15. fejezet

XIV. fejezet

Két hónap múlva már nagyjából a helyes mederben folyt tovább az életem. Sikeresen levizsgáztam, igaz, hogy a legtöbb tantárgyból épp, hogy átmentem, de letudtam, és ez volt a lényeg. A végzős bulin Sam is jelen volt, idejött hozzám, és kb. egész este beszélgettünk, mondta, hogy sajnálja, hogy nem hitt nekem, mert tényleg csalódott Dave-ben. Erre nem mondtam semmit, nem akartam már a régi dolgokat piszkálni, viszont azt még megjegyezte Sam, hogy tényleg nagyon jók voltunk a tehetségkutatón, és ezentúl nem fog arra kérni, hogy menjek vissza a zeneiskolába. A bandáról is beszélgettünk, na meg az ő további terveiről. Csak Sam miatt egy kicsit azért sajnáltam, hogy búcsút mondok a középiskolai éveimnek, de ha a hátrányokra gondoltam, már nyugodt szívvel hagytam hátra a sulit. Például többé nem látom Oliviát és Terryt a folyosón enyelegni, Megant sem kell kerülgetni, a Ms. Jameson-féle tanárok sem cseszegetnek majd…

Megannel azóta sem beszéltem, szemmel láthatóan boldog Owennel, és ha neki ez így jó, hogy csak egy pasiból áll az élete, akkor csinálja… Azért viszont mindenképpen hálás vagyok neki, mert akárhogy is nézzük, ő hozott össze a bandával, ha nem küldi el a hirdetés linkjét, nem valószínű, hogy találok magamnak együttest. Viszont soha nem volt alkalmam ezt megköszönni neki.

Oliviával még volt egy érdekes beszélgetésem. Ugyanezen a végzős bulin idejött hozzám, mondta, hogy hallotta az egyik számunkat a rádióban, és gratulált, hogy sikerült valamit elérnem az életben. Mondtam neki, hogyha komolyan gondolja, akkor köszönöm, ha meg csak gúnyolódik, akkor húzzon a picsába. Erre mindketten elnevettük magunkat, aztán elköszöntünk egymástól, és elment.

Zoeval kb. hetente egyszer szoktunk beszélni telefonon, mondta, hogy nagyon jól érzi magát New Yorkban, most egy gyorsétteremben dolgozik, ahol nagyon jó a társaság. Még együttest is sikerült alapítania, vele együtt két lányból és két fiúból áll a zenekar, már küldött videót a zenéjükről, és határozottan jó. Egyelőre még csak egy garázsban zenélnek, de Zoe mondta, hogy New Yorkban sokkal több tehetségkutatót rendeznek, így bőven lesz még esélyük híresnek lenni, egyelőre még csak gyakorolgatnak.

A Dead Meetinggel lassan haladtunk felfelé a ranglétrán. A menedzser végül is nem vállalt el minket, de beajánlott minket egy szintén menedzser barátjának, aki tárt karokkal fogadott minket, mert jelenleg egyetlen bandát sem foglalkoztatott, és minket nagyon jónak talált. Felvettünk egy stúdióban öt számot, amik közül a tehetségkutatón elhangzott dalunkat gyakran játssza a városi rádió. A lemez készülőben van, már van vagy húsz számunk, egyelőre a bőség zavarával küzdünk, hogy melyikeket tegyük fel az albumra. A menedzserünk azt ígérte, nyár végére összehoz nekünk egy kéthetes turnét Coloradón belül, de már itt, Denverben is van elég koncertünk. Általában háromnaponta fellépünk valahol, a Facebook oldalunkon már több mint tízezer rajongónk van, mivel már tényleg odafigyelünk az oldalra. Sajnos a mai világban ezen keresztül lehet leginkább eljutni az emberekhez, mindig kiírjuk, mikor van koncert, és szerencsére jönnek rendszeresen, vannak, akik szinte mindig eljönnek, velük már össze is barátkoztunk.

Tehát nem történnek túl gyorsan az események, de az az érzésem, ha kijön a lemez, a környező államokban is népszerűek lehetünk. És igazából jó is ez így, hogy nem szakadt minden azonnal a nyakunkba, legalább van idő hozzászokni a dolgokhoz. A fellépések után már kaptunk valamennyi fizetést, de ebből egyelőre nem lehet megélni, így szeptembertől dolgozni fogok. Egyelőre nem bánom, mert folyamatosan fejlődünk, és érzem, hogy egyhamar nem fog megállni az élet a banda körül, és egy nap majd talán eljön az országos szintű ismertség is.

Nyár közepe volt, a srácok egy hétre lementek egy közeli tóparti házikóba a barátnőikkel kikapcsolódni. Engem is hívtak, de mivel nekem nem volt párom, nem mentem, kissé feleslegesnek érezném magam. Jay óta nem mentem randizni senkivel, igaz, Aaron hívogatott egy időben, de nem nagyon foglalkoztam vele, így hamar eltűnt ő is. Igazából nem vágytam senkire, pont elég volt, hogy Jay ennyire behatárolt érzelmileg, nem akartam még egyszer átélni, hogy elhagynak. Még mindig szerettem őt, de már nem gondoltam rá gyakran, mivel egyáltalán nem keresett. Facebookon ő is csatlakozott a Dead Meeting oldalához, de mindössze ennyi történt.

A srácok már két napja elhagyták a várost, én voltam az, aki itthon „tartotta a frontot”, tehát ha a menedzserünk szól, hogy lesz fellépés, akkor az az én dolgom lesz lemondani az elkövetkező egy hétre. Meg mondták, néha nézzek rá a Facebook oldalunkra, mert ott náluk nem lesz internet. Jó nekik… Én sem unatkoztam, most, hogy egy kicsit ismertebb lett a banda, hirtelen előkerültek a régi ismerőseim, előző nap voltam velük egy koncerten, és másnapra is terveztünk valamit. Annyira azért nem akarok velük megint összenőni, mert a Dave-féle zűrös időkre emlékeztettek, de amíg én is szabad vagyok, szívesen lógok velük.

Ezen a délutánon végre enyhült az idő, nem volt olyan nagy forróság, egy farmer sortban és egy fehér topban kiültem a ház elé gitározgatni. Enrique éppen ekkor ért haza a gördeszkázásból, leült ő is hallgatni engem, kérte, hogy játsszak neki Nickelback számokat, mert mostanában az a kedvence. Egy darabig jól elszórakoztunk, aztán a szemem sarkából láttam, hogy valaki közelít felénk, így odapillantottam, de amint megláttam, hogy ki az, egyszerűen lefagytam, abba is hagytam a gitározást.

- Na, mi van már? – kérdezte Enrique, de aztán ő is arra nézett, amerre én.

Jay sétált felénk.

Nem értettem, hogy minden előzmény nélkül mit keres itt. Két hónapja egy szót sem beszélgettünk, és most hirtelen így rám tört… Jobb lett volna, ha előtte inkább felhív, vagy ír, megmondja, hogy hazajön.

Amikor közelebb ért, láttam, hogy engem néz, egy kis bizonytalanságot véltem felfedezni a tekintetében. Emellett nagyon jól nézett ki természetesen, a haját még mindig nagyon rövidre nyírva horda, arca borostás volt, ami szerintem nagyon jól állt neki. Trikóban és rövidnadrágban volt, így látszott az izmos karja… Még mindig ugyanolyan hatással volt rám, mint régen, éreztem, hogy a gyomrom nagyot ugrik az izgalomtól.

- Sziasztok! – köszönt, amikor ideért.

- Szia – mondtam, azzal letettem a gitárt és felálltam, közben Enrique is köszönt.

- Remélem, nem zavarok, csak gondoltam beugrok – mondta Jay.

- Nem zavarsz… - mondtam, majd Enriquéhez fordultam. – Menj már be, légy szíves.

- Rendben, bemegyek… - morogta, azzal eltűnt a bejárati ajtó mögött.

Én visszafordultam Jayhez, ő végigmért engem, mosoly futott végig az arcán.

- Jól nézel ki – mondta.

- Köszönöm, te is – mondtam. – Csak nem szabadságon vagy?

- De, igen… Hazajöhettem pár napra, most anyámnál lakom, mert Becky ugyebár elfoglalta a helyet Bradnél, meg egyébként sincsenek itthon, nem tudott volna kulcsot adni.

- És mikor érkeztél meg? – kérdeztem.

- Ma reggel – mondta. – Úgyhogy szinte ide jöttem először.

- És miért? – kérdeztem, a kérdést inkább érdeklődőnek szántam, mintsem számon kérőnek.

- Nem ülünk le? Akkor elmondom… – mondta, azzal leültünk a lépcsőre, én őt néztem, vártam, hogy mit fog mondani. – Tehát, én még sok minden mást is akartam mondani a telefonban, amikor a tehetségkutató után felhívtalak. Tudom, te azt mondtad, hogy ne beszéljünk, igazad is volt, de nem tudtalak elfelejteni, szóval ez semmit sem használt. Nem is volt azóta senkim.

- Lehet, hogy ez a baj – mondtam.

- Miért, te most jársz valakivel? – kérdezte csodálkozva.

- Jaj, nem… - mondtam. – Nekem sem volt senki, nem is akartam.

Ennek a válasznak szemmel láthatóan örült, de én megkérdeztem:

- Tehát akkor miért jöttél ide?

- Mert látni akartalak, hiányoztál, stb… Semmi konkrét oka nincs – vallotta be.

Én erre elmosolyodtam.

- Jay, ezzel csak magadnak teszel rosszat. Meg nekem is, persze.

- De ha már itt vagyok Denverben, érdekel, hogy mi van veled, szeretnék veled lenni – mondta.

- Jó, de nemsokára úgyis elmész, ennek így semmi értelme – mondtam.

- És van bárminek is értelme? – kérdezte. – Bradék úgyis elutaztak, te is ráérnél most pár napot…

- Ja, és tegyünk úgy pár napig, mintha semmi nem történt volna? – kérdeztem.

- Igen – mondta olyan hangsúllyal, mintha nem értené, mit nem értek ezen.

- Most miért kell ezt játszani? – néztem rá megütközve. – Hányszor szeretnél még elköszönni, és hányszor szeretnéd látni, hogy szomorú leszek?

- Én legszívesebben egyszer sem szeretném ezt látni, de most mit csináljak, ha ilyen hülye helyzetet produkál az élet…? – mondta Jay.

- Hát, pedig te magad csinálod a hülye helyzeteket – mondtam. – Nem kellett volna eljönnöd.

- Figyelj, Mia, van egy ötletem… - mondta Jay. – Szeretnék felmenni a hegyekbe pár napra, a városon kívül, anyám biztos ideadja a kocsiját, meg ismerek pár helyet, ahol meg lehet szállni. És szeretném, ha velem jönnél.

- Ezt most találtad ki? – néztem rá csodálkozva.

- Igen… - mondta. – Ne vedd annyira komolyan ezt az egészet, gyere velem, és jól érezzük majd magunkat.

- Persze, csak én régen még komolyan vettelek – mondtam.

- Tudom, ez velem is így volt, sőt, még most is így van, de nem kell ezt túllihegni, most csak annak kell örülni, ami van – mondta.

Átfutott az agyamon, hogy lehet, hogy igaza van… De pár nap múlva, miután vége szakad az idilli boldogságnak, nagyon nehéz lesz megint elölről kezdeni ezt az egész felejtést. Viszont mindig is nagyon vágytam rá, hogy vele legyek, és most lenne rá lehetőségem…

Látta rajtam, hogy gondolkozom, így mondta tovább:

- Na, gyere el velem, jó lesz, hidd el. Csak ketten leszünk, végre kiszabadulsz ebből a városi rohanásból.

- Persze, biztos nagyon jó lenne, de nem kellene elmennem – mondtam.

- Miért? – kérdezte. – Csomó mindenről szeretnék neked mesélni, és szerintem ezzel te is így vagy.

- Igen, végig így voltam ezzel ebben a két hónapban – mondtam. – És pont ezért lenne olyan rossz, ha megint elmennél.

- Jó, de egyelőre ne gondolj erre – mondta.

- Inkább nem megyek, ne haragudj, nem hiányzik nekem ez az egész még egyszer – mondtam.

- De tudom, hogy te is szeretnél velem lenni… - mondta.

- Igen, szeretnék, de normálisan, úgy, hogy nem mész el megint – mondtam.

Jay csak sóhajtott.

- Jól van… Szerintem egy-két óra múlva indulok, majd beugrom érted, addig meggondolhatod magad.

- Ilyen hamar mész is? – kérdeztem.

- Igen, így van kedvem. De jobb lenne, ha jönnél velem.

- De én így nem szeretnék – mondtam.

Igazából azt vártam, hogy ne csak a kirándulás legyen az egyetlen alternatíva, amit felajánl annak érdekében, hogy együtt legyünk. Jó lett volna, ha azt mondja, véglegesen itt marad, vagy bármi mást… Ezt valahogy kevésnek éreztem.

- Jó, jövök két óra múlva, addig pakolj össze – mondta Jay, azzal felállt.

- De nem fogok menni – mondtam, pedig ebben még nem voltam biztos.

- Dehogy nem… - mondta. – Addig még úgyis átgondolod ezerszer, és végül arra jutsz, hogy velem jössz. Na, két óra múlva itt – azzal rám mosolygott, és elindult haza.

Én azt sem tudtam, mit szóljak, csak néztem, ahogy elmegy. Neki tudtam volna ugrani, amiért ilyen helyzetbe hozott… persze, jó lenne vele lenni, de tényleg megint el fog menni, és utána még jobban fog fájni, mint eddig. Bár ez lehet, hogy csak rám igaz, és ő már nem úgy gondol rám, mint régen, és csak kell neki valaki, akivel lefeküdhet az itt tartózkodása során. Na, biztosan nem fogok vele lefeküdni, ha csak szórakozik velem… de ahogy jobban belegondoltam, még ezt is kétségbe vontam. Miért ne szórakozhatnánk egymással? Mindketten fiatalok vagyunk, ha együtt is lennénk, szinte egész biztos, hogy nem együtt élnénk le az életünket.

Ezzel próbáltam vigasztalni magamat, és végül úgy döntöttem, hogy elmegyek, hátha tényleg jó lesz. Sok mindent szerettem volna neki mondani, ami biztosan őt is érdekelné, és én is kíváncsi voltam, hogy mi volt vele az utóbbi időben. Bár még mindig nem tartottam jó ötletnek, és fogalmam sem volt, miért csinálom, de nem tudtam az észérvekre hagyatkozni.

Felmentem a szobámba pakolni, elővettem egy sporttáskát az ágyam alól, majd átnéztem a szekrényemet, hogy mire lehet szükségem… Fél óra alatt meg is voltam a pakolással, utána elmentem lezuhanyozni, mert ki tudja, legközelebb mikor lesz rá lehetőségem. Ezután felöltöztem, egy fekete pólót, és a farmer sortot vettem fel, meg gondoltam, majd kiegészítem az öltözékemet egy edzőcipővel is, amikor indulok.  Utána elraktam a fogkefét, és hasonló dolgokat, majd azon gondolkoztam, óvszert vigyek-e. Még amikor együtt voltunk Jayjel, vettem egy tíz darabos csomagot, hogy legyen tartalékba, és azóta is bontatlanul állt a fiókban. Úgy döntöttem, elviszem, úgyis csak én fogok tudni róla, hogy nálam van. Így tehát ezt is beraktam a táskámba, ezután felhívtam anyát, hogy elmennék Jayjel erre a kiruccanásra. Egy kicsit csodálkozott, de szerencsére nem kérdezett semmit, hanem mondta, hogy menjek nyugodtan.

Ezután már csak a gép előtt ültem, és vártam, hogy jöjjön Jay, kb. fél óra elteltével meg is érkezett, láttam, hogy egy sötétzöld Chevrolet megáll a ház előtt. Fogtam a táskámat, majd elindultam le, kint félúton találkoztunk is.

- Na, mégis jössz? – kérdezte, amikor megállt előttem.

- Amint látod, igen – mondtam.

- Mondtam én… - vigyorgott, azzal elvette a táskámat.

- Még meggondolhatom magam – mondtam, azzal elindultunk a kocsihoz.

- Most már nem fogod – mondta, és betette a táskámat a csomagtartóba, majd kinyitotta nekem a kocsi ajtaját, én beszálltam, majd ő is beült mellém. – Még elmegyünk a boltba bevásárolni, hogy legyen valami kaja.

- Jól van – mondtam.

- Arra gondoltam, hogy vásárlásnál felezzük a költségeket, a szállást majd fizetem én – mondta Jay, miközben elindultunk.

- Azt is felezhetjük – mondtam.

- Nem kell, mégis csak meghívtalak, vagy mi… - mondta, majd rám pillantott. – Örülök, hogy eljöttél.

- Gondolom, szeretnéd tudni, hogy miért jöttem mégis – mondtam.

Jay arcán magabiztos mosoly terült szét.

- Tudom én nagyon jól, miért jöttél el… mert még mindig belém vagy zúgva.

Nem tetszett nekem ez a stílus, így csak levágtam egy fintort, mire még jobb kedve lett… Aztán megkérdezte:

- Sikerült levizsgázni?

- Igen, nagy nehezen – mondtam.

- Na, gratulálok – mondta.

- Oh, köszönöm… - mormogtam. – Egyébként pontosan hova megyünk?

- Csak a hegyekbe, jóval a városon kívül, szóval ott már nem zavar minket a kocsik zaja, egész nap a természetben fogunk mászkálni, végre csönd lesz – mondta.

- Ezt úgy mondod, mintha megőrülnél a városban – jegyeztem meg.

- Hát, New York után ne csodálkozz, az egy betontenger volt… - mondta Jay. – Már nagyon várom, hogy végre lássam a csillagokat, meg érezzem, hogy nem tűnt még el a természet. Eléggé elszoktam ettől, és már nagyon hiányzik.

- Ezért vágtál ilyen hirtelen neki ennek? – kérdeztem.

- Hát, igen… - mondta. – Meg minek üljek otthon anyámmal, semmi értelmeset nem tud nekem mondani… és veled is nagyon szerettem volna találkozni. Már a Denverbe tartó repülőn tudtam, hogy meg foglak látogatni.

- Nekem meg ez úgy jött, mint derült égből villámcsapás – mondtam. – Legalább írhattál volna, hogy jössz.

- Ez így jobb volt – vigyorodott el Jay. – Nem akartam, hogy fel tudj készülni a találkozásra, látni akartam az arcodat, amikor meglátsz engem. Ezek a pillanatok elég árulkodók ám.

- Igen, na és miről árulkodnak? – kérdeztem.

- Arról, hogy még mindig szeretsz engem – mondta Jay mosolyogva.

- Miért vagy te annyira biztos ebben? – kérdeztem.

- Mia, ismerlek már… Amikor még együtt voltunk, az érzelmes pillanataidban mindig néztél rám a nagy boci szemeiddel, és ma délután is pont így néztél rám.

- Nem tudom, te mit láthattál, de nem voltak semmilyen boci szemek – mondtam rosszallóan.

- Jaj, dehogy nem voltak… - mondta Jay, majd rám pillantott. – Olyan édes vagy, amikor ilyen mérges vagy, most szívesen megölelnélek.

- Hagyd már abba, Jay… - morogtam.

- Jó, rendben, most még egy kicsit játszod magadat, de előbb-utóbb úgyis megtörsz – mondta, azzal a combomra tette a kezét.

- Azt várhatod… - mondtam, azzal elvettem a kezét.

- Jól van, majd meglátjuk… - mondta az idegesítő vigyorával az arcán, ezután az utat figyelte.

Meg is érkeztünk a bolthoz, így már nem volt alkalmunk további szópárbajokat vívni. Jay szemmel láthatóan nyeregben érezte magát, élvezte a helyzetet, hogy én még nem tudok mit kezdeni ezzel az egésszel. Nem feltétlenül ilyen viselkedést vártam el tőle, de gondoltam, megvárom, mi sül ki ebből. Természetesen eszem ágában sem volt bevallani neki, hogy még mindig szeretem, legalábbis nem a fölényesen vigyorgó hangulatában.

Bementünk a boltba, elég nagy üzlet volt, Jay elmondta, körülbelül miket kell venni, így elindultunk keresgélni. Negyed óra alatt nagyjából végeztünk is a bevásárlással, vettünk pár konzervet, kenyeret, innivalót, instant levesport, és hasonló hasznos dolgokat.

- Na, vajon minden megvan? – kérdezte Jay a sorok között nézelődve.

- Valami úgyis mindig kimarad - mondtam.

- Jaj, édesem, ne légy már ennyire negatív - vigyorgott Jay.

- Nem vagyok negatív – mondtam, de tüntetően nem néztem rá.

Láttam, hogy megállt megnézni valamit az egyik polcon, de én nem foglalkoztam vele, ő utánam szólt:

- Hét, ex, gumit nem veszünk? – kérdezte.

Erre megfordultam, megkérdeztem:

- Te exnek szólítottál engem? – néztem rá, de ő továbbra is csak mosolygott, utána láttam, hogy az óvszeres polcnál nézelődik.

- Hát az exem vagy, nem? Már nem vagyunk együtt… - mondta, azzal elvett egy doboz óvszert, és nézegetni kezdte. – Na, milyet vegyünk?

Odaléptem hozzá.

- Nekem mindegy, te tudod, melyikből akarsz lufit fújni – mondtam.

- Jó, akkor mondjuk ebből a narancssárgából… - mondta, azzal betett egy narancssárga dobozos óvszert a kosárba.

Ezután már nem vettünk semmit, mentünk fizetni, nem nagyon beszélgettünk, valahogy nem volt kedvem hozzászólni. Reméltem, hogyha megérkezünk, majd normálisabb lesz, mert egyelőre így nem akartam vele beszélgetni. Én magam sem értettem, miért voltam vele kissé ellenséges, talán csak azért, mert túl könnyen vesz mindent… Lehet, hogy végül is neki van igaza, de én nem tudtam megváltoztatni a viselkedésemet egyik pillanatról a másikra.

Amikor kiértünk a boltból, Jay megkérdezte:

- Mia, miért vagy ilyen?

Én ránéztem:

- Szerinted? Te is éppen elég idiótán viselkedsz… - mondtam.

- Csak jó kedvem van, basszus, ez is baj? – kérdezte, majd amikor odaértünk a kocsihoz, berakta a csomagtartóba a megvásárolt dolgokat.

- Nem baj, csak normálisabban is kifejezhetnéd a jókedvedet – jegyeztem meg a kocsi oldalánál állva.

Jay becsukta a csomagtartót, majd megállt előttem.

- Jól van, van is egy ötletem, hogy hogyan tegyem ezt… - mosolyodott el, kezét a derekamra tette.

Tudtam, hogy meg akar csókolni, én nem is tudtam neki ellenállni, és azt hiszem, ezt ő is nagyon jól tudta, a tekintetemből könnyedén kiolvashatta, hogy mennyire vágyom rá. Most véglegesen elárultam magam, de már nem érdekelt; ahogy ajkai az enyémhez értek, már elhagyott az összes józan gondolatom. Szorosan ölelt magához, vadul, birtoklóan csókolt meg, és én pont erre vágytam… Karjaimat a nyaka köré fontam, szenvedélyesen csókoltam vissza, ezen felbátorodva egyik kezét a fenekemre csúsztatta, a másikkal meg a hátamat simogatta. Nyelvével az én nyelvemet kereste, és mikor rátalált, izgató játékba kezdtünk egymással.

Te jó ég, milyen régóta szerettem volna érezni őt… attól a pillanattól kezdve, mióta elment, mindig csak rá vágytam igazán, hiába volt meg minden más, csak őt akartam. És ez most tudatosult bennem igazán, amikor végre itt volt, és ugyanúgy csókolt meg, mint régen. Szerettem őt, még jobban is, mint mielőtt elment.

Ő is hasonlóan el lehetett varázsolva, mint én, nem törődve azzal, hogy ki figyel minket, a mellemre tette a kezét, a másikkal meg hátul benyúlt a pólóm alá, és úgy simogatott tovább. Én is végigsimítottam a hátán, majd a kezem megállt a fenekén. Nagyon kívántuk egymást, ha otthon lettünk volna, biztosan nem érjük be ennyivel. De most sajnos abba kellett hagynunk.

Jay mosolyogva rám nézett:

- Ha neked csak ennyi kell, hogy boldog legyél, akkor a végtelenségig is tudnám csinálni… - mondta.

Én válaszképpen megcsókoltam, ő beletúrt a hajamba, nyelveink újra megtalálták egymást, teljesen belefeledkeztünk a csókba. Éreztem Jayen, hogy mennyire szeretne teljes egészében megkapni, engem meg egyszerűen megrészegített ez az érzés, én is csak arra vágytam, hogy az övé legyek.

Persze, tudtam, hogy ez nem most fog megtörténni, ezért mindketten egy kicsit visszavettünk a lendületből, ajkaink lassan elváltak egymástól.

Én rámosolyogtam, ő megjegyezte:

- Na, tessék, most is boci szemekkel nézel rám…

- Tudom – mondtam.

- Akkor az előbb miért tagadtad? – kérdezte.

- Mert olyan kedvem volt – vontam vállat mosolyogva.

- Hát, tudtam, hogy csak szívatsz… - mondta Jay.

Beszálltunk a kocsiba, majd útnak indultunk. Ezután végre nem voltunk feszélyezettek, már úgy beszélgettünk, mint régen.

- Na, és hogy tetszik New York? – kérdeztem.

- Hát, elmegy… - vont vállat Jay. – A munka mellett továbbra sem volt idő semmire. Volt, hogy napi tizenkét órát bent kellett lenni, próbálni, koreográfiákat csinálni, tanítani… Aztán este volt fellépés is, szóval zajlott az élet. Csak amikor vasárnaponként felébredtem otthon, és rájöttem, hogy egész nap egyedül leszek, az elég demoralizáló tudott lenni.

- Miért, továbbra sem sikerült haverkodni? – kérdeztem.

- Haverkodni sikerült, de az is más… - mondta Jay. – Amikor rájössz, hogy nincs senki, akinek elmondhatnád, hogy mi nyomja a lelkedet, akkor már tudod, hogy nincsenek barátaid.

- És mi nyomja a lelkedet? – néztem rá mosolyogva.

- Hát, tudod jól, hogy mi… - mondta. – Amin te is keresztülmentél, csak nyilván te sokkal okosabban csináltad, de én egyszerűen nem találtam megoldást.

- Ezt nem lehet okosan csinálni – mondtam.

- Igen, ez igaz… - bólintott.

- Szóval akkor nem igazán jó ott… - jegyeztem meg.

- Hát, akkor azért örültem, amikor megérkezett a fizetés a számlámra, de még arra sem volt időm, hogy vegyek belőle valamit, és ráadásul ha veszek is valamit, mikor használnám…? Hát, mindegy is, mert a pénz nem minden ugyebár, de jó, ha van.

- Igen, ez kétségtelen… - mondtam. – De ezen kívül semmit nem mondtál, ami jó lett volna.

- Hát, mondjuk még az is jó, hogy tudok tanulni az idősebbektől. De amúgy továbbra sem érzem, hogy annyira befogadtak volna. Főleg bevándorlókból áll ez az egyesület, sok az európai és az ázsiai, mint már mondtam, és hát ők egy teljesen külön világ…

- Első generációs bevándorlók? – kérdeztem.

- Igen – mondta Jay. – Van, aki még a nyelvet sem beszéli, és jól elkommunikál a honfitársaival a saját nyelvükön, én meg csak nézek, mert egy szót sem értek belőle.

- Igen, ez szar lehet… Bár, ha belegondolok, az iskolában én is gyakran éreztem ezt… - tettem hozzá mosolyogva. – És milyen nemzetiségűek vannak?

- Hát, főleg svédek, németek, és franciák… Az egyik svéd csaj rám is nyomult – tette hozzá, mintha ez olyan fontos információ lenne.

- És megdugtad? – kérdeztem.

- Huh, Mia, olyan közönséges vagy… - mondta Jay tettetett felháborodással, majd válaszolt: – De amúgy nem… Én azt hittem, a svédek okosak, de ez a csaj nem tudott kinyögni egy épkézláb angol mondatot sem. Próbáltam vele beszélgetni, de egyszerűen nem értettem, mit akar mondani. Erre idehívta az egyik barátnőjét, aki fordított nekünk, és néha megálltak, és csak röhögtek valamin, amiről svédül beszélgettek, de aztán leráztam a kiscsajt, amikor megtudtam, hogy csak tizenhét éves.

- Miért, én is nemrég lettem tizennyolc – mondtam.

- De te más vagy… - mondta Jay. – Az a csaj nagyon gyerekes volt, mellesleg nem akarok olyannal együtt lenni, akivel nem lehet beszélgetni. Jó, biztosan azt gondolod, hogy megdughattam volna párszor, és hülye voltam, hogy nem használtam ki, de egyszerűen nem akartam tőle semmit, nem is érdekelt. A csaj szőke és kék szemű volt, esetleg még egy olyat szívesen megdugtam volna, aki hasonlít rád.

- Micsoda? – kérdeztem, el is nevettem magam, olyan abszurdnak hangzott ez a kijelentés.

- Ja, egy kicsit gáz… De mindenkiben téged kerestelek. A svéd csaj külsőre sem volt olyan, mint te, belsőre meg pláne…

- És hosszú távon megelégedtél volna egy utánzattal? – kérdeztem.

- Nem tudom, ebbe nem gondoltam bele – mondta Jay. – Nyilván téged nem lehetett pótolni, de ha már valami nő rám akar akaszkodni, akkor minimum legyen olyan jó csaj, mint te.

Én ismét csak nevettem.

- Érdekes… - mondtam végül.

- Jó, hát te is mondtad, hogy ezt nem lehet jól csinálni… Na, mondj te is valamit, hogy mivel töltötted a napjaidat… Gondolom sok ellenállhatatlan rocker csávó startolt rád a fellépések alatt – mondta.

- Akadtak, akik próbálkoztak, meg néha írogatnak Facebookon, de engem sem nagyon érdekelt senki – mondtam. – Nem is hiányzott, hogy legyen valakim, eléggé lefoglalt a banda.

- És szabadidődben mit csináltál? – kérdezte Jay.

- Egy-két régi haverral lógtam, vagy pedig otthon voltam, szóval semmi különöset… - mondtam. - Beszélgettem egy barátnőmmel, néha elég komoly dolgokról volt szó, és ez egy kicsit el is kedvetlenített, ezért utána már nem nagyon kerestem. De aztán ő is elköltözött, egész véletlenül New Yorkba ment, és most mégis hiányzik egy kicsit.

- Tényleg New Yorkba ment? - kérdezte Jay vigyorogva.

- Igen, szóval ha visszamész, lehet, hogy össze fogtok futni.

- Feltétlenül, hiszen ott mindenki ismeri egymást... És otthon mit csináltál? – kérdezett tovább.

- Hát, elvoltam, gépeztem, filmeket néztem, vagy pedig a tesóimmal foglalkoztam.

- Komolyan? – kérdezte Jay. – Pedig azt mondtad, nem nagyon tudsz velük mit kezdeni.

- Igen, így volt, de megváltoztak. Az öcsémet gyakran elkísértem a parkba gördeszkázni, az I-Phone mániás húgom meg kitalálta, hogy szeretne megtanulni gitározni, mert szerinte az nagyon menő, így őt is tanítgattam.

- Na, ez jó… - mondta Jay mosolyogva. – És a szüleiddel mi újság? Beszélgettél velük a jövődről?

- A nagy beszélgetést végül is nem ejtettük meg, de anya eljött a tehetségkutatóra, mondta, hogy nagyon tetszik neki, amit csinálok, és hagyni fogja, hogy a saját utamat járjam. De tőle körülbelül ezt vártam, hiszen ő mindig is ilyen volt.

- És apáddal mi van? – kérdezte Jay.

- Ő is megbarátkozott ezzel a helyzettel, de vele külön nem beszélgettem erről – mondtam.

- Értem… - bólintott. – Amúgy furcsa, hogy New Yorkban néha milyen honvágy tört rám… Még anyám, apám, és Brad is hiányoznak. Érdekes, nem, hogy felnőtt létemre még ilyen gyerekes érzések jönnek elő bennem? – nézett rám.

- Szerintem ez aranyos – mosolyogtam rá. – Egyébként néha Brad is említette, hogy hiányzol neki, és hogy nem is gondolta volna, hogy ez be fog következni.

- Tényleg, ezt mondta? – kérdezte Jay csodálkozva.

- Igen – mondtam.

- Nem rossz… Azért nagy formák vagyunk, én is pont akkor jövök haza, amikor ő elutazott – mosolygott. – És amúgy Brad jól kijön Beckyvel?

- Hát, többé-kevésbé – mondtam. – Azt mondta nekünk, hogy csak egyetlen problémája van, hogy ha otthon van, Becky minden percet vele akar tölteni.

- Ja, igen, ezt nekem is mondta, azt mondta, a csajszi még a WC-re sem akarja néha egyedül elengedni otthon… - nevetett Jay, mire én is elmosolyodtam.

- Hát igen, valami ilyesmi… - mondtam. – De mindenesetre még Brad jól bírja a gyűrődést.

- Én egyáltalán nem így képzelek el egy együttélést – mondta Jay. – Mármint nem így, ahol az egyiknek ennyire nem jó valami.

- Igen, ennek így nem sok értelme van… - mondtam.

- Szerintem ha nem mentem volna el New Yorkba, mi ketten már együtt laknánk – mondta Jay komolyabban.

- Gondolod, hogy így lenne? – kérdeztem.

- Szerintem igen – mondta.

Egy ideig nem beszélgettünk, mert lassan kiértünk a városból, a nem túl forgalmas külváros után elindultunk fel az egyik hegyi úton.

- Majd nemsokára szeretnék megállni, hogy lássuk a naplementét – mondta Jay.

- Rendben – mondtam. – És ma este hol fogunk aludni?

- Boulderben. Voltál már ott? – kérdezte.

- Igen, még nagyon régen, de már nem is emlékszem rá – mondtam.

- Egy időben apám ott lakott – mondta. – Amikor anyámmal elváltak, akkor inkább fogta magát, és felköltözött a hegyekbe, annyira nem bírta már a városi nyüzsgést. Én is sokszor jöttem fel hozzá, és nagyon szerettem.

- És már nem él ott? – kérdeztem.

- Nem, visszajött Denverbe a munkája miatt – mondta Jay. – Amikor még gyerek voltam, rengeteget mászkáltam az erdőben, ezért szerettem meg ennyire az ilyen helyeket.

- Hát igen, tényleg szép – mondtam. – Nálunk apám szeretett kirándulni, amikor még egyedüli gyerek voltam, eljöttünk mi is ide, a hegyekbe, anyám meg inkább otthon maradt, ő nem annyira szerette.

- Pedig ennél nincs jobb – mondta Jay.

Nemsokára megálltunk egy elég elhagyatott, nyugodt helyen, kiszálltunk a kocsiból. Rajtunk kívül nem volt itt egy lélek sem, csak a hegyek mindenfelé, és a közéjük beszűrődő lemenő nap fénye terült el a szemünk előtt.

- Na, itt legalább jó idő van, se nem hideg, se nem meleg… - mondta Jay, majd átölelte a vállamat. – A városban már meg lehetett dögleni a tűző napon.

- Igen, tényleg jó ötlet volt eljönni ide – mondtam, én meg a derekát öleltem át, és együtt bámultunk ki a fejünkből.

El sem hittem, hogy itt vagyok vele. Pár órája még otthon ültem, nem gondoltam volna, hogy valaha látom még őt, és most mégis együtt vagyunk. Jó lett volna tudni, hogy ez meddig lesz így, de nem mertem megkérdezni, mert féltem a választól.

Tényleg nagyon jó volt végre egy ilyen helyen lenni, utoljára csak vele voltam a hegyekben kirándulni, de egyébként már nagyon régóta nem tettem ki a lábamat a városból. A levegő is más volt. És végre boldog voltam, már nagyon régen nem éreztem ilyet, még akkor sem, amikor másodikak lettünk a tehetségkutatón. Mintha kicserélődtem volna; nem éreztem idegennek magamat önmagam előtt. Nem értettem, hogy miért van ez, de nagyon felemelő érzés volt.

Amikor lement a nap, már kezdett lehűlni a levegő, Jay átölelt, én karjaiba simultam, és csókolózni kezdtünk. Mivel végre csak ketten voltunk, azt csinálhattunk, amit akartunk, ezt kihasználva sokkal bátrabban fogdostuk egymást. Ő benyúlt a pólóm alá, és a mellemet simogatta, a másik kezével meg a hátul nadrágomba nyúlt, hogy megfoghassa a fenekemet, én meg mindkét kezemet a pólója alá csúsztattam, és izmos hátát simogattam.

- Hé, mi ez? – kérdezte, amikor a keze beleakadt a nyakláncomba, hirtelen el is engedett.

- Mi lenne, a nyaklánc, amit adtál… - néztem rá értetlenül, én is elvettem a kezemet róla.

- Te még hordod? – kérdezte csodálkozva, amikor kivette a pólóm alól. – Azt hittem, már régen levetted, még amikor elmentem.

- Végig hordtam, de csak ruha alatt. Kitenni már nem akartam, de levenni sajnáltam volna – mondtam.

- Igen, így vagyunk mi egymással – mondta Jay.

- Tényleg… - gondoltam bele.

Ő újra megcsókolt, ezúttal sokkal gyengédebben, bekapta az alsó ajkamat, és szívott rajta egy kicsit, majd ezután érzéki csókban forrtunk össze. Már tényleg nem szerettünk volna itt megállni, de hideg volt, és a környezet sem volt túl alkalmas, Jay meg is jegyezte:

- Ilyen időben itt kint gondolom nem szeretnéd... - nézett rám.

- És a kocsiban? - vetettem fel.

- Hmm, jó ötlet... - mosolyodott el, azzal kézen fogott, és a kocsihoz mentünk.

Jay kinyitotta nekem a hátsó ajtót, én beszálltam, majd ő is leült mellém, becsapta az ajtót, és újra belemerültünk a csókolózásba. Nagyon jó volt, hogy végre nem kell abbahagyni, élvezettel fedeztük fel újra egymást, Jay a pólóm alá nyúlt, és kikapcsolta a melltartómat, én meg lesegítettem róla a pólót.

- Elég kicsi itt a hely, hogy csináljuk majd? - kérdezte.

- Mondjuk az öledbe ülök... - mondtam.

- Rendben – mondta, majd újra megcsókolt, a combomat simogatta, én a hasán, és karján simítottam végig, jó volt ismét megérinteni izmos testét.

Ő megszabadított a pólómtól és melltartómtól, magához ölelt, a vállamat puszilgatta, közben a mellemet simogatta, majd lehajolt, és a mellbimbómat kezdte szopogatni. Én felnyögtem az élvezettől, végigsimítottam a nyakán, majd a haján, végül megérintettem az arcát; ahogy simogattam, ujjaimat végigkarcolták borostái. Ezután megcsókolt, nyelvével követelően tört utat a számba, én is ugyanilyen hévvel csókoltam őt, kimutatva, hogy mennyire vágytam már rá. Ő is éppen ennyire ki volt éhezve, elkezdte kigombolni a nadrágomat, majd lehúzta a térdemig. Ezen felbátorodva én is kikapcsoltam az övcsatját, majd lehúztam cipzárt, közben ő bugyin keresztül simogatni kezdett. Én ismét felnyögtem, ösztönösen alsónadrágja felé nyúltam, és kitapintottam merevedését, mire élvezettel teli sóhaj hagyta el ajkait. Én is elkezdtem őt simogatni, közben csókolóztunk; nagyon izgató volt így.

Amikor átnedvesedett a bugyim az ujjai alatt, lehúztam a nadrágját az alsógatyájával együtt, és finoman megmarkoltam férfiasságát, mire ő megszakítva a csókot felsóhajtott.

- Basszus... - szólt hirtelen, rám nézett. - Az óvszer a csomagtartóban van, most mehetek ki érte...

- Nem kell kimenni, nem érjük el innen hátulról? - kérdeztem.

- Nem, egészen előre tettem a bevásárlószatyrot – morogta Jay.

- De van a táskámban is óvszer, hátha elérem – mondtam, azzal levettem a cipőmet és a zoknimat, majd hátrafordultam, a táskám pont nagyon közel volt, így könnyedén hozzá tudtam férni.

- Te hoztál óvszert? - kérdezte Jay csodálkozva.

- Aha... - mondtam, miközben kivettem az oldalzsebből a dobozt, és átnyújtottam neki, ő azonnal elkezdte kibontani, majd kivett egyet.

- Jól tetted... - mosolygott rám, majd a dobozt előredobta az ülésre, és a kezembe nyomta a gumit, amit előbb kivett. - Akkor csináld te.

- Oh, nagyon szívesen... - mosolyogtam én is, majd a fény felé fordítottam az óvszert, hogy mégis lássam, hol kell kibontani, el is kezdtem volna, de ő így szólt:

- Nem most azonnal gondoltam, előbb vedd már le végre ezeket, és ülj az ölembe – mondta, azzal megragadta a bugyimat, lehúzta a nadrágomig, azt már rám bízta, hogy én vegyem le teljesen, mert a szűkös hely miatt ez kivitelezhetetlen volt.

Gyorsan meg is szabadultam a két ruhadarabtól, majd lábamat átvetve a combján ráültem, megkérdeztem:

- Na, most már felhúzhatom neked?

- Még ne... - mondta, azzal megfogta az arcomat és megcsókolt.

Én a vállát simogattam, karmolásztam, az igazat megvallva türelmetlen voltam, szerettem volna már magamban érezni őt, de tudtam, hogy ő szereti húzni az időt, és élvezi, ha játszadozhat velem. Miközben csókolóztunk, megéreztem magamban az ujját, felsóhajtottam, a szemébe néztem, de ő nem rám nézett, hanem a bennem mozgó ujját követte figyelemmel. Én is megfogtam merevedését, és lassan elkezdtem mozgatni rajta ujjaimat, ő újra megcsókolt, nyelveink lágyan fonódtak össze. Közben nedves ujjával már kívülről simogatott, ami még közelebb vitt az észvesztő gyönyör állapotához. Az első ülés támlájának támasztottam a hátamat, ő belém dugta két ujját, de továbbra is simogatott, én szaporán vettem a levegőt, már annyira élveztem. Én is izgattam őt, éreztem is, hogy már milyen kemény neki... mindez eszméletlenül izgató hatással volt rám, Jayre néztem, ő engem figyelt, tudtam, hogy miért... hogy az utolsó pillanatban vehesse el a kezét. Így is lett, amikor már majdnem elmentem, abbahagyta eddigi tevékenységét, megfogta a kezemet, amiben az óvszert szorongattam.

- Na, most már felhúzhatod – mosolygott rám egy kis iróniával a hangjában.

- Annyira kedves vagy... - mondtam, azzal kibontottam az óvszert, és mialatt felügyeskedtem rá, egy kicsit lecsillapodott heves izgalmam.

Amint férfiassága nedves hüvelyembe csusszant, mindketten mélyen sóhajtottunk fel, az egész testemet kéjes forróság járta át. Ő megragadta a derekamat, hozzám hajolt, megcsókolt, majd ezt suttogta:

- Annyira hiányoztál...

Én az arcát puszilgattam, majd így szóltam:

- Persze, mondod ezt akkor, amikor bennem van a farkad.

- Imádom, amikor így beszélsz – mondta Jay, majd rám nézett. - De tényleg kurva jó érzés -  jegyezte meg, amikor mozogni kezdtünk.

Átöleltem a vállát, ő a nyakamat csókolgatta, simogatta a derekamat, mellemet, fenekemet, ahol csak ért... Egyelőre lassan mozogtunk, mintha el sem akarnánk hinni, hogy ez újra megtörténik, de aztán egyre inkább magával ragadott minket a szenvedély, a fülébe súgtam:

- Dugj meg, Jay...

Ezután teljesen eluralkodott rajtunk a vágy, hevesen csókoltuk egymást, már rajta kívül semmi sem létezett. Imádtam ezt az érzést, tudtam, hogy ebben a pillanatban én vagyok a mindene, és én is úgy éreztem, hogy ő minden, amit kaphatok. Szerettem, hogy ki vagyok neki szolgáltatva, hogy az övé vagyok, hogy minden egyes sejtemet birtokolja, benne van a testemben, lelkemben...

Tudtam, hogy nem ígért nekem semmit, és egy szóval sem említette, hogy akar engem, de nem volt kérdés, hogy így is szeretkezek vele, mert ez a dolog kettőnk között túlment minden észérven... Az sem érdekelt, hogy terveimmel ellentétben kimutattam, hogy mennyire odavagyok érte, mert nem akartam elrontani ezt a kevés időt, amennyit még együtt tölthetünk.

Egyre vadabbul mozogtunk, a levegő is felforrósodott, éreztem, hogy az apró lángok a testemben hamarosan felégetik egész lényemet. Jay vállát öleltem, hangosan nyögdécseltem, ő már szinte görcsösen szorította a derekamat, éreztem, ahogy remeg, majd egy hosszú pillanatig megállt, de aztán jó mélyen belém jött, és hangosan sóhajtozva élvezett el. Ez adta nekem az utolsó lökést, lángba borult ágyékom, az orgazmus heves tűzként futott végig egész testemen. Most élveztünk el először egyszerre, fantasztikus volt.

Ezután pár pillanatig azt sem tudtam, hol vagyok, hátradőltem, teljesen el voltam gyengülve mind testileg, mind lelkileg az imént átélt élmény miatt. Jayre néztem, ő engem pásztázott tekintetével, nem tudtam eldönteni, hogy mosolyog, vagy komolyan méreget. Mindenesetre ujját beleakasztotta a nyakláncomba, magához húzott, és gyengéd csókot adott ajkaimra.

***

Másnap délelőtt elmentünk sétálni a hegyekbe közel Boulderhez, Jay nagyon jól ismerte a környéket, így tudta, mik a legszebb, legnyugodtabb helyek. Az éjszaka jól telt, egy motelben szálltunk meg, kivételesen aludtunk is éjjel, mert mindketten fáradtak voltunk. Hosszabban beszélgetni csak most volt lehetőségünk először, éppen egy sziklán üldögéltünk, és néztük a kilátást, közben Jay lelkesen mesélt egy-két gyerekkori történetet.

Amikor egy kis csönd állt be a beszélgetésbe, megjegyeztem:

- Boldognak látszol – néztem rá.

Ő felém fordult:

- Igen? - kérdezett vissza.

- Aha... - bólintottam mosolyogva.

- Mert az is vagyok – mondta, de ennél többet nem volt hajlandó elárulni.

Kis idő múlva így szólt:

- Brad mondta, hogy írtál rólam egy dalt, kár, hogy nem hoztad el a gitárodat, most eljátszhatnád nekem.

- Hát, azt hiszem, akkor sem játszanám el neked – mondtam.

- Miért, nem vagyok méltó rá? - kérdezte.

- Nem erről van szó... - mondtam. - Csak ez régen volt már, amikor még nagyon szomorú voltam, most nem hoznám fel ezeket a dolgokat. De amúgy van fent egy videó a Facebook oldalunkon erről a dalról, nem hallottad?

- Nem, direkt nem hallgattam meg, mert azt szerettem volna, ha majd te magad énekelnéd el nekem – mondta Jay.

- Szóval ezt szeretted volna? - néztem rá. - Én meg arra gondoltam, egyszer majd írok rólad egy sokkal vidámabb dalt.

- És ez a mostani miről szól? - kérdezte.

- Tulajdonképpen nem arról, ami velünk történt, egyszerűen csak az elmúlásról, és hogy nem merjük megmondani egymásnak az igazat, mert az elég fájdalmas. Körülbelül ennyi – mondtam.

- És sírtál, amikor nem voltam itt? - kérdezte Jay vigyorogva.

- Nem – mondtam. - A felesleges energiákat máshogy vezettem le.

- Hmm, képzelem... - mosolygott sokat sejtően.

- Hát persze... - hagytam rá. - De egyébként volt, hogy közel álltam a síráshoz.

- Na, mesélj... - figyelt Jay kíváncsian.

Én nem is értettem, miért teszem, de elmondtam neki:

- Amikor fellépésünk van, néha játszunk számokat híresebb előadóktól, a Placebo nevű együttesnek van egy száma, az a címe, hogy „Without You I'm Nothing”, én meg azt szerettem volna énekelni egyik alkalommal, a srácok bele is mentek, szóval eljátszottuk. Ez a dal egyébként nagyon depresszív és reménytelen hangulatba hozza az embert, és súlyosabb dolgokról szól, mint ami velünk történt, de a lényeg ugyanaz volt, nem vagy velem, és ezért én is ugyanolyan elveszettnek éreztem magam. Na, és ezután elég rosszul éreztem magam, egész este rossz kedvem volt, szóval megtette a hatását.

- Jaj, ez olyan szomorú – mondta kissé gúnyosan, majd megölelt, és megpuszilta a fejemet. - Szegény kis érzékeny lelkű drágám...

- Hát te kérdezted, hogy sírtam-e, te nagyon okos – mondtam, azzal kibontakoztam az öleléséből.

- Majd meghallgatom ezt a „Without You I'm Nothing”-t, kíváncsi vagyok, mi fogott meg benne téged annyira – mondta Jay.

- Szerintem ne hallgasd meg, neked úgysem tetszene – mondtam.

- Ebben biztos vagyok, de akkor majd odafigyelek a szövegre – mondta Jay. - És ahhoz ragaszkodom, hogy amit rólam írtál, eljátszd nekem.

- Gyere el az egyik koncertünkre, és hallgasd meg... - mondtam. - Tényleg, mikor mész vissza New Yorkba?

- Hát, miután visszamentünk Denverbe, utána azonnal – mondta.

- Tényleg? - kérdeztem csalódottan.

El sem hittem, hogy rögtön visszamegy, úgy gondoltam, egy hetet legalább marad.

- Igen – mondta Jay. - De csak azért, hogy elhozzam a cuccaimat, és azonnal jöhessek is vissza – nézett rám mosolyogva.

- Micsoda? - kérdeztem vissza, biztos nem hallottam jól.

- Vissza szeretnék jönni véglegesen – mondta. - Már akkor tudtam, amikor először megláttalak, aztán amikor feljöttünk ide, még biztosabb lettem a döntésben. Én ide tartozom, és itt is akarok maradni.

Nagyon meglepett, hogy ezt mondta, de nem ugrottam a nyakába, mert vártam, hogy megmondja, mi lesz kettőnkkel. Addig nem mertem örülni, amíg ő maga nem mond valamit.

- És biztos vagy benne? - kérdeztem. - Hol fogsz dolgozni?

- Majd kitalálom... - vont vállat. - Ez igazából lényegtelen, majd valahol, ahol jól érzem magam, de az biztos, hogy itt a városban.

- De gondolom a hip-hopot nem szeretnéd abbahagyni – néztem rá.

- Nem, azt nem... De amíg nem találok olyan munkát, ami a tánccal kapcsolatos, addig majd lejárok underground versenyekre, vagy összeállok a régi haverokkal. Különben sem táncolhatok hetven éves koromig, lassan valami más munka után kéne néznem, és arra gondoltam, hogy elvégzek valami tanfolyamot, hogy más szakmám is legyen.

- De miért akarod abbahagyni? - kérdeztem tőle. - Egész életedben bánni fogod, hogy nem maradtál New Yorkban, mert ki tudja, mi lett volna belőled.

- Hát nem sok minden... Az, hogy svédeket és kínaiakat tanítsak koreográfiára, nem túl biztató jövőkép. Jó volt a fizetés, de ez meddig lett volna még így, legjobb esetben öt évig, és aztán mihez kezdek? Most szeretnék szerezni még egy szakmát, közben csinálom a táncot, amíg lehet, de utána muszáj, hogy legyen egy rendes munkahelyem. Még fiatal vagyok, bármi lehet belőlem, szeretném megalapozni a jövőmet.

- Jó, igazad van... - mondtam. - De biztos, hogy nem fogod sajnálni, hogy otthagyod New Yorkot?

- Nem, sőt megkönnyebbülés lesz. Csak magamat áltattam, hogy jó ott, igazából nem volt ott semmi. Az is nagyon fontos, hogy az ember hol érzi jól magát – mondta, majd az arcomat fürkészte. - Azért ennyire nem kéne örülnöd, hogy visszajövök – jegyezte meg rosszallóan.

Én nem adtam meg magam, tényleg azt akartam, hogy ő mondja ki, mi lesz velünk.

- Miért, még én is benne vagyok a nagy terveidben? - kérdeztem.

- Persze, hogy benne vagy, miért, mit gondoltál ezek után...? - nézett rám Jay megütközve.

- Már nem mertem semmire gondolni – vallottam be.

Ő rám mosolygott, szemmel láthatóan megkönnyebbült, hogy csak erről volt szó.

- Hát, nagyon is benne vagy a terveimben – mondta Jay. - Ha belegondolunk, alig voltunk együtt, csak három hetet, vagy mennyit... Jó lenne, ha most tényleg működne, és újra megpróbálnánk. Most mindketten itt lakunk a városban, végre normális lenne a kapcsolatunk. És igen, jól láttad, tényleg boldog vagyok, mert végre itthon vagyok.

Én nem is nagyon tudtam megszólalni, mert annyi érzés kavargott bennem. Tényleg nem gondoltam volna, hogy visszaköltözik Denverbe, igaz, nagyon szerettem volna, de álmomban sem hittem, hogy ez megtörténik. Egyszerűen hihetetlen volt.

- Nagyon örülök, hogy visszajössz... - mondtam végül. - Annyira hiányoztál nekem végig.

- Te is nekem – mondta Jay. - El sem kellett volna menni.

- Lehet, hogy ez jót tett nekünk – mondtam.

- Ja, igen, értékeljük egymást két napig – mosolygott, majd gyorsan hozzátette: - Hé, tudod jól, hogy imádlak – azzal megcsókolt.

Én átöleltem a vállát, szorosan hozzásimultam, még mindig nem hittem el, hogy tényleg visszaköltözik...

- Én is imádlak - mosolyogtam. - Viszont utállak, mert nem mondtad meg hamarabb, hogy visszajössz, direkt vártál vele...

- Miért, te is letagadtad, hogy szeretsz engem, amikor szó volt róla.

- Soha nem is mondanám én először - mondtam.

- Jól van, szeretlek, te egyetlen drága... - vigyorgott Jay, majd megcsókolt.

- Én is szeretlek – mosolyogtam.

- Na, helyes... - mondta Jay, azzal tovább csókolóztunk, jó darabig nem tudtuk elengedni egymást.

***

Három nap múlva, amikor Jay hazavitt, hosszasan búcsúzkodtunk a ház előtt. Nagyon jó volt úgy eltölteni ezt a pár napot, hogy nem kellett tartani az elválástól, hanem csak egymásra figyelhettünk. Sokat nevettünk, jól éreztük magunkat, tervezgettük, hogy milyen jó lesz majd együtt, ha Jay végre véglegesen hazajön.

Úgy gondolta, hogy kivesz egy lakást itt, a környéken, és ha majd nekem is lesz biztos keresetem, akkor hozzá költözöm, reméltük, hogy ez minél hamarabb be fog következni.

- Na, majd ha visszajöttem, eljövök egy koncertetekre, és akkor nem úszod meg, hogy eljátszd a rólam írt számot - mosolygott Jay, miközben egymást ölelgettük.

- Akkor már szívesen el fogom játszani, még fel is jöhetsz a színpadra - vigyorogtam.

- Jó, majd táncolok is rá - mondta nevetve.

- Biztos jól fog kinézni – mosolyogtam. - Aztán a repülőn hallgasd meg a „Without You I'm Nothing”-t, ha nagyon unatkozol.

- Jól van, bébi, persze... - mondta, azzal megcsókolt. - De megyek, mert holnap korán kelek, aztán megyek, hogy jöjjek vissza.

- Jó, majd ha visszajössz, ott leszek a repülőtéren, és én leszek az első, akit meglátsz... - mosolyogtam, azzal én is megcsókoltam.

- Jól van... - mondta Jay, majd még egyszer megcsókolt. - Szeretlek, drága.

- Én is szeretlek, édesem... - mondtam, azzal megcsókoltuk egymást már tényleg utoljára, ezután beszállt a kocsiba, én integettem neki, aztán elment.

Felkaptam a táskámat, de még nem volt kedvem bemenni a házba, ezért csak leültem a lépcsőre egy kicsit. Három nap után most volt először, hogy egyedül lehetek, és a gondolatimba mélyedhetek, nem akartam azonnal a családom kérdezősködésének kitenni magam. Az elmúlt pár napon gondolkodtam, tényleg nem gondoltam volna, hogy ilyen jól alakul minden, és hogy Jayjel újra együtt leszünk. Voltak kétségeim, hogy nem minden úgy fog alakulni, ahogy tervezzük, de nem akartam ezzel elrontani a jó kedvemet, nyilván mindent megteszünk érte, hogy jól működjenek a dolgok.

Már egy új dalon gondolkoztam, ami még a kirándulás alatt fogalmazódott meg  bennem, csak lusta voltam leírni, de most úgy éreztem, hogy lenne kedvem megírni. Ekkor kinyílt a bejárati ajtó, én odafordultam, anya jött ki.

- Mia, hát te már itt? - nézett rám felvont szemöldökkel.

- Igen... szia, anya – mondtam, azzal felálltam.

- Mit búsulsz ott, elhagyott a herceged? - kérdezte mosolyogva.

- Jaj, nem, csak gondolkodtam...

- Miért, te tudsz azt is? - ugratott anya tovább. - Na, gyere be, kész a vacsora.

Én követtem őt a házba, közben elhatároztam, hogy evés után azonnal elkezdem megírni a dalt.

***

Egy hónap elteltével végre úgy alakultak a dolgok, hogy Jay el tudott jönni az egyik koncertünkre, már nagyon várta, hogy eljátsszuk azt a dalt, amit még róla írtam a nehezebb időkben. Ám a fellépésen nem azt játszottuk el, hanem a legújabb szerzeményünket, amit szintén róla írtam, de már jóval kellemesebb dolgokról szólt.

A koncert után, miután elköszöntem a srácoktól, és elhagytam az öltözőt, a folyosón összefutottam Jayjel, megjegyezte:

- Hát ez nem az volt, amire vártam, nem volt benne semmilyen elmúlás, meg hasonlók – mondta, amikor megölelt.

- Persze, mert ez nem az a dal volt - mosolyogtam rá.

- Sejtettem... - mormogta rosszallóan, majd elindultunk ki. - De egyébként ez is nagyon tetszett, aranyos voltál, amikor úgy vezetted fel a dalt, hogy „és ez most szóljon az én Jayemnek.” Kicsit furcsálltam is volna, ha valami siratóének következik.

- Hát, látod, ilyesmire már nem is gondolok melletted – mondtam.

- De még tartozol nekem azzal a dallal – mondta Jay.

- Majd egyszer elénekelem csak neked... - mondtam.

- Jó, mondjuk ma este... úgyis nálam alszol, nem? - kérdezte, kiértünk a szabadba, elindultunk a buszmegálló felé.

- Persze, hát mikor nem alszom nálad... - mondtam. - Majd eljátszom neked a gitáron, ha tényleg annyira szeretnéd.

- Igen, szeretném, tudod, jó érzés, ha megihletek valakit, ez még szinte soha nem is fordult elő velem – mondta Jay. - Amúgy lassan tényleg hozzám költözhetnél véglegesen, hiszen félig-meddig már úgyis nálam laksz.

- Ez azért túlzás... - mondtam.

- Miért? - nézett rám. - A cuccaid fele már ott van nálam, aztán délelőtt hazamész, de próba után azonnal jössz hozzám... Meg mindig te főzöd a kaját, ez sem lehet véletlen.

- Persze, ha már olyan sok időt töltök nálad, szeretném valahogy meghálálni – mondtam.

- Elég, ha csak itt vagy... - mosolygott rám. - De persze a kaja sem hátrány.

Az egy hónap alatt végig nagyon jól megvoltunk, Jay jelenleg egy sportboltban dolgozik, amit elmondása szerint szeret, de most az az elsődleges célja, hogy ősztől elvégezzen egy személyi edzői tanfolyamot, ami még szintén nagyon érdekli. Én a bandával próbáltam, és fellépésre jártam, írtam egy-két dalt, amihez a srácok is hozzátették a magukét, Brad is összehozott pár szöveget. Nagyon termékenyek voltunk, lassan már harminc számunk volt többé-kevésbé kidolgozva, de már megegyeztünk, mik legyenek rajta a lemezen. A koncerteken általában mindig megtelnek a helyiségek, egyre többen kedvelnek minket, lassan már nem is tudunk minden rajongónkkal szóba elegyedni, miután lejöttünk a színpadról. A rádió már három számunkat is játssza, több helyi újságnak adtunk már interjút, úgyhogy beindult az élet. Lassan már meg tudnék élni abból, hogy csak ezt csinálom, de ezt egyáltalán nem nevezném rendszeres életnek. Ha folyton azzal foglalkoznék, hogy magunkat képviseljem mindenhol, ahova hívnak, nem lenne elég huszonnégy óra. Szerencsére a menedzserünk sok terhet levesz a vállunkról, de már kezdjük érezni annak a hátrányát is, hogy nem mi magunk tartjuk kézben az időpontokat. Bradékkel azt tervezzük, lassan felosztjuk magunk között a feladatokat, és a saját lábunkra állunk, menedzser nélkül, viszont akkor még komolyabban kell vennünk ezt az egészet. Egyébként ők is nagyon jól állnak hozzá a közös munkához, látszik a srácokon, hogy milyen régóta vágytak már egy hasonló sikerre.

Ha tényleg eljön az az idő, amikor már menedzser nélkül szeretnénk boldogulni, véglegesen Jayhez fogok költözni, mert egyrészt, akkor még több bevételem lesz, másrészt nem lesz nagyon időm külön találkozni vele, és így legalább minden estét együtt töltünk, kivéve, ha nincs fellépés. De ez még a jövő zenéje, még nem tudjuk biztosan, hogy meglépjük-e a teljes önállóságot.

Jayjel nem szokott feszültséget okozni közöttünk, hogy ennyire más az életünk, mert a lényeg mindenképpen közös, hogy szeretjük egymást, és megértőek vagyunk egymással. Én is voltam már egy-két underground hip-hop versenyen szurkolni neki, és nekem ez szintén nagyon tetszett, mint ahogy ő is szereti, amit én csinálok. Igazából örülök is neki, hogy ennyire különbözünk, mert ha vele vagyok, akkor teljes mértékben kimozdít az esetleges melankolikus hangulatomból, és nem gondolkodom a bandával kapcsolatos megoldandó feladatokról.

Bradék is megjegyezték, hogy jók vagyunk együtt, továbbá a szüleim is örülnek, hogy végre egy normális sráccal járok, és nem egy Dave-féle idiótával.

Nemsokára jött a busz, mi felszálltunk, leültünk egymás mellé, én megkérdeztem tőle:

- Szóval tetszik, hogy megihletsz engem?

- Igen... - mondta Jay. - Jó tudni, hogy olyan szinten megmaradok az örökkévalóságnak, hogy valaki olyan érzésekből táplálkozik, amiket én váltottam ki belőle, és ebből ír egy dalt.

- Hmm, ez szép gondolat... - mondtam. - De egyébként a ma esti dal, ami rólad szólt, sokkal közelebb áll hozzám, mint amit még régebben írtam, és jobban tükrözi, amit most érzek.

- Nagy meglepetés volt nekem, hogy egy pozitív hangvételű dalt játszottatok, szóval, lehet, hogy igazad van, hogy nem akarod piszkálni a múltat.

- Örülök, ha sikerült valamilyen hatást elérnem vele, így terveztem én is. A lemezen egyébként úgyis mindkét dal rajta lesz, mert mindkettő fontos.

- Ja, miközben a szomorú dalt mégsem szeretnéd eljátszani nekem - morogta Jay.

- Ha hazaértünk, eljátszom, már mondtam - nyugtattam meg. - De biztos nem lesz hiteles, veled kapcsolatban már nehéz a rossz dolgokra emlékezni. Igen, ezt dicséretnek szántam.

- Értettem a célzást – mondta, azzal átölelte a vállamat. - És örülök is neki, ha jó hatással vagyok rád.

- Igen, elég jó hatással vagy rám - mosolyodtam el.

- Te is rám... Nagyon régóta nem éreztem már, hogy minden egyben van, és ezt nagy részben miattad gondolom így.

- Örülök, hogy mertél új életet kezdeni... - mondtam.

- Én is - mondta, azzal megcsókolt. - Meg hogy megvártál.

- Nem tudtam máshogy tenni - mosolyogtam, ezúttal én csókoltam meg őt.

Amikor hazaértünk, nem játszottam el a szomorú dalt.

                                                                                 Vége