2016. április 2., szombat

11. fejezet

XI. fejezet



Másnap, pénteken, amíg mi próbáltunk a bandával, Jay pakolt, felkészülve a másnapi költözésre. Adam akart szervezni Jaynek egy búcsúbulit, de ő azt mondta, hogy semmi szüksége a felhajtásra, így nem megyünk sehova.
A próba nem ment a legjobban, még Brad is egy kicsit szétszórt volt, szemmel láthatóan ő sem találta a helyét. Nem tudom, mennyire üti szíven, hogy az öccse nem fog itt lakni, de én csak ezzel tudtam magyarázni a mai szórakozottságát.
Este tíz körül Adam és Will elindultak haza, Brad átment a barátnőjéhez, mi meg Jay-jel a kiürült szobájában lézengtünk.
- Nem nézünk meg egy filmet? – kérdezte. – A TV-t úgysem viszem magammal, nincs becsomagolva.
- Jó, nézzünk – egyeztem bele, csak hogy csináljunk végre valamit.
Jay elkezdte keresgélni a már összepakolt DVD gyűjteményét, de a négy táska közül egyikből sem akart előkerülni.
- Jó, hagyd, csináljunk valami mást… - mondtam, odamentem hozzá.
- Mit? – kérdezte, majd befejezve a keresgélést, felállt, majd körbenézett a szobában. – Olyan kiábrándító minden.
- Tudom… - mondtam, átöleltem a derekát, majd megpusziltam a nyakát. – De ha annyira ki vagy ábrándulva, ne menj el.
- Jaj, Mia ne kezdd már ezt… - morogta.
- Jól van, nem akarom kezdeni – mondtam, azzal megcsókoltam.
Szép lassan ő is belefeledkezett a csókba, feloldódott végre az elválás okozta feszültség, az események egymást követték, és végül hajnalig szeretkeztünk.
Tudtuk, hogy már nem fogunk aludni, összekulcsolt kézzel feküdtünk egymással szemben, én még próbáltam pihenni, mielőtt indultunk volna a reptérre.
- Fantasztikus vagy – mondta Jay.
Én kinyitottam a szemem, ő csak mosolygott rám.
- Miért? – kérdeztem csodálkozva.
- Mert nem hisztiztél, hogy el fogok menni, ráadásul még ezen az utolsó estén is velem akartál maradni – mondta.
- Hát, szerintem meg nem fantasztikus vagyok, hanem gyenge, mert az utolsó pillanatig fogni akarom a kezedet – mondtam.
- Én is így vagyok ezzel… de szerintem nem gyengék vagyunk, hanem egyszerűen csak szeretjük egymást – mondta.
- Persze, és ez magában hordozza a gyengeséget is – mondtam. – Hogy ne tudjak neked ellenállni.
- Ha visszajövök egy idő után, vajon akkor sem tudsz majd nekem ellenállni? – kérdezte Jay mosolyogva.
- Nem tudom… majd próbáljuk ki – mondtam.
- Jó, amint tudok, visszajövök –mondta Jay. – Egyébként arra gondoltam, hogy egyelőre ne hagyjuk abba a kapcsolatot, várjuk meg, hogy alakulnak a dolgok.
- Hát, szerintem annak már semmi értelme – mondtam. – Nagyon rossz így bizonytalanul hagyni a dolgokat, ennél még az is jobb lenne, ha vége lenne, legalább valahogy fel lehetne dolgozni.
- Szóval akkor le akarod zárni? – kérdezte Jay.
- Igen, mert túlságosan szeretlek ahhoz, hogy megelégedjek azzal, hogy csak telefonon beszéljünk, meg folyton csak várjunk egymásra. Mellesleg szerintem úgysem fogsz visszajönni – mondtam.
- És ha mégis visszajövök? – kérdezte Jay.
- Akkor majd keress meg – mondtam.
- És ha lesz új barátod? – kérdezte.
- Úgyis otthagyom, ha te vagy „az igazi” – mosolyogtam.
- Miért, hát nem egyértelmű, hogy én vagyok az? – kérdezte.
- De… - mondtam. – De nem értem, miért mondod ezeket, egy hónap múlva már gondolni sem fogsz rám, annyira fog tetszeni az új életed.
- Nem biztos… Azért rossz, hogy ennyire elutasítasz, azt hittem, te is szeretnéd folytatni – mondta Jay.
- Szerettem volna folytatni, de normális körülmények között. Annak semmi értelme, ha olyan dologba kapaszkodsz, ami nem is létezik – mondtam. – Úgyis hamar meg fogod találni ott a helyedet, és akkor már csak teher lenne neked ez a nem létező kapcsolat.
- Azért én nem beszélnék erről így… - mondta Jay. – És veled mi lesz? Mit fogsz csinálni?
- Amit eddig, az én életem nem fog megváltozni. Levizsgázom, utána meg majd csak lesz valami munka, a bandával meg változatlan a helyzet – mondtam.
- Szóval továbbra is kerülni fogod a srácokat?
- Ne kérdezz tőlem ilyeneket, nem tudom… egyelőre nem akarom felfogni, hogy elmész – mondtam.
- Milyen jó gondolat, egyszerűen csak nem veszel róla tudomást, hogy nem vagyok itt… - mondta Jay gúnyosan. – Aztán majd egyszerre jön ki az összes feszültség.
- Tudom. De amíg csak lehet, késleltetem – mondtam.
- Te tudod… már szabad ember vagy – mondta Jay.
- Most az egyszer nem örülök neki – néztem rá.
- Igen, nálam is ez az első alkalom – bólintott.
Becsuktam a szemem, ő meg átölelt. Nem tudom, hogy egy óra, vagy tíz perc telt el, amíg meg nem szólalt az ébresztő Jay telefonján, és fel kellett kelni, hogy vége szakadjon az álomvilágunknak.


***


Aznap délután otthon sehogy sem találtam a helyem. Reggel Brad és én kimentünk Jayjel a repülőtérre. Először ők köszöntek el egymástól, majd én Jaytől. Nem mondtunk semmit egymásnak, csak szótlanul öleltük egymást, amíg be nem kellett szállnia. Azt hiszem, nem is találtunk volna jó szavakat.
Nagyon rossz érzés volt, hogy úgy váltunk el, hogy szerettük egymást, és tudtuk, hogy nincs lehetőségünk együtt maradni. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy el kell mennie – neki is, és nekem is. Azon kezdtem el gondolkodni, hogy vajon ha egyszer találok valaki mást, azt az embert én fogom-e elhagyni, mert mondjuk, a bandával el kell költöznünk… Nem tudom, miért jutott eszembe, egyszerűen csak igazságtalannak éreztem, hogy választani kell az álmaink és a szerelem között.
Pontosan ezért nem hajszoltam soha a szerelmet, mert féltem, hogy ennyire fájni fog, ahogy most fáj. Sokkal jobb volt, amíg csak bent ültem a szobában, dalokat írtam, próbákra jártam, néha beszéltem másokkal, szabadon járkáltam ide-oda. Olyan kár, hogy ez a biztonságos állóvíz így fel lett kavarva, és már nem tudom visszacsinálni. Az volt az egészben a legrosszabb, hogy már nem is akartam visszamenni a régi életembe.
Jayt sem kaphatom vissza, teljesen elakadtam. Jelen pillanatban semmi sem érdekelt, nem akartam írni, nem akartam zongorázni, nem akartam beszélgetni, nem akartam semmit.
Nyolc körül lementem enni, hogy mégis csak legyen bennem valami táplálék, ugyanis éhes nem voltam.
Anyám és apám is éppen a konyhában vacsoráztak, jöttek a fárasztó kérdéseikkel, hogy hogyhogy ebben az időpontban én itthon tartózkodom.
- Mi van a pasiddal? – kérdezte anyám.
- Elköltözött – mondtam. – Előbb utóbb mindenki elhagyja ezt a helyet.
- Jaj, hogy általánosítunk, csak mert egy faszi itthagyott… - szólt be anya. – Nehogy elkezdj itt nekem ilyen életunt hülyét játszani, mert kikergetsz a világból.
Ha ez még nem lett volna elég, apám hozzátette:
- És jó lenne, ha végre a tanulással is foglalkoznál, nemsokára érettségi.
- Foglalkozom a tanulással – mondtam, noha most tanulni akartam a legkevésbé.
Ahhoz sem volt kedvem, amit szeretek, nemhogy ahhoz, amit utálok.
- Mikor lesz a tehetségkutató? – kérdezte anya.
- Jövő hét szombaton, szóval pontosan egy hét múlva – mondtam.
- De utána már száz százalékosan ráállsz a tanulásra, igaz? – nézett rám apa.
- Jaj, apa, eddig nem szóltál bele, miért most kezded el? – kérdeztem. – Már úgyis mindegy.
- Hát, van benne valami – legyintett apa. – De ha megbuksz az érettségin, ledarállak.
- Haha, rendben – mondtam. – Van kedvetek eljönni a tehetségkutatóra?
- Persze, miért ne… - csillant fel anya szeme.
- Szívem, valakinek itthon kell maradnia a kicsikkel – mondta apa.
- Ugye megteszed, hogy vigyázol rájuk, drágám? – nézett rá anyám kérlelve.
- Hát persze – mondta apa lemondóan.
- Na, akkor én ott leszek – mondta nekem anya boldogan.
- Remek – morogtam. – Na, mentem a szobámba – azzal egy tálcán felvittem az elkészített ételemet.
- Mia, egyél még, ez nagyon kevés, le fogsz fogyni! – kiabált utánam anya.
- Inkább örülnél, hogy egyáltalán eszem – mondtam, majd bementem a szobámba, és becsuktam magam mögött az ajtót.



A vasárnap nagyon lassan akart eltelni, délutánra úgy éreztem, lassan megőrülök. Még csak Bradéket sem hívhatom fel, mert barátnő-nap van, de már szinte megkattantam a magánytól. Ha arra gondoltam, hogy akár zongorázhatnék, vagy írhatnék is, olyan érzésem támadt, mintha felrobbanna az agyam.
Kitaláltam tehát, hogy felhívom Zoet, ezer éve nem beszéltem vele, és már az sem érdekelt, hogy én keresem fel őt, egyszer úgyis eljött volna ennek az ideje.
Felkaptam a telefonomat, és felhívtam, szinte már második kicsöngésre felvette.
- Nahát, Mia… - szólt kissé meglepetten. – Hogyhogy te?
- Szia Zoe, remélem nem zavarok – mondtam.
- Nem zavarsz – mondta. – Mi újság?
- Nincs kedved találkozni? – kérdeztem.
- Hát, most pont van időm, már szarrá untam magam. És mit akarsz csinálni?
- Mondjuk zenélhetnénk – mondtam.
- Rendben – egyezett bele. – Csak nem vettél végre gitárt?
- De, igen – mondtam.
- Na, ez remek, és milyen, basszusgitár?
- Dehogy, egy egyszerű akusztikus cucc – mondtam.
- Oh, mindegy, majd rosszabb időkben jó lesz tűzifának… - nevetett. – Na jó, nem cikizem, hozd el, aztán csinálunk valamit.
- Oké, az alagsorban találkozunk? – kérdeztem.
- Persze, csak gyere be oldalt az ajtón. Mikor érsz ide?
- Hát, nemsokára indulok – mondtam.
- Jól van, gyere csak – mondta. – Na, sziaa!
- Szia! – mondtam, majd letettem.
Ez viszonylag könnyen ment, azt hittem nem fog ráérni. Ha jól számolom, már fél éve nem is láttam őt, kíváncsi leszek, hogy zajlik majd a párbeszéd közöttünk. Bár Zoe amilyen életet él, szerintem fel sem tűnt neki, hogy már fél év eltelt a legutóbbi találkozásunk óta, és teljesen természetes lesz neki, hogy ott leszek.
Átöltöztem, majd felkaptam a gitáromat, és elindultam otthonról. Zoet egy baráti társaságban ismertem meg kb. tizenöt évesen, Dave egyik ismerősének az ismerőse volt, de már nem igazán forgolódok azokban a körökben, mióta szakítottunk Dave-vel. Zoe egy évvel idősebb nálam, de néha úgy érzem, ez a korkülönbség sokkal nagyobb, azok alapján, amit megélt. Nem végezte el a középiskolát, csak a bandájának és a szabadságnak élt.
Fél óra múlva megékeztem hozzájuk. Zoe is még az anyjánál lakik, de náluk teljesen más a helyzet, mint nálunk, ugyanis ő pár éve megkapta a ház egész alagsori szintjét, és ott azt csinál, amit akar, ráadásul az anyja fizeti a kajáját is. Zoe kihasználta ezt a nagy engedékenységet, szinte az első héttől odaköltöztette a barátját, George-ot, és azóta elég igénytelenül éldegélnek ott lent.
Amikor lementem az alagsorba, csak Zoe volt otthon, egy fotelben ült, de rögtön fel is pattant, hogy üdvözöljön.
Utána azonnal meg akarta nézni a gitáromat, mert állítása szerint ő egy „gitárbuzi”. Nem sokat gyönyörködött benne, mert nagyon nem volt min, de megjegyezte, hogy használható darab, ezután ő is előkapta a basszusgitárját a sarokból.
A szobában megint eszméletlen nagy kupleráj uralkodott, Zoe minden cucca közül egyedül a gitárját becsülte meg, arra úgy vigyázott, mint a szeme fényére. Még a saját külsejét is eléggé elhanyagolta, pedig ha többet foglalkozott volna magával, egész szép lány lett volna. Szőke haján már jó pár centivel le volt nőve a festék, de ezen kívül most egész jó formában volt.
Leültünk egy-egy székre, majd egy órán keresztül mindent eljátszottunk, ami csak eszünkbe jutott, már kezdtem egész jól érezni magam, nagyon jó volt énekelgetni.
- Hallod, nagyon jól tolod – jegyezte meg Zoe, amikor először félreraktuk a gitárokat. Egymással szemben ültünk egy kisasztalnál, Zoe rágyújtott egy cigire. – Mióta gitározol?
- Csak egy hónapja – mondtam.
- Komolyan? – nézett rám csodálkozva. – Nem semmi, a fél kezemet odaadnám érte, ha olyan lennék, mint te.
- Ne mondd már ezt, a magad területén te vagy a legjobb – mondtam.
- Áh, de nem vagyok olyan, mint te… Ja, amúgy te is vegyél cigit nyugodtan, csak ne George-éból, mert múltkor is balhézott, hogy elszívtam az összes cigijét… - mondta, azzal idenyújtott nekem egy doboz cigit.
- Köszi – mondtam, azzal kivettem egy szálat, és én is rágyújtottam.
Amióta feloszlott az előző bandám, nem is cigiztem egyáltalán, de most úgy éreztem, jól esne. Elnézve Zoet, ő láncdohányos volt, tehát még nem olyan rossz a helyzetem.
- Na szóval, visszatérve rád, amikor énekelsz, az olyan, mintha nem is te lennél, átmész egy teljesen másik világba – mondta.
- Ja, az igazi világba. Pont ez az, hogy akkor vagyok önmagam – mondtam.
- Nagyon jó ezt látni – mondta. – Nem sok olyan egyéniséggel találkoztam, mint te.
- Jaj, ne hízelegj itt nekem… - mosolyogtam.
- Ez nem hízelgés, csak az igazat mondom – vont vállat Zoe. – Most milyen bandád van?
- Dead Meeting a nevünk, alternatív rockot játszunk, pontosan nem tudnám meghatározni, néhány számunk eléggé különbözik egymástól.
- Indultok a tehetségkutatón jövő hét szombaton? – kérdezte.
- Igen. Ti is?
- Igen… Egyelőre még nekünk sem jött össze széles körben az ismertség, ez egy jó lehetőség lenne. Tőled nem sajnálnám, ha ti nyernétek, de például az a tetű exed is indul, Dave, na, hát ő kurvára nem érdemli meg.
Örültem, hogy végre valaki tisztán látja a dolgokat Dave-vel kapcsolatban, de Zoeban ilyen szempontból sosem kellett csalódnom.
- Ja, tudom. Találkoztál vele mostanában? – kérdeztem.
- Múlt héten láttam, mert a srácokkal beugrottunk egy kocsmába, és odajött minket oltogatni. George elküldte a picsába, így végül behúzta a fülét-farkát.
- Akkor sejtettem, hogy nem jó irányba változott meg – sóhajtottam. – Találd ki, mi akar lenni Dave.
- Hmm, nem tudom, gőzöm sincs… Meglepődnék, ha egyetemre akarna menni.
- Zenetanár akar lenni – mondtam.
- Ne már! – kiáltotta Zoe. – Az az undorító kis takony? Még viccnek is rossz.
- Nekem mondod… - azzal elmeséltem neki a Sammel történteket.
- Az a fickó is egy seggfej, ha Dave pártját fogja – mondta Zoe.
- Hát igen, csak régen még Sam normális volt, sokat tanultam tőle, jó volt vele beszélgetni, most meg már szóba sem áll velem – mondtam.
- Ne fájjon a fejed miatta, az emberek változnak, és néha el kell őket engedni, még ha nehéz is – mondta Zoe. – Mostanában elég sokszor előfordul velem, hogy a régieket egyszerűen elengedtem, mert annyira szartak már a fejemre. De azért, ha visszagondolok, hogy régen milyen jó volt, és ez soha többé nem lesz így, akkor azért ez fáj egy kicsit.
- Igen, ez a legnehezebb része – mondtam. – Hogy többé nem lesz így.
- Hát, lehet, hogy George is el fog költözni innen – mondta.
- Miért? – kérdeztem.
- Soha nincs itt, mindig a haverjaival lóg valahol, kb. már csak akkor találkozunk, ha a zenekarral próbálunk. Az is igaz, hogy soha nem mondta, hogy elmenne innen, de lehet, hogy én fogom kidobni, mert unom, hogy sosem foglalkozik velem.
- Mióta is vagytok együtt? – kérdeztem.
- Lassan négy éve – mondta Zoe.
- Az jó hosszú idő – mondtam.
- Igen, az… - hagyta rám.
- És ilyenkor hol van? Más csajokkal? – kérdeztem.
- Áh, nem, mondta, hogy addig nem csal meg, amíg benne vagyok a hármasban – mondta Zoe olyan lazán, hogy muszáj volt visszakérdeznem:
- A hármas szexre gondolsz?
- Igen – mondta ismét túl természetes hangon.
- Szóval csináltátok már úgy? – kérdeztem.
- Igen, párszor, de nem olyan gyakran – mondta.
Hirtelen meg sem tudtam szólalni, de ő folytatta.
- Az elején gáznak éreztem, hogy ott van egy másik csaj is, de ha be voltam rúgva, vagy füvet szívtam előtte, akkor már mindegy volt, még élveztem is.
- Huh, mik vannak – mondtam. – Te beszívva csajjal szexelsz, én meg nemrég mondtam egy srácnak, hogy milyen jó lett volna, ha vele feküdtem volna le először… úgy érzem, le vagyok maradva – mondtam kissé gúnyolódva.
- Nem, igazad van, jó lenne újra szűznek lenni – mondta Zoe ismét magától értetődőn.
- Hát, mondjuk azok után, amikbe te belementél, nem csodálom, hogy újra szűz akarsz lenni – mondtam.
- Csak George-dzsal voltam – mondta Zoe. – Meg azzal a pár lánnyal, akit előkerített.
- Én sosem mennék bele ebbe – mondtam.
- Már én sem – mondta. – De tényleg jó lenne újra úgy ártatlannak lenni, hogy tudod, mindent megtettél már, és már nem vagy bezsongva, csak szép csendben élnéd tovább az életedet, és persze, csak te tudod, mit tettél, senki más.
- Ezt most is meg lehet csinálni, mármint hogy újra visszabújsz a csigaházba, csak éppen már nem leszel ártatlan – mondtam.
- Ez benne a legrosszabb – mondta Zoe.
- Általában mindenki csak utána jön rá, hogy mi a helyes, miután megtett egy hülyeséget – mondtam. – És talán így van ez jól.
- Nem tudom, de mostanában sokat gondolkozom ezen – mondta. – És ki az a srác, akivel újra elveszítetted volna? – kérdezte vigyorogva.
- Hát, annak már vége – mondtam.
- Ő az oka, hogy most itt vagy. Látszik rajtad, hogy belülről nagyon őröl valami – mondta, miközben érdeklődve vizslatott engem.
- Mi vagy te, valami boszorkány? – kérdeztem félig nevetve, félig szomorúan.
- Látom a lelkedet, Mia Henneberg – vigyorgott Zoe. – Észreveszem másokon, ha valami bajuk van.
- Na, akkor ha ilyen okos vagy, mondd el azt is, hogy mi történt pontosan.
- Hát, nincs varázsgömböm, amiben meg tudnám nézni – mondta Zoe. – De szerintem nagyon szerettétek egymást, és nem a ti hibátok volt, hogy elváltatok, ezért vagy ennyire letörve.
- Honnan a francból tudod? – bámultam rá hitetlenkedve.
- Egyszerű megérzés. Nem azt mondtad, hogy „elhagyott”, hanem „annak már vége”. Ezek árulkodó jelek – mondta.
- Elvégeztél valami pszichológia tanfolyamot, vagy mi? – kérdeztem.
- Nem, csak sok könyvet olvastam, sokat figyeltem az embereket… - mondta Zoe. – Na, de inkább mesélj, nem akarom én kitalálni az egészet.
- Ezen kívül nincs sok mondanivalóm – vontam meg a vállam.
- Akkor majd kérdezek én… - mondta Zoe izgatottan. – Milyen volt a srác? Olyan, mint Dave?
- Jaj, nem – mondtam. – Igazából teljesen az ellentéte volt, kedves volt és aranyos, lehetett vele beszélgetni, odafigyelt arra, amit mondtam, érdekelte, hogy mi van velem. Sokkal félénkebb voltam vele, mint másokkal, mert ő nem olyan srác volt, mint akikkel régen összehozott a sors, hirtelen azt sem tudtam, hogy beszéljek vele… Valahogy éreztem, hogy ő jobb, mint a többiek.
- Ez érdekes – mondta Zoe. – Na és hogyan szakítottatok?
- Elköltözött New Yorkba. Ő azt szerette volna, ha folytatjuk, de én nem akartam így.
- Hát, meg tudom érteni.
- Igen, logikusan hangzik, hogy jól döntöttem, de most úgy érzem, még az is jobb lenne, ha legalább távkapcsolatban lennénk, mert tudnám, mi van vele.
- Ez hülyeség… Csak valami biztos kapaszkodót szeretnél, mert félsz szembenézni az elvesztésével – mondta Zoe. – Gondolom, hogy szar, de bírd ki még egy ideig, és utána már nem gondolsz rá annyit.
- Ezt egyelőre el sem tudom képzelni – mondtam.
Zoe elvigyorodott.
- Nem hiszem el, hogy te beleszerettél a jófiúba…
- Ezt hogy érted? – néztem rá.
- A jófiúk halál unalmasak. Most is csak azért kaparod a falat utána, mert nincs itt, de ha itt lenne, már szerintem egy hónap után le se szarnád a fejét. És miért? Mert megunnád, hogy vele minden jó, mindig azt lesné, hogy mi lenne jó neked… és nem pedig az asztalra csapna, hogy „te ribanc, most pedig az lesz, amit én mondok, mert én vagyok az úr a háznál”.
- Hát, én azért annyira nem vágyom arra, hogy valaki így beszéljen velem – mondtam.
- Úgy látom, még nem érted, miről beszélek. Ott volt Dave, ő egy tipikus bunkó volt, nem törődött az érzéseiddel, csak azt tette, ami neki jó; ennek ellenére, vagyis pont ezért halálosan bele voltál zúgva, mert úgy érezted, hogy van miért küzdeni. Aki már eleve megad neked mindent, amit szeretnél, azt nagyon hamar megunod, mert már nem kell küzdeni a szeretetéért. Ez tipikus női viselkedés, semmi sem jó nekünk, ha a bunkó sráccal vagyunk, az is rossz, mert nem szeret minket, a jófiú meg unalmas.
- Én nem így vagyok ezzel – mondtam. – Határozottan tudom, hogy nekem még egy olyan, mint Dave, már nem kéne, és Jaybe vagyok szerelmes, tehát ő kell nekem, nem agyalom túl a dolgokat.
- Dehogy nem agyalod túl, hiszen te is nő vagy, előbb-utóbb téged is utolér az átok. Akik tényleg nem gondolkoznak a dolgokon, azok a pasik, ők csak vagy szeretnek, vagy nem, és eszerint cselekednek.
- Nem értek egyet – mondtam. – Nem unnám meg Jayt, sőt, megbecsülném, hogy ő más, mint a többiek.
- Jaj, nehogy megbecsüld, mert ezt megérzi, és belőle is egy bunkót csinálsz, aki úgy érzi, bármit megtehet veled. Ne mutasd ki soha, hogy odavagy valakiért, ha már tényleg egy rendes srác kell neked, akkor legalább te csicskáztasd őt, ne ő téged.
- Ebben mondjuk igazat kell adnom neked, általában, ha az ember úgy érzi, hogy szeretik őt, azt hiszi, bármit megtehet a másikkal… de szerintem itt is vannak kivételek, én sosem akarnám rákényszeríteni az akaratomat a másikra, ha látom, hogy nem csinálja meg szívesen. És szerintem, aki értelmes, és nem egy kegyetlen bunkó, az szintén így van ezzel.
- Hát nem tudom, én még nem találkoztam ilyennel.
- Persze, mert az egész életedet egy lyukban töltöd, és George-on kívül nem is volt más pasid – mondtam.
- Na, végre, már vártam, hogy te is beszólj… - mosolygott Zoe. – Igen, lehet, hogy ez a baj, de én már nem akarok változtatni.
- Mi az, hogy „már”? – kérdeztem. – Tizenkilenc éves, még azt kezdhetsz az életeddel, amit szeretnél.
- Azért ez nem igaz… Még érettségim sincs, már úgysem lesz normális életem… Különben is, nekem nagyjából jó ez így, nem dobnám ki George-ot, az esti szex, és az a kevés idő, amit együtt töltünk, azért hiányozna. Na, meg ott a banda.
- Tudod, te pont ott tartasz, mint én két évvel ezelőtt. Lehet új bandát találni, új pasit is lehet találni, még be lehet fejezni a középiskolát…
- Könnyen beszélsz, de ha Dave nem dobott volna ki téged, még te is mellette szenvednél.
- Ez mondjuk lehet, hogy így van, de hála az égnek, kidobott, és elég jó hatással lett az egész életemre. Még te is meglépheted ezeket.
- És milyen érzés normálisnak lenni? – kérdezte Zoe, azzal rágyújtott a második cigire.
- Én sosem voltam normális – mondtam.
- Akkor miért próbálsz meg úgy viselkedni, mintha az lennél? – kérdezte.
- Hmm, úgy próbálok viselkedni? – kérdeztem vissza. – Igen, lehet, mert tudat alatt vágyom arra, hogy elismerjenek. Én sosem akartam kilógni a sorból, egyszerűen csak így alakult, mert pár idióta úgy gondolta, fel kell címkézni az embereket. Ha tornacipőt és csőgatyát hordasz, akkor egy hülye hipster vagy, ha I-phone-od van, akkor egy gazdag seggfej vagy, ha Guns ’n’ Roses pólóban mész suliba, akkor egy agresszív rocker vagy, aki kinyírna mindenkit, aki nem azt a zenét szereti, mint ő… És ha nekem van tornacipőm, I-phone-om, és Guns ’n’ Roses pólóm, akkor mi vagyok?
- Egy idióta, aki ilyen hülyeségeken gondolkozik – mosolygott Zoe.
- Nem, Zoe, igazam van… Én nem vagyok sem rocker, sem hipster, sem gazdag, én csak én vagyok. És mindenki másnak – legalábbis a legtöbb embernek – van egyénisége, és lehet, hogy beleillenek egy embertípusba, de senki sem egyforma. Kivéve azok, akik kitalálták ezt a címkeaggatást, azok egyformán idióták. Tudod miért nem áll szóba velem Megan?
- Megan, az a vörös hajú csaj a sulidból?
- Igen, ő.
- Gondolom azért, mert ciki veled lenni a többiek előtt – mondta Zoe.
- Igen – bólintottam. – Azt mondta, hogy visszahúzom őt.
- Ismerem az ilyeneket, ezek tényleg azt csinálják, hogy rámondanak valamit az emberre, és azt már soha az életben nem tudod lemosni magadról. Betegek.
- De ők meg téged gondolnak betegnek – mondtam.
- Miért foglalkozol velük? – kérdezte Zoe. – Mia, ezek az emberek nem szoktak gondolkodni, nem filozofálnak az életről, mint mi most, csak alapmondatok vannak beletáplálva az agyukba. Olyanok, mint az öregemberek. De ha ők így akarnak élni, éljenek így, ez már tényleg az ő gondjuk. Te jól érzed magad így, ahogy vagy, nem?
- Igen, teljesen – mondtam. – Az embernek saját magával kell leginkább jóban lennie, mert csak a saját lelked lesz veled végig az egész életed során, és ha azzal nem vagy kibékülve, elég szar életed lesz.
- Bizony, meg kell tanulni élned a saját világodban – bólintott Zoe.
- Hmm, emlékszem, Megan milyen szánalommal mondta, hogy „te csak élsz a saját világodban, és nem törődsz semmivel.” – mondtam.
- Persze, ebből is látszik, hogy ő nincs kibékülve önmagával és fogalma sincs, milyen az, ha jól elvagy magadban. Egyébként felépítettem magamban egy fantáziavilágot, ahol soha nem félek, akkor most bolond vagyok? – tette fel a költői kérdést. – Szerintem nem vagyok bolond, hanem zseni vagyok, mert legyőztem a félelmet.
- Jól csinálod, fene sem akar minden nap azon rettegni, hogy „jaj, nem vagyok elég jó”. A saját világodban úgyis minden jó – mondtam. – Bár most kicsit szét van zúzva ez a világ a külső behatások miatt.
- A drága Jayről van szó? – kérdezte Zoe mosolyogva.
- Igen, felkavart bennem mindent, amit csak lehetett – mondtam.
- Előbb-utóbb visszaállsz, ismerlek már – nyugtatott meg Zoe.
- Igen, azért még vannak részek a lelkemben, amit érintetlenül hagyott, bár nem sok.
- A lelked csak a tiéd, Mia – mosolygott ismét. – Nincs kedved még eljátszani pár számot?
- De, szívesen – mondtam. – Miért is nem alapítottunk mi soha közös bandát?
- Mert már eleve úgy ismerkedtünk meg, hogy volt saját bandánk, okos… - mondta.
- Ja, mielőtt elfelejtem, hoztam neked egy Dead Meeting pólót – mondtam, amikor a gitárom tokjában megpillantottam a pólót, amit még előzőleg készítettem be neki.
- Jaj, nem kellett volna… - mondta.
- Viseld egészséggel – mondtam, azzal átnyújtottam neki, ő kihajtotta, és megnézte.
- Nem túl fantáziadús, még dolgoznotok kell rajta – mondta, amikor meglátta a fekete alapon fehér „Dead Meeting” feliratot.
- Jól van, majd ha megnyertük a tehetségkutatót, ráérünk foglalkozni a külsőségekkel – mondtam.
Ezután játszottunk pár Nirvana számot, majd Zoe feltette erősítőre a basszusgitárt, és eljátszott pár szólót, amit ő maga komponált.
- Nagyon jók voltak… - mondtam, amikor befejezte. – Nagy gondban lennék, ha nekem kellene ilyeneket összehoznom.
- Áh, két nap alatt megtanulnál basszusgitáron is játszani, nem féltelek… - mosolygott Zoe.
- Hát persze, biztosan – hagytam rá. – Amúgy a fent lakókat nem zavarja, hogy itt szoktál lent zenélni?
- Jah, nem érdekli őket. Anyám nyugtatókon él, az öcsém meg mindig házon kívül van, hajtja a nőket.
- Igen? De hát még csak tizenöt éves – mondtam.
- Ja, de mégis mindig más nőnél alszik, járt már egy tizennyolc évessel is. Richie lehet, hogy fiatal, de mióta gyúrni jár, idősebbnek néz ki a koránál.
- Jól van… - mondtam. – És apáddal mi van?
- Nem tudom… Legalább egy éve semmit sem hallottam róla, de biztos él még.
Én csak bólintottam, már értettem, hogy ilyen családi körülmények között miért van annyira szüksége George-ra, az egyetlen emberre, aki itthon egyáltalán hozzászól.
Még maradtam fél órát, majd elindultam haza. Nem éreztem jobban magam, sőt, ez a találkozás még inkább elkedvetlenített. Az ilyen mély beszélgetések mindig felzaklatnak, na meg láttam, hogy Zoe teljesen máshogy él, máshogy gondolkodik, mint én, és ez most kissé rosszul esett nekem. Nem mintha vele lett volna bajom, hanem nem találtam a helyem az életben, nem gondoltam, hogy bárkivel igazán megértenénk egymást.
Amikor megérkeztem a házunk elé, megpillantottam Enriquét a járdán gördeszkázni, Jenny nem messze tőle a fűben ülve nyomogatta az I-phone-t.
- Na, hogy megy? – kérdeztem Enriquétől, éppen egy ollie-t csinált meg, szemmel láthatóan nagyon könnyedén.
- Hát ez még megy… - mondta.
- És ezen kívül? – kérdeztem.
- Nagyon semmi… próbáltam még 180 fokban átfordítani, de elestem – mondta.
- És Jenny is gördeszkázik? – kérdeztem, ránéztem Jennyre, de nagyon bele volt merülve a telefon nyomogatásába.
- Jaj, dehogy, a barátnőivel beszélget – mondta Enrique, majd rám nézett, a lábával elém gurította a gördeszkáját. – Te nem próbálod ki? Régen te is szeretted.
- Persze, az régen volt… De miért ne, megyek rajta egy kicsit… - mondtam, azzal letettem a gitárt, és ráálltam a gördeszkára.
Nagyon instabil volt, Enrique jókat nevetett, ahogy megpróbáltam egyensúlyozni rajta, de aztán Jenny is felfigyelt erre a jelenetre, és ő is megmosolyogta a bénázásaimat.  Negyed óra alatt, már nagyjából biztosan gurultam rajta, de addig a két kis hülye jól kiszórakozta magát rajtam, persze én sem álltam meg, hogy ne nevessek a saját ügyetlenségemen.
Végül visszaadtam a gördeszkát Enriquének, aztán elindultam be a házba, közben átvillant az agyamon, hogy az én öcsém biztosan nem lesz olyan, mint Zoe öccse.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése