2016. április 2., szombat

2. fejezet

II. fejezet



Hétfő reggel fél nyolckor kiléptem a házból, mivel Megan még nem volt itt, leültem a lépcsőre. Előző este megbeszéltük, hogy együtt megyünk suliba, és becsöngetésig még beszélgetünk. Mondta, hogy nagy hírei vannak számomra, már ami az ő szerelmi életét illeti, ezért feltétlenül még iskola előtt szeretné velem tudatni. Én szívesen meghallgatom, örülök, hogy legalább ő lelt valami örömöt az életben.
Megan nemsokára meg is érkezett, talpig sminkben, feszülős farmerben, mélyen dekoltált felsőben.
- Na, látom, a pasi a suliba jár… - mosolyogtam.
- Honnan tudtad? – kérdezte Megan csodálkozva.
- Nagyon kitettél magadért – mondtam.
- Jaa, hát igen, igyekeztem… - mosolyodott el zavartan.
Elindultunk, biztosan furcsán néztünk ki egymás mellett. Megan cicababának maszkírozta magát, én ma az egyszerűség híve voltam, szakadt farmert, egy szűk fehér Metallica pólót, és fekete Converse tornacipőt vettem fel, a karomat fekete csuklópánt díszítette, smink nem volt rajtam, kivéve természetesen a fekete szemceruzával kihúzott szememet. A hajam már elég hosszú volt, általában kibontva hordtam, mint ma is. Már annyira nem szerettem kihangsúlyozni az öltözködésemmel a zenei ízlésemet, mint egy-két évvel ezelőtt, de bizonyos dolgok még most is megmaradtak. Régen például csak fekete zenekaros pólókat és pulcsikat vettem fel, most már színesebben öltözködöm, zenekaros pólókból sem mindig feketét választok.
Megan sosem szerette a cuccokat, amiben én járok, de ő is csak pár éve kezdett el nőiesebben öltözködni, azelőtt sportos ruhákban járt.
- Na, mesélj, mi történt a buliban, miből maradtam ki… - mondtam.
Megan sejtelmesen elmosolyodott, majd előadta nekem a történetet, ami röviden abból állt, hogy smárolt az egyik osztálytársunkkal, majd másnap elmentek moziba, hogy folytathassák a smárolást… Elragadó kis sztori volt, kb. úgy mesélte el, mintha ennél szebb dolog még sosem történt volna vele. A srácot annyira nem ismertem jól, tudtam róla, hogy szeret bulizni, végül is szimpatikus volt nekem.
- Jól van, sok boldogságot – mondtam végül.
- Hát köszi, remélem meglesz… - mondta Megan a felhők fölött szállva. – És te jobban vagy? – kérdezte.
Már be is értünk a suli udvarára, mire ehhez a témához értünk, leültünk az egyik padra, közben néztük, hogy szállingóznak be a többiek.
- Megvagyok, köszönöm… - mondtam.
- Hogy telt a hétvége? – kérdezte Megan.
- Aludtam, próbáltam házit írni, írtam pár jó kis verset, az egyiknek csináltam is aláfestést zongorával, nagyjából össze is állt a dal, de természetesen kéne még bele gitár meg dob, így egyedül elég gyenge.
- Ugyan már, majd csak sikerül valakit találni – mondtam.
- Tényleg, jómadár, azt ígérted, egy héten belül kerítesz nekem új együttest. Biztos elfelejtetted a sok randid alatt – ugrattam.
- Ja, igen, teljesen kiment a fejemből, de ami késik, nem múlik – nézett rám engesztelően.
- Jól van, ne vedd komolyan, csak vicceltem… - mondtam. – Teljes mértékben az én feladatom, hogy kitaláljam, merre tovább.
- És próbáltál keresgélni? – kérdezte.
- Megnéztem egy-két oldalt a neten, de nem volt túl biztató a felhozatal. Nem vetettem bele magam mélyen a dolgokba, valahogy nem érdekelt. Abban bízom, Sam tud valamit ajánlani.
- Az énektanár? – kérdezte Megan.
- Igen – mondtam. – Örülök, hogy figyelsz.
- Rám számíthatsz – mosolygott Megan. – Szólj, ha tudok valamiben segíteni.
- Jó, köszi – mondtam.
Nemsokára megjelent Owen, Megan újdonsült randi partnere, és mivel rólam tudomást sem véve elkezdték élni a magánéletüket a padon, úgy döntöttem, inkább távozom. Engem egyáltalán nem zavart a csókolózó szerelmespárok látványa, de az már nem tetszett, ha szinte az orrom előtt csinálják.
Bementem az iskolaépületbe, már sokan lézengtek a folyosón. Megkerestem az osztálytermünket, köszöntem a többieknek (most sem nagyon köszöntek vissza), majd leültem a helyemre. Elővettem a telefonomat, megkerestem a városi rádió rockzenei állomását, fülhallgatóval hallgatni kezdtem, közben pedig neteztem, az egyik helyi bandának néztem utána. Sajnos még mindig megvan az énekesük… Ezután játszottam, vártam, hogy kezdődjön az óra.
Nem igazán jöttem zavarba, ha egyedül kellett lennem, még akkor sem, ha nem volt nálam a telefonom. Szerettem a saját gondolataimba mélyedni, nézni az embereket, rajzolgatni a füzet szélére, vagy csak kibámulni az ablakon. Ahogy a többieken láttam, mindenkinek beszédkényszere volt, mindegy volt, hogy milyen felszínes témáról volt szó, be nem állt a szájuk, a lényeg, hogy valamiről mindig lehessen beszélni. Nyilván egy percig sem akarták kívülállónak érezni magukat az osztályközösség egészében. Engem halálosan nem érdekelt az osztály, mert tudtam, legalább a saját gondolataim között nem vagyok kívülálló.
Ekkor megérkezett Olivia és az utánfutója, a kosárcsapat kapitánya, Terry Gardner. Mindenki tudta, hogy csak azért vannak együtt, mert „egységben az erő”, vagyis így párban még népszerűbbek, még többen csodálják őket a suliban, de egyébként különböző bulikban össze-vissza csalják egymást. Például Megan bulijában sem volt ott Terry, így Olivia zöld utat nyert más srácok felé. Engem hidegen hagytak az ilyen műanyag emberek, de az mindenképpen fura volt nekem, hogy az egész suli velük foglalkozott.
Becsöngetés előtt egy perccel befutott Megan és Owen kézen fogva, Megan széles vigyorral az arcán leült a mellettem lévő padba.
- Jaj, olyan édes… - nézett rám Owenre célozva.
Én csak mosolyogtam, de szerencsére kezdődött az óra, így nem tudta tovább részletezni.


***

Mivel kicsöngetés után Megan azonnal rohant Owent pátyolgatni, én fogtam magam és elindultam megkeresni Samet. Az énekterem a suli másik végében volt, szóval inkább kimentem, hogy az udvaron átvágva közelítsem meg a helyiséget.
Samet tízéves korom óta ismertem, ő kezdő tanár volt a zeneiskolában, amikor én oda kerültem, tulajdonképpen tőle tanultam meg kottából zongorázni. Jó tíz év volt közöttünk, de nagyon jól megértettük egymást, szinte barátok lettünk. Nagyon jó hangja van, énekel és gitározik is egy hobbizenekarban, de azt mondta, számára a családja és a tanítás az első, sosem gondolkodott komolyan zenei karrierről. Na, ebből a szempontból mindenképpen különbözünk.
Egyébként jó pasinak tartom őt, tizenhárom évesen kissé belé is voltam esve, de már nem érdekel, pláne, hogy úgyis van felesége, meg egy kisfia… Bár szerintem a suliban így is sok lánynak tetszik, szép nagy kék szeme van, és végtelenül türelmes mindenkihez.
Az csak a véletlen műve, hogy pont ebben az iskolában tanít, ahova most én is járok, én elsős voltam, amikor ide jött, kiegészítve a zeneiskolai munkáját. Általában minden osztálynak csak egy énekórája van hetente, és csak az első évben, úgyhogy neki az a fő feladata itt, hogy működtesse az énekszakkört. Első évben még én is jártam oda, de meguntam, mert mit ne mondjak, tőlem nagyon különböző zenei ízléssel megáldott emberek voltak ott.
Alapjába véve Sam sem szereti a rockot, de mivel engem tart a valaha volt legjobb tanítványának, hajlandó engem így elfogadni, és mindig próbált tanácsot adni, hogy hogyan kéne fejlődnöm, mit kéne csinálnom… Most is számítok tőle a hasznos útmutatásra, igaz, általában teljesen más elképzelései vannak, mint nekem. Hátha ezentúl egyezik a véleményünk…
Éppen kijött az énekteremből, amikor beértem az épületbe.
- Hé, Sam! – kiáltottam.
Sam is észrevett, idejött hozzám.
- Mia, mondtam, hogy itt az iskolában Mr. Watson vagyok… - mondta Sam, mindig kínosan ügyelt a házirendre, engem meg ez pont nem érdekelt.
- Jól van, elnézést, uram, tudna nekem segíteni egy kicsit, lenne nagyon szíves… - vigyorogtam.
- Jaj, hagyd ezt… - morogta. – Segítek, természetesen, miről lenne szó?
Épp válaszolni akartam, de közbeszólt:
- Gyere, menjünk a büfébe, akartam venni egy kávét.
- Jól van – mondtam, azzal a büfé felé vettük az irányt.
Mivel Sam tanár, mindig a sor elejére furakodhat, és előbb kérheti, amit szeretne, mint a diákok.
- Neked vegyek valamit? – kérdezte Sam, amikor a büféhez értünk.
- Ja, valami csokis kávét, kösz, addig keresek asztalt… - mondtam, majd elindultam az asztalok között, leültem az egyikhez, ami még nem foglaltak el, és viszonylag tiszta volt.
Nemsokára megjelent Sam két kávéval a kezében, ideadta nekem az egyiket, majd leült velem szemben.
- Köszönöm szépen, mennyivel tartozom? – kérdeztem.
- Hagyd, semmivel – mondta, azzal felbontott egy cukros zacskót, és tartalmát beleszórta a kávéjába.
- Nahát, ezt nem tiltja a szabályzat, hogy egy diáknak vásárolgatsz dolgokat? – mosolyogtam, majd én is megcukroztam a kávémat.
- Nem, te kis bolond – mondta. – Na, mondd, miről van szó?
- Hát, feloszlott a Lost Words – sóhajtottam.
Vállat vont.
- Na és? – nézett rám kérdően, majd leesett neki. – Ja, az a te együttesed.
- Igen, pontosabban csak volt – mondtam. – És azt szeretném tőled megkérdezni, hogy ismersz-e bármilyen bandát, akik énekesnőt keresnek.
- Jó kérdés… - mondta elgondolkodva. – A zeneiskolában most tervezi pár srác, hogy alapítanak egy együttest, de már van énekesük, és egész biztosan nem rockban utaznak.
- Hát akkor miben? – kérdeztem.
- Jazz és reggae, úgy tudom.
- Hú… - sóhajtottam mélyet. – És más? – néztem rá. – Nem tudsz legalább egy embert, aki tud gitározni, és szereti a rock bármilyen formáját?
- De, egy embert tudok, tudod, az exed, David.
- Ja jó… - legyintettem. – Még mindig jár a zeneiskolába?
- Igen, sőt, úgy tervezi, hogy érettségi után zenetanár szeretne lenni – mosolygott Sam büszkén, mintha ebben neki is nagy érdemei lennének.
- Hogy oda ne rohanjak – morogtam. – Majd beleneveli a beteges nézeteit szegény ártatlan gyerekekbe. Ha nem tudják a kottát, elkezd velük ordibálni, stb.
Dave-vel tizenöt éves korunkban találkoztunk a zeneiskolában, egy év múlva, amikor én már nem jártam oda, összejöttünk, és alapítottunk együtt egy bandát. Egy évig bírtuk így, a folyamatos veszekedések ellehetetlenítették a közös munkát és a kapcsolatunkat egyaránt. Gyakran volt olyan, hogyha nem értettünk egyet valamiben zeneileg, sértődötten otthagyta az együttest, és csak napok múlva került elő. Tizenhat-tizenhét éves éretlen kamaszok voltunk, egyáltalán nem illettünk össze, én már örültem is, amikor kilépett a bandából, és egyben szakított velem. Az együttes megmaradt, kerestünk egy másik basszusgitárost, nagyjából jól működtek a dolgok, de a költözések és a nézeteltérések ismét felbomlasztották ezt a bandámat is.
- Szerintem David nagyon rendes gyerek, sokat változott – mondta Sam.
- Kutyából nem lesz szalonna… Kívülről normálisnak tűnik, de nem neked volt vele közös együttesed. Mindegy, hagyjuk most ezt. Tehát szerinted most mit kéne csinálnom ebben a helyzetben? – kérdeztem, beleittam a kávéba.
- Nem tudom, Mia… - csóválta a fejét Sam. – Arra nem gondoltál, hogy hagyod ezt a „bandázgatást”, és visszajössz a zeneiskolába tanulni?
- Már jól tudok zongorázni, és mindennap gyakorlok is, minek menjek vissza? – néztem rá megütközve.
- Hogy még többet tudj, azért – mondta Sam.
- Jaj, Sam, ismersz engem… én otthon egyedül szeretek tanulni, nem egy iskolában. Szeretem én magam kitapasztalni, hogy mire vagyok képes.
- Elhiszem, de így csak be fogsz szűkülni, egy idő után nem fogsz tudni tovább lépni, mert nem lesz, aki segítsen neked ebben.
- Az emberek változnak, már most sem ugyanolyan zenéket csinálok, mint két-három éve. Szerintem akiben van egy minimális túlélési ösztön, az nem fog „beszűkülni”, mindig képes megújulni, mert az életben is új dolgokat tapasztal.
- Hát jó, nem hátrány, ha így gondolod… - mondta Sam. – Sajnos nem tudok neked segíteni, nem ismerem a rockbandákat, nem tudom, kik keresnek énekesnőt. Igazából ennek neked kéne utána járnod.
- Tudom, csak már belefáradtam a sok szétzilált együttesembe, hogy sosem értem el, amit szerettem volna… Azt reméltem, most hátha küld valaki valami jelet, hogy mit kéne tennem… Abba is belefáradtam, hogy én keresgéljek, olyan jó lenne, ha szimplán engem találnának meg.
- El tudom képzelni, hogy ezt érzed, de sosem fognak megtalálni, neked is kell lépéseket tenned. Mia, te nagyon jó énekes vagy, ha tényleg ezt szeretnéd csinálni, egy rock banda élén énekelni, akkor muszáj tovább keresned.
- Tudom… - mondtam. – Most is nagyon szerettem volna indulni ezen a tehetségkutatón, és pont ilyenkor hagytak itt… Valahogy mindig minden szétesett – néztem rá szomorúan.
- Jaj, hagyd ezeket a kiskutya szemeket, mert egészen megsajnállak… - mosolygott Sam. – Amúgy szeptembertől indul új X-Factor, szerintem vágj bele.
Az állítólagos kiskutya tekintetem azonnal eltűnt...
- Ezt már ezerszer megbeszéltük, én nem fogok fellépni egy ilyen kamu műsorban, hogy ott aztán megcsináljanak olyannak, amilyen nem vagyok – mondtam.
- De ismert lennél, utána kisujjadat sem kéne mozdítanod, hogy találj bandát.
- Az lehet, de az ilyen gagyi műsorok ellenkeznek az elveimmel, én biztosan nem fogok indulni – mondtam.
- Pedig szerintem lenne esélyed – mondta Sam.
- Hát, nem hiszem, mert félúton otthagynám az egészet, annyira hányingerem lenne attól a mű világtól – mondtam, ekkor becsöngettek.
- Na, már órán kéne lenned – szólt rám Sam.
- Neked nincs órád? – kérdeztem.
- Most nincs – felelte.
- Akkor még maradok egy kicsit – mosolyogtam.
Sam emiatt elég csúnyán nézett rám, de tudta, hogy semmilyen módszerrel nem tud engem elzavarni órára, ezért folytatta:
- Szerintem ne légy ilyen korlátolt, Mia, és próbáld meg az X-Factort.
- A komoly előadóknak nincs szükségük ilyen bohóckodásokra. Ez különben sem tehetségkutató, csak benyomnak oda pár szerencsétlen fiatalt és eladhatóvá varázsolják őket, aztán meg lezajlik a kamuszavazás, hogy a legnyálasabb elvigye a fődíjat.
- Na, már tudom, honnan fúj a szél – mondta Sam. – Azért nem indulsz, mert úgy gondolod, a legjobbaknak erre tényleg nincs szükségük. Azért annyira viszont nem vagy jó, Mia, hogy a semmiből legyél ismert a te kis saját bandáddal.
- Meglátjuk, Sam – mondtam. – Nekem már az is jó, ha az államon belül népszerűek leszünk, azután a többi majd úgyis jön magától.
- Na, jó… Akkor viszont tényleg kezdj el keresgélni. Majd én is nyitva tartom a szemem – mondta Sam. – És ha feladod, gyere vissza zongorát tanulni, vagy indulj az X-Factorban – mosolygott.
- Nem szándékozom feladni, csak pihentem egy kicsit – mosolyogtam, majd felálltam az asztaltól. – Hát, kösz a semmit, majd akkor keresgélek. Szia!
- Szia, ha még sietsz, talán beérsz a tanár előtt – szólt utánam.
Én direkt jó lassan vánszorogtam órára, láttam magam előtt, ahogy a fejét csóválja.


***


Háromkor szerencsére vége lett a tanításnak, megkérdeztem Megan-t, szeretne-e velem sétálni jönni a városba.
- Ne haragudj, de Owen fociedzésére megyek – mondta tettetett sajnálkozással.
- Ezt ő kérte? – kérdeztem.
- Nem, én kérdeztem meg… Miért? – nézett rám csodálkozva.
- Hát, szerintem szállj le róla, mert nagyon hamar meg fog unni téged – mondtam.
- Ugyan már, amíg nem szexeltünk, tutira nem fog megunni – legyintett Megan.
- Ja jó, akkor élvezz ki minden pillanatot – mosolyodtam el.
Elköszöntünk, én elindultam haza, most nem volt kedvem egyedül sétálni menni. Nem zavart különösebben, hogy Megan így rá van kattanva Owen-re, hiszen nekem is mindig megvolt a magam elfoglaltsága, ami miatt nem értem rá vele lenni.
Tíz perc múlva haza is értem, senki nem volt otthon, általában ennek mindig örülök, de most nagyon unatkoztam. Leültem a konyhaasztalhoz, olvasgattam a tévéújságot, pedig soha nem is nézek tévét.
Tudtam, hogy tanulni kéne, de nem vitt rá a lélek. Alapjába véve nem voltam rossz tanuló, de ha le kellett ülni, és valamit be kellett magolni, az nagyon nem ment nekem, ezért sokszor összetűzésbe kerültem a tanárokkal. Igazából teljes mértékben hidegen hagyott az iskola, minden egyes részével együtt. A zeneiskolába sem jártam szívesen, ott is kötelezően kellett gyakorolni, minden héten más-más dolgot tanított Sam. Eleinte még szerettem, de tizenöt éves koromban rájöttem, hogy a magam lábára kell állnom, és egyedül kell gyakorolnom. Nálam azóta is így működnek a dolgok, amit szeretek, megtanulom, de kötelezni senki sem tud rá. Vizsgákra valamennyire mindig összekapom magam, mert gyorsan megragad bennem a tananyag (és ugyanolyan gyorsan távozik is), ezért mindig átmegyek.
A szüleimnek nem tetszik ez a hozzáállás, de elfogadják, nem tehetnek mást. Nem is értem az olyan szülőket, akik rákényszerítik a gyerekükre az általános társadalmi normákat, miszerint egyetemre kell menni, aztán kell egy jó munkahely, gyorsan férjet is kell fogni, gyereket kell szülni, mert ha nem így teszel, akkor egy lecsúszott senki leszel. Szerencsére az én anyám nem gondolkodik ilyen sablonosan, képes a dolgok mélyére látni, meg tudja érteni, ha valakit nem az tesz boldoggá, mint az átlagembereket. Ő sem állt be sorba, nem ült be egy irodába dolgozni, hanem saját vállalkozásba kezdett, azt mondta, nem tudná elviselni, ha lenne egy főnöke, aki mindig parancsolgatna neki.
Az egyetlen, akinek anya engedelmeskedik, az az apám, de egyébként senki emberfia nem tudja megfékezni, ha szeretne valamit. Viszont apámat nagyon szereti, érte megtesz bármit.
Apám egyébként dán származású, innen van a Henneberg vezetéknév. Sosem járt Dániában, a nagyapja jött letelepedni az Államokba, így nincsenek már európai rokonok. Ennek ellenére apám mindig fontosnak tartja megemlíteni bárkinek, hogy ő dán gyökerekkel rendelkezik. Én úgy vagyok ezzel, hogy nem érdekelnek a négy generációval ezelőtti történések, sok osztálytársammal ellentétben tudom, hol van Dánia, és ennyivel meg is elégszem. A családom többi tagja is hasonlóan kevés figyelmet szentel ennek.
Van egy húgom, Jenny, tizenhárom éves, és egy öcsém, Enrique, aki tizenegy éves, szép spanyol hangzású neve van, amit anyám választott neki. Nem szoktam sokat foglalkozni velük, kis hülyék még, egyikkel sem lehet komolyan beszélni. Jenny mindenen megsértődik, az I-Phone-ján kívül semmi sem érdekli, Enrique meg nemrég gördeszkázni kezdett, és ugyanolyan elszántnak mutatkozik, mint én a zenében, szépen is fejlődik.
Viszonylag nagy házunk van, de ők ketten, na meg anyám természetesen, mindig megtöltik a helyiséget hangzavarral, ha mindenki itthon van, nincs egy perc nyugtom sem, hiába menekülök be a szobámba.
Apám valamennyivel nyugodtabb ember, ha délután hazajön a munkából, leül a TV elé, megnézi a foci összefoglalót, aztán beszélget azzal, aki éppen az orra előtt van. Persze, ez nem én vagyok, hiszen én az időm nagy részét házon kívül, vagy a szobámban töltöm.
Nincs bajom a családommal, mert tudom, hogy vannak náluk sokkal hülyébbek is, de érzelmileg már eléggé elszakadtam tőlük, így, a tizennyolc évhez közel ez nem is csoda, és ezt nagyjából ők is megértik. Nem örülnek, hogy nem fogok egyetemre menni, de már beletörődtek… Arról is leszoktattam őket, hogy hívogassanak, és mindig megkérdezzék, hova megyek, cserébe viszont írok egy cetlit, ha hosszabb időre szándékozom távozni.
Nemsokára hazajött Jenny, jól felidegesített, elkezdett kiabálni, hogy miért nincs itthon csoki, azt hitte én ettem meg, végül csak úgy tudtam meggyőzni, hogy nem én voltam, hogy jól leordítottam én is a fejét. Még szövegelt nekem, de felmentem a szobámba, és magamra zártam az ajtót. Ez az egyetlen hatásos módszer a tesók ellen.
A szobám tulajdonképpen évek óta ugyanígy néz ki, zenekaros poszterek a falon, a sarokban a zongorám áll, és a rendetlenség is megszokott vendég. Most a szokásosnál korábban elkezdtem a délutáni alvást, egyszerűen nem volt kedvem semmit sem csinálni, se zongorázni, se gépezni…
Valószínűleg aludtam volna három órán keresztül, ha nem jött volna egy SMS. A szememet épp hogy kinyitva megnéztem. Megan írta a következőt egy link kíséretében: „Nem felejtettelek el, remélem, ezzel kárpótollak, hogy leráztalak ma délután. Szerintem tuti jó lenne neked.” Nem tudtam, miről beszélhet, megnyitottam a linket.

Egy hirdetés volt, egy helyi rock banda énekest keresett, a céljuk indulni a városi tehetségkutatón. A meghallgatás egy óra múlva kezdődik…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése