XIV. fejezet
Mivel
fogalmam sem volt, hogy a nagy tömegben hol kezdjem a keresést, írtam Zoenak
egy SMS-t, ő rögtön válaszolt, hogy a hetedik sorban vannak, így átverekedtem
magam az embereken, míg végre leülhettem mellé, mellette meg anya ült.
-
Na, kurva jók voltatok! – mondta Zoe lelkendezve.
-
Igen, és rólatok mondták eddig a legjobb véleményt, eddig mindegyikben találtak
valami hibát – szólt anya is.
-
Tényleg? – kérdeztem.
-
Bizony – mondta Zoe.
-
Pedig én azt éreztem, hogy jó véleménnyel vannak rólunk, de nincsenek elájulva
– mondtam.
-
Hidd el, a többihez képest tőletek el voltak ájulva – mondta Zoe.
-
Hát, szerintem nyerni nem fogunk – mondtam, a kivetítőre néztem, még mindig az
első helyen álltunk, de biztos lesz, aki 36 pontnál többet fog elérni, igaz, a
második csak 32 ponton állt, tehát mondhatni eddig „magasan” a legjobbak
voltunk.
-
Még ha nem is nyertek, szerintem ezentúl jóval több lehetőségetek lesz fellépni
különböző helyeken – mondta Zoe.
-
Igen, mindannyian ebben bízunk – mondtam.
-
De tényleg nagyon jók voltatok, és baromi jól énekelsz, megint ugyanazt
éreztem, mint amikor együtt zenélgettünk, hogy teljesen magával ragad az, amit
csinálsz – mondta Zoe.
-
Örülök, hogy így gondolod – mosolyogtam.
Anya
is megszólalt:
-
Én meg sosem hallottalak így énekelni, mindig csak a szobádban motyogtál
valamit – mondta. – Jó volt végre élőben látni, és nagyon jó érzés volt, hogy
mennyire tetszett mindenkinek.
Én
rámosolyogtam.
-
Jól van, örülök, hogy eljöttetek.
-
Jól csinálod, Mia – mondta anya. – Ezért tényleg megérte a sok gyakorlás.
-
Így van, az irigy emberekkel meg ne foglalkozz – tette hozzá Zoe.
Ezután
néztük tovább a színpadon történteket, lement három banda, egyelőre nem
sikerült minket megelőzniük, megkérdeztem Zoetól:
-
Dave-ék voltak már?
-
Nem, még nem – felelte.
-
És George? – kérdeztem.
-
Még ők sem, csak a harmincnegyedikek lesznek – mondta Zoe.
-
És az ikreket láttad már? – kérdeztem.
-
Figyelj, én nem tudom, hogy néznek ki… - mondta.
-
Ja, tényleg…
A
huszadik szám után következett egy félórás szünet, de már így is este fél tíz
volt, tehát valószínűleg hajnalban fog csak eldőlni, hogy ki nyert. Még mindig
vezettük a táblázatot, de már így is volt egy banda, akiknek sikerült 35 pontot
kapniuk, ezért biztos voltam benne, hogy a második felvonásban valaki megelőz
minket.
Elmentem
az öltözőbe átvenni az utcai ruháimat, majd Zoeval kimentünk elszívni egy
cigit, most már én is megengedtem magamnak, hiszen túl vagyok a megpróbáltatásokon.
Félreálltunk egy viszonylag forgalommentes sarokba, Zoe megkérdezte:
-
Na, jobban érzed már magadat? – kérdezte.
-
Igen, egy kicsit – mondtam.
-
És mi nyomaszt még mindig?
-
Már semmi, csak tudod, hogy van ez, nem múlik el egyik pillanatról a másikra.
Meg egy kicsit furcsa, hogy másfél hónapig csak erre az egy estére készültünk,
és már vége is van. Ilyenkor mindig valami más jön, és egy kicsit tartok tőle.
Meg aztán a sulinak is vége lesz, kezdődnek a vizsgák, szóval fogalmam sincs,
mi lesz velem.
-
Mi lenne veled, csinálod azt, mint eddig, aztán valami majd csak történik… -
mondta Zoe. – Ha meg semmi sem jön be, még mindig megvan a lehetőség, hogy
lelépj, jöhetsz hozzám New Yorkba.
-
Nem hiszem, hogy elmegyek – mondtam. – És te hogy tervezed ezt az egészet?
-
Még nem tudom pontosan, van egy távoli rokonom New Yorkban, mondta, hogy segít
nekem munkát találni, és addig lakhatok nála, de hogy utána mi lesz, azt nem
tudom. De nem is érdekel, valami majd csak lesz, biztos jobb lesz annál, mint abban
a sötét bunkerben élni.
-
Szóval szeretnél dolgozni? – kérdeztem.
-
Persze, valamiből el kell tartanom magamat – mondta. – De ha bármi baj van, rám
bármikor számíthatsz, ha az éjszaka közepén beállítasz, engem az sem zavar.
-
Ez kedves tőled – mosolyogtam. – Meg kell mondjam, elég bátor vagy, hogy csak
így belevágsz ebbe az egészbe.
-
Nem, ez nem bátorság, egyszerűen azt gondolom, csak ez lesz jó nekem, semmi más
– mondta.
-
Értem – mondtam. – Remélem, tényleg jó lesz majd. Olyan romantikusan hangzik, felkapod
a gitárt a hátadra, és nekivágsz az ismeretlennek.
-
Egyszer ezt is ki kell próbálni. Hidd el, egy nap lehet, hogy te is megléped
ezt.
-
Lehetséges – mondtam elgondolkodva.
Ezután
nem nagyon beszélgettünk, én az éjszakai fényekbe bámultam, eszembe jutott Jay
üzenete, és hogy talán ideje lenne válaszolni neki, de végül elvetettem az
ötletet, mondván majd megírom neki, hányadikak lettünk. De tudtam, hogy csak
halogatom a dolgot, igazából nem volt kedvem írni neki, mert nem tudtam, hogy
fogalmazzam meg az üzenetet, én biztos nem fogok olyan hangvételben írni, mint
ő, hogy „csókollak”, és a többi… Ha vége, akkor tényleg legyen vége.
Ekkor
észrevettem a tömegben Bradet és a barátnőjét, Beckyt, amint éppen egymást
ölelgetik. Nem tudom, hogyan egyeztek meg végül, de az volt a gyanúm, hogy
Beckynek nagyon tetszett, hogy Bradnek végre összejöttek a dolgok a bandával,
és ezért volt most annyira oda érte. Bár lehet, hogy csak én vagyok túl
rosszindulatú, és erről szó sincsen.
-
Hallod... - szólt Zoe. - Most jutott eszembe, hogy piáltam ma este, és hát így
érdekes lesz hazamenni kocsival.
-
Majd hazaviszünk – mondtam.
-
Köszi, az jó lenne – mondta.
Tízre
visszamentünk Zoeval a helyünkre, anya már ott volt, egy Coca Colát ivott, hogy
fent tudjon maradni hajnalig, az eredményhirdetésig.
Rögtön
az első fellépő banda az ikreké volt, szereztek egy ágrólszakadt énekest, az
próbált meg valamit vartyogni, de szerintem nagyon hamis volt, és erre a zsűri
is felhívta a figyelmüket, csak 24 pontot kaptak. Úgy éreztem, az élet egy kis
igazságot szolgáltatott nekem.
Három
dal után következett Dave bandája, ami szerintem az igen nagyképű „David and
Goliath” nevet viselte. A szám nem volt végül is rossz, Dave hozta a jó
formáját, az énekes sem volt béna, de mégis, számomra igen nagy ellenszenvet
sugároztak. A szöveg, ha jól értettem arról szólt, hogy történjen bármi, elérik
a céljaikat, senki sem tudja őket megállítani, és ezt néhol elég trágár
hangnemben adták elő. A zsűrinek tetszett a produkció, hárman kilenc pontot
adtak rá, az utolsó szavazó, a menedzser viszont csak hatot, így összesen 33
pontjuk lett.
-
Hú, ez nagyon meleg volt – mondta Zoe. – Már azt hittem, beelőz a kis geci.
-
Hát igen, elég ciki lett volna – mondtam.
Végül
a tizedikként fellépő banda tényleg megelőzött minket, tíz-tíz-kilenc-kilenc
pontot kapva, elég csalódott voltam, de számítottam rá, hogy a mi 36 pontunk
nem legyőzhetetlen előny, így sajnos visszacsúsztunk a második helyre.
-
Oh, a francba, pedig ti jobbak voltatok náluk – mondta Zoe.
-
Igen, szerintem is, de ez van… - sóhajtottam. – Pedig jó lett volna nyerni, ha
már ilyen sokáig vezettünk. Most majd szurkolhatunk azért, hogy legalább a
második hely meglegyen.
Ám
mire ezt kimondtam, rájöttem, hogy teljesen mindegy, hányadikak leszünk, lemezt
már úgysem fogunk tudni készíteni. Emiatt eléggé csalódott lettem, és csak
remélni tudtam, hogy nem tűnünk el a süllyesztőben.
Nemsokára
George zenekara következett, láttam Zoen, hogy feszülten figyel. Hát igen, ha
nem szakítottak volna, most ő is a színpadon állhatna, de én még mindig azt
gondoltam, hogy jobb így, ahogy most van. George-ék nem voltak rosszak, de csak
30 pontot kaptak, így a hetedik helyre kerültek.
-
Hát igen, többet kellett volna gyakorolni, és kevesebbet lógni a haverokkal –
mondta nekem Zoe.
Ezután
Aaron Mendez zenekara következett, kíváncsian figyeltem őket. Aaronnak jó
hangja volt, a szöveg is elég értelmesen hangzott, és maga a dal is elment, de
tudtam, hogy sosem lenne a kedvencem.
-
Naa, elég cuki ez a srác, nem? – nézett rám Zoe mosolyogva.
Én
csak megvontam a vállamat.
-
Most nem érdekel semmilyen srác – mondtam.
-
Persze… Ideje egy kicsit körbenézni, Mia.
-
Nem, ennek még nem jött el az ideje – mosolyogtam én is.
A
következő öt zenekar nekem már egyformának tűnt, szerencsére egyik sem tudott
minket megelőzni, így az előkelő második helyen végeztünk. Az első három
helyezettnek fel kellett mennie a színpadra az eredményhirdetésre, Zoe előtte
gratulált még egyszer, majd elindultam. A színpad előtt összefutottam a
srácaimmal, elégedetten vigyorogtunk egymásra, Brad így szólt, miközben
felmentünk a színpadra:
-
Gyerekek, ezt álmomban sem gondoltam, nagyon büszke vagyok rátok.
-
Hát, kurva jó érzés, az egyszer biztos – mondta Adam. – Végre elértünk valamit
azon kívül, hogy kivilágítatlan kocsmákban zenélünk.
Ekkor
sajnos el kellett hallgatnunk, mert jött az eredményhirdetés, csak most tűnt
fel, hogy Aaronék bandája lett a harmadik, Aaron is észrevette engem, és rám
mosolygott. Én visszamosolyogtam rá, de aztán elfordítottam a fejem. Hát igen,
éreztem, hogy még senkire nem vagyok készen.
Először
Aaron bandájának adták át a díjat, egy 200 dolláros utalványt az egyik
hangszerboltba. Mindenki tapsolt, közöttük mi is, majd mi következtünk, egy 350
dolláros utalványt kaptunk, Brad vette át a kiadóvezetőtől, ő gratulált még
mindannyiunknak, majd ment átadni a díjat az első helyezettnek.
Erre
már annyira nem figyeltünk oda, Bradék elkezdték tervezgetni, hogy mit vesznek
az utalványból, én fél füllel figyeltem rájuk, de aztán elkalandoztak a
gondolataim. El sem hittem, hogy másfél hónap után, tulajdonképpen a semmiből
indulva most itt vagyok, megelőzve Dave-et és az ikreket, talán bebizonyítottam
Samnek és a többi kétkedőnek, hogy igenis jó vagyok, jók vagyunk.
És
annak is nagyon örültem, hogy voltak olyan emberek, akiknek nem kellett
bizonyítanom semmit, mert egyébként is hittek bennem. Anya, Zoe, Brad, Adam és
Will. És még talán Jay is, hiszen neki is eszébe jutott, hogy küldjön egy
SMS-t. Most végre nagyon jól éreztem magam, egyedül az volt rossz, hogy Jayjel nem
tudtam megosztani ezeket az érzéseket. Majd leírom neki, hogy másodikak
lettünk, de ez szinte semmit sem fejez ki mindabból, ami lejátszódott bennem.
Még mindig nagyon hiányzott nekem, és fogalmam sem volt, hogy ez az érzés mikor
kezd majd el halványulni. Hiába történtek velem jó dolgok, ilyenkor mindig arra
gondoltam, hogy hogyan meséljem el neki…
Amikor
vége lett az eredményhirdetésnek, lementünk a színpadról, mielőtt még
szétszéledtünk volna, és a srácok rohantak volna a barátnőik karjaiba,
elköszöntünk egymástól, mondták, hogy hazaviszik a szintetizátort, és
megbeszéltük, hogy másnap hívjuk egymást, stb.…
Ezután
megkerestem anyáékat, ők már a kijáratnál vártak rám, előzőleg már
megbeszéltük, hogy hazavisszük Zoet is, aztán megyünk szépen haza. Anya vezetett,
Zoe ült előre, én meg elterpeszkedtem a hátsó ülésen; és mivel ők ketten jól
elbeszélgettek mindenféléről, elővettem a telefonomat, hogy írjak valamit
Jaynek.
Végül
valami ilyesmit sikerült összehoznom: „Köszi, hogy írtál, másodikak lettünk,
nagyon örültem neki. Kár, hogy nem voltál itt. Puszi: Mia”
Nem
értettem, miért írtam meg, hogy hiányzik nekem, de ha már ő kezdeményezett
üzengetést, akkor lássa, mibe keveredett… Bár nem hiszem, hogy egyáltalán fel
fog tűnni neki ez a kis rejtett célzás.
Ezután
anya és Zoe beszélgetését hallgattam, éppen anya mesélte, hogy ő annak idején
milyen koncertekre járt. Kis idő múlva jött egy üzenetem, átfutott az agyamon,
hogy biztos nem lehet Jay, hiszen náluk körülbelül hajnali négy óra van, de
azonnal láttam, hogy ő írt:
„Hmm,
ezek szerint te is gondolsz még rám. Felhívhatlak most?”
Éreztem,
hogy hirtelen milyen hevesen kezd verni a szívem, tudtam, hogy erre nem tudok
nemet mondani. Visszaírtam:
„Te
hogyhogy fent vagy még ilyenkor? Fél óra múlva hívj, addig hazaérek.”
Nemsokára
jött a válasz:
„Csak
nemrég értem haza, volt egy kis összejövetel. Rendben, hívlak fél óra múlva.”
Na,
összejövetelekre jár, elkezdődött az ottani élete – gondoltam magamban. De ez
így van jól, mégis megmagyarázhatatlan szomorúsággal töltött el. Éreztem, hogy
ő már soha többé nem lesz az enyém.
Nemsokára
megérkeztünk Zoe házához, elköszöntünk egymástól, majd kiszállt, és elindult
be.
-
Nem ülsz előre, Mia? – kérdezte anya.
-
Nem, jó itt nekem – mondtam.
-
Hát jól van – mondta, azzal elindultunk haza. – Olyan szótlan vagy, még mindig
bánt valami? – kérdezte.
-
Nem, csak túl sok hatás ért, ilyenkor nem szeretek beszélni – mondtam, de
közben már nagyon vártam, hogy beszéljek végre Jayjel.
-
Jól van, akkor ne beszélj róla… - mondta anya. – Aranyos lány ez a Zoe,
sajnálom szegényt, hogy így elszúrta az életét, nem fejezte be az iskolát…
-
Hát, most ő is el fog menni New Yorkba – mondtam.
-
És te mikor fogsz menni? – kérdezte mosolyogva.
-
Miért jön mindenki ezzel? Én nem fogok elmenni, semmi keresnivalóm ott –
mondtam nyomatékosan.
-
Jól van, jól van… - mondta anya, ezután már tényleg nem beszélgettünk, én csak
bámultam ki az ablakon, ő meg a vezetésre koncentrált.
Otthon
megköszöntem, hogy hazahozott, jó éjszakát kívántunk egymásnak, majd felmentem
a szobámba. Végre átöltözhettem, átvettem egy pólót, és egy rövidnadrágot,
ekkor hívott Jay, én felvettem, leültem az ágyamra.
-
Szia – szóltam bele a telefonba.
-
Hát szia – mondta. – Hogy vagy?
-
Megvagyok, köszi. És te?
-
Én is, köszi – mondta. – Először is gratulálok a második helyhez.
-
Köszönöm – mondtam. – Braddel beszéltél már?
-
Nem, most csak veled szeretnék beszélni, majd őt felhívom holnap.
-
Jól van… - mondtam, egy kicsit kellemetlenül éreztem magam, nem tudtam,
hányadán állunk egymással, milyen hangvételben szóljak hozzá. – És miről
szeretnél beszélni?
-
Bármiről… Például hogy mit csináltál mostanában, meg ilyesmi.
-
Hát, sok újdonságot nem csináltam, csak próbáltunk, ma meg végre letudtuk a
tehetségkutatót is egész jó eredménnyel… És te hogy érzed ott magad?
-
Még próbálom megtalálni a helyemet – mondta Jay. – A munka egyébként nagyon jó,
de ezen kívül sok pozitívumot nem tudnék mondani.
-
Miért? – kérdeztem.
-
Hát, igazából a város nem annyira tetszik, mert kint lakom a külvárosban, egész
pontosan Queensben, nem sokszor tudok eljutni az igazán jó helyekre. Még nem is
voltam a Central Parkban, és a Time Squaret is csak egyszer láttam futtában, a
munka mellett nincs is nagyon erőm, sem időm kirándulgatni. Egy hét alatt még
nem is volt szabadnapom, elvileg holnap lesz.
-
Mármint ma? – kérdeztem.
-
Igen, vasárnap – mondta. – De szerintem úgyis átalszom az egészet, mert ma is
nagyon korán keltem, és lassan már hajnali öt óra.
-
És mit csináltál este? – kérdeztem.
-
Hát, pár srác a csapatból meghívott egy házibuliba, ott ismerkedtem pár
emberrel, de annyira nem tetszett. Alig vannak amerikaiak, főleg európaiak és
ázsiaiak vannak az egyesületben. Jó fejek, meg minden, de eddig elég
felszínesnek találom ezt a közeget.
-
Még elég kevés idő telt el – mondtam.
-
Nálam ez nem így van, általában könnyen ismerkedem – mondta Jay.
-
Mindegy, most alapozod meg az életedet, használd ki, amíg csak lehet – mondtam.
-
Hát persze… - mondta. – Egyébként lehet, hogy azért látok mindent ennyire
negatívan, mert annak akarom látni.
-
És miért akarod annak látni? – kérdeztem.
-
Hogy meggyőzzem magam, hogy Denverben jobb volt – mondta Jay.
-
És nem tudsz ettől elvonatkoztatni? – kérdeztem.
-
Nem nagyon. Nagyon nagy szerepet játszik ebben az egészben az, hogy szeretlek
téged – mondta.
-
De így nem fogsz tudni kiszeretni belőlem, ha beszélgetünk egymással – mondtam.
-
Nem is akarlak én elfelejteni – mondta Jay.
Istenem,
a fiúk milyen gyengék – gondoltam magamban. Brad, Aaron, Jay… és Dave is egy
hisztis majom volt, csak ő százszor rosszabb volt náluk.
-
De ha nem akarsz elfelejteni, és folyton csak arra gondolsz, hogy itt,
Denverben jobb volt, nem fogsz tudni soha beilleszkedni New Yorkban – mondtam.
-
Tudom… - mondta. – De ezt nem tudom irányítani. Te már gondolom megtettél
mindent, hogy elfelejts – tette hozzá.
-
Próbáltam – mondtam. – Nem akarom kínozni magamat, jó lenne, ha már nem
gondolnék rád.
-
Persze, jó lenne – mondta. – És mit csináltál, ismerkedtél más srácokkal?
-
Nem – mondtam. – Egyszerűen csak próbáltam a feladataimra koncentrálni.
-
De úgy látom, nem jött be – mondta.
-
Nem igazán… - mondtam. – Most, hogy felhívtál, még rosszabb lett… vagyis, mégis
jó, mert beszélek veled, de azért rossz, mert csak beszélgetünk.
-
Ha ott lennék, most megölelnélek – mondta.
-
Én is téged, az biztos – mondtam.
-
Szerintem nem tudnánk megállni ennyinél – mondta.
-
Valószínű… - mondtam. – De kár erről beszélni, nem vagy itt.
-
Hát igen… Akkor ne hívogassalak? – kérdezte.
-
Felesleges – mondtam. – Szerintem ideje továbblépni.
-
Lehet, hogy igazad van – mondta. – Csak jó volt hallani a hangodat.
-
Igen, meg jó lenne érezni a testedet, stb… - mondtam. – Nincs semmi értelme, ha
ezeket mondogatjuk egymásnak, csak rosszabb kedvem lesz tőle.
-
Olyan kis drága vagy – mondta. – Bárcsak meg tudnálak vigasztalni.
-
Ha itt lennél, eleve jó kedvem lenne – mondtam. – Ma este is annyit gondoltam
rád, hogy milyen jó lenne, ha te is ott lettél volna a tehetségkutatón… De már
úgysem leszel itt, szóval szerintem tényleg hagyjuk egymást.
-
Jól van – sóhajtott. – Persze, neked van igazad, de ezt még nem igazán sikerült
tudatosítanom magamban.
-
Nekem is csak nehezen.
-
Na, jó, akkor majd még egyszer beszélünk – mondta Jay. – Addig is sok sikert a
zenekarhoz.
-
Köszönöm. Neked meg sok sikert a New York-i élethez – mondta.
-
Hát köszi… Na, szia, puszi – mondta.
-
Puszi, szia – mondtam, majd letettem a telefont.
Na,
ennek a beszélgetésnek semmi értelme nem volt, csak elkedvetlenített, és
rájöttem, hogy még mindig mennyire szeretem őt. Nem akartam lerázni, de
valahogy muszáj volt véget vetni ennek. Remélem, megérti, hogy tényleg tovább
kell lépni, mert arra semmi esély, hogy összejöjjünk, így, hogy mindketten
másik városban élünk. Eszembe jutott Aaron, meg hogy Zoe ajánlgatta őt nekem,
de tudtam, hogy egyelőre egyáltalán nem érdekel senki más, és ha felejteni
akarok, nem úgy fogom elkezdeni, hogy másokkal ismerkedek. Igazából nem is
tudtam, hol akarom elkezdeni…
***
Másnap
tíz körül ébredtem, nagyon nyugtalanul telt az éjszaka, többször is
felébredtem, mindig eszembe jutott Jay, és szinte a sírás kerülgetett a
gondolatra, hogy többé nem fogunk beszélni, sem találkozni.
Amikor
végre tényleg felébredtem, megnéztem a telefonomat, hátha írt, vagy hívott
valaki. Egy SMS jött, de nem Jaytől, hanem Brad írta a következőt kilenc körül:
„Nem tudom, fent vagy-e már, de inkább nem zaklatlak, majd hívj fel te, mert
nagy újság van. Brad”
Na,
vajon mi lehet az, lemezszerződés…? Annyira nem voltam belelkesülve, de azért
felhívtam Bradet, mert kíváncsi voltam. Első csöngésre azonnal fel is vette.
-
Na, végre, már azt hittem, fel sem hívsz, kezdtem kellemetlenül érezni magam,
hogy majd nekem kell megint keresnem téged – hadarta.
-
Még csak most keltem – mondtam fáradtan.
-
Igen, hallom – mondta. – Na, mondhatom?
-
Persze, hát ezért hívtalak – mondtam.
-
Na jól van… Tegnap, pont miután elmentél, idejött hozzánk a menedzser a
zsűriből, és megkérdezte, van-e már menedzserünk. Mondtam, hogy nincs, és
felajánlotta, hogy felvehetünk teljesen ingyen pár számunkat egy stúdióban, és
ha tetszik neki, akkor lehet, hogy elvállalna minket. És ez azt jelentené, hogy
teljes mértékben ő intézné a fellépéseinket, és még egy lemezt is össze tudna
nekünk hozni – mondta Brad.
-
Ez elég jól hangzik – mondtam, de még annyira nem akartam beleélni magamat.
-
Hétfőn délután ötkor vár minket a stúdióban, és majd meglátjuk, bejövünk-e
neki.
-
Hát, remélem összejön – mondtam. – És miket játsszunk majd?
-
Azt majd útközben eldöntjük, még nincs is olyan sok számunk.
-
Ez igaz… - mondtam.
-
Nem tűnsz valami lelkesnek – mondta Brad.
-
Figyelj, még csak most keltem, azt sem tudom, hol vagyok, de természetesen
örülök – mondtam.
-
Hallom, beszéltél tegnap Jayjel – jegyezte meg.
-
Ezt ő mondta? – kérdeztem.
-
Igen, az előbb hívott – mondta Brad. – Miatta vagy elkenődve?
-
Igen… - sóhajtottam. – De majd túlleszek rajta. Ne aggódj, nem fogok elmenni
New Yorkba, nem foglak titeket itthagyni.
-
Mia, ne gúnyolódj, nem azért kérdezem – mondta Brad. – Mondtam a hülyének, hogy
ne hívogasson téged, ha nem akar tőled semmit, mert csak összezavar. Jöjjön
haza, ha annyira szeret téged, de ezt fejezze be.
-
Köszönöm, de én magam is el tudom mondani neki a véleményemet – mondtam.
-
De azért én is elmondtam neki – mondta Brad. – Sőt, mondta, hogy te is pont ezt
mondtad neki.
-
Na látod… - mondtam. – Nem értem, miért kellett neki bármit is mondanod.
-
Csak neked akartam jót – mondta Brad.
-
Jó, hát ez kedves tőled – próbáltam olyan őszintén mondani, amennyire csak
lehetett. – Látom, a te helyzeted megoldódott Beckyvel.
-
Hát, félig-meddig – mondta Brad. – Azért volt tegnap olyan rendes velem, mert
belementem, hogy ideköltözhet hozzám.
-
Tényleg beleegyeztél? – kérdeztem csodálkozva.
-
Igen – sóhajtott Brad. – Abban maradtunk, hogy kipróbáljuk, működik-e így. Még
az is lehet, hogy jó lesz, és nem fog zavarni.
-
Hát igen, ki tudja… - mondtam.
-
Szerintem meg fog őrjíteni – vallotta be Brad. – Tehát ez most a lassú halál.
-
De miért nem állsz a sarkadra, és mondod meg neki, hogy nem szeretnéd, hogy
ideköltözzön? – kérdeztem.
-
Mert gyáva vagyok, azért – mondta Brad.
-
De mi veszítenivalód van? – kérdeztem.
-
Konkrétan csak őt veszíteném el – mondta.
-
De ha egy ilyen dolog miatt elmenne, akkor nem ő volt az igazi… - mondtam.
-
Jaj, Mia, te olyan kis naiv vagy, igazi nincsen… Csak olyan van, aki mellett
nem őrülsz meg – mondta Brad.
-
Hát, de te mondtad, hogy megőrülnél, ha odaköltözne – mondtam.
-
Mindegy, ideköltözik, meglátjuk mi lesz, aztán majd ha szar lesz, akkor gyere a
hasznos tanácsaiddal, hogy hogy találjam meg az igazit – mondta Brad.
-
Rendben, bármikor segítek neked – mondtam. – Csak szólok, hogy én régen elég
sok nekem nem tetsző kompromisszumot kötöttem, és eléggé megjártam.
-
Jól van, akkor majd ha pofára esek, bevallom neked, hogy neked volt igazad,
rendben? – kérdezte.
-
Jaj, Brad, én ezt nem várom el tőled, én is csak jót akarok neked –
mosolyogtam.
-
Na, jól van már, te… - mondta. – Akkor hétfőn fél ötkor nálunk találkozunk,
rendben?
-
Rendben – mondtam.
-
Ha bármi van, hívj fel nyugodtan – mondta Brad.
-
Jaj, köszönöm, ez rád is érvényes – mondtam.
Miután
letettük a telefont, körbenéztem a szobámban, azon gondolkodtam, ma vajon mivel
kéne elütni a napot. Gondoltam, átmegyek Zoehoz, hogy még találkozzunk addig
valamennyit, amíg el nem megy New Yorkba, de nem volt hozzá túl sok kedvem,
tegnap már beszélgettünk eleget.
Arra
gondoltam, rendbe kéne tennem a szobámat, amit már nem használok, ki kéne
dobnom, a posztereimet át kéne rendezni, és ami már nem kell, le kéne szedni,
és egy kicsit „felnőttesebb” képeket kellene kiraknom, például naplementét, meg
ilyesmit… És meg kéne tervezni a Dead Meeting logóját is. Nem értettem, miért
támadt fel hirtelen az alkotókedvem, valószínűleg ha már új dalok nem jutnak
eszembe, a kreativitásomnak valahol utat kell törnie.
Lementem
meginni a kávét, anyáék lent voltak a konyhában, egy kicsit még beszélgettünk a
tegnap estéről, apa is gratulált. El akartam mondani, hogy holnap meghallgat
minket egy menedzser, de végül mégsem tettem, mert nem szeretek előre beszélni
a még meg nem történt dolgokról.
Ezután
visszamentem a szobámba, elkezdtem a rendrakást, előtte a számítógépen
beállítottam egy lejátszási listát olyan számokból, amiket már régen nem
hallgattam. Délre sikerült összegyűjtenem az egyik sarokba a már nem
használatos dolgaimat, ezután rendeztem át a posztereimet. Csak pár zenekart
hagytam meg a falon, amiket nagyon szerettem, a többit betettem egy mappába, a
cellux okozta szürke foltokat meg lefestettem fehér festékkel, amilyen a fal
eredeti színe volt.
Alapjába
véve egészen lefoglalt ez a „munka” és közben jó volt hallgatni a jó kis régi
számokat. Éppen Placebo ment, pár éve heteken keresztül csak őket hallgattam,
és most, ahogy figyeltem a szövegeket, hirtelen kedvem támadt nekem is írni
valamit. Pontosan még nem tudtam, hogy miről szóljon dal, de gondoltam, végre
kiírom magamból a Jay okozta érzelmi káoszt.
Félbehagytam
mindent, amit csináltam, lekapcsoltam a zenét, majd fogtam egy darab papírt, és
elkezdtem leírni mindent, ami éppen eszembe jutott, és viszonylag rövid idő
alatt össze is állt három-négy versszak. Ezeket aztán átírtam a dalszöveges
füzetembe, közben még kijavítottam pár dolgot, és megállapítottam, hogy a
körülményekhez képest egész jó lett. Majd Bradéknek is megmutatom, kíváncsi
vagyok, hogy milyen zenei aláfestést javasolnak hozzá. Haloványan már volt
valami a fejemben ezzel kapcsolatban, de nem én akartam egyedül eldönteni, és
most már nem is volt hozzá sok kedvem.
Folytattam a
rendrakást, és ahogy a másnapra gondoltam, hogy meghallgat minket a menedzser,
egész jól kezdtem érezni magam. Csodálkoztam, hogy ilyen hamar visszatért a jó
hangulatom, lehet, hogy a szövegírás segített… Azt viszont tudtam, hogy
biztosan lesznek még hullámvölgyek, de már kezdek helyrejönni, ezt jelzi a
pillanatnyi jókedvem. Most, hogy a bandával végre alakulnak a dolgok, egész
bizakodóan tekintettem a jövőbe, még a közelgő vizsgák gondolata sem tudott
elkedvetleníteni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése