XI. fejezet
Másnap,
pénteken, amíg mi próbáltunk a bandával, Jay pakolt, felkészülve a másnapi
költözésre. Adam akart szervezni Jaynek egy búcsúbulit, de ő azt mondta, hogy
semmi szüksége a felhajtásra, így nem megyünk sehova.
A
próba nem ment a legjobban, még Brad is egy kicsit szétszórt volt, szemmel láthatóan
ő sem találta a helyét. Nem tudom, mennyire üti szíven, hogy az öccse nem fog
itt lakni, de én csak ezzel tudtam magyarázni a mai szórakozottságát.
Este
tíz körül Adam és Will elindultak haza, Brad átment a barátnőjéhez, mi meg
Jay-jel a kiürült szobájában lézengtünk.
- Nem
nézünk meg egy filmet? – kérdezte. – A TV-t úgysem viszem magammal, nincs
becsomagolva.
- Jó,
nézzünk – egyeztem bele, csak hogy csináljunk végre valamit.
Jay
elkezdte keresgélni a már összepakolt DVD gyűjteményét, de a négy táska közül
egyikből sem akart előkerülni.
- Jó,
hagyd, csináljunk valami mást… - mondtam, odamentem hozzá.
- Mit?
– kérdezte, majd befejezve a keresgélést, felállt, majd körbenézett a szobában.
– Olyan kiábrándító minden.
-
Tudom… - mondtam, átöleltem a derekát, majd megpusziltam a nyakát. – De ha
annyira ki vagy ábrándulva, ne menj el.
- Jaj,
Mia ne kezdd már ezt… - morogta.
- Jól
van, nem akarom kezdeni – mondtam, azzal megcsókoltam.
Szép
lassan ő is belefeledkezett a csókba, feloldódott végre az elválás okozta
feszültség, az események egymást követték, és végül hajnalig szeretkeztünk.
Tudtuk,
hogy már nem fogunk aludni, összekulcsolt kézzel feküdtünk egymással szemben,
én még próbáltam pihenni, mielőtt indultunk volna a reptérre.
-
Fantasztikus vagy – mondta Jay.
Én
kinyitottam a szemem, ő csak mosolygott rám.
-
Miért? – kérdeztem csodálkozva.
- Mert
nem hisztiztél, hogy el fogok menni, ráadásul még ezen az utolsó estén is velem
akartál maradni – mondta.
- Hát,
szerintem meg nem fantasztikus vagyok, hanem gyenge, mert az utolsó pillanatig
fogni akarom a kezedet – mondtam.
- Én
is így vagyok ezzel… de szerintem nem gyengék vagyunk, hanem egyszerűen csak
szeretjük egymást – mondta.
-
Persze, és ez magában hordozza a gyengeséget is – mondtam. – Hogy ne tudjak
neked ellenállni.
- Ha
visszajövök egy idő után, vajon akkor sem tudsz majd nekem ellenállni? –
kérdezte Jay mosolyogva.
- Nem
tudom… majd próbáljuk ki – mondtam.
- Jó,
amint tudok, visszajövök –mondta Jay. – Egyébként arra gondoltam, hogy egyelőre
ne hagyjuk abba a kapcsolatot, várjuk meg, hogy alakulnak a dolgok.
- Hát,
szerintem annak már semmi értelme – mondtam. – Nagyon rossz így bizonytalanul
hagyni a dolgokat, ennél még az is jobb lenne, ha vége lenne, legalább valahogy
fel lehetne dolgozni.
-
Szóval akkor le akarod zárni? – kérdezte Jay.
-
Igen, mert túlságosan szeretlek ahhoz, hogy megelégedjek azzal, hogy csak
telefonon beszéljünk, meg folyton csak várjunk egymásra. Mellesleg szerintem
úgysem fogsz visszajönni – mondtam.
- És
ha mégis visszajövök? – kérdezte Jay.
-
Akkor majd keress meg – mondtam.
- És
ha lesz új barátod? – kérdezte.
-
Úgyis otthagyom, ha te vagy „az igazi” – mosolyogtam.
-
Miért, hát nem egyértelmű, hogy én vagyok az? – kérdezte.
- De…
- mondtam. – De nem értem, miért mondod ezeket, egy hónap múlva már gondolni
sem fogsz rám, annyira fog tetszeni az új életed.
- Nem
biztos… Azért rossz, hogy ennyire elutasítasz, azt hittem, te is szeretnéd
folytatni – mondta Jay.
-
Szerettem volna folytatni, de normális körülmények között. Annak semmi értelme,
ha olyan dologba kapaszkodsz, ami nem is létezik – mondtam. – Úgyis hamar meg
fogod találni ott a helyedet, és akkor már csak teher lenne neked ez a nem
létező kapcsolat.
-
Azért én nem beszélnék erről így… - mondta Jay. – És veled mi lesz? Mit fogsz
csinálni?
- Amit
eddig, az én életem nem fog megváltozni. Levizsgázom, utána meg majd csak lesz
valami munka, a bandával meg változatlan a helyzet – mondtam.
-
Szóval továbbra is kerülni fogod a srácokat?
- Ne
kérdezz tőlem ilyeneket, nem tudom… egyelőre nem akarom felfogni, hogy elmész –
mondtam.
-
Milyen jó gondolat, egyszerűen csak nem veszel róla tudomást, hogy nem vagyok
itt… - mondta Jay gúnyosan. – Aztán majd egyszerre jön ki az összes feszültség.
-
Tudom. De amíg csak lehet, késleltetem – mondtam.
- Te
tudod… már szabad ember vagy – mondta Jay.
- Most
az egyszer nem örülök neki – néztem rá.
-
Igen, nálam is ez az első alkalom – bólintott.
Becsuktam
a szemem, ő meg átölelt. Nem tudom, hogy egy óra, vagy tíz perc telt el, amíg
meg nem szólalt az ébresztő Jay telefonján, és fel kellett kelni, hogy vége
szakadjon az álomvilágunknak.
***
Aznap
délután otthon sehogy sem találtam a helyem. Reggel Brad és én kimentünk Jayjel
a repülőtérre. Először ők köszöntek el egymástól, majd én Jaytől. Nem mondtunk semmit
egymásnak, csak szótlanul öleltük egymást, amíg be nem kellett szállnia. Azt
hiszem, nem is találtunk volna jó szavakat.
Nagyon
rossz érzés volt, hogy úgy váltunk el, hogy szerettük egymást, és tudtuk, hogy
nincs lehetőségünk együtt maradni. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy el kell
mennie – neki is, és nekem is. Azon kezdtem el gondolkodni, hogy vajon ha
egyszer találok valaki mást, azt az embert én fogom-e elhagyni, mert mondjuk, a
bandával el kell költöznünk… Nem tudom, miért jutott eszembe, egyszerűen csak
igazságtalannak éreztem, hogy választani kell az álmaink és a szerelem között.
Pontosan
ezért nem hajszoltam soha a szerelmet, mert féltem, hogy ennyire fájni fog,
ahogy most fáj. Sokkal jobb volt, amíg csak bent ültem a szobában, dalokat
írtam, próbákra jártam, néha beszéltem másokkal, szabadon járkáltam ide-oda.
Olyan kár, hogy ez a biztonságos állóvíz így fel lett kavarva, és már nem tudom
visszacsinálni. Az volt az egészben a legrosszabb, hogy már nem is akartam
visszamenni a régi életembe.
Jayt
sem kaphatom vissza, teljesen elakadtam. Jelen pillanatban semmi sem érdekelt,
nem akartam írni, nem akartam zongorázni, nem akartam beszélgetni, nem akartam
semmit.
Nyolc
körül lementem enni, hogy mégis csak legyen bennem valami táplálék, ugyanis
éhes nem voltam.
Anyám
és apám is éppen a konyhában vacsoráztak, jöttek a fárasztó kérdéseikkel, hogy
hogyhogy ebben az időpontban én itthon tartózkodom.
- Mi
van a pasiddal? – kérdezte anyám.
-
Elköltözött – mondtam. – Előbb utóbb mindenki elhagyja ezt a helyet.
- Jaj,
hogy általánosítunk, csak mert egy faszi itthagyott… - szólt be anya. – Nehogy
elkezdj itt nekem ilyen életunt hülyét játszani, mert kikergetsz a világból.
Ha ez
még nem lett volna elég, apám hozzátette:
- És
jó lenne, ha végre a tanulással is foglalkoznál, nemsokára érettségi.
-
Foglalkozom a tanulással – mondtam, noha most tanulni akartam a legkevésbé.
Ahhoz
sem volt kedvem, amit szeretek, nemhogy ahhoz, amit utálok.
-
Mikor lesz a tehetségkutató? – kérdezte anya.
- Jövő
hét szombaton, szóval pontosan egy hét múlva – mondtam.
- De
utána már száz százalékosan ráállsz a tanulásra, igaz? – nézett rám apa.
- Jaj,
apa, eddig nem szóltál bele, miért most kezded el? – kérdeztem. – Már úgyis
mindegy.
- Hát,
van benne valami – legyintett apa. – De ha megbuksz az érettségin, ledarállak.
-
Haha, rendben – mondtam. – Van kedvetek eljönni a tehetségkutatóra?
-
Persze, miért ne… - csillant fel anya szeme.
-
Szívem, valakinek itthon kell maradnia a kicsikkel – mondta apa.
- Ugye
megteszed, hogy vigyázol rájuk, drágám? – nézett rá anyám kérlelve.
- Hát
persze – mondta apa lemondóan.
- Na,
akkor én ott leszek – mondta nekem anya boldogan.
-
Remek – morogtam. – Na, mentem a szobámba – azzal egy tálcán felvittem az
elkészített ételemet.
- Mia,
egyél még, ez nagyon kevés, le fogsz fogyni! – kiabált utánam anya.
-
Inkább örülnél, hogy egyáltalán eszem – mondtam, majd bementem a szobámba, és
becsuktam magam mögött az ajtót.
A
vasárnap nagyon lassan akart eltelni, délutánra úgy éreztem, lassan megőrülök.
Még csak Bradéket sem hívhatom fel, mert barátnő-nap van, de már szinte
megkattantam a magánytól. Ha arra gondoltam, hogy akár zongorázhatnék, vagy
írhatnék is, olyan érzésem támadt, mintha felrobbanna az agyam.
Kitaláltam
tehát, hogy felhívom Zoet, ezer éve nem beszéltem vele, és már az sem érdekelt,
hogy én keresem fel őt, egyszer úgyis eljött volna ennek az ideje.
Felkaptam
a telefonomat, és felhívtam, szinte már második kicsöngésre felvette.
-
Nahát, Mia… - szólt kissé meglepetten. – Hogyhogy te?
- Szia
Zoe, remélem nem zavarok – mondtam.
- Nem
zavarsz – mondta. – Mi újság?
-
Nincs kedved találkozni? – kérdeztem.
- Hát,
most pont van időm, már szarrá untam magam. És mit akarsz csinálni?
-
Mondjuk zenélhetnénk – mondtam.
-
Rendben – egyezett bele. – Csak nem vettél végre gitárt?
- De,
igen – mondtam.
- Na,
ez remek, és milyen, basszusgitár?
-
Dehogy, egy egyszerű akusztikus cucc – mondtam.
- Oh,
mindegy, majd rosszabb időkben jó lesz tűzifának… - nevetett. – Na jó, nem
cikizem, hozd el, aztán csinálunk valamit.
- Oké,
az alagsorban találkozunk? – kérdeztem.
-
Persze, csak gyere be oldalt az ajtón. Mikor érsz ide?
- Hát,
nemsokára indulok – mondtam.
- Jól
van, gyere csak – mondta. – Na, sziaa!
-
Szia! – mondtam, majd letettem.
Ez
viszonylag könnyen ment, azt hittem nem fog ráérni. Ha jól számolom, már fél
éve nem is láttam őt, kíváncsi leszek, hogy zajlik majd a párbeszéd közöttünk.
Bár Zoe amilyen életet él, szerintem fel sem tűnt neki, hogy már fél év eltelt
a legutóbbi találkozásunk óta, és teljesen természetes lesz neki, hogy ott
leszek.
Átöltöztem,
majd felkaptam a gitáromat, és elindultam otthonról. Zoet egy baráti
társaságban ismertem meg kb. tizenöt évesen, Dave egyik ismerősének az ismerőse
volt, de már nem igazán forgolódok azokban a körökben, mióta szakítottunk Dave-vel.
Zoe egy évvel idősebb nálam, de néha úgy érzem, ez a korkülönbség sokkal
nagyobb, azok alapján, amit megélt. Nem végezte el a középiskolát, csak a
bandájának és a szabadságnak élt.
Fél
óra múlva megékeztem hozzájuk. Zoe is még az anyjánál lakik, de náluk teljesen
más a helyzet, mint nálunk, ugyanis ő pár éve megkapta a ház egész alagsori
szintjét, és ott azt csinál, amit akar, ráadásul az anyja fizeti a kajáját is.
Zoe kihasználta ezt a nagy engedékenységet, szinte az első héttől
odaköltöztette a barátját, George-ot, és azóta elég igénytelenül éldegélnek ott
lent.
Amikor
lementem az alagsorba, csak Zoe volt otthon, egy fotelben ült, de rögtön fel is
pattant, hogy üdvözöljön.
Utána
azonnal meg akarta nézni a gitáromat, mert állítása szerint ő egy „gitárbuzi”.
Nem sokat gyönyörködött benne, mert nagyon nem volt min, de megjegyezte, hogy
használható darab, ezután ő is előkapta a basszusgitárját a sarokból.
A
szobában megint eszméletlen nagy kupleráj uralkodott, Zoe minden cucca közül
egyedül a gitárját becsülte meg, arra úgy vigyázott, mint a szeme fényére. Még
a saját külsejét is eléggé elhanyagolta, pedig ha többet foglalkozott volna
magával, egész szép lány lett volna. Szőke haján már jó pár centivel le volt
nőve a festék, de ezen kívül most egész jó formában volt.
Leültünk
egy-egy székre, majd egy órán keresztül mindent eljátszottunk, ami csak
eszünkbe jutott, már kezdtem egész jól érezni magam, nagyon jó volt
énekelgetni.
-
Hallod, nagyon jól tolod – jegyezte meg Zoe, amikor először félreraktuk a gitárokat.
Egymással szemben ültünk egy kisasztalnál, Zoe rágyújtott egy cigire. – Mióta
gitározol?
- Csak
egy hónapja – mondtam.
-
Komolyan? – nézett rám csodálkozva. – Nem semmi, a fél kezemet odaadnám érte,
ha olyan lennék, mint te.
- Ne
mondd már ezt, a magad területén te vagy a legjobb – mondtam.
- Áh,
de nem vagyok olyan, mint te… Ja, amúgy te is vegyél cigit nyugodtan, csak ne
George-éból, mert múltkor is balhézott, hogy elszívtam az összes cigijét… -
mondta, azzal idenyújtott nekem egy doboz cigit.
- Köszi
– mondtam, azzal kivettem egy szálat, és én is rágyújtottam.
Amióta
feloszlott az előző bandám, nem is cigiztem egyáltalán, de most úgy éreztem,
jól esne. Elnézve Zoet, ő láncdohányos volt, tehát még nem olyan rossz a
helyzetem.
- Na
szóval, visszatérve rád, amikor énekelsz, az olyan, mintha nem is te lennél,
átmész egy teljesen másik világba – mondta.
- Ja,
az igazi világba. Pont ez az, hogy akkor vagyok önmagam – mondtam.
-
Nagyon jó ezt látni – mondta. – Nem sok olyan egyéniséggel találkoztam, mint te.
- Jaj,
ne hízelegj itt nekem… - mosolyogtam.
- Ez
nem hízelgés, csak az igazat mondom – vont vállat Zoe. – Most milyen bandád
van?
- Dead
Meeting a nevünk, alternatív rockot játszunk, pontosan nem tudnám meghatározni,
néhány számunk eléggé különbözik egymástól.
-
Indultok a tehetségkutatón jövő hét szombaton? – kérdezte.
-
Igen. Ti is?
-
Igen… Egyelőre még nekünk sem jött össze széles körben az ismertség, ez egy jó
lehetőség lenne. Tőled nem sajnálnám, ha ti nyernétek, de például az a tetű
exed is indul, Dave, na, hát ő kurvára nem érdemli meg.
Örültem,
hogy végre valaki tisztán látja a dolgokat Dave-vel kapcsolatban, de Zoeban
ilyen szempontból sosem kellett csalódnom.
- Ja,
tudom. Találkoztál vele mostanában? – kérdeztem.
- Múlt
héten láttam, mert a srácokkal beugrottunk egy kocsmába, és odajött minket
oltogatni. George elküldte a picsába, így végül behúzta a fülét-farkát.
-
Akkor sejtettem, hogy nem jó irányba változott meg – sóhajtottam. – Találd ki,
mi akar lenni Dave.
- Hmm,
nem tudom, gőzöm sincs… Meglepődnék, ha egyetemre akarna menni.
-
Zenetanár akar lenni – mondtam.
- Ne
már! – kiáltotta Zoe. – Az az undorító kis takony? Még viccnek is rossz.
-
Nekem mondod… - azzal elmeséltem neki a Sammel történteket.
- Az a
fickó is egy seggfej, ha Dave pártját fogja – mondta Zoe.
- Hát
igen, csak régen még Sam normális volt, sokat tanultam tőle, jó volt vele
beszélgetni, most meg már szóba sem áll velem – mondtam.
- Ne
fájjon a fejed miatta, az emberek változnak, és néha el kell őket engedni, még
ha nehéz is – mondta Zoe. – Mostanában elég sokszor előfordul velem, hogy a
régieket egyszerűen elengedtem, mert annyira szartak már a fejemre. De azért,
ha visszagondolok, hogy régen milyen jó volt, és ez soha többé nem lesz így,
akkor azért ez fáj egy kicsit.
-
Igen, ez a legnehezebb része – mondtam. – Hogy többé nem lesz így.
- Hát,
lehet, hogy George is el fog költözni innen – mondta.
-
Miért? – kérdeztem.
- Soha
nincs itt, mindig a haverjaival lóg valahol, kb. már csak akkor találkozunk, ha
a zenekarral próbálunk. Az is igaz, hogy soha nem mondta, hogy elmenne innen,
de lehet, hogy én fogom kidobni, mert unom, hogy sosem foglalkozik velem.
-
Mióta is vagytok együtt? – kérdeztem.
-
Lassan négy éve – mondta Zoe.
- Az
jó hosszú idő – mondtam.
-
Igen, az… - hagyta rám.
- És
ilyenkor hol van? Más csajokkal? – kérdeztem.
- Áh,
nem, mondta, hogy addig nem csal meg, amíg benne vagyok a hármasban – mondta
Zoe olyan lazán, hogy muszáj volt visszakérdeznem:
- A
hármas szexre gondolsz?
- Igen
– mondta ismét túl természetes hangon.
-
Szóval csináltátok már úgy? – kérdeztem.
-
Igen, párszor, de nem olyan gyakran – mondta.
Hirtelen
meg sem tudtam szólalni, de ő folytatta.
- Az
elején gáznak éreztem, hogy ott van egy másik csaj is, de ha be voltam rúgva,
vagy füvet szívtam előtte, akkor már mindegy volt, még élveztem is.
- Huh,
mik vannak – mondtam. – Te beszívva csajjal szexelsz, én meg nemrég mondtam egy
srácnak, hogy milyen jó lett volna, ha vele feküdtem volna le először… úgy
érzem, le vagyok maradva – mondtam kissé gúnyolódva.
- Nem,
igazad van, jó lenne újra szűznek lenni – mondta Zoe ismét magától értetődőn.
- Hát,
mondjuk azok után, amikbe te belementél, nem csodálom, hogy újra szűz akarsz
lenni – mondtam.
- Csak
George-dzsal voltam – mondta Zoe. – Meg azzal a pár lánnyal, akit előkerített.
- Én
sosem mennék bele ebbe – mondtam.
- Már
én sem – mondta. – De tényleg jó lenne újra úgy ártatlannak lenni, hogy tudod,
mindent megtettél már, és már nem vagy bezsongva, csak szép csendben élnéd
tovább az életedet, és persze, csak te tudod, mit tettél, senki más.
- Ezt
most is meg lehet csinálni, mármint hogy újra visszabújsz a csigaházba, csak
éppen már nem leszel ártatlan – mondtam.
- Ez
benne a legrosszabb – mondta Zoe.
-
Általában mindenki csak utána jön rá, hogy mi a helyes, miután megtett egy
hülyeséget – mondtam. – És talán így van ez jól.
- Nem
tudom, de mostanában sokat gondolkozom ezen – mondta. – És ki az a srác, akivel
újra elveszítetted volna? – kérdezte vigyorogva.
- Hát,
annak már vége – mondtam.
- Ő az
oka, hogy most itt vagy. Látszik rajtad, hogy belülről nagyon őröl valami –
mondta, miközben érdeklődve vizslatott engem.
- Mi
vagy te, valami boszorkány? – kérdeztem félig nevetve, félig szomorúan.
-
Látom a lelkedet, Mia Henneberg – vigyorgott Zoe. – Észreveszem másokon, ha valami
bajuk van.
- Na,
akkor ha ilyen okos vagy, mondd el azt is, hogy mi történt pontosan.
- Hát,
nincs varázsgömböm, amiben meg tudnám nézni – mondta Zoe. – De szerintem nagyon
szerettétek egymást, és nem a ti hibátok volt, hogy elváltatok, ezért vagy ennyire
letörve.
-
Honnan a francból tudod? – bámultam rá hitetlenkedve.
-
Egyszerű megérzés. Nem azt mondtad, hogy „elhagyott”, hanem „annak már vége”.
Ezek árulkodó jelek – mondta.
-
Elvégeztél valami pszichológia tanfolyamot, vagy mi? – kérdeztem.
- Nem,
csak sok könyvet olvastam, sokat figyeltem az embereket… - mondta Zoe. – Na, de
inkább mesélj, nem akarom én kitalálni az egészet.
- Ezen
kívül nincs sok mondanivalóm – vontam meg a vállam.
-
Akkor majd kérdezek én… - mondta Zoe izgatottan. – Milyen volt a srác? Olyan,
mint Dave?
- Jaj,
nem – mondtam. – Igazából teljesen az ellentéte volt, kedves volt és aranyos,
lehetett vele beszélgetni, odafigyelt arra, amit mondtam, érdekelte, hogy mi
van velem. Sokkal félénkebb voltam vele, mint másokkal, mert ő nem olyan srác
volt, mint akikkel régen összehozott a sors, hirtelen azt sem tudtam, hogy
beszéljek vele… Valahogy éreztem, hogy ő jobb, mint a többiek.
- Ez
érdekes – mondta Zoe. – Na és hogyan szakítottatok?
-
Elköltözött New Yorkba. Ő azt szerette volna, ha folytatjuk, de én nem akartam
így.
- Hát,
meg tudom érteni.
-
Igen, logikusan hangzik, hogy jól döntöttem, de most úgy érzem, még az is jobb
lenne, ha legalább távkapcsolatban lennénk, mert tudnám, mi van vele.
- Ez
hülyeség… Csak valami biztos kapaszkodót szeretnél, mert félsz szembenézni az
elvesztésével – mondta Zoe. – Gondolom, hogy szar, de bírd ki még egy ideig, és
utána már nem gondolsz rá annyit.
- Ezt
egyelőre el sem tudom képzelni – mondtam.
Zoe
elvigyorodott.
- Nem
hiszem el, hogy te beleszerettél a jófiúba…
- Ezt
hogy érted? – néztem rá.
- A
jófiúk halál unalmasak. Most is csak azért kaparod a falat utána, mert nincs
itt, de ha itt lenne, már szerintem egy hónap után le se szarnád a fejét. És
miért? Mert megunnád, hogy vele minden jó, mindig azt lesné, hogy mi lenne jó
neked… és nem pedig az asztalra csapna, hogy „te ribanc, most pedig az lesz,
amit én mondok, mert én vagyok az úr a háznál”.
- Hát,
én azért annyira nem vágyom arra, hogy valaki így beszéljen velem – mondtam.
- Úgy
látom, még nem érted, miről beszélek. Ott volt Dave, ő egy tipikus bunkó volt,
nem törődött az érzéseiddel, csak azt tette, ami neki jó; ennek ellenére,
vagyis pont ezért halálosan bele voltál zúgva, mert úgy érezted, hogy van miért
küzdeni. Aki már eleve megad neked mindent, amit szeretnél, azt nagyon hamar
megunod, mert már nem kell küzdeni a szeretetéért. Ez tipikus női viselkedés,
semmi sem jó nekünk, ha a bunkó sráccal vagyunk, az is rossz, mert nem szeret
minket, a jófiú meg unalmas.
- Én
nem így vagyok ezzel – mondtam. – Határozottan tudom, hogy nekem még egy olyan,
mint Dave, már nem kéne, és Jaybe vagyok szerelmes, tehát ő kell nekem, nem
agyalom túl a dolgokat.
-
Dehogy nem agyalod túl, hiszen te is nő vagy, előbb-utóbb téged is utolér az
átok. Akik tényleg nem gondolkoznak a dolgokon, azok a pasik, ők csak vagy
szeretnek, vagy nem, és eszerint cselekednek.
- Nem
értek egyet – mondtam. – Nem unnám meg Jayt, sőt, megbecsülném, hogy ő más,
mint a többiek.
- Jaj,
nehogy megbecsüld, mert ezt megérzi, és belőle is egy bunkót csinálsz, aki úgy
érzi, bármit megtehet veled. Ne mutasd ki soha, hogy odavagy valakiért, ha már
tényleg egy rendes srác kell neked, akkor legalább te csicskáztasd őt, ne ő
téged.
-
Ebben mondjuk igazat kell adnom neked, általában, ha az ember úgy érzi, hogy
szeretik őt, azt hiszi, bármit megtehet a másikkal… de szerintem itt is vannak
kivételek, én sosem akarnám rákényszeríteni az akaratomat a másikra, ha látom,
hogy nem csinálja meg szívesen. És szerintem, aki értelmes, és nem egy
kegyetlen bunkó, az szintén így van ezzel.
- Hát
nem tudom, én még nem találkoztam ilyennel.
-
Persze, mert az egész életedet egy lyukban töltöd, és George-on kívül nem is
volt más pasid – mondtam.
- Na,
végre, már vártam, hogy te is beszólj… - mosolygott Zoe. – Igen, lehet, hogy ez
a baj, de én már nem akarok változtatni.
- Mi
az, hogy „már”? – kérdeztem. – Tizenkilenc éves, még azt kezdhetsz az
életeddel, amit szeretnél.
-
Azért ez nem igaz… Még érettségim sincs, már úgysem lesz normális életem…
Különben is, nekem nagyjából jó ez így, nem dobnám ki George-ot, az esti szex,
és az a kevés idő, amit együtt töltünk, azért hiányozna. Na, meg ott a banda.
-
Tudod, te pont ott tartasz, mint én két évvel ezelőtt. Lehet új bandát találni,
új pasit is lehet találni, még be lehet fejezni a középiskolát…
-
Könnyen beszélsz, de ha Dave nem dobott volna ki téged, még te is mellette
szenvednél.
- Ez
mondjuk lehet, hogy így van, de hála az égnek, kidobott, és elég jó hatással
lett az egész életemre. Még te is meglépheted ezeket.
- És
milyen érzés normálisnak lenni? – kérdezte Zoe, azzal rágyújtott a második
cigire.
- Én
sosem voltam normális – mondtam.
-
Akkor miért próbálsz meg úgy viselkedni, mintha az lennél? – kérdezte.
- Hmm,
úgy próbálok viselkedni? – kérdeztem vissza. – Igen, lehet, mert tudat alatt
vágyom arra, hogy elismerjenek. Én sosem akartam kilógni a sorból, egyszerűen
csak így alakult, mert pár idióta úgy gondolta, fel kell címkézni az embereket.
Ha tornacipőt és csőgatyát hordasz, akkor egy hülye hipster vagy, ha I-phone-od
van, akkor egy gazdag seggfej vagy, ha Guns ’n’ Roses pólóban mész suliba,
akkor egy agresszív rocker vagy, aki kinyírna mindenkit, aki nem azt a zenét
szereti, mint ő… És ha nekem van tornacipőm, I-phone-om, és Guns ’n’ Roses
pólóm, akkor mi vagyok?
- Egy
idióta, aki ilyen hülyeségeken gondolkozik – mosolygott Zoe.
- Nem,
Zoe, igazam van… Én nem vagyok sem rocker, sem hipster, sem gazdag, én csak én
vagyok. És mindenki másnak – legalábbis a legtöbb embernek – van egyénisége, és
lehet, hogy beleillenek egy embertípusba, de senki sem egyforma. Kivéve azok,
akik kitalálták ezt a címkeaggatást, azok egyformán idióták. Tudod miért nem
áll szóba velem Megan?
-
Megan, az a vörös hajú csaj a sulidból?
-
Igen, ő.
-
Gondolom azért, mert ciki veled lenni a többiek előtt – mondta Zoe.
- Igen
– bólintottam. – Azt mondta, hogy visszahúzom őt.
-
Ismerem az ilyeneket, ezek tényleg azt csinálják, hogy rámondanak valamit az
emberre, és azt már soha az életben nem tudod lemosni magadról. Betegek.
- De
ők meg téged gondolnak betegnek – mondtam.
-
Miért foglalkozol velük? – kérdezte Zoe. – Mia, ezek az emberek nem szoktak
gondolkodni, nem filozofálnak az életről, mint mi most, csak alapmondatok
vannak beletáplálva az agyukba. Olyanok, mint az öregemberek. De ha ők így
akarnak élni, éljenek így, ez már tényleg az ő gondjuk. Te jól érzed magad így,
ahogy vagy, nem?
-
Igen, teljesen – mondtam. – Az embernek saját magával kell leginkább jóban
lennie, mert csak a saját lelked lesz veled végig az egész életed során, és ha
azzal nem vagy kibékülve, elég szar életed lesz.
-
Bizony, meg kell tanulni élned a saját világodban – bólintott Zoe.
- Hmm,
emlékszem, Megan milyen szánalommal mondta, hogy „te csak élsz a saját
világodban, és nem törődsz semmivel.” – mondtam.
-
Persze, ebből is látszik, hogy ő nincs kibékülve önmagával és fogalma sincs,
milyen az, ha jól elvagy magadban. Egyébként felépítettem magamban egy
fantáziavilágot, ahol soha nem félek, akkor most bolond vagyok? – tette fel a
költői kérdést. – Szerintem nem vagyok bolond, hanem zseni vagyok, mert
legyőztem a félelmet.
- Jól
csinálod, fene sem akar minden nap azon rettegni, hogy „jaj, nem vagyok elég
jó”. A saját világodban úgyis minden jó – mondtam. – Bár most kicsit szét van
zúzva ez a világ a külső behatások miatt.
- A
drága Jayről van szó? – kérdezte Zoe mosolyogva.
-
Igen, felkavart bennem mindent, amit csak lehetett – mondtam.
-
Előbb-utóbb visszaállsz, ismerlek már – nyugtatott meg Zoe.
-
Igen, azért még vannak részek a lelkemben, amit érintetlenül hagyott, bár nem
sok.
- A
lelked csak a tiéd, Mia – mosolygott ismét. – Nincs kedved még eljátszani pár
számot?
- De,
szívesen – mondtam. – Miért is nem alapítottunk mi soha közös bandát?
- Mert
már eleve úgy ismerkedtünk meg, hogy volt saját bandánk, okos… - mondta.
- Ja,
mielőtt elfelejtem, hoztam neked egy Dead Meeting pólót – mondtam, amikor a
gitárom tokjában megpillantottam a pólót, amit még előzőleg készítettem be
neki.
- Jaj,
nem kellett volna… - mondta.
-
Viseld egészséggel – mondtam, azzal átnyújtottam neki, ő kihajtotta, és megnézte.
- Nem
túl fantáziadús, még dolgoznotok kell rajta – mondta, amikor meglátta a fekete
alapon fehér „Dead Meeting” feliratot.
- Jól
van, majd ha megnyertük a tehetségkutatót, ráérünk foglalkozni a külsőségekkel
– mondtam.
Ezután
játszottunk pár Nirvana számot, majd Zoe feltette erősítőre a basszusgitárt, és
eljátszott pár szólót, amit ő maga komponált.
-
Nagyon jók voltak… - mondtam, amikor befejezte. – Nagy gondban lennék, ha nekem
kellene ilyeneket összehoznom.
- Áh,
két nap alatt megtanulnál basszusgitáron is játszani, nem féltelek… -
mosolygott Zoe.
- Hát
persze, biztosan – hagytam rá. – Amúgy a fent lakókat nem zavarja, hogy itt
szoktál lent zenélni?
- Jah,
nem érdekli őket. Anyám nyugtatókon él, az öcsém meg mindig házon kívül van,
hajtja a nőket.
-
Igen? De hát még csak tizenöt éves – mondtam.
- Ja,
de mégis mindig más nőnél alszik, járt már egy tizennyolc évessel is. Richie
lehet, hogy fiatal, de mióta gyúrni jár, idősebbnek néz ki a koránál.
- Jól
van… - mondtam. – És apáddal mi van?
- Nem
tudom… Legalább egy éve semmit sem hallottam róla, de biztos él még.
Én
csak bólintottam, már értettem, hogy ilyen családi körülmények között miért van
annyira szüksége George-ra, az egyetlen emberre, aki itthon egyáltalán
hozzászól.
Még
maradtam fél órát, majd elindultam haza. Nem éreztem jobban magam, sőt, ez a
találkozás még inkább elkedvetlenített. Az ilyen mély beszélgetések mindig
felzaklatnak, na meg láttam, hogy Zoe teljesen máshogy él, máshogy gondolkodik,
mint én, és ez most kissé rosszul esett nekem. Nem mintha vele lett volna
bajom, hanem nem találtam a helyem az életben, nem gondoltam, hogy bárkivel
igazán megértenénk egymást.
Amikor
megérkeztem a házunk elé, megpillantottam Enriquét a járdán gördeszkázni, Jenny
nem messze tőle a fűben ülve nyomogatta az I-phone-t.
- Na,
hogy megy? – kérdeztem Enriquétől, éppen egy ollie-t csinált meg, szemmel
láthatóan nagyon könnyedén.
- Hát
ez még megy… - mondta.
- És
ezen kívül? – kérdeztem.
-
Nagyon semmi… próbáltam még 180 fokban átfordítani, de elestem – mondta.
- És
Jenny is gördeszkázik? – kérdeztem, ránéztem Jennyre, de nagyon bele volt
merülve a telefon nyomogatásába.
- Jaj,
dehogy, a barátnőivel beszélget – mondta Enrique, majd rám nézett, a lábával
elém gurította a gördeszkáját. – Te nem próbálod ki? Régen te is szeretted.
-
Persze, az régen volt… De miért ne, megyek rajta egy kicsit… - mondtam, azzal
letettem a gitárt, és ráálltam a gördeszkára.
Nagyon
instabil volt, Enrique jókat nevetett, ahogy megpróbáltam egyensúlyozni rajta,
de aztán Jenny is felfigyelt erre a jelenetre, és ő is megmosolyogta a
bénázásaimat. Negyed óra alatt, már
nagyjából biztosan gurultam rajta, de addig a két kis hülye jól kiszórakozta
magát rajtam, persze én sem álltam meg, hogy ne nevessek a saját
ügyetlenségemen.
Végül visszaadtam
a gördeszkát Enriquének, aztán elindultam be a házba, közben átvillant az
agyamon, hogy az én öcsém biztosan nem lesz olyan, mint Zoe öccse.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése