13. fejezet

XIII. fejezet

Szombaton már délután ötre oda kellett menni a tehetségkutató helyszínére, noha csak este nyolckor kezdődött maga az esemény. Maga a helyiség óriásinak tűnt, ez volt a legnagyobb, ahol valaha felléptem. A közönség számára voltak álló és ülőhelyek is, kétezren szerintem simán elfértek benne. A szervezők megmutatták egyenként az együtteseknek, hogy hol, és mikor kell felmenniük a színpadra, ki után következnek, megkaptuk a sorszámot is, ezután eligazítottak minket a folyosón, hogy hol vannak az öltözők.

- Ez az? – kérdezte Adam egy ajtóra mutatva, amire egy „Dead Meeting” feliratú cetli volt felragasztva.

- Nem, ez a másik Dead Meetingé… - forgatta a szemeit Brad. – Húzzál már be, te barom!

Adam szokásához híven csak vigyorgott, majd benyitott az öltözőbe, mi mentünk utána, de épphogy befértünk négyen a cuccainkkal, olyan kicsi volt.

- Na, ez szép – mondta Brad. – Majd felváltva öltözünk át, úgy látszik. Na jó, pakoljatok le, aztán menjünk ki.

- És mit csinálunk még másfél órán keresztül? – kérdeztem, azzal letettem a szintetizátort egy padra.

- Kurva jó kérdés… - mondta Brad. – Elmegyünk, legurítunk egy sört. Mia, tudom, hogy nem szereted, de most neked is jót tenne valami pia.

Adam elnevette magát.

- Jaj, Braddy, hogy be vagy szarva…

- Miért, te nem? – nézett rá Brad.

- Dehogy, lazítsál már, fater… - mondta Adam.

- De azért jössz sörözni, nem? – kérdezte tőle Brad.

- Persze… - mondta Adam magától értetődően.

- Mia? – nézett rám Brad.

- Én nem megyek, köszi, inkább kimegyek a friss levegőre – mondtam.

- Jó, te tudod… - mondta Brad. – Menj, amerre látsz, de egy óra múlva itt legyél nekem, elkezdünk készülődni…

- Rendben… - mondtam.

- Baszd meg, Brad, nem vagy az apja! – szólt Adam.

- Kussolj már, paraszt, valahogy össze kell hangolni a csapatot… - morogta Brad.

Mi Willel összemosolyogtunk, hogy már megint hogy oltogatják egymást, majd Bradhez fordultam:

- Na, akkor lelépek… - mondtam. – Itt leszek időben.

- Jó, biztos nem kell semmi szíverősítő? – kérdezte még Brad.

- Nem, kösz, ha meggondolom magam, majd veszek magamnak. Na, sziasztok! – mondtam, azzal kimentem a szűkös folyosóra, valahogy átverekedtem magam az embertömegen, szerencsére nem találkoztam senki ismerőssel.

Tudtam, hogy most a srácokkal kéne lennem, de egyszerűen magányra vágytam, nem volt kedvem hallgatni Brad és Adam állandó semmitmondó civakodását.

Nem volt túl jó kedvem, és ehhez nagy mértékben hozzájárult, hogy dél körül Jay írt egy ilyen SMS-t: „Sok sikert ma estére, cica. Majd írd meg, hogy hogy ment. Csókollak: Jay.” Ez úgy hangzott, mintha semmi sem történt volna, és csak a tánccsapattal lenne úton, tudván, hogy pár nap múlva hazajön, és újra együtt leszünk. Igazából nagyon kiborított, mert újra felkavarta a nagyjából elrendezgetett érzéseimet. Nem értettem, miért használt ilyen szavakat, hogy „cica” és „csókollak”, ezek szerint még ő is ugyanúgy gondolt rám, mint azelőtt. Próbáltam lezárni, de így nem fog menni, ha üzengetünk egymásnak, ezért egyelőre még nem is válaszoltam neki, talán, majd ha megtudjuk az eredményt, írok neki valamit.

Kiértem az előtérbe, itt is nagy volt a csődület, de félreálltam egy nyugisabb sarokba, elővettem a telefonomat, hogy századszorra is elolvassam Jay üzenetét. Ám végül azt láttam, hogy van tíz nem fogadott hívásom Zoetól. Na, ő aztán nem szégyenlős… Éppen vissza akartam hívni, amikor elém állt valaki.

- Szia, nem zavarlak?

Én felnéztem, egy fekete hajú srác állt előttem, hirtelen fel sem ismertem, de aztán eszembe jutott, hogy régebben találkoztunk már egy-két koncert alkalmával, ő egy másik banda énekese, de nem tudtam volna megmondani, hogy melyiké.

- Szia, nem – mondtam, noha Zoeval most szívesebben beszélgettem volna.

- Mia Henneberg, igaz? – kérdezte.

- Igen, te meg Aaron vagy… - mondtam kis gondolkodás után.

- Igen, Aaron Mendez – mosolygott a srác. – Még mindig a Lost Words?

Meglepett, hogy ennyire emlékszik mindenre, noha nekem ő egy teljesen homályos folt volt az emlékeimben.

- Nem, azóta már új együttesem van – mondtam.

- Igen? – kérdezte csodálkozva. – Pedig pont most láttam a két srácot, a Milner ikreket sorszámmal a trikójukon. Akkor nem együtt indultok?

- Nem… - mondtam.

Teljesen elképedtem, hogy az ikrek indulnak ezen a tehetségkutatón, miután engem kidobtak. Úgy látszik, mégis csak fontos nekik a zene, csak le akartak rázni.

- És ki az énekesük? – kérdeztem.

- Én úgy tudtam, hogy te vagy az – mondta.

- Ja, igaz… - mondtam, biztosan látszott, hogy nem vagyok túl jó formában, ezért igyekeztem elterelni a szót magamról. – És a ti hányadikként indultok?

- Harmincötödikek leszünk – mondta Aaron. – És ti?

- Tizenegyedikek, ha jól emlékszem – mondtam.

- Akkor az még egészen az elején van… - mondta Aaron. – Kicsit be vagyok rezelve.

Milyen érdekes, hogy a fiúk mennyire nem bírják a gyűrődést – gondoltam magamban, de nem mondtam ki.

- Ugyan, biztos menni fog… - mondtam biztatónak szánt mosollyal, remélem elég hiteles volt.

- Hát remélem, nem rontom el a szöveget, mindig van egy ilyen félelmem, ha nagyobb közönség előtt énekelek – kezdte el ecsetelni a dolgait. – Neked ez sosem jelentett problémát?

Erre nem is tudtam, mit válaszoljak, mert ebbe soha nem gondoltam bele, de szerencsére megjelent Zoe, átkiabálva az előtéren köszönt nekem:

- Mia, miért nem veszed fel a telódat? – kérdezte, azzal idelépett hozzánk.

- Ne haragudj – mondtam.

- Oh, hello – nézett Zoe Aaronra.

- Hali – mondta Aaron. – Ismerjük egymást?

- Nem, csak gondoltam köszönök – vont vállat Zoe.

- Ja, jó… - mondta Aaron.

Láttam, hogy Zoen a „Dead Meeting”-es póló van, amit még múltkor adtam neki, nem is tudtam ezt mire vélni.

- Na, gyere, menjünk, beszédem van veled – nézett rám Zoe.

Én Aaronhoz fordultam.

- Most megyek, majd még látjuk egymást – mondtam, azzal faképnél hagyva őt elindultunk Zoeval kifelé.

- Ki a franc volt ez? – kérdezte Zoe, amikor kiértünk az épületből.

- Egy ismerős… - legyintettem.

Megálltunk a fal mellett a parkolóban, még világos volt, de kezdett lemenni a Nap.

- Próbálod elfelejteni Jayt? – kérdezte, azzal rágyújtott egy cigire.

- Jayt nem lehet elfelejteni… Különben is, nem én akartam beszélgetni a sráccal, ő jött ide hozzám.

- Oh, hát persze, hogy odament hozzád – bólogatott Zoe vigyorogva. – Kérsz egy cigit?

- Nem, köszi, két óra, és énekelek… - azzal végignéztem rajta, újra megakadt a szemem a Dead Meeting pólón. – Mit keres ez rajtad?

- Jaa… Majd’ el is felejtettem… Csak miattad jöttem el, ugyanis szakítottam George-dzsal, és kiléptem a bandából – mondta egész nyugodt hangnemben.

- Ne mondd már! – néztem rá nagy szemekkel. – Hogy történt?

- Hát, elég egy hülye történet… Úgy volt, hogy aznap, amikor átjöttél, este George haza kegyeskedett fáradni, mondanom sem kell, teljesen be volt állva, de arra volt még esze, hogy észrevegye ezt a pólót. Elkezdett ordibálni, hogy mi ez a vacak, és hogy a közös házunkba ilyet ne hozzak, úgy jött le ez az egész, hogy ő elvárja tőlem, hogy amíg ő bulizik, én üljek otthon abban a vakondtúrásban, és semmi mást nem csináljak, csak rá várjak, még a levegőre se menjek ki. Aztán fogtam a cuccait, összepakoltam, és kidobtam őt a házból, mert ez így már nem volt élet, mondtam neki, hogy a bandából is kilépek. Ő szánalmas kurvának nevezett, aztán elment.

- Ezt hallva jobb is, hogy elment – mondtam.

- Tudom… - mondta Zoe. – Csak én még mindig szeretem ezt a hülyét, mert tudom, hogy amikor nem iszik, akkor normális.

- De Zoe, nem várhatsz mindig arra, hogy józan legyen, közben meg tűrjed… Egy idő után meg már állandóan részeg lenne – mondtam.

- Igen… - sóhajtott. – Egész végig én is ezzel győzködtem magam. Viszont úgy érzem, nem tudok itt maradni, túl sok az emlék, ott a ház, a szobám, a városban szinte mindenhol voltunk együtt… Szaros kis tizenöt éves voltam, amikor összejöttem vele, sajnos nagyon meghatározta az egész életemet, úgyhogy úgy döntöttem, lelépek New Yorkba.

- Pont New Yorkba? – kérdeztem meglepetten.

- Igen, miért? (…) Jaa, igen, a volt pasid is ott van… - kapott észbe.

- Már mindenki elmegy? – tettem fel a költői kérdést.

- Neked sem kell itt maradnod – mondta Zoe.

- De én szeretek itt lakni – mondtam.

- Akkor élvezd – mondta Zoe.

- De ha mindenki elmegy, nem tudom élvezni – mondtam.

- Rajtunk kívül még lakik itt hatszázezer ember, valaki csak jó lesz majd neked. Például az a srác, akivel beszélgettél, egész arinak tűnt, és úgy láttam, nagyon bánatos volt, hogy elszakítottalak tőle – mondta Zoe.

- Egyszerűen nem tudom szavakkal kifejezni, hogy mennyire nem érdekel – mondtam, mire Zoe elnevette magát, végül én is elmosolyodtam.

- Azért lehetnél egy kicsit bizakodóbb – mosolygott Zoe, de aztán a távolban észrevett valamit, ami teljesen lekötötte a figyelmét, így én is odanéztem.

Nem messze tőlünk Dave pakolt ki a kék Fordjából a bandája társaságában, két magas sráccal. Onnan gondoltam, hogy a bandája, mert mindenki fogott valami hangszert, ráadásul Dave körül ott legyeskedett az utódom, egy festett élénkvörös hajú csaj, nem voltam benne biztos, hogy ő is tagja az együttesnek, mert enyhén szólva nem néztem ki belőle, inkább egy kulturálatlan punknak nézett ki, mintsem olyan embernek, aki bármit is ért a zenéhez. Persze, nem akartam külsőről ítélni, inkább csak előítéletem volt minden dologgal szemben, ami Dave-hez kapcsolódott.

Visszafordultam Zoehoz.

- Ne bámuld őket, inkább húzzunk el innen.

Zoe rám nézett.

- Azt hiszem késő, észrevettek… - mondta fojtott hangon.

Ekkor meghallottam Dave hangját, amint ezt kiáltja kissé gúnyosan:

- Nahát, Mia!

Így nem tehettem mást, odanéztem, minket bámult az egész csapat, majd elindultak felénk, a csaj szorosan Dave nyomában volt, kétségem sem volt afelől, hogy ő az új barátnője.

- Hello… - mondtam.

- Csak nem fellépsz te is ma este? – kérdezte Dave, amikor ideértek hozzánk.

- De, igen – mondtam. Én semmit nem akartam tőle kérdezni, mert teljesen hidegen hagyott, hogy mi van vele.

- És csak így egyedül itt álldogálsz? – kérdezte, de hangjában nyoma sem volt a kedves érdeklődésnek, úgy éreztem, inkább azt várja, mibe tud majd belekötni.

- Nem vagyok egyedül, hanem Zoeval, amint láthatod… - mondtam.

- Ja, hát igen, még mindig Zoeval nyomulsz, ha már pasi a közeledben sincs… - nevetett gúnyosan, mire a többiek is vele együtt kezdtek nevetni, különösen a csaja visított idióta fejhangon.

- Szerintem menj el, ha még mindig ilyen gusztustalan féreg vagy… - mondtam, próbáltam olyan higgadt maradni, amennyire csak lehetett.

- Hát, elhiszem, hogy fáj, hogy már csak a csajok jutottak neked… - folytatta Dave vigyorogva.

Szerencsére az agyam nem hagyott cserben, elmosolyodtam:

- Az én csajom még így is jobb, mint a tiéd.

Láttam, hogy ez nem tetszett neki, azonnal lefagyott az a gusztustalan vigyora az arcáról, paprikapiros lett a feje, ellenben Zoe hangosan elnevette magát, majd kézen fogott, és otthagytuk őket, a kocsik felé indultunk.

Eközben Dave elborult aggyal mindenféle trágár dolgot kiabált, hogy mit csináljunk egymással, de szerencsére nem jöttek utánunk, mire visszanéztünk, már bementek.

Zoe elengedte a kezemet, majd beszálltunk a kocsijába, hogy tudjunk nyugodtan beszélni, és ne találjon meg minket több idióta.

- Ez nagyon jó beszólás volt… - mondta Zoe még mindig mosolyogva.

- Gyűlölöm ezt az egészet – morogtam.

- Elhiszem, hogy gyűlölöd őt, egy igazi seggfej – bólintott.

- De magamat is utálom, hogy hogy voltam képes elsőre egy ilyen rosszindulatú barommal dugni – mondtam.

- Vajon én is így fogok érezni George iránt? – kérdezte Zoe elgondolkodva.

- Valószínű – mondtam. – Főleg, ha utána találsz valakit, aki normális.

- Hát, lehet – vont vállat, majd rám nézett. – Nagyon el vagy gondolkodva.

- Igazság szerint nagyon kikészített az utóbbi időszak, és valahogy úgy érzem, minden erre a napra jött össze – mondtam. – Hányingerem van az emberektől, és ez nem éppen jó előjel azelőtt, hogy nemsokára közönség előtt kellene énekelnem.

- Mondd el, hogy mi a baj, beszéld ki magadból, hátha elmúlik – mondta Zoe.

- Majd összeszedem magam… - mondtam.

- De attól még elmondhatod, érdekel, hogy miért vagy ennyire kikészülve – győzködött tovább.

- Jó, kezdjük a Milnerekkel… Kirúgtak a Lost Wordsből, mert nem akartak komolyan foglalkozni a zenével, erre meg attól a sráctól tudtam meg, hogy ők is indulnak ma este, akivel ott beszélgettem az előtérben.

- Hm, ez kemény… - mormogta Zoe.

- Hát, igen – bólintottam. – Mondjuk így utólag nézve jobb így, mert Bradék sokkal normálisabbak, az ikrek időnként ragasztót szívtak zacskóból, meg füveztek is, és még ki tudja, mit csináltak… Néha rossz volt úgy próbálni, hogy be voltak szívva.

- Egyébként Dave is drogozik, csak múltkor nem akartam neked mondani – mondta Zoe. – Majd nézd meg a szúrásokat a karján.

- Ne már… - mondtam elborzadva. – Milyen kibaszott világban élünk, ahol az ilyen emberekre büszke valaki, hogy zenetanár lesz? Majd ő lesz a tanítványok dílere. Most már legszívesebben Sam pofájába ordítanám Dave hülyeségeit, de megvárom, amíg magától rájön, annál nagyobb lesz majd a meglepetés.

- Mia, ne foglalkozz ezekkel az emberekkel, nem érdemlik meg.

- Tudom, csak én sosem csináltam ilyeneket, próbáltam mindenkihez egyenes lenni, és mégis engem kerültek el az emberek.

- De én sosem kerültelek el – mondta Zoe. – Különben is, pont ez volt a baj, hogy mindig kimondtad, amit gondoltál, az emberek nem szeretik hallani az igazat.

- Nem is mindig mondtam ki – mondtam. – Nem lehet teljes mértékben őszintének lenni, ha tényleg mindig kimondanám, hogy mit gondolok, már rég kirúgtak volna az iskolából a tanárok inzultálása miatt.

- Jó, az egész más dolog – mondta Zoe. – Ha érdekel a véleményem, te csinálod jól, sosem bántottál meg senkit öncélúan, mindig csak akkor szóltál be valakinek, ha előtte téged piszkáltak. Tényleg próbáltál mindenkihez normális lenni, az már az ő hibájuk, ha félreismertek téged.

- Igen, az ő hibájuk, mégis nekem fáj az igazságtalanság – mondtam.

- Ne idegesítsd már magad ezen, szép lassan majd kinyílik a csipája annak a Samnek is, meg talán Megan barátnőd is rájön, hogy mégsem olyan nagy a szerelem a csávójával, mint most gondolja. De ha nem, akkor is szard le magasról, idiótákkal vagyunk körülvéve, meg kell tanulnunk együtt élni velük.

Egy darabig hallgattunk, én csak bámultam előre a semmibe, próbáltam „feldolgozni”, hogy Dave belém kötött, hogy szúrja magát, hogy az ikrek hazudtak nekem… Aztán megkérdeztem Zoetól:

- Neked miért van szükséged drogra?

- Nincs rá szükségem, a fű nem okoz függőséget – mondta. – Mást nem próbáltam ki. A füvet is csak akkor, ha valami nagyon szarul esett az életben.

- Ez az egész teljesen elhülyíti az embereket – mondtam. – Úgy tudom, Dave nem csinált ilyet, amíg együtt voltunk, de egy ilyen agresszív embernek még inkább árt… nem értem, miért akarja mindenki kihozni magából a legsötétebb énjét.

- Meg kell ismerni magadat, néha el kell menni a legvégsőkig – mondta Zoe. – Meg kell tudni, mi az, ami még belefér, és mi az, ami nem.

- És ezt anélkül nem lehet tudni, mielőtt kipróbáltad volna? – néztem rá.

- Nem, mert ki kell próbálni ahhoz, hogy eldönts, tetszik-e. Legalábbis nálam így működik. Ha eléd raknak valami kaját, kívülről nem tudod eldönteni, hogy jó-e vagy sem.

- Igen, de ha körbenézek, és látom, hogy mindenki hány tőle, akkor nem fogom megtenni – mondtam.

- Te túl okos vagy – sóhajtott Zoe. – Nem kell ennyit gondolkodni, csak csinálni kell, és kész.

- Ebben nem értek egyet veled… - mondtam. – Tudom, hogy nekem nincs szükségem drogokra, szövegírásnál is érzem, hogy milyen sok fantáziakép csapong az agyamban, meg mennyi ötletem van… ha drogoznék, szétrobbanna a fejem.

- Jó neked – mondta Zoe. – George mindig be volt állva próbák alatt, szöveget sem tudott úgy írni, hogy ne lett volna beszívva. Amikor nem volt benne valami cucc, képtelen volt bármit is alkotni.

- Sose akarok idáig süllyedni – mondtam.

- Ne is tedd. Szerintem George ide is úgy jön, hogy be lesz állva… nem akarok vele találkozni, egy állat lett belőle – mondta szomorúan, láttam, hogy mennyire elkedvetlenedett ettől a beszélgetéstől.

- Igen, Dave-ből is – mondtam. – De legalább neked is helyén volt az eszed, és lelépsz, amíg nem késő.

- Ha nem hozod ezt a pólót, lehet, hogy sosem tudtam volna kitörni ebből.

- Azért azt nem mondanám, hogy sosem… - mondtam. – Maximum később.

- Hát, nem tudom… Amikor kidobtam őt a házból, végig az volt a fejemben, hogy most, vagy soha… Nem értettem, miért, csak ezt éreztem.

Ezután megint nem szóltunk egymáshoz egy ideig, mindketten elvoltunk a gondolatainkban. Az futott végig az agyamon, hogy milyen furcsa világ ez, tele van mindenféle rosszindulatú, beteg emberrel, én meg próbálok csak a jó dolgokkal foglalkozni, és egyszerűen nem értettem, ők miért nem tesznek ugyanígy, miért kell mindig a balhét keresni. Ennyire unatkoznak az emberek, ennyire nem tudják, hogy jó dolgukban mit kezdjenek magukkal?

Már magam sem tudtam eldönteni, mi ellen lázadok. Az iskola, az ottani emberek nem az én világom, ezt tudtam, aztán a zeneiskolában sem éreztem túl jól magam, és most mondhatni a saját körömet, a vad zenészeket is megvetem. De aztán a Dead Meetingre gondoltam, és rájöttem, hogy rockerből is sokféle van, és mindent két oldalról kell nézni, nem szabad beskatulyázni az embereket.

- És mi van Jayjel? – kérdezte Zoe.

- Inkább hagyjuk… - mondtam. – Ez a másik furcsa dolog, ami ma történt velem.

- Miért, mi történt? – kérdezte kíváncsian, tudtam, hogy addig nem hagy békén, amíg el nem mondom neki.

- Igazából semmi, csak küldött egy SMS-t, de én már ebből is olyan nagy ügyet csináltam, mintha nem is tudom, mi történt volna… Egyszerűen csak rosszul esik minden, ami rá emlékeztet, mert nagyon szeretem, és erre csak ma jöttem rá igazán… az SMS miatt – mondtam. – Annyira szeretném, hogy újra együtt legyünk, de sajnos nem lehet, és mégis írogat nekem…

- Hát gyere velem New Yorkba, aztán találkozol vele – mondta Zoe.

- Ezt már egyszer megbeszéltük, nem megyek innen sehova – mondtam.

- És ha utolsók lesztek ma este, akkor sem jössz? – kérdezte.

- Hát, ha ez a sok drogos lenyom minket, akkor végül is már nekem mindegy, mit kezdek magammal – mondtam. – Akkor lehet, hogy tényleg elmegyek, de szerintem ez nem oldana meg semmit.

- Na jó, erre majd még visszatérünk, de szerintem úgysem lesztek utolsók – mosolygott Zoe.

- Merem remélni – mondtam.

- Úgy látom, nem nagyon vagy bezsongva a ma este miatt – mondta Zoe.

- Majd ha ott leszek a színpadon, minden más lesz… - mondtam.

- Neked nem kell ráhangolódni ezekre a dolgokra? – kérdezte.

- Nem, mert akkor túlidegeskedem. Az egyik srác, Brad is tiszta ideg, aztán ott van az az Aaron, már azt kezdte ecsetelni, hogy mennyire be van tojva. Jobb is, hogy nem gondolok rá, majd ha énekelni kell, úgyis menni fog – mondtam.

- Ez a beszéd. Majd az első sorban fogok csápolni – mosolygott.

- Jól van – mosolyodtam el én is. – Egyébként köszi, hogy meghallgattál, ha most nem lennél itt, lehet, hogy még jobban ki lennék készülve.

- Örülök, hogy segíthettem – mondta Zoe. – Ha még valami nyomja a lelkedet, mondd csak el.

- Más már nem nagyon van. Mondjuk, annak nem örülök, hogy elmész, de tudom, hogy neked így lesz a legjobb – mondtam.

- Igen, tényleg nem tudnék itt maradni – mondta. – Ez az egész város George-ra emlékeztet.

Ezután Nirvanát hallgattunk a kocsi rádióján, nem nagyon beszélgettünk, majd Zoe megszólalt:

- Olyan jó ez a zene, van értelme, nem csak valami hülye herélt csávó vartyog egy tök értelmetlen pop szart – mondta. - Akik a semmitmondó szar zenéket hallgatják, azokat mind megfognám, és beledobnám őket az első emésztőgödörbe.

- Jaj, Zoe, nem tudod megváltani a világot – mondtam. - Az egyetlen dolog, amit tehetsz, hogy te magad alkotsz valami olyat, ami talán időtálló, és elgondolkodtató dolgokról szól, ezután meg már úgyis a közönség dönt.

- Mia, olyan bölcs lettél... - mosolyodott el Zoe.

- Igyekszem – mosolyogtam én is.

Közben azért néztem az időt, hat körül elindultunk vissza, a bejáratnál elváltunk, Zoe még maradt elszívni egy cigit, én meg bementem megkeresni a srácokat. Az előtérben összefutottam anyámmal, éppen telefonált valakivel, odamentem hozzá, megvártam, amíg leteszi.

- Oh, Mia, azt hittem, már rég készülődtök… - mondta anya.

- Nem, igaz, hogy fél óra múlva kezdődik, de mi csak tizenegyedikek leszünk, úgyhogy ráérünk – mondtam.

- Jól van, sok sikert, biztos jók lesztek – mondta, azzal megpaskolta a vállamat.

- Hát, meglátjuk… - mondtam.

- Olyan szomorúnak tűnsz… - nézett rám anya.

- Nem vagyok szomorú, csak gondolkodtam pár dolgon… - mondtam, az órámra néztem, láttam, hogy van még kb. tíz percem, mielőtt meg kéne jelennem az öltözőben. – Nem megyünk ki? Szeretnék kérdezni valamit.

- Jól van, menjünk – mondta egy kicsit meglepetten, hiszen szinte sosem szoktunk komoly dolgokról beszélgetni.

Kimentünk az épület elé, ott Zoe azonnal észrevett minket.

- Jó napot, Mrs. Henneberg… - mondta. – Nem is tudtam, hogy tetszik jönni.

- Zoe, már mondtam, hogy nyugodtan szólíts Laurának… - mosolygott anya elnézően. – És igen, eljöttem, kíváncsi vagyok, Mia mit produkál.

- Majd ülhetnénk egymás mellé, én is csak miatta vagyok itt – mondta Zoe.

- Jól van… - bólintott anya. – Na, mindjárt jövünk – mondta, azzal odamentünk a kocsihoz.

Én háttal az ajtónak támaszkodtam, anya várakozóan nézett rám.

- Na, mondd, mi van – mondta,

- Azt sem tudom, hol kezdjem… - mondtam. – Már napok óta nem vagyok túl jól, és talán most túlságosan sebezhető vagyok, ezért minden olyan nagy dolognak tűnik, ami itt történik… Mindenki, akivel találkoztam, kivéve talán Zoet, elég negatív hatással volt rám. Valahogy úgy érzem, mintha minden romlott lenne, és ez elég rossz, mert tudom, hogy ez valamilyen szinten normális, és hogy én vagyok túl naiv, de akkor is meglepő, hogy mit művelnek az emberek magukkal és másokkal.

Anya szemöldök ráncolva hallgatta okfejtésemet.

- Miért, konkrétan mik történtek? – kérdezte.

- Például az exbarátom, David drogozik – mondtam. – A viselkedése még kötekedőbb lett, mint azelőtt, egy igazi bunkó lett belőle, pedig ha azt nézzük, tényleg jó zenész, és kár érte.

- Jaj, Mia, nem kell mindenkit észrevenni – mondta anya. – Egyszerűen elkerülöd, nem gondolsz rá, és kész, mindenki csessze el úgy magát, ahogy akarja.

- Igen, csak elég durva először szembesülni vele – mondtam. – Tudom, hogy az én bandám nem ilyen, de például az előző együttesben a két srác is szívott néha.

- Ezt nem is tudtam – mondta anya. – Na, és mit szeretnél kérdezni?

- Ja, hát igazából csak csodálkozom, hogy tényleg nem zártatok be engem a szobába, és nem féltettetek attól, hogy esetleg én is ilyesmibe keveredek – mondtam.

- Hát, Mia, természetesen féltettelek, de azt a saját példámból is tudtam, hogy tiltani nem szabad az embert semmitől, mert a tiltás hatására egy teljesen torz világkép alakul ki a fejében, tévesen ítéli meg, hogy mit szeretne, mert mindig arra vágyakozik, amit nem szabad megtenni. Úgy gondoltam, amíg nem azt látom, hogy baromságokkal foglalkozol, addig nem szólok bele abba, hogy mit csinálsz. Nekem úgy tűnt, hogy neked az éneklés a legfontosabb, és ezt soha nem helytelenítettem. Mivel mindig együttesekben énekeltél, az már magában hordozta azt a veszélyt, hogy megismerkedsz olyan emberekkel, akik nincsenek rád jó hatással, de hát ezt csak te magad tudod kivédeni, senki más. És magadtól kell rájönnöd arra, hogy mi a helyes, ezt a kívülálló sosem tudja megmondani, még akkor sem, ha ez az ember az anyád, aki szeret téged.

- Értem – bólintottam. – Én mindig is hálás voltam azért, hogy békén hagytatok, csak most, ahogy így körülnéztem, átfutott az agyamon, hogy én is itt tarthatnék, és hogy ti ettől sosem féltettetek-e.

- Na, azért én rajtad tartottam a szememet, ne félj… - mondta anya. – És mindig szóltam, ha valami nem tetszett, azért ezt ismerd be.

- Jó, igaz – mondtam. – És emlékszem, amikor kicsi voltam, elmondtál egy csomó mindent.

- Igen, hogyha elmész bulizni, ne igyál bele semmibe, bármivel is kínálnak, stb… - bólintott anya. – Mia, te semmi olyat nem csináltál, ami rossz lett volna, tudtam, hogy szándékosan nem kevernéd magadat bajba, nekem mindig is úgy tűnt, hogy te inkább a nyugalmat keresed.

- Igen, ez így van – mondtam.

- De hidd el, ha lett volna bármi, ami szúrja a szemem, azonnal szóltam volna. Az nem bűn, hogy valaki egy kicsit más, mint a többi ember, tehát nem szeret iskolába járni, másfajta zenét szeret, máshogy öltözködik… Apád valamennyivel jobban aggódott, de ő is pont ezt szerette meg bennem annak idején, hogy nem voltam átlagos, tehát sikerült megnyugtatnom, hogy nincs veled semmi baj. Sőt, én örülök, hogy ennyire megállsz a saját lábadon, és küzdesz azért, hogy elérd, amit szeretnél.

Elmosolyodtam.

- Ezt nem is gondoltam volna – mondtam. – Nem sok anya gondolkodik így a gyerekével kapcsolatban, mint te.

- Hát tudom, de én sosem úgy gondolkodtam, mint az átlagemberek – mosolygott ő is.

Ekkor feltűntek Bradék, nyilván visszaértek a sörözésből, idejöttek hozzánk. Bemutattam őket anyának, mindannyian nagyon örültek a találkozásnak, a srácoknak már nagyon jó kedvük volt az elfogyasztott alkoholmennyiség miatt.

Elindultunk be, az előtérben még Zoet is bemutattam a bandának, teljesen el voltak hűlve, hogy Dead Meetinges pólót visel, meg is dicsértek engem, hogy bővítem a rajongótáborunkat.

Ezután anya és Zoe sok sikert kívántak nekünk, majd elindultak be, mi meg az öltöző felé vettük az irányt.

- Jófej anyád van – mondta Will. – Az enyém csak a kocsmában ül, és mossa a poharakat apámmal.

- De legalább dolgozik a kocsmában – mosolyogtam.

- Jó, igaz, de akkor is jófej anyád van – mondta Will.

- Köszönöm… - mondtam.

- Ja, és az a csaj is egész jó bőr volt, jó volt a segge… - mondta Adam.

- Hát, ezt inkább neki mondd meg – mondtam.

- Adam, neked véletlenül nincs barátnőd? – kérdezte Brad.

- Jól van, de nem vakultam meg – mondta Adam.

Odaértünk az öltözőhöz, mondták a srácok, hogy előbb ők öltöznének át, aztán én készülődjek nyugodtan, ameddig csak szeretném, de ez nem tarthat tovább tizenöt percnél.

Vártam a folyosón öt percet, amíg körülbelül átvettek egy pólót, majd kijöttek és átengedték nekem az öltözőt, addig kivitték a szintetizátoromat, mondták, hogy a színpad mögött találkozunk.

Az öltöző így már mégsem tűnt annyira kicsinek, hogy nem kellett a srácokkal együtt nyomorogni benne, gyorsan átvettem a „szokásos” fellépő ruhámat, a fekete szoknyát és a piros felsőt, majd megcsináltam a hajamat, és kifestettem a szememet.

Még utoljára belenéztem a tükörbe, megállapítottam, hogy elfogadhatóan nézek ki, így elindultam a színpadhoz megkeresni a srácokat. Már elkezdődött maga az esemény, egy zenekar már nagyban játszott, a tömeg is nagy volt, alig tudtam oldalt eljutni a színpadhoz. A színfalak mögött pár együttes már felsorakozott, megtaláltam Bradet és Willt, odamentem hozzájuk. Brad arca falfehér volt, Will idegesen rágózott.

- Na, hányan mentek már le? – kérdeztem.

- Ketten, ez a harmadik – mondta Will.

- Szóval még hét, és mi jövünk – tette hozzá Brad.

- És Adam hol van? – kérdeztem.

- Ment kémkedni – mondta Will. – Nagyon érdekli, hogy a többi banda hogy szerepel.

- Értem – bólintottam.

- Pedig inkább lenne itt az a hülye, a végén az lesz, hogy mi jövünk, és még mindig nincs itt – mondta Brad idegesen.

- Jaj, vissza fog jönni – mondta Will.

- Ja, amúgy itt az öltöző kulcs… - mondta, azzal odaadtam Bradnek.

- Kösz – mondta, majd rám nézett: - És te hogy érzed magad?

- Már kezdek egy kicsit félni – mondtam. – Elég sokan vannak kint, sosem énekeltem még ennyi ember előtt.

- De ne cseszd el, jó? – kérte Brad.

- Nem fogom elcseszni – mosolyogtam rá biztatóan.

Igazából tartottam egy kicsit ettől a fellépéstől, de ezt most eszem ágában sem volt kimutatni, tekintetbe véve, hogy Brad mennyire be van tojva. Pedig inkább neki kéne támogatni a csapatot… Lehet, hogy egy nap majd én leszek a „frontember”.

Már csak három banda volt hátra előttünk, amikor megérkezett Adam, mi addig szinte csak a körmünket rágtuk.

- Na, milyenek voltak? – kapta fel a fejét Brad. – Mit mondott a zsűri? Hogy tetszett a közönségnek?

- Nyugi már, egyszerre csak egyet kérdezz… - mondta Adam.

- Na, mondjad már… - sürgette Brad.

- Hát, szerintem senki nem volt annyira jó – mondta Adam. – A zsűri agyon dicsért egy bandát, akik tök átlag zenét játszottak, a zsűriből az öreg rocker csávó meg allergiás az olyan szövegekre, amiknek depresszív hatása van, és ezt mindig szóvá is tette.

- Hát kapja be – mondta Brad. – A rossz dolgokról is beszélni kell.

- Biztos kapunk majd hideget-meleget – mondta Adam. – A szövegért biztosan le fognak minket baszni.

- Nem érdekel, ha annyira okoskodik, írjon jobbat – mondtam.

- Ez a beszéd… - mondta Brad. – Ha bármiben is kritizálnak minket, csináljanak jobbat, baszd meg.

- Jó, de az öreg véleménye is meghatározó lesz – mondta Adam.

- Igen, és most írjuk át a szöveget tizenöt perc alatt? – kérdezte Brad. – Látod, seggfejkém, ezért nem kellett volna kimenned, csak hozod itt a rossz híreket, és mindenkit felidegesítesz vele.

- Már mindegy… Na, csak kerüljünk sorra, aztán utána gyomorideg nélkül nézhetjük a többi szerencsétlent – mondta Adam.

- Így van – mondta Will. – És volt olyan banda, amiben volt csaj?

- Nem… - mondta Adam. – Bár az egyik tagról végül is nem tudtam eldönteni, hogy miféle.

Ezen mindannyian elmosolyodtunk, majd tovább toporogtunk idegesen, míg végre elérkezett a nagy pillanat, amikor fel kellett mennünk a színpadra. Brad és Adam felkapták a szintetizátort, és elindultunk felfelé. Hatalmas tömeggel találtuk szemben magunkat, éreztem, hogy az izgalomtól hevesen kezd verni a szívem.

A zsűri a legelső sorban ült egy hosszú asztalnál, de nem tudtuk őket szemügyre venni, mert egyelőre a hangszereinkkel voltunk elfoglalva, én bedugtam az erősítőbe a szintetizátort, Adam meg a basszusgitárt, Brad helyet foglalt a doboknál, Adam meg hozott egy mikrofont a gitárjához.

- Sziasztok, mutatkozzatok be – kérte az egyik zsűritag, felnéztem, egy öltönyös, negyven év körüli férfi volt, nyilván ő volt a kiadó vezetője.

Én beleszóltam a mikrofonba.

- Sziasztok, mi vagyunk a Dead Meeting, és az „Endless Fight” című számot fogjuk előadni.

- Csapjatok bele! – szólt az öreg rocker zsűritag.

Én Bradre néztem, ő bólintott, hogy kezdhetjük, Adam biztatóan rám kacsintott, majd Brad háromszor összeütötte a két dobverőt, és belekezdtünk a dalba.

Leütöttem az első pár szólamot a szintetizátoron, mögöttem is felcsendült a jól ismert zene, majd elkezdtem énekelni.

„I can see white stars in the night

And I see black stars in the light

Places were empty like my eyes

No one knows where the sun shines

I don’t know anymore

How to start, how to find

There’s no sense anymore

Stuck in this fight

They don’t see what’s hidden there

They only believe what is seen

It was never enough there

’cause they don’t know what it means

I don’t know anymore

How to start, how to find

There’s no sense anymore

Stuck in this fight

I don’t know anymore

How to start, how to find

There’s no sense anymore

Bring myself down”

Végig szinte semmit sem érzékeltem a külvilágból, annyira belefeledkeztem a dalba, végre úgy éreztem, ez tényleg a mi dalunk, rólunk szól, és minden más mellékes. Amikor abbahagytuk, csak akkor láttam, hogy tetszett a közönségnek, felállva tapsoltak, kiabáltak.

A srácok is előrejöttek, szemmel láthatóan nagyon elégedettek voltak a teljesítményünkkel, Brad még meg is ölelt engem, annyira extázisban volt.

A zsűri végül elhallgattatta a közönséget, hogy elmondhassa a véleményét, így már mi is rájuk figyeltünk, nagyon kíváncsi voltam, nekik hogy tetszett.

Először az öltönyös férfi, a kiadóvezető szólalt meg:

- Na, gyerekek, nekem nagyon tetszettetek. Nem tudom, mennyire van esélyetek a végső győzelemre, de ti már nyertetek, mert úgy látom, imádnak titeket… - mutatott hátra a közönségre. – Szóval csak így tovább.

- Köszönjük – mondta Brad.

Az öreg rocker vette át a szót:

- Ma este még nem láttam hasonlót, szerintem ti elég különlegesek vagytok, az énekesnőtök hangja is nagyon különleges, nem is értem, hol bujkáltatok eddig… Jók vagytok – mondta.

Mi megköszöntük, majd összenéztünk a srácokkal, hogy nem is mondott semmi rosszat a szövegre, de aztán következett a harmadik zsűritag, az énekes véleménye:

- Igen, a csajnak tényleg jó hangja van, persze ez nem azt jelenti, hogy nincs hova fejlődnie, de kezdetnek nem rossz – mondta. – Maga a dal is rendben volt, én is azt mondom, hogy nem átlagos.

Az utolsó zsűritag, a menedzser szinte azonnal mondta a véleményét:

- Nagyon jók voltatok, nekem eddig ti tetszettetek a legjobban, minden a helyén volt, a hang, a zene, stb.… Szerintem határozottan ti vagytok az egyik esélyesek.

- Köszönjük szépen – mondta Brad.

- Na, szavazzunk – szólt a menedzser.

Ő mutatta fel először a tábláját. Egy 9-est. Az öreg rocker is 9-est adott, az énekes 8-ast, a menedzser pedig 10-est. Határozottan jó volt, bár tudtuk, hogy ha jön egy másik banda, ami elbűvöli őket, mindegyikük 10-est fog adni, és akkor már elúsztak az esélyeink. Így sem tudtuk, hogy vezetünk-e, vagy sem, de aztán megjelent a sarokban egy kivetítőn a „Dead Meeting”, méghozzá az első helyen, 36 ponttal.

Minden okunk megvolt rá, hogy büszkék legyünk magunkra, és elégedetten jöjjünk le a színpadról. Mire leértünk, már ment is fel a következő banda.

- Ez nagyon nagy volt, mindenki fantasztikus volt, imádlak titeket! – mondta Brad, amikor félrehúzódtunk egy sarokba.

- Igen, kurva jók voltunk – mondta Adam. – Csak nyerjük meg.

- Le van szarva, ha nem nyerünk, szerintem már csak történik valami… - mondta Brad.

- Jaj, nagyon jó lenne – mondtam.

- Hát, Mia, nagyon jól énekeltél, még próbákon sem voltál ilyen jó – mondta Brad.

- Ti is nagyon jók voltatok… - mosolyogtam.

Még körbeudvaroltuk egymást, majd mire lehiggadtunk valamennyire, elindultunk ki, a srácok a barátnőiket keresték, én meg anyát és Zoet, így elváltak az útjaink.