2016. április 2., szombat

14. fejezet

XIV. fejezet



Mivel fogalmam sem volt, hogy a nagy tömegben hol kezdjem a keresést, írtam Zoenak egy SMS-t, ő rögtön válaszolt, hogy a hetedik sorban vannak, így átverekedtem magam az embereken, míg végre leülhettem mellé, mellette meg anya ült.
- Na, kurva jók voltatok! – mondta Zoe lelkendezve.
- Igen, és rólatok mondták eddig a legjobb véleményt, eddig mindegyikben találtak valami hibát – szólt anya is.
- Tényleg? – kérdeztem.
- Bizony – mondta Zoe.
- Pedig én azt éreztem, hogy jó véleménnyel vannak rólunk, de nincsenek elájulva – mondtam.
- Hidd el, a többihez képest tőletek el voltak ájulva – mondta Zoe.
- Hát, szerintem nyerni nem fogunk – mondtam, a kivetítőre néztem, még mindig az első helyen álltunk, de biztos lesz, aki 36 pontnál többet fog elérni, igaz, a második csak 32 ponton állt, tehát mondhatni eddig „magasan” a legjobbak voltunk.
- Még ha nem is nyertek, szerintem ezentúl jóval több lehetőségetek lesz fellépni különböző helyeken – mondta Zoe.
- Igen, mindannyian ebben bízunk – mondtam.
- De tényleg nagyon jók voltatok, és baromi jól énekelsz, megint ugyanazt éreztem, mint amikor együtt zenélgettünk, hogy teljesen magával ragad az, amit csinálsz – mondta Zoe.
- Örülök, hogy így gondolod – mosolyogtam.
Anya is megszólalt:
- Én meg sosem hallottalak így énekelni, mindig csak a szobádban motyogtál valamit – mondta. – Jó volt végre élőben látni, és nagyon jó érzés volt, hogy mennyire tetszett mindenkinek.
Én rámosolyogtam.
- Jól van, örülök, hogy eljöttetek.
- Jól csinálod, Mia – mondta anya. – Ezért tényleg megérte a sok gyakorlás.
- Így van, az irigy emberekkel meg ne foglalkozz – tette hozzá Zoe.
Ezután néztük tovább a színpadon történteket, lement három banda, egyelőre nem sikerült minket megelőzniük, megkérdeztem Zoetól:
- Dave-ék voltak már?
- Nem, még nem – felelte.
- És George? – kérdeztem.
- Még ők sem, csak a harmincnegyedikek lesznek – mondta Zoe.
- És az ikreket láttad már? – kérdeztem.
- Figyelj, én nem tudom, hogy néznek ki… - mondta.
- Ja, tényleg…
A huszadik szám után következett egy félórás szünet, de már így is este fél tíz volt, tehát valószínűleg hajnalban fog csak eldőlni, hogy ki nyert. Még mindig vezettük a táblázatot, de már így is volt egy banda, akiknek sikerült 35 pontot kapniuk, ezért biztos voltam benne, hogy a második felvonásban valaki megelőz minket.
Elmentem az öltözőbe átvenni az utcai ruháimat, majd Zoeval kimentünk elszívni egy cigit, most már én is megengedtem magamnak, hiszen túl vagyok a megpróbáltatásokon. Félreálltunk egy viszonylag forgalommentes sarokba, Zoe megkérdezte:
- Na, jobban érzed már magadat? – kérdezte.
- Igen, egy kicsit – mondtam.
- És mi nyomaszt még mindig?
- Már semmi, csak tudod, hogy van ez, nem múlik el egyik pillanatról a másikra. Meg egy kicsit furcsa, hogy másfél hónapig csak erre az egy estére készültünk, és már vége is van. Ilyenkor mindig valami más jön, és egy kicsit tartok tőle. Meg aztán a sulinak is vége lesz, kezdődnek a vizsgák, szóval fogalmam sincs, mi lesz velem.
- Mi lenne veled, csinálod azt, mint eddig, aztán valami majd csak történik… - mondta Zoe. – Ha meg semmi sem jön be, még mindig megvan a lehetőség, hogy lelépj, jöhetsz hozzám New Yorkba.
- Nem hiszem, hogy elmegyek – mondtam. – És te hogy tervezed ezt az egészet?
- Még nem tudom pontosan, van egy távoli rokonom New Yorkban, mondta, hogy segít nekem munkát találni, és addig lakhatok nála, de hogy utána mi lesz, azt nem tudom. De nem is érdekel, valami majd csak lesz, biztos jobb lesz annál, mint abban a sötét bunkerben élni.
- Szóval szeretnél dolgozni? – kérdeztem.
- Persze, valamiből el kell tartanom magamat – mondta. – De ha bármi baj van, rám bármikor számíthatsz, ha az éjszaka közepén beállítasz, engem az sem zavar.
- Ez kedves tőled – mosolyogtam. – Meg kell mondjam, elég bátor vagy, hogy csak így belevágsz ebbe az egészbe.
- Nem, ez nem bátorság, egyszerűen azt gondolom, csak ez lesz jó nekem, semmi más – mondta.
- Értem – mondtam. – Remélem, tényleg jó lesz majd. Olyan romantikusan hangzik, felkapod a gitárt a hátadra, és nekivágsz az ismeretlennek.
- Egyszer ezt is ki kell próbálni. Hidd el, egy nap lehet, hogy te is megléped ezt.
- Lehetséges – mondtam elgondolkodva.
Ezután nem nagyon beszélgettünk, én az éjszakai fényekbe bámultam, eszembe jutott Jay üzenete, és hogy talán ideje lenne válaszolni neki, de végül elvetettem az ötletet, mondván majd megírom neki, hányadikak lettünk. De tudtam, hogy csak halogatom a dolgot, igazából nem volt kedvem írni neki, mert nem tudtam, hogy fogalmazzam meg az üzenetet, én biztos nem fogok olyan hangvételben írni, mint ő, hogy „csókollak”, és a többi… Ha vége, akkor tényleg legyen vége.
Ekkor észrevettem a tömegben Bradet és a barátnőjét, Beckyt, amint éppen egymást ölelgetik. Nem tudom, hogyan egyeztek meg végül, de az volt a gyanúm, hogy Beckynek nagyon tetszett, hogy Bradnek végre összejöttek a dolgok a bandával, és ezért volt most annyira oda érte. Bár lehet, hogy csak én vagyok túl rosszindulatú, és erről szó sincsen.
- Hallod... - szólt Zoe. - Most jutott eszembe, hogy piáltam ma este, és hát így érdekes lesz hazamenni kocsival.
- Majd hazaviszünk – mondtam.
- Köszi, az jó lenne – mondta.
Tízre visszamentünk Zoeval a helyünkre, anya már ott volt, egy Coca Colát ivott, hogy fent tudjon maradni hajnalig, az eredményhirdetésig.
Rögtön az első fellépő banda az ikreké volt, szereztek egy ágrólszakadt énekest, az próbált meg valamit vartyogni, de szerintem nagyon hamis volt, és erre a zsűri is felhívta a figyelmüket, csak 24 pontot kaptak. Úgy éreztem, az élet egy kis igazságot szolgáltatott nekem.
Három dal után következett Dave bandája, ami szerintem az igen nagyképű „David and Goliath” nevet viselte. A szám nem volt végül is rossz, Dave hozta a jó formáját, az énekes sem volt béna, de mégis, számomra igen nagy ellenszenvet sugároztak. A szöveg, ha jól értettem arról szólt, hogy történjen bármi, elérik a céljaikat, senki sem tudja őket megállítani, és ezt néhol elég trágár hangnemben adták elő. A zsűrinek tetszett a produkció, hárman kilenc pontot adtak rá, az utolsó szavazó, a menedzser viszont csak hatot, így összesen 33 pontjuk lett.
- Hú, ez nagyon meleg volt – mondta Zoe. – Már azt hittem, beelőz a kis geci.
- Hát igen, elég ciki lett volna – mondtam.
Végül a tizedikként fellépő banda tényleg megelőzött minket, tíz-tíz-kilenc-kilenc pontot kapva, elég csalódott voltam, de számítottam rá, hogy a mi 36 pontunk nem legyőzhetetlen előny, így sajnos visszacsúsztunk a második helyre.
- Oh, a francba, pedig ti jobbak voltatok náluk – mondta Zoe.
- Igen, szerintem is, de ez van… - sóhajtottam. – Pedig jó lett volna nyerni, ha már ilyen sokáig vezettünk. Most majd szurkolhatunk azért, hogy legalább a második hely meglegyen.
Ám mire ezt kimondtam, rájöttem, hogy teljesen mindegy, hányadikak leszünk, lemezt már úgysem fogunk tudni készíteni. Emiatt eléggé csalódott lettem, és csak remélni tudtam, hogy nem tűnünk el a süllyesztőben.
Nemsokára George zenekara következett, láttam Zoen, hogy feszülten figyel. Hát igen, ha nem szakítottak volna, most ő is a színpadon állhatna, de én még mindig azt gondoltam, hogy jobb így, ahogy most van. George-ék nem voltak rosszak, de csak 30 pontot kaptak, így a hetedik helyre kerültek.
- Hát igen, többet kellett volna gyakorolni, és kevesebbet lógni a haverokkal – mondta nekem Zoe.
Ezután Aaron Mendez zenekara következett, kíváncsian figyeltem őket. Aaronnak jó hangja volt, a szöveg is elég értelmesen hangzott, és maga a dal is elment, de tudtam, hogy sosem lenne a kedvencem.
- Naa, elég cuki ez a srác, nem? – nézett rám Zoe mosolyogva.
Én csak megvontam a vállamat.
- Most nem érdekel semmilyen srác – mondtam.
- Persze… Ideje egy kicsit körbenézni, Mia.
- Nem, ennek még nem jött el az ideje – mosolyogtam én is.
A következő öt zenekar nekem már egyformának tűnt, szerencsére egyik sem tudott minket megelőzni, így az előkelő második helyen végeztünk. Az első három helyezettnek fel kellett mennie a színpadra az eredményhirdetésre, Zoe előtte gratulált még egyszer, majd elindultam. A színpad előtt összefutottam a srácaimmal, elégedetten vigyorogtunk egymásra, Brad így szólt, miközben felmentünk a színpadra:
- Gyerekek, ezt álmomban sem gondoltam, nagyon büszke vagyok rátok.
- Hát, kurva jó érzés, az egyszer biztos – mondta Adam. – Végre elértünk valamit azon kívül, hogy kivilágítatlan kocsmákban zenélünk.
Ekkor sajnos el kellett hallgatnunk, mert jött az eredményhirdetés, csak most tűnt fel, hogy Aaronék bandája lett a harmadik, Aaron is észrevette engem, és rám mosolygott. Én visszamosolyogtam rá, de aztán elfordítottam a fejem. Hát igen, éreztem, hogy még senkire nem vagyok készen.
Először Aaron bandájának adták át a díjat, egy 200 dolláros utalványt az egyik hangszerboltba. Mindenki tapsolt, közöttük mi is, majd mi következtünk, egy 350 dolláros utalványt kaptunk, Brad vette át a kiadóvezetőtől, ő gratulált még mindannyiunknak, majd ment átadni a díjat az első helyezettnek.
Erre már annyira nem figyeltünk oda, Bradék elkezdték tervezgetni, hogy mit vesznek az utalványból, én fél füllel figyeltem rájuk, de aztán elkalandoztak a gondolataim. El sem hittem, hogy másfél hónap után, tulajdonképpen a semmiből indulva most itt vagyok, megelőzve Dave-et és az ikreket, talán bebizonyítottam Samnek és a többi kétkedőnek, hogy igenis jó vagyok, jók vagyunk.
És annak is nagyon örültem, hogy voltak olyan emberek, akiknek nem kellett bizonyítanom semmit, mert egyébként is hittek bennem. Anya, Zoe, Brad, Adam és Will. És még talán Jay is, hiszen neki is eszébe jutott, hogy küldjön egy SMS-t. Most végre nagyon jól éreztem magam, egyedül az volt rossz, hogy Jayjel nem tudtam megosztani ezeket az érzéseket. Majd leírom neki, hogy másodikak lettünk, de ez szinte semmit sem fejez ki mindabból, ami lejátszódott bennem. Még mindig nagyon hiányzott nekem, és fogalmam sem volt, hogy ez az érzés mikor kezd majd el halványulni. Hiába történtek velem jó dolgok, ilyenkor mindig arra gondoltam, hogy hogyan meséljem el neki…
Amikor vége lett az eredményhirdetésnek, lementünk a színpadról, mielőtt még szétszéledtünk volna, és a srácok rohantak volna a barátnőik karjaiba, elköszöntünk egymástól, mondták, hogy hazaviszik a szintetizátort, és megbeszéltük, hogy másnap hívjuk egymást, stb.…
Ezután megkerestem anyáékat, ők már a kijáratnál vártak rám, előzőleg már megbeszéltük, hogy hazavisszük Zoet is, aztán megyünk szépen haza. Anya vezetett, Zoe ült előre, én meg elterpeszkedtem a hátsó ülésen; és mivel ők ketten jól elbeszélgettek mindenféléről, elővettem a telefonomat, hogy írjak valamit Jaynek.
Végül valami ilyesmit sikerült összehoznom: „Köszi, hogy írtál, másodikak lettünk, nagyon örültem neki. Kár, hogy nem voltál itt. Puszi: Mia”
Nem értettem, miért írtam meg, hogy hiányzik nekem, de ha már ő kezdeményezett üzengetést, akkor lássa, mibe keveredett… Bár nem hiszem, hogy egyáltalán fel fog tűnni neki ez a kis rejtett célzás.
Ezután anya és Zoe beszélgetését hallgattam, éppen anya mesélte, hogy ő annak idején milyen koncertekre járt. Kis idő múlva jött egy üzenetem, átfutott az agyamon, hogy biztos nem lehet Jay, hiszen náluk körülbelül hajnali négy óra van, de azonnal láttam, hogy ő írt:
„Hmm, ezek szerint te is gondolsz még rám. Felhívhatlak most?”
Éreztem, hogy hirtelen milyen hevesen kezd verni a szívem, tudtam, hogy erre nem tudok nemet mondani. Visszaírtam:
„Te hogyhogy fent vagy még ilyenkor? Fél óra múlva hívj, addig hazaérek.”
Nemsokára jött a válasz:
„Csak nemrég értem haza, volt egy kis összejövetel. Rendben, hívlak fél óra múlva.”
Na, összejövetelekre jár, elkezdődött az ottani élete – gondoltam magamban. De ez így van jól, mégis megmagyarázhatatlan szomorúsággal töltött el. Éreztem, hogy ő már soha többé nem lesz az enyém.
Nemsokára megérkeztünk Zoe házához, elköszöntünk egymástól, majd kiszállt, és elindult be.
- Nem ülsz előre, Mia? – kérdezte anya.
- Nem, jó itt nekem – mondtam.
- Hát jól van – mondta, azzal elindultunk haza. – Olyan szótlan vagy, még mindig bánt valami? – kérdezte.
- Nem, csak túl sok hatás ért, ilyenkor nem szeretek beszélni – mondtam, de közben már nagyon vártam, hogy beszéljek végre Jayjel.
- Jól van, akkor ne beszélj róla… - mondta anya. – Aranyos lány ez a Zoe, sajnálom szegényt, hogy így elszúrta az életét, nem fejezte be az iskolát…
- Hát, most ő is el fog menni New Yorkba – mondtam.
- És te mikor fogsz menni? – kérdezte mosolyogva.
- Miért jön mindenki ezzel? Én nem fogok elmenni, semmi keresnivalóm ott – mondtam nyomatékosan.
- Jól van, jól van… - mondta anya, ezután már tényleg nem beszélgettünk, én csak bámultam ki az ablakon, ő meg a vezetésre koncentrált.
Otthon megköszöntem, hogy hazahozott, jó éjszakát kívántunk egymásnak, majd felmentem a szobámba. Végre átöltözhettem, átvettem egy pólót, és egy rövidnadrágot, ekkor hívott Jay, én felvettem, leültem az ágyamra.
- Szia – szóltam bele a telefonba.
- Hát szia – mondta. – Hogy vagy?
- Megvagyok, köszi. És te?
- Én is, köszi – mondta. – Először is gratulálok a második helyhez.
- Köszönöm – mondtam. – Braddel beszéltél már?
- Nem, most csak veled szeretnék beszélni, majd őt felhívom holnap.
- Jól van… - mondtam, egy kicsit kellemetlenül éreztem magam, nem tudtam, hányadán állunk egymással, milyen hangvételben szóljak hozzá. – És miről szeretnél beszélni?
- Bármiről… Például hogy mit csináltál mostanában, meg ilyesmi.
- Hát, sok újdonságot nem csináltam, csak próbáltunk, ma meg végre letudtuk a tehetségkutatót is egész jó eredménnyel… És te hogy érzed ott magad?
- Még próbálom megtalálni a helyemet – mondta Jay. – A munka egyébként nagyon jó, de ezen kívül sok pozitívumot nem tudnék mondani.
- Miért? – kérdeztem.
- Hát, igazából a város nem annyira tetszik, mert kint lakom a külvárosban, egész pontosan Queensben, nem sokszor tudok eljutni az igazán jó helyekre. Még nem is voltam a Central Parkban, és a Time Squaret is csak egyszer láttam futtában, a munka mellett nincs is nagyon erőm, sem időm kirándulgatni. Egy hét alatt még nem is volt szabadnapom, elvileg holnap lesz.
- Mármint ma? – kérdeztem.
- Igen, vasárnap – mondta. – De szerintem úgyis átalszom az egészet, mert ma is nagyon korán keltem, és lassan már hajnali öt óra.
- És mit csináltál este? – kérdeztem.
- Hát, pár srác a csapatból meghívott egy házibuliba, ott ismerkedtem pár emberrel, de annyira nem tetszett. Alig vannak amerikaiak, főleg európaiak és ázsiaiak vannak az egyesületben. Jó fejek, meg minden, de eddig elég felszínesnek találom ezt a közeget.
- Még elég kevés idő telt el – mondtam.
- Nálam ez nem így van, általában könnyen ismerkedem – mondta Jay.
- Mindegy, most alapozod meg az életedet, használd ki, amíg csak lehet – mondtam.
- Hát persze… - mondta. – Egyébként lehet, hogy azért látok mindent ennyire negatívan, mert annak akarom látni.
- És miért akarod annak látni? – kérdeztem.
- Hogy meggyőzzem magam, hogy Denverben jobb volt – mondta Jay.
- És nem tudsz ettől elvonatkoztatni? – kérdeztem.
- Nem nagyon. Nagyon nagy szerepet játszik ebben az egészben az, hogy szeretlek téged – mondta.
- De így nem fogsz tudni kiszeretni belőlem, ha beszélgetünk egymással – mondtam.
- Nem is akarlak én elfelejteni – mondta Jay.
Istenem, a fiúk milyen gyengék – gondoltam magamban. Brad, Aaron, Jay… és Dave is egy hisztis majom volt, csak ő százszor rosszabb volt náluk.
- De ha nem akarsz elfelejteni, és folyton csak arra gondolsz, hogy itt, Denverben jobb volt, nem fogsz tudni soha beilleszkedni New Yorkban – mondtam.
- Tudom… - mondta. – De ezt nem tudom irányítani. Te már gondolom megtettél mindent, hogy elfelejts – tette hozzá.
- Próbáltam – mondtam. – Nem akarom kínozni magamat, jó lenne, ha már nem gondolnék rád.
- Persze, jó lenne – mondta. – És mit csináltál, ismerkedtél más srácokkal?
- Nem – mondtam. – Egyszerűen csak próbáltam a feladataimra koncentrálni.
- De úgy látom, nem jött be – mondta.
- Nem igazán… - mondtam. – Most, hogy felhívtál, még rosszabb lett… vagyis, mégis jó, mert beszélek veled, de azért rossz, mert csak beszélgetünk.
- Ha ott lennék, most megölelnélek – mondta.
- Én is téged, az biztos – mondtam.
- Szerintem nem tudnánk megállni ennyinél – mondta.
- Valószínű… - mondtam. – De kár erről beszélni, nem vagy itt.
- Hát igen… Akkor ne hívogassalak? – kérdezte.
- Felesleges – mondtam. – Szerintem ideje továbblépni.
- Lehet, hogy igazad van – mondta. – Csak jó volt hallani a hangodat.
- Igen, meg jó lenne érezni a testedet, stb… - mondtam. – Nincs semmi értelme, ha ezeket mondogatjuk egymásnak, csak rosszabb kedvem lesz tőle.
- Olyan kis drága vagy – mondta. – Bárcsak meg tudnálak vigasztalni.
- Ha itt lennél, eleve jó kedvem lenne – mondtam. – Ma este is annyit gondoltam rád, hogy milyen jó lenne, ha te is ott lettél volna a tehetségkutatón… De már úgysem leszel itt, szóval szerintem tényleg hagyjuk egymást.
- Jól van – sóhajtott. – Persze, neked van igazad, de ezt még nem igazán sikerült tudatosítanom magamban.
- Nekem is csak nehezen.
- Na, jó, akkor majd még egyszer beszélünk – mondta Jay. – Addig is sok sikert a zenekarhoz.
- Köszönöm. Neked meg sok sikert a New York-i élethez – mondta.
- Hát köszi… Na, szia, puszi – mondta.
- Puszi, szia – mondtam, majd letettem a telefont.
Na, ennek a beszélgetésnek semmi értelme nem volt, csak elkedvetlenített, és rájöttem, hogy még mindig mennyire szeretem őt. Nem akartam lerázni, de valahogy muszáj volt véget vetni ennek. Remélem, megérti, hogy tényleg tovább kell lépni, mert arra semmi esély, hogy összejöjjünk, így, hogy mindketten másik városban élünk. Eszembe jutott Aaron, meg hogy Zoe ajánlgatta őt nekem, de tudtam, hogy egyelőre egyáltalán nem érdekel senki más, és ha felejteni akarok, nem úgy fogom elkezdeni, hogy másokkal ismerkedek. Igazából nem is tudtam, hol akarom elkezdeni…


***


Másnap tíz körül ébredtem, nagyon nyugtalanul telt az éjszaka, többször is felébredtem, mindig eszembe jutott Jay, és szinte a sírás kerülgetett a gondolatra, hogy többé nem fogunk beszélni, sem találkozni.
Amikor végre tényleg felébredtem, megnéztem a telefonomat, hátha írt, vagy hívott valaki. Egy SMS jött, de nem Jaytől, hanem Brad írta a következőt kilenc körül: „Nem tudom, fent vagy-e már, de inkább nem zaklatlak, majd hívj fel te, mert nagy újság van. Brad”
Na, vajon mi lehet az, lemezszerződés…? Annyira nem voltam belelkesülve, de azért felhívtam Bradet, mert kíváncsi voltam. Első csöngésre azonnal fel is vette.
- Na, végre, már azt hittem, fel sem hívsz, kezdtem kellemetlenül érezni magam, hogy majd nekem kell megint keresnem téged – hadarta.
- Még csak most keltem – mondtam fáradtan.
- Igen, hallom – mondta. – Na, mondhatom?
- Persze, hát ezért hívtalak – mondtam.
- Na jól van… Tegnap, pont miután elmentél, idejött hozzánk a menedzser a zsűriből, és megkérdezte, van-e már menedzserünk. Mondtam, hogy nincs, és felajánlotta, hogy felvehetünk teljesen ingyen pár számunkat egy stúdióban, és ha tetszik neki, akkor lehet, hogy elvállalna minket. És ez azt jelentené, hogy teljes mértékben ő intézné a fellépéseinket, és még egy lemezt is össze tudna nekünk hozni – mondta Brad.
- Ez elég jól hangzik – mondtam, de még annyira nem akartam beleélni magamat.
- Hétfőn délután ötkor vár minket a stúdióban, és majd meglátjuk, bejövünk-e neki.
- Hát, remélem összejön – mondtam. – És miket játsszunk majd?
- Azt majd útközben eldöntjük, még nincs is olyan sok számunk.
- Ez igaz… - mondtam.
- Nem tűnsz valami lelkesnek – mondta Brad.
- Figyelj, még csak most keltem, azt sem tudom, hol vagyok, de természetesen örülök – mondtam.
- Hallom, beszéltél tegnap Jayjel – jegyezte meg.
- Ezt ő mondta? – kérdeztem.
- Igen, az előbb hívott – mondta Brad. – Miatta vagy elkenődve?
- Igen… - sóhajtottam. – De majd túlleszek rajta. Ne aggódj, nem fogok elmenni New Yorkba, nem foglak titeket itthagyni.
- Mia, ne gúnyolódj, nem azért kérdezem – mondta Brad. – Mondtam a hülyének, hogy ne hívogasson téged, ha nem akar tőled semmit, mert csak összezavar. Jöjjön haza, ha annyira szeret téged, de ezt fejezze be.
- Köszönöm, de én magam is el tudom mondani neki a véleményemet – mondtam.
- De azért én is elmondtam neki – mondta Brad. – Sőt, mondta, hogy te is pont ezt mondtad neki.
- Na látod… - mondtam. – Nem értem, miért kellett neki bármit is mondanod.
- Csak neked akartam jót – mondta Brad.
- Jó, hát ez kedves tőled – próbáltam olyan őszintén mondani, amennyire csak lehetett. – Látom, a te helyzeted megoldódott Beckyvel.
- Hát, félig-meddig – mondta Brad. – Azért volt tegnap olyan rendes velem, mert belementem, hogy ideköltözhet hozzám.
- Tényleg beleegyeztél? – kérdeztem csodálkozva.
- Igen – sóhajtott Brad. – Abban maradtunk, hogy kipróbáljuk, működik-e így. Még az is lehet, hogy jó lesz, és nem fog zavarni.
- Hát igen, ki tudja… - mondtam.
- Szerintem meg fog őrjíteni – vallotta be Brad. – Tehát ez most a lassú halál.
- De miért nem állsz a sarkadra, és mondod meg neki, hogy nem szeretnéd, hogy ideköltözzön? – kérdeztem.
- Mert gyáva vagyok, azért – mondta Brad.
- De mi veszítenivalód van? – kérdeztem.
- Konkrétan csak őt veszíteném el – mondta.
- De ha egy ilyen dolog miatt elmenne, akkor nem ő volt az igazi… - mondtam.
- Jaj, Mia, te olyan kis naiv vagy, igazi nincsen… Csak olyan van, aki mellett nem őrülsz meg – mondta Brad.
- Hát, de te mondtad, hogy megőrülnél, ha odaköltözne – mondtam.
- Mindegy, ideköltözik, meglátjuk mi lesz, aztán majd ha szar lesz, akkor gyere a hasznos tanácsaiddal, hogy hogy találjam meg az igazit – mondta Brad.
- Rendben, bármikor segítek neked – mondtam. – Csak szólok, hogy én régen elég sok nekem nem tetsző kompromisszumot kötöttem, és eléggé megjártam.
- Jól van, akkor majd ha pofára esek, bevallom neked, hogy neked volt igazad, rendben? – kérdezte.
- Jaj, Brad, én ezt nem várom el tőled, én is csak jót akarok neked – mosolyogtam.
- Na, jól van már, te… - mondta. – Akkor hétfőn fél ötkor nálunk találkozunk, rendben?
- Rendben – mondtam.
- Ha bármi van, hívj fel nyugodtan – mondta Brad.
- Jaj, köszönöm, ez rád is érvényes – mondtam.
Miután letettük a telefont, körbenéztem a szobámban, azon gondolkodtam, ma vajon mivel kéne elütni a napot. Gondoltam, átmegyek Zoehoz, hogy még találkozzunk addig valamennyit, amíg el nem megy New Yorkba, de nem volt hozzá túl sok kedvem, tegnap már beszélgettünk eleget.
Arra gondoltam, rendbe kéne tennem a szobámat, amit már nem használok, ki kéne dobnom, a posztereimet át kéne rendezni, és ami már nem kell, le kéne szedni, és egy kicsit „felnőttesebb” képeket kellene kiraknom, például naplementét, meg ilyesmit… És meg kéne tervezni a Dead Meeting logóját is. Nem értettem, miért támadt fel hirtelen az alkotókedvem, valószínűleg ha már új dalok nem jutnak eszembe, a kreativitásomnak valahol utat kell törnie.
Lementem meginni a kávét, anyáék lent voltak a konyhában, egy kicsit még beszélgettünk a tegnap estéről, apa is gratulált. El akartam mondani, hogy holnap meghallgat minket egy menedzser, de végül mégsem tettem, mert nem szeretek előre beszélni a még meg nem történt dolgokról.
Ezután visszamentem a szobámba, elkezdtem a rendrakást, előtte a számítógépen beállítottam egy lejátszási listát olyan számokból, amiket már régen nem hallgattam. Délre sikerült összegyűjtenem az egyik sarokba a már nem használatos dolgaimat, ezután rendeztem át a posztereimet. Csak pár zenekart hagytam meg a falon, amiket nagyon szerettem, a többit betettem egy mappába, a cellux okozta szürke foltokat meg lefestettem fehér festékkel, amilyen a fal eredeti színe volt.
Alapjába véve egészen lefoglalt ez a „munka” és közben jó volt hallgatni a jó kis régi számokat. Éppen Placebo ment, pár éve heteken keresztül csak őket hallgattam, és most, ahogy figyeltem a szövegeket, hirtelen kedvem támadt nekem is írni valamit. Pontosan még nem tudtam, hogy miről szóljon dal, de gondoltam, végre kiírom magamból a Jay okozta érzelmi káoszt.
Félbehagytam mindent, amit csináltam, lekapcsoltam a zenét, majd fogtam egy darab papírt, és elkezdtem leírni mindent, ami éppen eszembe jutott, és viszonylag rövid idő alatt össze is állt három-négy versszak. Ezeket aztán átírtam a dalszöveges füzetembe, közben még kijavítottam pár dolgot, és megállapítottam, hogy a körülményekhez képest egész jó lett. Majd Bradéknek is megmutatom, kíváncsi vagyok, hogy milyen zenei aláfestést javasolnak hozzá. Haloványan már volt valami a fejemben ezzel kapcsolatban, de nem én akartam egyedül eldönteni, és most már nem is volt hozzá sok kedvem.
Folytattam a rendrakást, és ahogy a másnapra gondoltam, hogy meghallgat minket a menedzser, egész jól kezdtem érezni magam. Csodálkoztam, hogy ilyen hamar visszatért a jó hangulatom, lehet, hogy a szövegírás segített… Azt viszont tudtam, hogy biztosan lesznek még hullámvölgyek, de már kezdek helyrejönni, ezt jelzi a pillanatnyi jókedvem. Most, hogy a bandával végre alakulnak a dolgok, egész bizakodóan tekintettem a jövőbe, még a közelgő vizsgák gondolata sem tudott elkedvetleníteni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése