12. fejezet

XII. fejezet

Hétfőn a próba elég nyögvenyelősen ment, úgy láttam a srácokon, hogy mindenkinek rossz kedve volt. Brad végig csak morgott, Will szinte egy szót sem szólt, és még Adam sem poénkodott. Nem értettem, mi volt velük, Bradet még megértettem, de Adam és Will rejtély volt a számomra.

Kedden is hasonlóan bénán mentek a dolgok, én többször elrontottam a szöveget, Brad az idegösszeomlás határán volt, Adam és Will meg meg sem mertek szólalni. Végül Adam kinyögte, hogy már nyolckor le akar lépni, mert a barátnőjének szülinapja van, és együtt akarnak bulizni. Hívott minket is, Will ment vele, Brad megköszönte, de nem akart menni, én szintén nem mentem.

Adam és Will leléptek, mentem volna én is haza, de Brad így szólt:

- Szeretnék beszélni veled.

- Miről van szó? – kérdeztem.

- Menjünk ki, nincs kedvem itt bent aszalódni… - mondta, azzal kimentünk és leültünk a ház előtti lépcsőre.

Brad rágyújtott egy cigire, megkérdezte, én kérek-e, mondtam, hogy nem, majd elkezdett faggatni:

- Hogy vagy? – nézett rám, tudtam, Jayre érti a dolgot.

- Voltam már jobban is – mondtam.

- Tudom, hogy most nagyon szar neked, de nem szeretném elcseszni a tehetségkutatót, nem tudom, hogy ez most mennyire fontos neked, de szeretném, ha egy kicsit összeszednéd magad.

- Fontos nekem, természetesen – mondtam. – Csak rossz az időzítés.

- Ez mindig így van, van, amikor minden összejön – mondta Brad.

- Hát igen… - mondtam.

- Amúgy ő is nagyon beléd volt zúgva, én is elszomorodtam, hogy el kellett válnotok egymástól, jók voltatok együtt, mintha mindketten megtaláltátok volna, ami hiányzott – mondta Brad.

- Azt szeretnéd, hogy még inkább elkedvetlenedjek? – kérdeztem.

- Nem, csak elmondanám, én mit tapasztaltam. Azt hittem, vele fogsz menni, de Jay ezt mondta nekem: „Titeket választott.” Nem is értettem.

- Mit nem értettél rajta? – kérdeztem.

- Hát, hogy hogy tudtál nem az érzelmekre hallgatni.

- Ja, szóval baj, hogy ittmaradtam? – kérdeztem.

- Dehogy baj, én nem erről beszélek. Azt próbálom mondani, hogy csodálkozom, hogy nem vagy egy szentimentális kis picsa, aki csak fut a farok után, és nem gondolkodik, nem gondol a jövőjére. Te jóval érettebb vagy az összes kiscsajnál, akit a korosztályodból ismerek.

- Ezzel nem mondtál újat – mondtam.

- Ja, végül is, amikor olvastam a szövegeidet, már látszott.

- De ez nem azt jelenti, hogy nem szeretem Jayt – tettem hozzá.

- Persze, én ne tudnám ezt… - sóhajtott. – Egyébként meg kell mondjam, sajnálom, hogy nem akartalak elengedni Jay fellépésére, amikor itt voltak Denverben. Minden pillanatot ki kell használni, ami csak adódik az életben.

- Milyen filozofikus lettél… - mosolyodtam el. – Erre úgy jöttél rá, hogy elment Jay?

- Részben – mondta. – Meg tényleg sajnáltam, hogy szétmentetek, önzőségnek tűnik, hogy sajnáltam tőletek azt a kevés időt.

- Most már mindegy – vontam vállat. – Írt neked, hogy hogy érzi magát? – kérdeztem meg, pedig nem akartam.

- Persze, beszéltünk, mondjuk rá, hogy jól van, lefoglalják a dolgok. Amúgy ő is rólad kérdezgetett – mondta Brad.

- Igen, mit? – kérdeztem.

- Jaj, hát hívjátok fel egymást, ha annyira beszélgetni akartok, ne engem használjatok szócsőnek – mondta.

- Nem akarunk beszélgetni – mondtam.

- Nem, persze… - hagyta rám Brad. – Szóval akkor továbbra is komolyan veszed az együttest?

- Persze, és tényleg igyekszem a legjobbat kihozni magamból szombaton – mondtam.

- Jó, de azért ne erőltesd túl se a dolgot – mondta.

- Kérdezhetek valamit? - néztem rá.

- Már kérdeztél – mosolygott. – Persze, nyögd ki…

- Ti miért vagytok letörve? Nem titeket hagytak ott… - mondtam.

- Jogos kérdés. Az a helyzet, hogy adódott egy kis problémám, a srácok meg elég szolidárisak velem, így nem akarnak cseszegetni. Most, hogy Jay elment, a barátnőm, Becky mindenáron szeretne ideköltözni, hogy éljünk együtt, viszont én nem rajongok ezért az ötletért. És ő teljesen félreértelmezte ezt, azt hiszi, hogy nem szeretem, pedig nem erről van szó, mindenesetre most választás elé állított, hogy vagy a költözés, vagy szakítás.

- Ez komoly? – kérdeztem csodálkozva.

- Úgy tűnik… - mondta. – Két éve együtt vagyunk, úgy érzi, itt az ideje, hogy előrelépjen valamit a kapcsolatunk. Én, bevallom őszintén, nem érzem még késznek magam az összeköltözésre, én szeretek nőmentesen élni, nem hiányzik, hogy mindig ordibáljon velem, amikor széthagyom a cuccaimat. Na, szóval nem szeretem, ha dirigálnak nekem, ez a helyzet. De ettől még szeretem őt, csak ő nem képes felfogni.

- Elég önző lehet – mondtam.

- Kicsoda, Becky? – kérdezte.

- Igen, mert mindenáron kitart valami mellett, ami csak neki lenne jó, és nem próbálja meg megérteni a te álláspontodat. Szerintem normális esetben így kéne tennie, de lehet, hogy csak nekem vannak ilyen furcsa illúzióim.

- Nem, jól látod, nem szabad a másikat feleslegesen basztatni. Jaynek szerencséje lett volna veled – mondta.

- Jaj, hagyjuk Jayt… - mondtam.

- Beszélhetünk még róla, ha szeretnél – mondta Brad. – Előadhatsz nekem egy jó kis csajos nyávogást.

- Nem, köszi – mondtam. – Sőt, inkább hazamennék, ha nem haragszol.

- Dehogy haragszom – mondta.

- Amúgy meg ha nem ért meg téged a csaj, akkor ne sajnáld… - tettem még hozzá.

- Persze, fejben tudja jól az ember, de azért ez bonyolultabb.

- Ez igaz – mondtam. – Úgy érzem, ez sosem lesz könnyű.

- Hát, nem lesz, Mia… - bólintott Brad.

- Jaj, de jó – mosolyogtam.

- Még egy utolsó kérdés, aztán mehetsz... - mondta Brad. - Nem próbáltál meg dalszöveget írni, hogy egy kicsit enyhítsd a rossz érzéseidet?

- Nem, ez most nem működik – mondtam. - Majd ha jobban leszek, akkor talán fog menni a szövegírás.

- Értem, hát ezt te érzed... - mondta.

- Na jól van, akkor holnap ugyanitt – mondtam, azzal felálltam.

- Bizony, aztán a tehetségkutatóra hibátlan lesz a dal – mondta Brad, azzal elnyomta a cigit a lépcső kövén, majd ő is felállt. – Jó éjt!

- Jó éjt, Brad! – köszöntem, majd elindultam haza.

***

Otthon még mindenki ébren volt, de természetesen nem volt kedvem beszélgetni senkivel, így felmentem a szobámba. Még csak kilenc óra volt, nem akartam lefeküdni, mert tudtam, hogy még úgysem tudnék elaludni, viszont mást sem volt kedvem csinálni.

A telefonomra néztem, szerettem volna írni Jaynek egy SMS-t, hogy mi van vele, jól van-e… De aztán eszembe jutott, hogy én nem akartam tartani vele a kapcsolatot, nem lenne túl igazságos vele szemben, ha én kezdeném el üzenetekkel bombázni. Meg az is lehet, hogy már nem is érdeklem őt…

Nagyon hiányzott nekem. Sosem voltam ennyire szomorú senki miatt, sosem sajnáltam még ennyire, hogy valaminek vége szakadt. Eddig, ha valakivel már nem beszéltem többet, az abból adódott, hogy megromlott a viszonyunk, viszont Jaynél szó sem volt ilyesmiről. Nagyon hiányzott, hogy megöleljen, jókedvre derítsen az egyébként vidám jellemével, hogy érezzem, itt van mellettem.

Amikor próbára mentem, mindig szívesen voltam Bradnél, mert tudtam, hogy Jay is itt lakik, és most valahogy még a háznak is szomorú hangulata lett, hogy ő már nem élt ott.

Úgy éreztem beragadtam ebbe a se nem jó, se nem rossz állapotba. Tudtam, hogy nincs rossz helyzetem, hiszen ott van a banda, a zene, ami nélkül el sem tudom képzelni az életemet, de jó lett volna, ha Jay része a mindennapjaimnak, és én is részt veszek az ő életében.

Zoe tényleg jól csinálja, mint mondta, felépített egy álomvilágot, ahol senki sem bánthatja. Lehet, hogy sokan hülyének nézik emiatt, de neki van igaza, a lényeg, hogy az ember lelke ne sérüljön, az már mindegy, hogy ezt mivel sikerül elérnie. Még az én lelkemben is maradtak érintetlen részek, amit Jay nem látott, ami csak az enyém, és örültem, hogy ezt meg tudtam őrizni magamnak, ez ad reményt a további boldogulásomhoz.

Gondoltam, írok valamit, de aztán nem volt kedvem, este tizenegyig gépeztem, utána lefeküdtem aludni.

***

Csütörtökön már minden jól ment a próbán, Brad és én is visszaálltunk a normális ütembe, így minden ugyanolyan jól haladt, mint azelőtt. Szinte már csak az „Endless Fight”-ot tökéletesítettük, amivel szombaton fellépünk a tehetségkutatón, mindannyian meg voltunk elégedve az eredménnyel. Próba után még maradtunk beszélgetni egy kicsit, Bradnek voltak információi a szombattal kapcsolatban.

- Mi körülbelül tizedikként fogunk fellépni a negyvenből, szerintem ez elég jó, mivel az elején vagyunk.

- Negyven induló lesz? – kérdezte Adam.

- Igen, Adam, gondolhatod, hogy nem poénból mondtam - mondta Brad.

- Valahogy kevésnek tűnik, csak negyven banda van Denverben? – kérdeztem.

- Mia, ez meghatározott műfaj, csak alternatív rockra leszűkítve, és vannak bizonyos feltételek, kik indulhatnak – mondta Brad.

- Mik ezek a feltételek? – kérdezte Adam, de érződött, hogy csak Bradet akarja tesztelni, hogy tudja-e valójában a választ.

- Rendes tőled, hogy megkérdezted, Adam… - morogta Brad. – Például csak olyan banda indulhat, akik még nem adtak ki lemezt, és a Facebookon kevesebb, mint kétezren lájkolták őket.

- Ez is egy feltétel? – kérdeztem csodálkozva.

- Igen, gondolom nem akartak túlságosan ismert bandákat – mondta Brad.

- Ez egy akkora hülyeség… ennyi erővel kitörölhetik az összes rajongójukat a Facebookról – mondta Will.

- Ja, de ki tenne ilyet? – kérdezte Brad.

- Bárki – mondta Will. – Az indulás érdekében mindent.

- Ugyan már… - legyintett Brad. – A többségnek nincs annyi esze, hogy ezt kitalálja.

- És akinek nincs Facebookja? – kérdeztem.

- Olyan nincs, Mia… - mondta Brad.

- Miért, nekünk van? – kérdeztem.

- Persze, hát nem tudtál róla? – csodálkoztak a srácok.

- Na, megnézem… - mondtam, azzal elővettem a telefonomat, kb. egy hónap után beléptem a Facebook oldalamra.

Sok értesítőt nem kaptam, de láttam, hogy Bradék már ezer éve ismerősnek jelöltek, most visszajelöltem őket, majd rákerestem a Dead Meetingre.

- Elég gáz, tudjuk, mielőtt még kifakadnál… - mondta Brad.

- Na, Braddy, még mik a feltételek az induláshoz? – érdeklődött Adam.

Közben megtaláltam a banda Facebook oldalát, csak két kép volt fent, egy homályos régi csapatkép, még egy fiú énekessel, és még Will gitárja volt lefényképezve. „124 ember kedveli ezt” – állt a bal oldalon. Hát, nem sok.

Közben Brad válaszolt Adamnek:

- A tizennyolc éves kor is ki volt kötve – mondta.

- Akkor épphogy benne vagyok… - néztem fel.

- Bejuttattunk volna… - legyintett Adam. – Na, megnézted?

- Igen, hát, ez nagyon gyászos. A tehetségkutató után majd gondozásba veszem ezt az oldalt… ez a kevés 124 ember még mindig azt hiszi, hogy pasi az énekes – mondtam.

- Ja, az még az előző előtti csávó – nézett bele Brad a telefonomba.

- Na, akkor tényleg itt az ideje, hogy megreformáljuk ezt az oldalt – mondtam. – És majd kéne csapatlogót is tervezni.

- Hajrá… Ilyenekre csak neked van affinitásod – mondta Adam. – Majd ha jól megy a bolt, felveszünk valakit, aki intézi a Facebookunkat és csinál rólunk képeket, meg ilyesmi…

- Na, ja… - mondta Brad. – Bár megkérhetjük azt a gizda Robby gyereket, hogy jöjjön el, és csináljon rólunk képeket – mondta Willnek címezve.

- Az Bobby, nem Robby – javította ki Will. – Elhívhatom, szerintem úgyis csak otthon üle, és WOW-ozna.

- Na, ha már itt tartunk, kiket hívtok meg? – kérdezte Adam. – Persze barátnőkön kívül.

Eltettem a telefonomat, a srácok felsorolták a fél baráti körüket, de engem érdekelt volna, hogy vajon Brad barátnője jön-e, hiszen ez nem volt olyan egyértelmű. Végül erre nem tértek ki, megkérdezték tőlem, hogy én kit hozok.

- Anyámat elhívtam… - mondtam.

Csodálkozva bámultak rám.

- És senki mást? – kérdezte Brad.

- Nem, egy barátom, akit meghívtam, más miatt lesz ott, aztán a legjobb barátnőm pasizik, és mellesleg már nem is vagyunk barátok, aztán van még egy csaj, akit szívesen elhívtam volna, de ő is indul egy bandával. Jay meg New Yorkban… - mondtam.

- Nem baj, legalább anyádat megismerjük – mondta Adam biztatóan.

- Hát persze… - mondtam.

- Egyébként meg sok ez a negyven induló, ha azt nézzük, hogy mennyi az esélyünk nyerni – mondta Brad új témába kezdve.

- Ez igaz – bólintott Will. – Hogy lesz eldöntve, hogy ki fog nyerni?

- Négytagú zsűri lesz, felmutatnak egy számot egytől tízig, és majd összesítik az eredményt – mondta Brad.

- De ez olyan hülyeség, szerintem utána kéne pontozni, miután mindenkit meghallgattak – mondta Adam.

- Miért, okos, azt el tudod dönteni, hogy egytől tízig neked mennyire tetszett valami… - mondta Will.

- Hát jó… - vont vállat Adam. – És kik lesznek a zsűrik?

- Az egyik a lemezkiadó vezetője, értelemszerűen nála fogja kiadni a győztes a lemezét. Aztán lesz még egy énekes csávó, aki híresebb itt, Denverben, most nem jut eszembe a neve, de nekem nem túl szimpatikus. Lesz még egy kiöregedett rocker csávó, meg valami üzletember, aki már régóta zenekarokat menedzsel – mondta Brad.

- Jól hangzik… - mondta Adam. – Jó lenne kiadni a lemezt.

- Remélem, erre nem csak akkor van esélyünk, ha nyerünk… - mondta Brad. – Bízom benne, hogy valaki csak felfedez minket, biztos jönnek még további menedzserek és kiadó vezetők.

- Nem tudom, hogy negyvenből mennyire leszünk kiemelkedők – mondta Will.

- Ne hülyéskedj már, nagyon jó a dal, Mia az eddig legjobb énekesünk, mi meg amúgy is jók vagyunk… - mondta Brad.

- Hát az, hogy Mia a legjobb énekesünk, nem nagy dicsőség ezek után a bénák után – mondta Adam.

- Jó, akkor hogy te is megértsd: Mia százszor jobb, mint az előzőek együtt – morogta Brad.

- Na, ez már valami… - vigyorgott Adam.

Még beszélgettünk egy kicsit jelentéktelenebb dolgokról, majd elindultunk haza. A buszon ülve azon gondolkodtam, hogy vajon mennyi esélyünk van nyerni. Jó lenne, ha ezután végre beindulnának az események, és szeptembertől csak a bandával kellene foglalkozni, megélnénk a fellépésekből, nem kellene elmenni külön dolgozni. Nem volt bajom más munkával, de valahogy úgy tekintettem rájuk, mint az iskolára, a szükséges rosszra, ami elveszi az időmet a zenétől.

Ezután belegondoltam, hogy csakugyan anyám az egyetlen ember, aki eljön a fellépésemre, és ez mit ne mondjak, elég furcsának tűnhet. De aztán rájöttem, hogy nem nekem kell szégyenkeznem amiatt, hogy az emberek nem kíváncsiak rám, én mindenkinek csak az igazat mondtam, sosem vetítettem úgy, mint Megan, és Samet sem én pattintottam le. Próbáltam velük rendes lenni, de nekik mások fontosabbak voltak.

Zoe meg nagyon nehéz eset. Jó vele beszélgetni, de nem tudok azonosulni a nézeteivel. Az egyetlen igaz barátom a zene volt. Nagyon magányosan hangzik, de csak ez volt, ami mindig is végigkísérte az életemet, és sosem hagyott cserben. Emberekben nem lehet bízni, mint ahogy rám sem lehet mindig számítani, mert akárhogy nézzük, mindenkinek önmaga érdekei a legfontosabbak. A szeretet sem egy önzetlen érzelem, csak addig teszünk meg bármit a másikért, amíg szeretjük, és miután a saját érzéseink megváltoznak, nem fogunk a másik kedvéért ugyanúgy viselkedni, mint azelőtt.

Ezek miatt sem úgy tekintettem Jayre, mint aki nélkül nem tudok élni. Nincs is annál rosszabb, hogy úgy kelsz fel, hogy akit szeretsz, nincs melletted, és emiatt értelmetlennek érzed az életedet. Volt már ilyen élményem, amikor Dave megbántott, és nem tudtam, hogyan tovább, de rájöttem, hogy senki sem olyan fontos, hogy úgy érezzem, nincs miért élni.

Amíg van zene, mindig lesz miért élni, és ez nem azt jelenti, hogy képtelen vagyok szeretni, hiszen tényleg nehezen bírom Jay nélkül, és tudom, hogy senkit nem szerettem még így. De már talán látom ennek a végét.

Nem sajnáltam, ami másokkal tönkrement, mert nem gondoltam, hogy tizennyolc évesen nem fogok már új ismeretségeket kötni. Egyedül Jayt sajnáltam, de az más… és talán megvan az oka, hogy így történt, bár még nem láttam ezeket az okokat.

Otthon ismét nem volt kedvem semmit sem csinálni, és nem is gondoltam, hogy jól vagyok, csak tudtam, hogy majd egyszer jól leszek.