3. fejezet

III. fejezet

Első gondolatom az volt, amikor megláttam a hirdetést, hogy nem megyek el a meghallgatásra, egy óra alatt nem tudom megfelelően összekapni magam. Nagyon rossz érzés volt, mert jó lehetőségnek tűnt, bosszantott, hogy lemaradok erről is. Aztán ahogy telt az idő, rájöttem, hogy ezalatt már felöltözhettem volna, és indulásra kész lehettem volna…

Végül a szekrényhez léptem, kivettem egy fekete leggingst, egy hosszú fehér Nightwish pólót és egy piros kapucnis pulcsit, majd felöltöztem. Gyorsan megnéztem magam a tükörben, mivel nem volt rajtam smink, nem néztem ki túlságosan „rocksztárosan”, de most úgyis a hang a lényeg.

Felkaptam a táskámat, szokás szerint lerohantam a lépcsőn. Anya éppen most jött haza.

- Mia, hova ilyen sebesen? – kérdezte mosolyogva.

- El, anya. Szia! – vetettem oda olyan kedvesen, ahogy csak tudtam ebben a sietségben, és mielőtt bármit is mondhatott volna, már az utcán voltam.

Anyám szerencsére megértő ilyen helyzetekben, nem rohangál utánam, hogy „Gyere vissza és köszönj el normálisan”, ő is tudja, hogy van, amikor nincs idő erre. Nekem ilyenkor mindig egy kicsit bűntudatom van, reménykedek, hogy nem csap el egy busz, és nem ilyenkor látott utoljára.

A busz nem ütött el, (miért is tette volna?) felszálltam, ismét csak most sikerült kicsit összeszedni a gondolataimat, azon járattam az agyam, hogy mit is kéne énekelni. Nem ismertem jól ezt a bandát, a Dead Meetinget, talán csak egyszer láttam őket, amikor előttünk énekeltek egy fellépésen, de nem volt időm megfigyelni őket. Azt viszont biztosan tudtam, hogy ők is egy kiugrásra váró együttes, és több éve léteznek, noha semmi komolyat nem sikerült letenniük az asztalra.

Végül arra jutottam, hogy azt a dalt kéne elénekelnem, amivel az iskolai „Ki mit tud”-ot megnyertem, a Metallicától a „Nothing else matters”-t. Lehet, hogy sablonos, meg mindenki kívülről fújja már ezekben a körökben, de ha sikerül jól elénekelni, tuti siker.

Kétszer szálltam át, mire végre megérkeztem. Az órámra néztem, hat óra múlt két perccel, tehát még éppen időben. Egy középiskola tornatermében volt a meghallgatás, a portás eligazított, hogy pontosan hova is kell menni.

Amikor megtaláltam a tornatermet, egy kicsit félve mentem be, nem tudtam, mire számítsak. Nagy csődület nem volt, az együttes tagjai, három srác, egy asztalnál ültek, előttük egy kisebb sor állt, gondolom kiosztották a sorszámokat. Ha jól láttam, más lány rajtam kívül nem volt, amikor beálltam a sorba, és megfigyeltem az indulókat, megbizonyosodtam róla, hogy csak fiúk voltak. Reméltem, hogy ez nem lesz probléma.

Nemsokára sorra kerültem, és igen csodálkozva néztek rám.

- Te lány vagy – nyögte ki az egyik, szakállas, jóképű srác.

- Húha, micsoda felfedezés… - mondtam.

- Mi elsősorban férfi énekest keresünk – mondta a középen ülő, mackós testalkatú, ám szintén egész helyes fiú.

Ez az információ, amit mondott, egy kicsit meglepett, de megkérdeztem:

- Azért meghallgattok, nem?

- Hát, ha jól tolod, végül is bevehetünk vokalistának – vont vállat a mackós srác.

- Kösz, azt nem szeretném – mondtam.

- De mi nem női énekest keresünk – erősködött tovább.

- Ezt döntsétek el azután, miután hallottatok énekelni – mondtam, nem hagytam magam elbizonytalanítani.

- Jó, egy próbát megér. Akkor te jössz utoljára, úgy látom, más már nem várakozik – mondta a srác. – Hogy hívnak?

- Mia Henneberg – mondtam, mire ő leírta egy papírra.

- Oké, a sorszámod a kilences – mondta, ideadta nekem a 9-es kártyát.

- Köszi – mondtam.

A meghallgatás elkezdődött, mindig csak az maradhatott bent, aki éppen énekelt, így nekem ki kellett vonulni a tornaterem elé a többi sráccal. Leültem az egyik padra zenét hallgatni, hogy ráhangolódjak a Metallica számra, közben fél szemmel a többieket néztem. Tipikus rocker külsejű srácok voltak, kíváncsi voltam, vajon ugyanolyan jól is énekelnek, mint amilyen nagy gondot fordítottak az öltözködésre.

Szép sorban mentek be, akik éppen kijöttek, azok sem mentek haza, tehát gondolom, még ma este lesz az eredményhirdetés. Amikor az utolsó fiú is kijött, tudtam, hogy eljött az én időm.

Bementem, odaálltam a mikrofonállvány elé, levettem a mikrofont, majd farkasszemet néztem a srácokkal, de igazából már nem is láttam őket, csak a dal járt a fejemben.

- Kezdheted – mondták.

Én belekezdtem a dalba, szerintem elég jól ment, tudtam, hogy ez a dal az „enyém”, átélem a szöveget, úgy éreztem, az éneklés szárnyakat ad nekem, és képtelen vagyok hibázni.

Próbáltam figyelni a reakcióikat, de csak elmosódott képek jöttek át. Azt láttam, hogy sugdolóznak, a felénél így szólt a középső srác:

- Jó, köszönjük, ennyi elég lesz – mondta.

Hirtelen nem tudtam ezt hogy értelmezni, mert jelenthet jót is, meg rosszat is. Visszatettem a mikrofont, rájuk néztem, arcukról döbbenetet és csodálkozást tudtam leolvasni, majd szinte egyszerre kezdtek el vigyorogni és tapsolni. Én is elmosolyodtam, örültem, hogy tetszett nekik.

- Jól van, te kellesz nekünk! – kiáltotta a mackós srác.

El sem hittem, hogy meg tudtam győzni őket, miközben egy órával ezelőtt még hallani sem akartak női énekesről.

- Ez komoly? – kérdeztem vigyorogva.

- Persze, teljes mértékben – mondta a srác. – Viszont lenne pár kérdésünk, mielőtt véglegesen eldöntenénk.

- Oké, persze – mondtam.

Közbeszólt a szakállas srác:

- A többiek sehol sem voltak hozzád képest, csak hörögtek, mint a haldokló tehenek.

- Igen, kurva jó hangod van, teljes mértékben beleillesz a képbe – vette vissza a szót a középső srác. – Mindhármunknak olyan érzésünk volt, miközben téged hallgattunk, hogy végre megtaláltuk azt, ami hiányzott ebből az együttesből.

- Oh, köszönöm – mosolyogtam, mást nem is tudtam mondani. Hihetetlenül örültem, hogy tetszettem nekik.

- Be is mutatkozunk, engem Brad Allennek hívnak, a társaim, és egyben régi barátaim, Adam Austin és Will Nash – mutatott a többiekre a mackós srác.

A szakállas volt Adam, a harmadik, egy világosbarna hajú srác pedig Will.

- Hány éves vagy? – kérdezte Brad.

- Tizennyolc – mondtam, úgyis már csak kb. két hét, amíg betöltöm.

- Az jó, azt hittük, kb. tizenhat – mondta Brad, ezen már meg sem lepődtem, de nem volt időm válaszolni, mert folytatta mondandóját: - Amint látod, a banda neve Dead Meeting, szóval a szövegeink kicsit elvontak, szívesen énekelünk a halálról, az olyan dolgokról, amik minden embert érintenek, ha kinyitják egy kicsit a szemüket.

- Értem – bólintottam.

- Majd kiderül, mennyire tudunk együtt dolgozni, mennyire jövünk ki egymással, de azt szeretnénk, ha te is aktívan részt vennél a dalok készítésében és a szövegírásban.

- Ezzel nem lesz gond – mondtam. – Rengeteg szöveget írtam már, tudok még zongorázni, és egy kicsit gitározni is. És én is szeretem az elvont dolgokat.

- Jó, ez biztató – mondta Brad. – Még egy fontos dolog, és akkor hazaküldjük a kint várakozó majmokat. Még iskolába jársz, igaz?

- Igen, idén fogok érettségizni – mondtam.

- És ez mennyire fontos neked? Nem arra gondolok, hogy lógj az iskolából, hanem hogy a délutánok, esték mennyire szabadok? – kérdezte Brad.

- Suli után általában van időm – mondtam.

- Otthon laksz még szülőknél?

- Igen – mondtam. – De nem nagyon szólnak bele, hogy mit csináljak.

- Aha, az jó… Tehát akkor nem gond, ha hétvégén vagy hétköznap fellépés lesz, nem fognak rinyálni?

- Nem, már két-három éve ez megy, délután és este próbáltam, hétvégén néha volt fellépés, de ha nem, akkor is próbáltunk – mondtam.

- Remek, tehát akkor még valamennyi tapasztalatod is volt ebben az egészben… Legutolsó kérdés: mi a terved, ha befejezted az iskolát? Remélem, nem a világ végére akarsz egyetemre menni.

- Egyáltalán nem akarok egyetemre menni, dolgozni és zenélni szeretnék – mondtam.

- Na, ez nagyszerű… Akkor azt hiszem, mindennel megvagyunk – mondta Brad. – Fel vagy véve!

***

Másnap korábban bementem az iskolába, leültem az udvaron egy padra, vártam, Megan mikor érkezik. Tegnap küldtem neki egy SMS-t, hogy köszönöm a tippet, és jól ment a meghallgatás, bevettek a bandába, de semmit nem válaszolt. Este még felhívtam, de nem vette fel, ami egy kicsit rossz volt, mert el akartam neki mondani.

A telefonomat nézegettem, amikor valaki elém állt.

- Nem fázol, te ribanc? – kérdezte.

Felnéztem, Olivia volt az gúnyos vigyorral az arcán, nyilván az öltözékemre célzott ezzel az udvarias megjegyzéssel. Ma kicsivel feltűnőbben sikerült összeállítanom a ruháimat, mint általában, fekete miniszoknya és necc harisnya volt rajtam, a tegnapi fehér Nightwish pólóval kombinálva.

- Kösz, nem – mondtam.

- Pedig azt hittem – mondta. – Na, várd csak tovább a kuncsaftokat, bent találkozunk! – azzal elindult befelé.

- Jól van, húzz csak a picsába – szóltam utána.

Ez a beszólás felkészületlenül ért, általában Olivia ennél mérsékeltebben szokta előadni magát. Nem értettem, miért ilyen rosszindulatúak egyes emberek, én azért igyekszem senkinek sem ártani, amíg ők is békén hagynak engem. Sosem érdekeltek a beszólások, de ez most egy kicsit felbosszantott, elegem lett. Nem is magam miatt fájt nekem Olivia viselkedése, hanem elborzadtam, hogy tud valaki ennyire szemét lenni.

Mindenki azt mondja, a rockerek sötét lelkű gazemberek, de az Olivia-félék az igazán ártalmasak, ők szólnak bele mindenbe, amihez semmi közük sincs. Úgy éreztem, mielőtt még itthagyjuk a sulit, muszáj megmondanom ezeknek a buta embereknek, hogy mit gondolok róluk. De lehet, hogy befogom a számat, hacsak nem provokálnak... Igazából mindegy is, sok dalszöveg szól erről, már volt alkalmam kiírni magamból ezeket a dolgokat.

Két perc múlva megérkezett Megan, nem ült le mellém, azonnal megkérdezte:

- Nem láttad Owent?

- Nem figyeltem – mondtam.

- Jaj… Azt mondta, reggel odajön a házunk elé, és együtt megyünk, de nem volt sehol, telefonon sem tudtam elérni – mondta aggodalmasan.

- Jól van, biztos csak félreértésről van szó, gyere, ülj le… - mondtam.

- Mia, ne fárassz már, nincs időm ücsörögni, meg kell találnom őt…

Sóhajtottam, megpillantottam az érkezők tömegében Owent.

- Ott van – mutattam Megannek kedvetlenül.

Ő azonnal odarohant Owenhez, néztem, ahogy Megan lecseszi őt, de aztán fogtam magam, és elindultam befelé. Így nincs kedvem beszélgetni Megannel, hogy nem kíváncsi rám. Kicsit már kezdett idegesíteni, hogy hozzá sem lehet szólni, mert folyton Owennel van, most is szívesen elmondtam volna neki, hogy mi volt tegnap, de nagyjából le sem szarta. Akkor én is így teszek, nem agyaltam ezen tovább.

Megan egész nap nem jött rá, hogy kissé bántón viselkedik, mióta barátja van, de én nem akartam szólni neki, tisztes távolmaradásommal tüntettem.

Olivia nem szólt be többet, mert végig Terryn csüngött, látványosan smároltak az iskola különböző forgalmas területein.

Amikor kicsöngettek az utolsó óráról, felkaptam a táskámat, odavetettem egy „hello”-t Megannek, majd elindultam haza. Utánam sem szólt, nem mondott semmit, nyilván minden érzékszervével Owen után kutatott.

Voltam én is ennyire elvakultan szerelmes, de a barátok még nagyjából a földön tartottak, ám úgy látom, Megannek nincs semmiféle ilyen kötelék. Nem akarok odamenni hozzá, és cseszegetni, majd rájön magától a dolgok helyes menetére.

Ma délután meglesz az első próbám a Dead Meetinges fiúkkal, utána pedig „csapatösszetartó” programot szerveznek, elmegyünk Will szüleinek kocsmájába iszogatni.

***

A próba jó hangulatban telt, Brad nappaliját használtuk próbateremnek. Brad az öccsével, Jay-jel él egy kisebb házban, aki éppen nem tartózkodott otthon. Sokat beszélgettünk még négyen mielőtt elkezdtük volna a próbát, főleg zenéről volt szó, de magánéleti dolgok is felmerültek.

Mindannyian idősebbek nálam, Brad huszonnégy éves, Adam és Will huszonhárom, de egyelőre nagyon jól kijöttünk.

- Van barátod? – kérdezte Brad még a próba elején.

- Nincs – mondtam. - Most szünetet tartok ilyen szempontból. Miért?

- Hát tudod, mindhármunknak van barátnője, és általában a hétvégéket velük szoktuk tölteni teljes egészében. Szóval, ha esetleg majd összejön neked valami csávó, hétvégén te is nyugodtan eltávozhatsz – mondta Brad.

- Kösz, jó tudni – mosolyogtam. – Ilyen szigorú szabályok vannak?

- Figyelj, nekünk az első a zene, és csak utána jöhetnek a csajok. De ezt ők is tudják. Persze, este azért jöhet egy kis szex, de hétköznap a zenére összpontosítunk – mondta Brad.

- Aha – mondtam, meg tudtam őket érteni. – És mi lett az előző énekessel?

- Nekünk mindig is az énekesekkel voltak gondjaink, négyen alapítottuk a bandát, és mindhárman eredeti tagok vagyunk, mindig az énekesek léptek le – mondta Brad. – Az előző gyerek csak tizenhat éves volt, igaz, nagyon tehetséges volt, de a szülei nem engedték, hogy velünk lógjon, mert tanulnia kellett.

- Nem mondod? – csodálkoztam.

- Hát így volt… Ezért is kérdeztem, hogy a te szüleid mennyire pofáznak bele az életedbe – mondta Brad.

- Szerencsére nem nagyon, bár elvileg megtehetnék, mert mégis csak az ő házukban élek, az ő kajájukat zabálom, de nem szoktak cseszegetni – mondtam.

- Én is még a szüleimmel lakom – mondta Will. – Apám még mindig úgy érzi, megteheti, hogy rám parancsol, ha ők elutaznak, jöjjek haza éjfélre, hogy a szegény kishúgom ne féljen egyedül. A húgomról tudni kell, hogy tizenhat éves, és több faszival dugott már, mint én nővel.

- Már megijedtünk, hogy nem teszed hozzá, hogy „nővel” – nevetett Brad.

Miután kiröhögtük magunkat, nekiálltunk zenélni is. Megmutatták nekem a legjobb számaikat, kezembe nyomták a szöveget, Brad dobolt, Will gitározott, Adam basszusgitározott, nekem meg a zene alapján ki kellett találnom, hogy énekeljem el a dalt. Elég vicces megoldások születtek, de Brad azt mondta, némelyik jobb, mint az eredeti.

Jó szövegek voltak, tetszett, hogy tényleg teljesen általános dolgokról szóltak, mégis csak nagyobb ráhangolódással lehetett őket megfejteni.

Utána megkértek engem, hogy játsszak el pár saját számot.

- De én mindegyiket zongoránál tudnám csak előadni – mondtam.

- Akkor most próbálkozz gitárral – mondta Will, ideadta nekem a gitárját.

- Hát jó, próbáljuk meg… - mondtam, leültem, elkezdtem játszani egy általam kedvelt számot, amit még a Daviddel való szakítás után írtam, de úgy, hogy egyszer sem említettem meg, mi a konkrét probléma.

Ők figyelmesen hallgattak, majd Brad becsatlakozott a dobbal, majd Adam is a gitárral.

- Ez egész jól alakul – mondta Brad végül.

- Rám már nincs is szükség, majd Mia gitározik helyettem – mondta Will tettetett sértődéssel.

- Hát inkább maradok a zongoránál – mondtam.

- A zongora soha eszembe sem jutott – mondta Brad.

- Se az, hogy csaj legyen az énekes – vigyorgott Adam.

- Na ja, az sem – mondta Brad. – Szerintem jó lesz ez így. Kezdem azt érezni, eddig tévúton jártunk.

- Azért ne kiabáld el – mondtam.

- Én is egyet értek Braddel – mondta Will. – Jó kis banda lesz ebből.

- Igen, de kéne egy teljes mértékben új dal – mondta Brad. – Amivel indulunk a tehetségkutatón. Gondolom, Mia, te sem szeretnéd azokat a számokat játszani, amit a régi lúzerekkel énekeltél, és mi is szeretnénk valami újat összehozni, ha már te is új vagy.

- Jó, benne vagyok – mondtam. – Van csomó szövegem, amit még sehol sem használtam fel. Múlt pénteken írtam egy dalt, ha tetszik nektek, megcsinálhatnánk rendesen. Vagy itthagyom a dalszöveges füzetemet, aztán olvasgassátok, ha van időtök.

- Jó, rendben – bólintott Brad.

- Amúgy nálatok ki írja a szövegeket? – kérdeztem.

- Hát, mindig Brad, mi hülyék vagyunk ehhez – mondta Will vigyorogva.

- Igen, én írom őket – mondta Brad. – De sokszor nehezen megy, örülök, hogy ezentúl te is besegítesz.

- Nekem könnyen megy az írás, de lehet, hogy ez a minőség rovására megy – mosolyogtam.

- Amíg nem láttam őket, ne mondd ezt – mondta Brad. – Amúgy meg ez a saját dalkezdemény, amit eljátszottál, szintén elég jó volt. Na, szerintem már úgysem próbálunk, menjünk végre inni!

A kocsma nem volt messze a háztól, kicsi, sötét, és elhagyatott hely volt, de legalább lehetett hangosan beszélgetni, senki nyugalmát nem zavartuk. A fiúk nagykorúságom hiánya ellenére vettek nekem egy sört, majd azon kezdtek viccelődni, hogy még tizenhatnak sem nézek ki, nemhogy huszonegynek, vagy éppen tizennyolcnak, amennyi valójában vagyok.

Végül csak a sör felét ittam meg, de azt is csak az ő kedvükért, nem rajongtam különösebben érte. Adam nem zavartatta magát, simán áttöltötte az ő kiürült poharába, amit én meghagytam, majd kértek nekem egy Sprite-ot. Elmondásuk szerint nekik csak az alkalmi piálgatások, és a dohányzás az egyetlen rossz szokásuk, egyébként teljesen „tiszta életet élnek”. 

Elmesélték, hogy ismerkedtek meg ők hárman, hogyan alapították a bandát, aztán fennhangon röhögtünk az időközben felmerülő vicces sztorikon. A srácok a gimiben találkoztak, és mivel hamar kiderült, hogy mindhárman zenélnek, gyorsan alapítottak is egy bandát egy negyedik, énekes sráccal kiegészülve. Nagy sikere volt a bandának az iskolán belül, tegnap is azért tarthatták a válogatót a gimnáziumban, mert a tanárok azóta is nagyon kedvelik őket. Hármuk között sosem adódtak komoly konfliktusok az együttesben, mindig az énekesek voltak a balhés egyedek, ezért mind az öt le is lépett tőlük. Utána engem is kérdezgettek a zenekari múltamról.

- Hát, az kész katasztrófa volt… - mondtam. – A legelső bandámat tizenhárom éves koromban alapítottam, de teljesen komolytalanok voltunk. Tizenöt évesen hívtak egy csupa lányokból álló együtteshez énekelni, de az is szörnyű volt. Mindegyik csaj óriási gondot fordított az imidzsre, a zene teljesen másodlagos volt. Az egyik csaj minden nap egy órát töltött azzal, hogy a halál angyalának maszkírozza magát, de közben a gitárral nem is gyakorolt, pedig főleg ez lett volna a fontos.

- Ja, ilyen kis díszbuzikat mi is ismerünk – bólintott Adam.

- Igen, például Zack Fernandez – röhögött Will. – Kitalálta, hogy ő a nagy rocker, mert ismert három AC/DC számot, aztán a fejébe vette, hogy nálunk akar énekelni, de természetesen elküldtük a picsába.

- Ja, a hülye kis gyíkot… - nevetett Adam is.

- Igen, mindenkinek volt egy ilyen korszaka, hogy zenélni akar, de a próbákra mindig mindenki magasról szart, csak a külsőségek érdekelték őket – mondtam.

- Igen, rengeteg ilyen van – mondta Brad. – De aki tényleg csak a külsőségekre épít, már rég lemorzsolódott… Emlékszem, milyen sok gimis banda volt, és közülük csak mi maradtunk meg.

- Na, ja, a sok kis gagyi – vigyorgott Adam.

Ezután beszélgettünk arról, hogy ki milyen zenét szeret, én említettem nekik a Nightwish-t is, Brad ismerte, de Adam és Will nem hallottak róla. Aztán, nem tudom, hogy jött szóba, a fiúk meséltek a csajaikról. Mindhárman komoly kapcsolatban élnek, Will már el is jegyezte a barátnőjét. Bradnek két éve, Adamnek egy éve van párja, elmondásuk szerint mindhárom lány szereti a bandát, és megértik, hogy ez a srácok életében milyen fontos. Nekem valamiért szimpatikus volt, hogy fontosabbnak tartanak egy rendes kapcsolatot a kicsapongások helyett. Persze, ez abból is adódhatott, hogy már volt bőven idejük kiélni magukat.

Természetesen szóba került az én szerelmi életem is, így elmondhattam nekik, hogy volt egy elég botrányos kapcsolatom, és azóta inkább egyedül vagyok.

- És ez mióta van? – kérdezte Brad.

- Nem tudom, kb. egy éve – mondtam. – Amúgy a sráccal még közös bandánk is volt, akkor alapítottuk, amikor összejöttünk.

- Na, ezt sosem szabad, a zenét összemosni a magánélettel – mondta Adam.

- Bizony, ezt külön kell tudni választani – bólogatott Brad helyeslően.

- Jó, hát mit tudtam én, tizenhat éves voltam… - mondtam. – Különben miután szakítottunk, ő lépett ki, nekem megmaradtak a többiek egy ideig.

- Ja, és utána jöttek ezek az ikrek? – kérdezte Adam.

- Igen – mondtam.

- Na és azóta nem is jártál senkivel, mióta szakítottatok a csávóddal? – kérdezte Will.

- Nem, egyszerűen így alakult, de én sem nagyon kerestem az alkalmat – mondtam.

- Biztosan lesz még ezer alkalmad… - nyugtattak meg.

Ezután még kérdezték, hova járok suliba, és hogy hogy érzem ott magam.

- Nem igazán érdekel az iskola, bemegyek, mert így kell tennem, de ha leérettségiztem, többé a közelébe sem megyek – mondtam.

- Szóval akkor semmi továbbtanulási terv? – kérdezte Brad.

- Nincs, én tényleg csak a zenével szeretnék foglalkozni – mondtam. – Ilyenkor sokan csinálják, hogy elmennek zenét tanulni egyetemre, de engem az sem érdekel, tudom, hogy úgyis otthagynám, nem bírom az ilyen szintű kötöttségeket. Különben is, szerintem mindenkinek azt kéne csinálnia, amit szeret, nem amit rájuk kényszerítenek.

- Biztos jól megértenétek egymást az öcsémmel, ő mindig is azt hangoztatta, hogy az élet nem a kötelezettségekről szól, hanem arról, amit szeretünk, ezért ő nem hajlandó beállni a sorba – mondta Brad.

- Igaza van – mondtam.

- Én is egyet értettem vele, de szerettem volna, ha középsuli után elmegy még tanulni, nem tetszett, hogy csak a hip-hop-ra akar építeni. De egyelőre úgy tűnik, bejött neki, alig van itthon, a tánccsoporttal mindig van valami fellépésük a környező államokban – mondta Brad.

- Bizony, a kicsi Jay hip-hop táncos – röhögött Adam. – Ez mindig olyan kurva jókedvre derít.

- Hagyd már, te barom, az öcsém jól nyomja… - mondta Brad. – Amíg el nem szakad valamelyik ínszalagja… - tette hozzá.

- Miért, ennyire túlhajtja magát? – kérdeztem.

- Hát, nagyon odateszi magát, igen – mondta Brad. – De nem is emiatt mondtam, hanem mert minden héten öt fellépése van, plusz a próbák, szerencsétlen csak hétvégén tud pihenni. Én mellette állok ebben, bár én nem mertem megcsinálni, hogy abbahagyom a munkát, és csak a zenéből próbálok megélni.

- Majd ha befut a banda, kénytelenek leszünk abbahagyni a munkát – mondta Will.

- Na, igyunk a Dead Meeting-re! – mondta Brad, azzal mindannyian koccintottunk.

Még éjfélig beszélgettünk, elvoltunk, majd Brad mondta, hogy induljunk, engem azzal heccelt, hogy korán kell kelnem a suli miatt, és még a házit is meg kell írnom. Kikísértek a buszmegállóig, ott Brad elkérte a dalszöveges füzetemet, hogy majd másnap a munkában átolvasgatja, és kiválasztja, mit lehet belőle hasznosítani.

Amikor jött a busz, elköszöntünk, mondták, hogy holnap ötkor próbálunk, elkezdjük összehozni az első közös dalt.

A buszon ülve érzékeltem csak, hogy mennyire fáradt vagyok, ma nem sikerült délután aludnom, de most nem is bántam, nagyon jól éreztem magam a srácokkal. Csodálkoztam is, hogy ilyen jófejek voltak velem, és hogy ennyire bíznak benne, hogy a banda sikeres lesz. Ők tették rám a legmélyebb benyomást mind zeneileg, mind emberileg, azok közül, akikkel már összehozott a sors, ezért én is egyre bizakodóbbá váltam, hogy komoly esélyeink lesznek egy ilyen jó társasággal a tehetségkutatón.