II. fejezet
Hétfő
reggel fél nyolckor kiléptem a házból, mivel Megan még nem volt itt, leültem a
lépcsőre. Előző este megbeszéltük, hogy együtt megyünk suliba, és becsöngetésig
még beszélgetünk. Mondta, hogy nagy hírei vannak számomra, már ami az ő
szerelmi életét illeti, ezért feltétlenül még iskola előtt szeretné velem
tudatni. Én szívesen meghallgatom, örülök, hogy legalább ő lelt valami örömöt
az életben.
Megan
nemsokára meg is érkezett, talpig sminkben, feszülős farmerben, mélyen
dekoltált felsőben.
- Na,
látom, a pasi a suliba jár… - mosolyogtam.
-
Honnan tudtad? – kérdezte Megan csodálkozva.
-
Nagyon kitettél magadért – mondtam.
- Jaa,
hát igen, igyekeztem… - mosolyodott el zavartan.
Elindultunk,
biztosan furcsán néztünk ki egymás mellett. Megan cicababának maszkírozta
magát, én ma az egyszerűség híve voltam, szakadt farmert, egy szűk fehér
Metallica pólót, és fekete Converse tornacipőt vettem fel, a karomat fekete
csuklópánt díszítette, smink nem volt rajtam, kivéve természetesen a fekete
szemceruzával kihúzott szememet. A hajam már elég hosszú volt, általában
kibontva hordtam, mint ma is. Már annyira nem szerettem kihangsúlyozni az
öltözködésemmel a zenei ízlésemet, mint egy-két évvel ezelőtt, de bizonyos
dolgok még most is megmaradtak. Régen például csak fekete zenekaros pólókat és
pulcsikat vettem fel, most már színesebben öltözködöm, zenekaros pólókból sem
mindig feketét választok.
Megan
sosem szerette a cuccokat, amiben én járok, de ő is csak pár éve kezdett el
nőiesebben öltözködni, azelőtt sportos ruhákban járt.
- Na,
mesélj, mi történt a buliban, miből maradtam ki… - mondtam.
Megan
sejtelmesen elmosolyodott, majd előadta nekem a történetet, ami röviden abból
állt, hogy smárolt az egyik osztálytársunkkal, majd másnap elmentek moziba,
hogy folytathassák a smárolást… Elragadó kis sztori volt, kb. úgy mesélte el,
mintha ennél szebb dolog még sosem történt volna vele. A srácot annyira nem
ismertem jól, tudtam róla, hogy szeret bulizni, végül is szimpatikus volt
nekem.
- Jól
van, sok boldogságot – mondtam végül.
- Hát
köszi, remélem meglesz… - mondta Megan a felhők fölött szállva. – És te jobban
vagy? – kérdezte.
Már be
is értünk a suli udvarára, mire ehhez a témához értünk, leültünk az egyik
padra, közben néztük, hogy szállingóznak be a többiek.
-
Megvagyok, köszönöm… - mondtam.
- Hogy
telt a hétvége? – kérdezte Megan.
-
Aludtam, próbáltam házit írni, írtam pár jó kis verset, az egyiknek csináltam
is aláfestést zongorával, nagyjából össze is állt a dal, de természetesen kéne
még bele gitár meg dob, így egyedül elég gyenge.
-
Ugyan már, majd csak sikerül valakit találni – mondtam.
-
Tényleg, jómadár, azt ígérted, egy héten belül kerítesz nekem új együttest.
Biztos elfelejtetted a sok randid alatt – ugrattam.
- Ja,
igen, teljesen kiment a fejemből, de ami késik, nem múlik – nézett rám
engesztelően.
- Jól
van, ne vedd komolyan, csak vicceltem… - mondtam. – Teljes mértékben az én
feladatom, hogy kitaláljam, merre tovább.
- És
próbáltál keresgélni? – kérdezte.
-
Megnéztem egy-két oldalt a neten, de nem volt túl biztató a felhozatal. Nem
vetettem bele magam mélyen a dolgokba, valahogy nem érdekelt. Abban bízom, Sam
tud valamit ajánlani.
- Az
énektanár? – kérdezte Megan.
- Igen
– mondtam. – Örülök, hogy figyelsz.
- Rám
számíthatsz – mosolygott Megan. – Szólj, ha tudok valamiben segíteni.
- Jó,
köszi – mondtam.
Nemsokára
megjelent Owen, Megan újdonsült randi partnere, és mivel rólam tudomást sem
véve elkezdték élni a magánéletüket a padon, úgy döntöttem, inkább távozom.
Engem egyáltalán nem zavart a csókolózó szerelmespárok látványa, de az már nem
tetszett, ha szinte az orrom előtt csinálják.
Bementem
az iskolaépületbe, már sokan lézengtek a folyosón. Megkerestem az
osztálytermünket, köszöntem a többieknek (most sem nagyon köszöntek vissza),
majd leültem a helyemre. Elővettem a telefonomat, megkerestem a városi rádió
rockzenei állomását, fülhallgatóval hallgatni kezdtem, közben pedig neteztem,
az egyik helyi bandának néztem utána. Sajnos még mindig megvan az énekesük…
Ezután játszottam, vártam, hogy kezdődjön az óra.
Nem
igazán jöttem zavarba, ha egyedül kellett lennem, még akkor sem, ha nem volt
nálam a telefonom. Szerettem a saját gondolataimba mélyedni, nézni az
embereket, rajzolgatni a füzet szélére, vagy csak kibámulni az ablakon. Ahogy a
többieken láttam, mindenkinek beszédkényszere volt, mindegy volt, hogy milyen
felszínes témáról volt szó, be nem állt a szájuk, a lényeg, hogy valamiről
mindig lehessen beszélni. Nyilván egy percig sem akarták kívülállónak érezni
magukat az osztályközösség egészében. Engem halálosan nem érdekelt az osztály,
mert tudtam, legalább a saját gondolataim között nem vagyok kívülálló.
Ekkor
megérkezett Olivia és az utánfutója, a kosárcsapat kapitánya, Terry Gardner.
Mindenki tudta, hogy csak azért vannak együtt, mert „egységben az erő”, vagyis
így párban még népszerűbbek, még többen csodálják őket a suliban, de egyébként
különböző bulikban össze-vissza csalják egymást. Például Megan bulijában sem
volt ott Terry, így Olivia zöld utat nyert más srácok felé. Engem hidegen
hagytak az ilyen műanyag emberek, de az mindenképpen fura volt nekem, hogy az
egész suli velük foglalkozott.
Becsöngetés
előtt egy perccel befutott Megan és Owen kézen fogva, Megan széles vigyorral az
arcán leült a mellettem lévő padba.
- Jaj,
olyan édes… - nézett rám Owenre célozva.
Én
csak mosolyogtam, de szerencsére kezdődött az óra, így nem tudta tovább
részletezni.
***
Mivel
kicsöngetés után Megan azonnal rohant Owent pátyolgatni, én fogtam magam és
elindultam megkeresni Samet. Az énekterem a suli másik végében volt, szóval
inkább kimentem, hogy az udvaron átvágva közelítsem meg a helyiséget.
Samet
tízéves korom óta ismertem, ő kezdő tanár volt a zeneiskolában, amikor én oda
kerültem, tulajdonképpen tőle tanultam meg kottából zongorázni. Jó tíz év volt
közöttünk, de nagyon jól megértettük egymást, szinte barátok lettünk. Nagyon jó
hangja van, énekel és gitározik is egy hobbizenekarban, de azt mondta, számára
a családja és a tanítás az első, sosem gondolkodott komolyan zenei karrierről.
Na, ebből a szempontból mindenképpen különbözünk.
Egyébként
jó pasinak tartom őt, tizenhárom évesen kissé belé is voltam esve, de már nem
érdekel, pláne, hogy úgyis van felesége, meg egy kisfia… Bár szerintem a
suliban így is sok lánynak tetszik, szép nagy kék szeme van, és végtelenül
türelmes mindenkihez.
Az
csak a véletlen műve, hogy pont ebben az iskolában tanít, ahova most én is
járok, én elsős voltam, amikor ide jött, kiegészítve a zeneiskolai munkáját.
Általában minden osztálynak csak egy énekórája van hetente, és csak az első
évben, úgyhogy neki az a fő feladata itt, hogy működtesse az énekszakkört. Első
évben még én is jártam oda, de meguntam, mert mit ne mondjak, tőlem nagyon
különböző zenei ízléssel megáldott emberek voltak ott.
Alapjába
véve Sam sem szereti a rockot, de mivel engem tart a valaha volt legjobb
tanítványának, hajlandó engem így elfogadni, és mindig próbált tanácsot adni,
hogy hogyan kéne fejlődnöm, mit kéne csinálnom… Most is számítok tőle a hasznos
útmutatásra, igaz, általában teljesen más elképzelései vannak, mint nekem.
Hátha ezentúl egyezik a véleményünk…
Éppen
kijött az énekteremből, amikor beértem az épületbe.
- Hé,
Sam! – kiáltottam.
Sam is
észrevett, idejött hozzám.
- Mia,
mondtam, hogy itt az iskolában Mr. Watson vagyok… - mondta Sam, mindig kínosan
ügyelt a házirendre, engem meg ez pont nem érdekelt.
- Jól
van, elnézést, uram, tudna nekem segíteni egy kicsit, lenne nagyon szíves… -
vigyorogtam.
- Jaj,
hagyd ezt… - morogta. – Segítek, természetesen, miről lenne szó?
Épp
válaszolni akartam, de közbeszólt:
-
Gyere, menjünk a büfébe, akartam venni egy kávét.
- Jól
van – mondtam, azzal a büfé felé vettük az irányt.
Mivel
Sam tanár, mindig a sor elejére furakodhat, és előbb kérheti, amit szeretne,
mint a diákok.
-
Neked vegyek valamit? – kérdezte Sam, amikor a büféhez értünk.
- Ja,
valami csokis kávét, kösz, addig keresek asztalt… - mondtam, majd elindultam az
asztalok között, leültem az egyikhez, ami még nem foglaltak el, és viszonylag
tiszta volt.
Nemsokára
megjelent Sam két kávéval a kezében, ideadta nekem az egyiket, majd leült velem
szemben.
-
Köszönöm szépen, mennyivel tartozom? – kérdeztem.
-
Hagyd, semmivel – mondta, azzal felbontott egy cukros zacskót, és tartalmát
beleszórta a kávéjába.
-
Nahát, ezt nem tiltja a szabályzat, hogy egy diáknak vásárolgatsz dolgokat? –
mosolyogtam, majd én is megcukroztam a kávémat.
- Nem,
te kis bolond – mondta. – Na, mondd, miről van szó?
- Hát,
feloszlott a Lost Words – sóhajtottam.
Vállat
vont.
- Na
és? – nézett rám kérdően, majd leesett neki. – Ja, az a te együttesed.
-
Igen, pontosabban csak volt – mondtam. – És azt szeretném tőled megkérdezni,
hogy ismersz-e bármilyen bandát, akik énekesnőt keresnek.
- Jó
kérdés… - mondta elgondolkodva. – A zeneiskolában most tervezi pár srác, hogy
alapítanak egy együttest, de már van énekesük, és egész biztosan nem rockban
utaznak.
- Hát
akkor miben? – kérdeztem.
- Jazz
és reggae, úgy tudom.
- Hú…
- sóhajtottam mélyet. – És más? – néztem rá. – Nem tudsz legalább egy embert,
aki tud gitározni, és szereti a rock bármilyen formáját?
- De,
egy embert tudok, tudod, az exed, David.
- Ja
jó… - legyintettem. – Még mindig jár a zeneiskolába?
-
Igen, sőt, úgy tervezi, hogy érettségi után zenetanár szeretne lenni –
mosolygott Sam büszkén, mintha ebben neki is nagy érdemei lennének.
- Hogy
oda ne rohanjak – morogtam. – Majd beleneveli a beteges nézeteit szegény
ártatlan gyerekekbe. Ha nem tudják a kottát, elkezd velük ordibálni, stb.
Dave-vel
tizenöt éves korunkban találkoztunk a zeneiskolában, egy év múlva, amikor én
már nem jártam oda, összejöttünk, és alapítottunk együtt egy bandát. Egy évig
bírtuk így, a folyamatos veszekedések ellehetetlenítették a közös munkát és a
kapcsolatunkat egyaránt. Gyakran volt olyan, hogyha nem értettünk egyet
valamiben zeneileg, sértődötten otthagyta az együttest, és csak napok múlva
került elő. Tizenhat-tizenhét éves éretlen kamaszok voltunk, egyáltalán nem
illettünk össze, én már örültem is, amikor kilépett a bandából, és egyben
szakított velem. Az együttes megmaradt, kerestünk egy másik basszusgitárost,
nagyjából jól működtek a dolgok, de a költözések és a nézeteltérések ismét
felbomlasztották ezt a bandámat is.
-
Szerintem David nagyon rendes gyerek, sokat változott – mondta Sam.
-
Kutyából nem lesz szalonna… Kívülről normálisnak tűnik, de nem neked volt vele
közös együttesed. Mindegy, hagyjuk most ezt. Tehát szerinted most mit kéne
csinálnom ebben a helyzetben? – kérdeztem, beleittam a kávéba.
- Nem
tudom, Mia… - csóválta a fejét Sam. – Arra nem gondoltál, hogy hagyod ezt a
„bandázgatást”, és visszajössz a zeneiskolába tanulni?
- Már
jól tudok zongorázni, és mindennap gyakorlok is, minek menjek vissza? – néztem
rá megütközve.
- Hogy
még többet tudj, azért – mondta Sam.
- Jaj,
Sam, ismersz engem… én otthon egyedül szeretek tanulni, nem egy iskolában.
Szeretem én magam kitapasztalni, hogy mire vagyok képes.
-
Elhiszem, de így csak be fogsz szűkülni, egy idő után nem fogsz tudni tovább
lépni, mert nem lesz, aki segítsen neked ebben.
- Az
emberek változnak, már most sem ugyanolyan zenéket csinálok, mint két-három
éve. Szerintem akiben van egy minimális túlélési ösztön, az nem fog
„beszűkülni”, mindig képes megújulni, mert az életben is új dolgokat tapasztal.
- Hát
jó, nem hátrány, ha így gondolod… - mondta Sam. – Sajnos nem tudok neked
segíteni, nem ismerem a rockbandákat, nem tudom, kik keresnek énekesnőt. Igazából
ennek neked kéne utána járnod.
-
Tudom, csak már belefáradtam a sok szétzilált együttesembe, hogy sosem értem
el, amit szerettem volna… Azt reméltem, most hátha küld valaki valami jelet,
hogy mit kéne tennem… Abba is belefáradtam, hogy én keresgéljek, olyan jó
lenne, ha szimplán engem találnának meg.
- El
tudom képzelni, hogy ezt érzed, de sosem fognak megtalálni, neked is kell
lépéseket tenned. Mia, te nagyon jó énekes vagy, ha tényleg ezt szeretnéd
csinálni, egy rock banda élén énekelni, akkor muszáj tovább keresned.
-
Tudom… - mondtam. – Most is nagyon szerettem volna indulni ezen a
tehetségkutatón, és pont ilyenkor hagytak itt… Valahogy mindig minden szétesett
– néztem rá szomorúan.
- Jaj,
hagyd ezeket a kiskutya szemeket, mert egészen megsajnállak… - mosolygott Sam.
– Amúgy szeptembertől indul új X-Factor, szerintem vágj bele.
Az
állítólagos kiskutya tekintetem azonnal eltűnt...
- Ezt
már ezerszer megbeszéltük, én nem fogok fellépni egy ilyen kamu műsorban, hogy
ott aztán megcsináljanak olyannak, amilyen nem vagyok – mondtam.
- De
ismert lennél, utána kisujjadat sem kéne mozdítanod, hogy találj bandát.
- Az
lehet, de az ilyen gagyi műsorok ellenkeznek az elveimmel, én biztosan nem
fogok indulni – mondtam.
-
Pedig szerintem lenne esélyed – mondta Sam.
- Hát,
nem hiszem, mert félúton otthagynám az egészet, annyira hányingerem lenne attól
a mű világtól – mondtam, ekkor becsöngettek.
- Na,
már órán kéne lenned – szólt rám Sam.
-
Neked nincs órád? – kérdeztem.
- Most
nincs – felelte.
-
Akkor még maradok egy kicsit – mosolyogtam.
Sam
emiatt elég csúnyán nézett rám, de tudta, hogy semmilyen módszerrel nem tud
engem elzavarni órára, ezért folytatta:
-
Szerintem ne légy ilyen korlátolt, Mia, és próbáld meg az X-Factort.
- A
komoly előadóknak nincs szükségük ilyen bohóckodásokra. Ez különben sem
tehetségkutató, csak benyomnak oda pár szerencsétlen fiatalt és eladhatóvá
varázsolják őket, aztán meg lezajlik a kamuszavazás, hogy a legnyálasabb
elvigye a fődíjat.
- Na,
már tudom, honnan fúj a szél – mondta Sam. – Azért nem indulsz, mert úgy
gondolod, a legjobbaknak erre tényleg nincs szükségük. Azért annyira viszont
nem vagy jó, Mia, hogy a semmiből legyél ismert a te kis saját bandáddal.
-
Meglátjuk, Sam – mondtam. – Nekem már az is jó, ha az államon belül népszerűek
leszünk, azután a többi majd úgyis jön magától.
- Na,
jó… Akkor viszont tényleg kezdj el keresgélni. Majd én is nyitva tartom a
szemem – mondta Sam. – És ha feladod, gyere vissza zongorát tanulni, vagy
indulj az X-Factorban – mosolygott.
- Nem
szándékozom feladni, csak pihentem egy kicsit – mosolyogtam, majd felálltam az
asztaltól. – Hát, kösz a semmit, majd akkor keresgélek. Szia!
-
Szia, ha még sietsz, talán beérsz a tanár előtt – szólt utánam.
Én
direkt jó lassan vánszorogtam órára, láttam magam előtt, ahogy a fejét
csóválja.
***
Háromkor
szerencsére vége lett a tanításnak, megkérdeztem Megan-t, szeretne-e velem
sétálni jönni a városba.
- Ne
haragudj, de Owen fociedzésére megyek – mondta tettetett sajnálkozással.
- Ezt
ő kérte? – kérdeztem.
- Nem,
én kérdeztem meg… Miért? – nézett rám csodálkozva.
- Hát,
szerintem szállj le róla, mert nagyon hamar meg fog unni téged – mondtam.
-
Ugyan már, amíg nem szexeltünk, tutira nem fog megunni – legyintett Megan.
- Ja
jó, akkor élvezz ki minden pillanatot – mosolyodtam el.
Elköszöntünk,
én elindultam haza, most nem volt kedvem egyedül sétálni menni. Nem zavart
különösebben, hogy Megan így rá van kattanva Owen-re, hiszen nekem is mindig
megvolt a magam elfoglaltsága, ami miatt nem értem rá vele lenni.
Tíz
perc múlva haza is értem, senki nem volt otthon, általában ennek mindig örülök,
de most nagyon unatkoztam. Leültem a konyhaasztalhoz, olvasgattam a
tévéújságot, pedig soha nem is nézek tévét.
Tudtam,
hogy tanulni kéne, de nem vitt rá a lélek. Alapjába véve nem voltam rossz
tanuló, de ha le kellett ülni, és valamit be kellett magolni, az nagyon nem
ment nekem, ezért sokszor összetűzésbe kerültem a tanárokkal. Igazából teljes
mértékben hidegen hagyott az iskola, minden egyes részével együtt. A
zeneiskolába sem jártam szívesen, ott is kötelezően kellett gyakorolni, minden
héten más-más dolgot tanított Sam. Eleinte még szerettem, de tizenöt éves
koromban rájöttem, hogy a magam lábára kell állnom, és egyedül kell
gyakorolnom. Nálam azóta is így működnek a dolgok, amit szeretek, megtanulom,
de kötelezni senki sem tud rá. Vizsgákra valamennyire mindig összekapom magam,
mert gyorsan megragad bennem a tananyag (és ugyanolyan gyorsan távozik is),
ezért mindig átmegyek.
A
szüleimnek nem tetszik ez a hozzáállás, de elfogadják, nem tehetnek mást. Nem
is értem az olyan szülőket, akik rákényszerítik a gyerekükre az általános
társadalmi normákat, miszerint egyetemre kell menni, aztán kell egy jó
munkahely, gyorsan férjet is kell fogni, gyereket kell szülni, mert ha nem így
teszel, akkor egy lecsúszott senki leszel. Szerencsére az én anyám nem
gondolkodik ilyen sablonosan, képes a dolgok mélyére látni, meg tudja érteni,
ha valakit nem az tesz boldoggá, mint az átlagembereket. Ő sem állt be sorba,
nem ült be egy irodába dolgozni, hanem saját vállalkozásba kezdett, azt mondta,
nem tudná elviselni, ha lenne egy főnöke, aki mindig parancsolgatna neki.
Az
egyetlen, akinek anya engedelmeskedik, az az apám, de egyébként senki emberfia
nem tudja megfékezni, ha szeretne valamit. Viszont apámat nagyon szereti, érte
megtesz bármit.
Apám
egyébként dán származású, innen van a Henneberg vezetéknév. Sosem járt
Dániában, a nagyapja jött letelepedni az Államokba, így nincsenek már európai
rokonok. Ennek ellenére apám mindig fontosnak tartja megemlíteni bárkinek, hogy
ő dán gyökerekkel rendelkezik. Én úgy vagyok ezzel, hogy nem érdekelnek a négy
generációval ezelőtti történések, sok osztálytársammal ellentétben tudom, hol
van Dánia, és ennyivel meg is elégszem. A családom többi tagja is hasonlóan
kevés figyelmet szentel ennek.
Van
egy húgom, Jenny, tizenhárom éves, és egy öcsém, Enrique, aki tizenegy éves,
szép spanyol hangzású neve van, amit anyám választott neki. Nem szoktam sokat
foglalkozni velük, kis hülyék még, egyikkel sem lehet komolyan beszélni. Jenny
mindenen megsértődik, az I-Phone-ján kívül semmi sem érdekli, Enrique meg
nemrég gördeszkázni kezdett, és ugyanolyan elszántnak mutatkozik, mint én a
zenében, szépen is fejlődik.
Viszonylag
nagy házunk van, de ők ketten, na meg anyám természetesen, mindig megtöltik a
helyiséget hangzavarral, ha mindenki itthon van, nincs egy perc nyugtom sem,
hiába menekülök be a szobámba.
Apám
valamennyivel nyugodtabb ember, ha délután hazajön a munkából, leül a TV elé,
megnézi a foci összefoglalót, aztán beszélget azzal, aki éppen az orra előtt
van. Persze, ez nem én vagyok, hiszen én az időm nagy részét házon kívül, vagy
a szobámban töltöm.
Nincs
bajom a családommal, mert tudom, hogy vannak náluk sokkal hülyébbek is, de
érzelmileg már eléggé elszakadtam tőlük, így, a tizennyolc évhez közel ez nem
is csoda, és ezt nagyjából ők is megértik. Nem örülnek, hogy nem fogok
egyetemre menni, de már beletörődtek… Arról is leszoktattam őket, hogy
hívogassanak, és mindig megkérdezzék, hova megyek, cserébe viszont írok egy
cetlit, ha hosszabb időre szándékozom távozni.
Nemsokára
hazajött Jenny, jól felidegesített, elkezdett kiabálni, hogy miért nincs itthon
csoki, azt hitte én ettem meg, végül csak úgy tudtam meggyőzni, hogy nem én
voltam, hogy jól leordítottam én is a fejét. Még szövegelt nekem, de felmentem
a szobámba, és magamra zártam az ajtót. Ez az egyetlen hatásos módszer a tesók
ellen.
A
szobám tulajdonképpen évek óta ugyanígy néz ki, zenekaros poszterek a falon, a
sarokban a zongorám áll, és a rendetlenség is megszokott vendég. Most a
szokásosnál korábban elkezdtem a délutáni alvást, egyszerűen nem volt kedvem
semmit sem csinálni, se zongorázni, se gépezni…
Valószínűleg
aludtam volna három órán keresztül, ha nem jött volna egy SMS. A szememet épp
hogy kinyitva megnéztem. Megan írta a következőt egy link kíséretében: „Nem
felejtettelek el, remélem, ezzel kárpótollak, hogy leráztalak ma délután.
Szerintem tuti jó lenne neked.” Nem tudtam, miről beszélhet, megnyitottam a
linket.
Egy
hirdetés volt, egy helyi rock banda énekest keresett, a céljuk indulni a városi
tehetségkutatón. A meghallgatás egy óra múlva kezdődik…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése