőven elég lesz szintetizátor is.

- Jó, meglesz, akkor majd azt kukázunk – kacsintott rám Adam.

- Oké, akkor ezt lerendeztük – mondta Brad. – Na, akkor már csak a dal van hátra, amit a tehetségkutatón fogunk előadni…

- Szerintem sok gitárnak kell benne lennie, azt nagyon szeretik a népek – szólt közbe Adam vigyorogva.

- Persze, különösen, ha te játszol – mondta Brad. – Mia egész jó szövegeket ír, már van is egy ötletem, melyiket használjuk fel – Brad hozzám fordult. – Add elő, hogy kb. milyennek gondolod a számot, aztán ha nem tetszik, majd jól lehurrogunk, és átalakítjuk az egészet.

- Ezt jó tudni – mosolyogtam. – Akkor passzoljatok egy gitárt, legyetek szívesek…

Will ideadta a gitárját, én kicsit még próbálgattam, hogy hangozna a legjobban, majd elkezdtem énekelni a dalt. Párszor el is veszítettem a fonalat a gitárral, de a refrénig el tudtam énekelni.

- Ez határozottan jó kezdet, mit gondoltok? – kérdezte Brad.

- Ja, szerintem is – bólogatott Adam. – Tényleg jó a szöveg, Mia – nézett rám elismerően.

- Köszi – mosolyogtam.

- Na jó, keljünk fel uraim, ez nem teadélután, csináljuk meg rendesen ezt a dalt – mondta Brad, azzal a dobokhoz lépett, majd még noszogatta egy kicsit Adaméket, hogy fejezzék be a kávészürcsölgetést, végül elkezdtük rendesen a próbát.

***

Az egész hét a próbákról szólt, délután öttől volt, hogy tizenegyig Bradéknél voltunk, ha már nem is próbáltunk, hülyéskedtünk és beszélgettünk. Mindössze három nap alatt megcsináltuk a tehetségkutatóra szánt dal nagy részét, nagyon büszkék voltunk magunkra, már el is kezdtünk dolgozni egy-két vadonatúj dalon is.

A sulit teljes mértékben elhanyagoltam, Megan folyton Owen nyakán lógott, alig tudtunk beszélgetni. Végre sikerült neki elmondanom, hogy van új bandám, de ezzel ki is merült minden új információ. Tanulni sem sikerült, pedig lehet, hogy kellett volna, nemsokára tényleg itt van az év végi vizsgasorozat, de úgy éreztem, egyszerűen a zenén kívül nem érdekel semmi.

Péntek este kilenc körül még egyszer elénekeltük a tehetségkutatós dalunkat, aminek a címe egyébként „Endless Fight”, majd utána Brad leállt konzultálni Adammel, hogy mit kéne átalakítani a gitárjátékán. Emiatt hangos szópárbajba keveredtek egymással, Adam mindenképpen kitartott az ő zseniálisnak vélt álláspontja mellett, mi meg Willel rajtuk nevettünk.

Ekkor váratlanul betoppant a nappaliba Brad öccse, Jay, vállán egy sporttáskával, de Brad és Adam róla tudomást sem véve vitatkoztak tovább.

- Sziasztok! – mondta.

- Cső, Jay! – köszönt Will, kezet fogott vele. – Hazaért a vándorcirkusz?

- Ja, újra itthon két teljes napot – mondta Jay, majd rám nézett. – Hello, hát te ki vagy?

- Az banda új énekese – mondtam, majd kezet nyújtottam neki. – Mia Henneberg.

- Jay Allen – mosolyodott el.

Helyes srác volt, hasonlítottak egymásra Braddel, csak Jay egyáltalán nem volt mackós, látszott rajta, hogy sportos életet él. Kék szeme, és nagyon rövid barna haja volt, arca első látásra kisfiúsnak tűnt, de mégis érettebb vonásai voltak, mint az én fiú osztálytársaimnak.

- Hogy vitt rá a lélek, hogy csatlakozz ezekhez a lúzerekhez? – kérdezte tőlem.

Éppen válaszolni akartam, de ekkor Brad észrevette, hogy öccse hazajött, rögtön meg is kérdezte tőle:

- Jay, nincs kedved meghallgatni Adam gitárszólóját? Elmondhatnád neki, hogy az ő verziója egy kalap szar.

- Baszd meg, Brad, te foglalkozz a dobokkal, a gitárt bízd rám! – mondta Adam.

- De elkúrod az egész számot a szar megoldásaiddal! – vágott vissza Brad.

Jay ismét rám nézett, fejével a vitatkozó fiúk felé bökött.

- Ezt nem lehet ép ésszel bírni, pár hónap, és te is elmenekülsz.

Brad ismét közbeszólt:

- Hé, gyökér, ne oltogasd Miát, inkább ülj le és hallgasd meg a számot.

- Jól van, baszd meg, első dolgom… - mondta Jay, ledobta a sporttáskáját, majd leült az egyik fotelbe.

Brad még mindig Adamnek szövegelt:

- Legalább az én kedvemért próbáld meg, amit én szeretnék, aztán ha nem tetszik, akkor hagyjuk a picsába.

- Persze, de én tudom, hogy nem fog tetszeni… - morogta Adam. – Na, jó, akkor kezdjük!

Visszamentem az „új” szintetizátoromhoz (Adam kérte kölcsön a héten az egyik barátjától, elég lerobbant állapotban volt), majd elkezdtük játszani a dalt. Jay figyelmesen hallgatott minket, majd amikor Adam a gitárszólóhoz ért, kelletlenül úgy játszotta, ahogy Brad kérte. Személy szerint nekem jobban tetszett Brad verziója, de ezt úgysem nekem kell eldöntenem.

A dal végeztével Jay mosolyogva így szólt:

- Ez eddig a legjobb, amit hallottam tőletek.

Brad tudálékosan Adamhez fordult:

- Látod, nagyokos?

Jay közbeszólt:

- Na, nem miattatok, nehogy azt higgyétek… - hűtötte le őket gyorsan. – Jót tett, hogy végre csaj énekel, és nem egy rekedt, ronda, kappanhangú fickó… Sokkal kulturáltabbak lettetek.

- Kösz a bókot – morogta Brad, majd Adamhez fordult, újra a gitárszólón kezdtek el vitatkozni, mert Adamnek nem nyerte el a tetszését Brad javaslata.

Will hozzám fordult:

- Amíg ezek marják egymást, rendelek pár pizzát… - mondta, azzal előkapta a telefonját. – Neked milyet kérjek?

- A tegnapi jó lesz, amit ti is ettetek… - mondtam.

- Oké - mondta Will, majd félrehúzódott telefonálni.

Közben Jay kiment a szobából, amikor Will befejezte a telefonálást, Brad és Adam még mindig veszekedtek. Mi Will-lel próbáltunk nem foglalkozni velük, ideadott nekem egy régi gitárt, ő fogta a sajátját, és együtt elkezdtünk játszani a White Stripes-tól a „Seven Nation Army”-t, csak úgy próbálkozásképpen.

- Tanultál valaha gitározni? – kérdezte Will.

- Nem – mondtam. – Eddig csak zongoráztam, de most kezd megtetszeni a gitár. Könnyebb magaddal vinni, bármikor lehet rajta játszani.

- Igen, ez tény, hogy nagy előnye. Amikor gimis voltam, minden szünetben játszottam valamit a sok kockafejűnek. Szóval akkor soha nem is gitároztál?

- Nem nagyon – mondtam.

- Ez érdekes… Gitározni én is magamtól tanultam meg, de nem emlékszem, hogy elsőre ilyen simán ment volna.

- De öt évig jártam zeneiskolába. Igaz, előtte már tudtam zongorázni, de azért ha már ott voltam, megtanították a kottákat is – mondtam.

- Igen, az azért nem árt – bólintott Will.

Ezen elmosolyodtam, ekkor visszajött Jay, kezében egy Sprite-tal, leült hozzánk.

- Hát ti mit csináltok? Külön zenéltek a két nagyágyú nélkül? – kérdezte.

- Persze, hát öljék csak meg egymást, addig mi elvagyunk… - mondta Will.

Jay hozzám fordult:

- És te hogy kerültél a képbe? – kérdezte. – Múlt vasárnap, amikor eljöttem itthonról, ezek még itt sírtak, hogy nincs énekes, most meg már nemhogy új énekes van, de új szám is.

- Az úgy volt, hogy hétvégén kirúgtak az előző bandámból, aztán elmentem a válogatásra, amit a srácok szerveztek, és ott engem választottak – mondtam.

- Ja, szóval akkor te már régebb óta nyomod ezt a bandázgatást? – kérdezte Jay.

- Igen – mondtam. – Mindig is együttesben szerettem volna énekelni.

- Na jó, de pont egy ilyenben? – vigyorgott Jay.

- Láttad volna a régebbi bandáimat, tiszta dedó volt ehhez képest – mondtam.

- Úristen, azok tényleg szörnyűek lehetettek – nevetett Jay. – Amúgy hány éves vagy te? Tizenhat-tizenhét?

- Tizenhét, a jövő héten tizennyolc – mondtam.

Láttam rajta, hogy igencsak elcsodálkozik, mint minden ember, amikor kiderül, hogy legalább három évvel idősebb vagyok, mint hitték.

- Hát nem gondoltam volna… Olyan kis ártatlannak tűnsz.

Elmosolyodtam.

- Persze, meg alacsony is vagyok, és sovány, megszoktam már a jelzőket… - mondtam.

- És tényleg te is ezt a rock dolgot erőlteted? – kérdezte.

- Nem erőltetem, teljesen természetesen jön – mondtam.

- Igen? – nézett rám meghökkenve. – Azt hittem ez valami ideiglenes dolog.

- Dehogy… - mondtam.

Will is megszólalt:

- Bizony, hogy nem, Mia írta az előbbi dal szövegét, amit hallhattál – mondta.

- Hát ne haragudjatok, a szövegre annyira nem figyeltem oda – mondta Jay, mire én elmosolyodtam.

- Jól van, semmi gond… Szerintem annyira azért nem jó. És te hány éves vagy? – kérdeztem Jay-t.

- Én… huszonegy – mondta. – Nem tudom, mondták-e a fiúk, hogy én a hip-hop vonalán mozgok.

- Igen, mondták – mondtam. – Meg azt is, hogy mindig úton vagy.

- Ne is mondd – sóhajtott.

Brad és Adam végre befejezték a vitát, megállapodtak, hogy a gitárszóló végleges formáját a későbbiekben szavazással döntik el, így bekapcsolódtak ők is a beszélgetésbe. Többnyire megint csak hülyültünk, mint mindig, aztán a pizza is megérkezett. Jay korán elment lefeküdni, mondta a srácoknak, hogy már ne nagyon hangoskodjanak, de szerintem ezt biztos nem tudják betartani. Utána én is leléptem kivételesen már fél 10-kor, mert egész héten nem aludtam szinte semmit.

***

Másnap csak délelőtt tízkor keltem, úgy éreztem, végre kipihentem magam. Lementem a konyhába csinálni magamnak egy kávét meg szendvicset, de mivel túl nagy volt a hangzavar, fölvittem a reggelimet, hogy a magány nyugalmában fogyaszthassam el. Miközben ettem a szobámban, megnéztem a telefonomat, mert eszembe jutott valami, de aztán láttam, hogy kaptam egy SMS-t ismeretlen számról.

Ezt állt benne: „Szia, Jay vagyok, Brad adta meg a számod. Nincs kedved dél körül moziba jönni velem?”

Ezen az üzeneten igencsak meglepődtem, el sem tudtam képzelni, hogy jutottam pont én az eszébe, furcsának tűnt, hogy személy szerint velem szeretne lenni. Gondolom nem értek rá a barátai…

Megettem a szendvicset, majd válaszoltam neki, hogy van kedvem moziba menni. Azonnal írt is, hogy írjam meg a címem, és 12-re idejön. Hát, ezt végképp nem tudtam mire vélni… Ilyen pasik sosem ajánlkoznak, hogy idejönnek a házam elé. Mármint ilyen jó pasik… Pláne, hogy nem is azonos körökben mozgunk.

Nem tudtam, hogy ez randi vagy nem randi... Ez már csak azért is fontos volt, hogy mit vegyek fel. Ha túl kihívó leszek, biztosan meglepődik, mondván hogy ő csak egy baráti találkozóra számított, ha meg nem öltözöm ki, csalódott lesz, hiszen, mint csaj érdeklem őt. De ez annyira valószerűtlen volt, hogy eldöntöttem, inkább egy egyszerűbb, de mégis figyelemfelkeltő cuccban jelenek meg előtte. Aztán ha akarja, veszi a lapot…

Megírtam neki a címem, ezután egy órát töltöttem a tükör előtt, mire sikerült a megfelelő összeállítást kiválasztani. Igazából nem értettem, hogy miért töröm magam ennyire, nem akarok tőle semmit… Mégis, abból semmi baj nem lehet, ha jól nézek ki. Fekete hosszú pólót és egy feszes farmert vettem fel, meg igyekeztem nem túl rockeresre sminkelni magam, most megelégedtem kevesebb szemceruzával.

Dave óta nem randiztam senkivel, noha az ismerkedés nem esik annyira nehezemre, de mégis jobban szerettem volna távol tartani magam a pasiktól. Dave mindenbe beleszólt, hogy mit hogyan csináljak, úgy éreztem, megfulladok, viszont egyedül mindig is szárnyaltam. Az igazság az, hogy a zene, a bandák mindig is fontosabbak voltak mindennél, emellett nem nagyon törődtem semmivel, jól éreztem magam.

Délre elkészültem mindennel, elraktam a kulcsom és a pénztárcám a táskámba, majd kimentem a ház elé. Jay már ott volt, mögötte ott állt Brad szürke Opelje.

- Szia! – köszönt.

- Hello! – mondtam.

Érdeklődve szemléltük egymást, ő is elegánsabb volt, mint tegnap, fehér ing, és farmer volt rajta fehér edzőcipővel párosítva.

- Biztos furcsa, hogy csak így elhívtalak, de gondoltam, ha már a banda oszlopos tagja lettél, nem árt összehaverkodni – mondta.

Hmm, szóval baráti találkozó. Egy kicsit csalódott voltam, mert sértette a hiúságomat, de végül is nem vártam mást.

- Ja, hát az sosem árt – mondtam.

- Akkor moziba megyünk, rendben? – kérdezte. – Majd a helyszínen kiválasztjuk a filmet.

- Jól van, remélem, meg tudunk majd egyezni – mosolyogtam.

- Miért ne tudnánk… Mindent megnézek, kivéve a nyálas filmeket.

- Igen, azokat én sem szeretem, maximum otthon, titokban.

Ezen elmosolyodott, majd kinyitotta nekem a kocsi ajtaját, én beszálltam, majd ő is beült mellém.

- Brad odaadta neked a kocsit? Vagy közös? – kérdeztem.

- Nem, az övé teljes mértékben. Csak most délelőtt átjött Becky, a csaja, és ilyenkor jobb, ha lelépek – mondta, majd elindultunk. – Ilyenkor Brad ideadja a kocsit, csak menjek már a picsába, és én is jobban járok, nem kell hallgatnom, hogy élik a szexuális életüket… Neked van testvéred?

- Igen, kettő is, mindketten fiatalabbak nálam.

- Hány évesek?

- A húgom tizenhárom, az öcsém tizenegy – mondtam.

- Oh, hát akkor neked nincsenek velük ilyen problémáid, csak fordítva lehetséges a dolog – vigyorgott.

- Igyekszem nem megbotránkoztatni őket – mosolyogtam, erre ő is elmosolyodott.

- És te még gimibe jársz? – kérdezte.

- Igen, ez az utolsó év – mondtam.

- A régi szép idők… Most harmadik éve vagyok a tánccsapat tagja, de már visszasírom a gimis időszakot.

- Miért, nem szereted a munkád? – kérdeztem.

- De, csak megvannak a hátrányai, majd mesélek róla bővebben.

Nemsokára megérkeztünk egy bevásárlóközpontba, elvettünk egy moziműsort, és nézegetni kezdtünk. Végül megegyeztünk az X-Men legújabb részében, de már ritkábban adják, ezért csak délután négykor lesz a legközelebbi vetítés.

- Nincs kedved addig eljönni a tóhoz? Most nem szeretnék itt rohadni a betonrengetegben – mondta Jay.

- Jó, rendben, úgyis régen voltam már a tónál… - mondtam.

- Hát még én – mondta.

***

Denver kétségtelenül nagy előnye, hogy a város közepén van egy hatalmas park, így aki nem szereti a nagyváros hátrányait, bármikor visszavonulhat a park nyújtotta nyugalomba.

Jay-jel leültünk egy padra a tópartra, egy kis ideig csak néztünk ki a fejünkből, majd beszélgetni kezdtünk:

- Szóval csak egy hete ismered Bradéket? – kérdezte Jay.

- Igen, de nagyon megkedveltem őket, és eddig minden simán ment, ami a zenét illeti – mondtam.

- Nem is idegesítenek? – nézett rám kétkedve.

- Nem, dehogy… - mondtam. – Jópofának tartom őket.

- Hmm, jah… minden, amit most viccesnek tartasz, egy idő után idegesíteni fog. De nem akarok vészjósló lenni, lehet, hogy veled rendesebben bánnak majd, mert lány vagy.

- Miért, a többi énekessel bunkók voltak? – kérdeztem csodálkozva.

- Nem feltétlenül, csak nem volt semmi beleszólásuk a dolgokba, mondván, hogy a Brad-Adam-Will aranyháromszög alapította az együttest, csak nekik lehet igazuk.

- Én ezt eddig nem tapasztaltam, sőt, eléggé elfogadták az ötleteimet – mondtam.

- Aha… Lehet, hogy egy kicsit el vannak ájulva tőled, és ezért mindent elfogadnak, amit mondasz – mosolygott Jay.

- Hát, én nem láttam arra utaló jeleket, hogy el lennének ájulva tőlem – mondtam.

- Pedig lehet, hogy így van… Sosem volt még csaj a bandában, szerintem tetszik nekik ez a helyzet, és tényleg észrevettem a zenekarban valami változást. Persze pozitív irányba. Úgy tűnik, mintha elhinnék, hogy lesz keresnivalójuk a zenei életben.

- Most, hogy én is rájuk találtam, én is jobban elhiszem – mondtam.

- Brad kiskora óta híres akar lenni a saját bandájával… De egy ideje, kb. három éve, úgy láttam, már egyáltalán nem hitt abban, hogy ezek a tervek valóra válnak. Viszont most ugyanazt a motivációt látom rajta, mint régen. Ezer éve nem veszekedett Adammel, hogy milyen legyen a gitárszóló… - mondta Jay mosolyogva.

- Ennek örülök, hogy újra visszatért a kedve a zenéhez – mondtam. – Én is hiszek benne, hogy tudunk valami jót alkotni a srácokkal.

- És te mióta foglalkozol ezzel az egésszel? – kérdezte Jay.

- Elég régóta… Már oviban is mindig csak énekeltem, aztán egy régi szintetizátoron játszottam számokat hallás után, tíz éves koromban meg anyám beíratott zongorázni… Szóval nagyon régóta – mondtam.

- Hallás után játszottál a szintetizátoron? – csodálkozott Jay. – Hány éves voltál?

- Olyan öt-hat – mondtam.

- Ez nem semmi, hallás után nagyon nehéz bármit is eljátszani…

- Ez nekem teljesen ösztönösen jött – mondtam. – Rossz is volt egy kicsit, amikor a zeneiskolában már mindent szabályosan meg kellett tanulni. Tizenöt évesen ott is hagytam.

- Szóval nem szereted, ha korlátok közé vagy szorítva – mondta Jay.

- Nem, nem igazán – mondtam.

- Én sem – mondta. – A hip-hop nekem mindig is a szabadságot jelentette, de most azért egy kicsit furcsa, hogy három éve szinte egyfolytában úton vagyok, és dolgozom. Ne érts félre, én tényleg imádom ezt csinálni, mert mindig is ez volt az álmom, hogy abból élek meg, amit szeretek, de ez az állandó utazás rossz tud lenni. Így mindig új helyeket ismerhetek meg, ahol csak egy-két napot töltök, és már rohanok is tovább, és otthon sem túl jó, hiszen két napnál tovább nem nagyon üldögélhetek.

- Igen, ez így nagy rohanásnak tűnik.

- Az is… Magányos is tud lenni az ember, hiába veszik körül az úton a megszokott jó arcok. Néha már annak örülnék a legjobban, ha itthon várna egy barátnő, akivel aztán mind a két napot együtt töltjük, amíg itthon vagyok. Csak ezt is nehéz összehozni, hiszen a másiknak is van élete.

- Azért nem lehetetlen megoldani – mondtam, egy kicsit furcsán éreztem magam, hogy erről kezdett le beszélni, de igyekeztem nem kimutatni.

- Eddig nem nagyon sikerült. A legutóbbi barátnőm hétköznap tanult, hétvégén dolgozott, így csak a péntek estét tudtuk együtt tölteni, amikor hullafáradtan hazaértem. Mondanom sem kell, nem működött így.

- Szerencse is kell hozzá, ez tény – mondtam.

- Igen… Mert tényleg jó, hogy azt csinálom, amit szeretek, de jobb lenne már itthon helyben csinálni mindezt, csak ez nem így megy.

- Elhiszem, hogy három év alatt meguntad ezt az életformát – mondtam.

- Hát, pedig rád is ez vár, ha befut a banda, egyfolytában úton lesztek – mondta Jay.

- Engem az sem zavarna, csak tényleg, történjen meg az áttörés – mondtam.

- És arra gondoltál, mit fogsz tenni, ha nem sikerül? Úgy értem, van valami B-terv? – kérdezte.

- Egyelőre nincs – mondtam. – Szeptembertől elmegyek dolgozni, közben megpróbálom építgetni a zenei karriert. Engem mindig is csak a zene érdekelt, nem tudom elképzelni, hogy ne ezzel foglalkozzak.

- És mi lenne veled, ha nem zenélnél? – kérdezte.

- Hát akkor már nem élnék. De ez hülye kérdés, mindig is fogok zenélni – mondtam, a szemébe néztem, ő elmosolyodott.

- Na és azt áruld még el nekem, miért pont a rock? – kérdezte.

- Nem tudom… Szabadság, lázadás, hát tudod… - mondtam. – Ezt a lelkében érzi az ember.

- Igen, tudom – bólintott. – Te vagy a nagy lázadó a kis buta kortársad között?

- Nem igazán mutatom ki, de igen. Utálom az iskolát, de nem hangoztatom, nem szólok be senkinek feleslegesen. Engem nem nagyon érdekel, mit csinálnak mások, el tudom fogadni, hogy más nem azt szereti, amit én, de azt utálom, ha úgy ítélnek meg, hogy nem is ismernek.

- Biztos belefuthattál már sok ilyenbe – mondta.

- Volt egy pár… - mondtam.

- Az emberek irigyek, szokj hozzá – mondta. – Te, és én is, csakis azért nem foglalkoztunk soha másokkal, mert mi már megtaláltuk a saját utunkat, és ennél nagyobb biztonság nincs is. Sokan nem tudják, merre tovább, és ezért utálnak minket.

- Ez jó, nem is gondolkoztam még el így ezen – mondtam, érdeklődve fürkésztem őt.

- Nekem volt időm gondolkozni mindenen, főleg a nyolc órás busz utak alatt – mondta.

Nem tudtam Jayt egyelőre hova tenni, egyszerre éreztem távolinak, és közelinek magamhoz. Ő egy teljesen más világból jött, de mégis szinte mindenben egyet értettünk. Komolytalannak tűnt, de mégis komolynak. Na, ezt rakjam össze valahogy…

- Szóval te is érezted úgy, hogy kilógsz a sorból? – kérdeztem.

- Igen, több szempontból is… - mondta. – Egyrészt, én mindig is tudtam, hogy mit szeretnék… Másrészt pont emiatt néztek ki engem is több közösségben. Általános iskolában halál ciki volt, ha egy fiú táncolt, hiába volt hip-hop, akkor is… A gimi már nagyon jó volt, de a legjobban mégis csak edzésen éreztem magam, tudtam, hogy az az én igazi közegem.

- Hmm, ezt mintha csak én mondtam volna, csak helyettesítsd be a zenével – mosolyogtam, ő is rám mosolygott.

Ezután még meséltünk egymásnak jó sok történetet az iskoláról, a minket bíráló emberekről, végül megállapítottuk, hogy akik mindig csak a rosszat látták bennünk, nem érdemelnek meg minket. Természetesen előkerültek vidámabb sztorik is, mesélt nekem a gyerekkoráról, hogy milyen volt Braddel felnőni, ezeken a történeteken sokat nevettünk. Úgy elment az idő, hogy majdnem sikerült lekésni a filmet.

Öt perccel a kezdés előtt értünk vissza. Jay aranyos volt, megvette a mozijegyemet, és még egy szendvicsre is meghívott, meg vett egyet magának is, már mindketten éhesek voltunk.

A film bő két órán át tartott, de nem unatkoztam, mert ahhoz túl mozgalmas volt. Jay sokszor rám nézett bizonyos jeleneteknél, néha váltottunk is pár szót a filmmel kapcsolatban, de nem próbált meg közeledni hozzám.

Este hét körül vitt haza, kiszálltunk a kocsiból, elköszöntünk egymástól, jöttek a szokásos szövegek, hogy „nagyon jól éreztem magam”, stb…

- Holnap dél körül megyek vissza – mondta Jay. – De következő hétvégén lehet, hogy korábban haza tudok jönni, és megismételhetnénk a találkozót.

- Rendben, benne vagyok – mosolyogtam rá.

- Jó volt veled lenni – mondta Jay. – Valahogy azt érzem, hogy te különleges vagy.

„Hát, mert az is vagyok” – gondoltam magamban. Ilyen korán nem nagyon szerettem az ilyen nagy szavakat, de végül én is így szóltam:

– Te is nagyon jó srác vagy – mosolyogtam rá.

Ő is rám mosolygott, elköszöntünk egymástól egy baráti öleléssel, megvártam, amíg beszáll a kocsiba, még intettem neki, majd bementem a házba.