10. fejezet

X. fejezet

Hétfőn az iskolában éppen magányosan üldögélve töltöttem az egyik szünetemet a büfében, amikor Sam leült mellém az asztalhoz egy kávéval a kezében.

- Mostanában nem sokat látlak – mondta nekem.

- Hát, szinte már mindenkivel összerúgtam a port, nem szívesen tartózkodom forgalmas helyeken, és amint tudok, lelépek innen – feleltem.

- Kikkel veszekedtél már megint? – sóhajtott Sam.

- Nagyon senkivel, csak amióta Ms. Jameson leégetett az osztály előtt, kerülnek engem az emberek, és én is őket. Megan mindig a pasijával van, szóval nincs nagyon kihez hozzászólnom, de nem is érdekel az egész – mondtam.

- És legalább az iskolán kívül jól mennek a dolgok? – kérdezte Sam.

- Igen, minden nap próbálunk az új bandával, nagyon jól érzem magam velük.

Már korábban említettem neki, hogy találtam magamnak együttest, de az csak egy futó beszélgetés volt, nem tudtunk nagyon belemélyedni a témába.

Most gondterhelten sóhajtott, csalódottan nézett rám:

- Jaj, Mia, pedig már reméltem, hogy hagyod a fenébe ezt az együttes-dolgot, és inkább visszajössz a zeneiskolába.

- Miért, ennyire nincsenek diákok, ezért szeretnéd, hogy mindenáron oda járjak? – kérdeztem.

- Nem, én csak neked akarok jót ezzel.

- Sam, ezerszer mondtam, hogy én ebből már kinőttem, már régen elkezdtem járni a saját utamat – mondtam.

- David is a saját útját járja, mégis „leereszkedik” néha a zeneiskolai tanulmányokhoz. Pláne, hogy zenetanár szeretne lenni.

- Ezt akárhányszor mondod, mindig elképedek rajta – mondtam. – Nem értem, miért hiszed azt, hogy Dave egy ártatlan bárányka.

- Mia, te jártál vele, nem én. Én csak azt látom, amit a zenében csinál, és az kiváló.

- Úgy látszik, már rég nem láttál engem, azért áradozol ennyire Dave-ről. Gyere majd el a tehetségkutatóra, nagyon jó számmal fogunk indulni, majd meglátod, hogy sokkal jobb lettem, mint amikor utoljára láttál.

- Elmegyek a tehetségkutatóra… Már korábban megígértem Davidnek, hogy ott leszek – vallotta be.

Elkerekedett a szemem a meglepetéstől, hitetlenkedve kérdeztem meg:

- Miért, ő is indul?

- Igen, azóta lett neki is saját bandája – mondta Sam. – De azt hittem, tudod.

- Honnan tudtam volna? – kérdeztem.

- Facebookról, vajon honnan… - forgatta a szemét Sam.

- Egyrészt, én nem nagyon járok fel arra a szarra, másrészt Dave nem is az ismerősöm – mondtam.

- Mindegy, hát akkor most tudod – mondta.

- És milyenek? – kérdeztem.

- Nekem tetszenek, David nagyon sokat fejlődött, fel kell majd kötnötök a gatyátokat.

- Mi a banda neve? Megnézném őket Youtube-on – mondtam.

- Miért vagy rá kíváncsi, eddig mindig olyan lenézően beszéltél róla – vonta fel a szemöldökét Sam.

- Megvolt rá az okom – mondtam. – Csak érdekel, hogy mit hoztak eddig össze.

- Szerintem felesleges beleásnod magad, majd a tehetségkutatón meglátod – mondta.

- És te neki szurkolsz majd, igaz? – morogtam.

- Hát ő a tanítványom, Mia… - mondta Sam értetlenkedve.

Én csak sóhajtottam.

- Akkor már értem, hogy működik a te agyad… Aki hűséges hozzád, és igazából nem is hozzád, hanem a zeneiskolához, azt támogatod; nem az embert, és a tehetséget nézed – mondtam.

- Ez nem igaz – mondta Sam. – Csak úgy érzem, David többet tesz a céljaiért, hajlandó fejleszteni magát klasszikus zenéből is, amit te megtagadtál.

- Nem is értem, hogy mondhatsz ilyet, hogy Dave többet tesz a céljaiért – néztem rá őszinte megdöbbenéssel. - Amikor közös együttesünk volt, és nem adtam neki igazat, sokszor úgy rohant el próbákról, mint egy hisztis kislány. Egyáltalán nem jellemezte őt a profi hozzáállás, egy amatőr kis egoista senki volt. Neked is csak azért nyalta be magát, hogy legyen egy erős támogatója.

- Ezek túl durva szavak egy tizenhét éves lánytól – morogta Sam, már ő is ugyanolyan bizalmatlanul méregetett engem, mint én őt.

- Tizennyolc vagyok – mondtam. – És miért durva szavak? Mert igaz?

- Nem, hanem mert nem hangzik hitelesnek, túl fiatal vagy ahhoz, hogy így oszd az észt, és másokat így lefikázz.

- Szerintem meg az a megdöbbentő, hogy te felnőtt ember létére nem látod át a dolgokat, és még azok után is Dave mellett állsz, amiket meséltem neked róla.

- Figyelj, ha akkora nagy szád van, miért nem védted meg magadat vele szemben, miért hagytad, hogy kihasználjon? Ne a háta mögött beszélj róla, hanem mondd meg neki egyenesen.

- Azért használt ki, mert buta voltam, és hagytam magam, de most már biztosan nem így viselkednék. És még ettől függetlenül is sokszor a szembesítettem az aljas viselkedésével – mondtam. – Jó lenne, ha te is leszállnál a földre, és nem csak a zeneiskola világában élnél, hanem azt is látnád, hogy Dave hogy viselkedik az emberekkel.

- Azért, mert annak idején kihasznált egy buta libát, nem fogom tőle elvitatni a zenei tehetségét – mondta Sam mérgesen.

- A tehetséget én sem vitatom el tőle, csupán a hozzáállása csapnivaló, és szerintem te túlbecsülöd őt, csak mert ottmaradt a hülye zeneiskoládban, engem meg lenézel, mert én meg nem – mondtam.

- Jó, veled felesleges vitázni, inkább elmegyek – mondta, azzal felállt, fogta a kávéját, és faképnél hagyott.

Tipikus pasi viselkedés, ahelyett, hogy érvelnének, lelépnek, nem bírják a konfrontációt. Nagyon rosszul esett, hogy Sam így elfordult tőlem, csak mert nem járok zeneiskolába, nem akarok zenetanár lenni, és az énekszakkörbe sem tetszem be a lábam, miközben Dave-et meg agyon dicséri. Én tudtam, milyen valójában Dave, és elképesztő volt, hogy Sam ennyire nem látja át a dolgokat, csak a zeneiskoláig terjed a fantáziája. Dave minden, csak nem profi zenész, lehet, hogy naphosszat nyalja Sam seggét, de ettől még nem fog nőni a szememben. Azt sem tartottam kizártnak, hogy Dave direkt ellenem hangolta Samet. De hát ha ő ilyen hülye, hogy belesétál a csapdába, akkor nem érdekel többé.

Az viszont egy kicsit aggasztott, hogy Dave is ott lesz a tehetségkutatón, nem szerettem volna összefutni vele, nem akartam látni, hogy néz ki, mennyit változott, nem voltam kíváncsi a bunkó megjegyzéseire. Mert egész biztosan beszólna valamit, nem is ő lenne, ha nem tenné. Szeretett kötekedni, de ha valaki vele tette ezt, halálosan berágott. Kiábrándító és végtelenül negatív kisugárzású ember volt, nem is értettem, mit szerettem benne.

Fogtam magam és elindultam vissza órára, igaz, még volt tíz percem, de szerettem volna beszélni Megannel, akár tetszik neki, akár nem, most elrángatom Owentől.

Megant végül az udvaron találtam meg, a kosárpálya szélén álldogált, lelkesen nézte, ahogy Owen a többiekkel játszik, odamentem hozzá.

- Szia – mondtam.

- Oh, szia – köszönt meglepetten, mintha a mosoly ráfagyott volna az arcára, amikor meglátott.

- Van egy kis időd beszélni? – kérdeztem.

- Van, mondd csak – mondta.

A Ms. Jameson-incidens után nem nagyon szóltunk egymáshoz, másnap ugyebár még elhívtam a fellépésünkre, amire nem jött el, de azóta tényleg szinte semmit nem beszéltünk.

- Hogy is kezdjem… Tehát, összevesztem Sammel is, úgy érzem, nem alakulnak túl jól a dolgok… Engem nem érdekel, mások mit gondolnak rólam, de te és én barátok vagyunk, vagy voltunk, nem tudom, és meg akarom kérdezni, hogy mi bajod van velem. Ennyire kiborított, hogy ilyen „szélsőséges” vagyok? Vagy csak az új kapcsolatod miatt nem beszélsz velem annyit? – kérdeztem.

Ezzel egy kicsit kimutattam a gyenge pontomat, úgy tűnhetett, hogy igazat adok másoknak abban, hogy jogosan néznek ki engem a suliból. Persze, ez nem így volt, nem érdekelt mások véleménye, egyedül Megané számított még valamennyit.

Megant szemlátomást meglepte, hogy így elé álltam, és rákérdeztem arra, amit ő nyilván el akart sumákolni.

- Nincs veled bajom, csak időm nem volt mostanában – mondta Megan, de nem tűnt túl őszintének.

- Azon is csodálkozom, hogy nem jössz ide hozzám – mondtam. – Korábban ilyen nem volt még.

Megan sóhajtott, nehéz lehetett most neki velem beszélni.

- Mia, én szeretem Owent, ezért vagyok vele sokat.

- Jó, de nekem úgy tűnik, hogy csak egymásnak éltek, nem kéne egy kicsit törődnöd a barátaiddal is? – kérdeztem.

- Miért, most végre boldog vagyok – mondta Megan. – Te is mindig azt teszed, ami boldoggá tesz téged, ez az életfilozófiád.

- Szóval akkor téged már nem tesz boldoggá, hogy beszéljünk egymással? – kérdeztem.

- Most nem erről van szó... Owennel szeretjük egymást, nagyon jól megvagyunk, most ő teszi ki az életemet.

- Jó, de ha éppen nem vagy vele, akkor sem szoktál idejönni, Facebookon sem szoktál már írni… - mondtam.

- Ne haragudj, ez nem szándékos, Owen minden időmet kitölti, másra már nem jut energiám. Ha neked is lesz barátod, majd megérted…

Ezt olyan lenéző hangvétellel mondta, hogy magam is meglepődtem rajta, úgy beszélt, mintha még soha nem lett volna barátom.

- Már vagy két hete van barátom – mondtam. – De természetesen nem tudhattál róla, hiszen Facebookra nem írtam ki, beszélni meg nem beszélünk.

- Akkor miért nem inkább a barátoddal törődsz? – kérdezte csodálkozva.

- Mert nem csak belőle áll az életem, azért. Nekem sokat jelentettél – mondtam.

- Hát, nem tudom… - mondta Megan. – Én úgy láttam, neked mindig is a zene volt a legfontosabb, az embereket magasról leszartad, igazából szartál az egész világra, csak ültél otthon a zongorád társaságában, a saját kis elképzelt világodban. Te nem látod magadat kívülről, de mások szemében igenis furcsán viselkedsz.

Ezek a szavak annyira szíven ütöttek, hogy azt hittem, azonnal otthagyom… Megan sosem volt ilyen velem, mindig elfogadott, és most pont úgy beszélt, mint mindenki más.

- Mi az, hogy mások szerint furcsa vagyok? Owen szerint? – kérdeztem végül.

Megan habozott a válasszal, ebből meg már tudtam, hogy a drága kis barátja lejárató kampányba kezdett ellenem.

- Miért hallgatsz másokra? – sóhajtottam. – Eddig normálisnak tartottál, de összejöttél valakivel, akit csak egy hónapja ismersz, és azonnal száznyolcvan fokos fordulatot vettél velem kapcsolatban.

- Mia, szállj egy kicsit magadba, és gondolkozz el, hogy miért nem kedvelnek téged az emberek – mondta Megan, persze, már tudtam, hogy ezek igazából Owen szavai.

- Olyan undorító vagy – mondtam. – Próbálsz most engem úgy beállítani, mint egy közellenséget, miközben én éveken keresztül mindig kiálltam melletted, és bátorítottalak, hogy te is szard le ezt a sok hülyét. Erre meg azt hiszed, az a legjobb megoldás, ha te is beállsz közéjük.

- Én nem akarok számkivetettként élni, tudod jól, hogy mindig is be akartam illeszkedni, csak te kurvára visszahúztál! – mondta Megan.

- Én húztalak vissza? – kiáltottam. – Sosem mondtam meg neked, hogy mit tegyél, minden hétvégén partiztál a házatokban, nem akartalak én semmiről lebeszélni… Annyira várom, hogy pofára ess, és rájöjj, hogy ki volt az igaz barátod.

- Azt várhatod… - mondta, azzal tüntetőleg elfordult tőlem, én meg tényleg otthagytam őt.

Bementem az osztályterembe, ahol majd kezdődik az óránk, az első kép, ami a szemem elé tárult, az volt, hogy Olivia és Terry a padon smárolnak. A többiek vagy őket nézték, vagy a telefonjaikba mélyedtek.

Én leültem a helyemre, kerestem a telefonomon egy jó számot, bedugtam a fülhallgatót, ezennel teljes süketséget és vakságot fogadtam az iskolai környezetemnek.

Már csak másfél hónap, és utána teljesen új élet vár rám, akár szeretném, akár nem. Így jobb is, hogy szeretném, legalább semmi sem fog hiányozni. Sem Megan, sem Sam.

***

Szerda este kilenc körül fejeztük be a próbát, éppen készülődtünk haza, amikor váratlanul beállított Jay, vállán a szokásos sporttáskájával. Normális körülmények között biztosan örültem volna neki, de olyan elkeseredett arcot vágott, hogy inkább meg sem szólaltam, csak vártam, hogy mi fog történni.

Brad azonnal megkérdezte, hogy mi a baj.

- Majd elmondom… - mondta Jay.

- Na, nyögd már ki… - mondta Adam kíváncsian.

- Ne haragudjatok, de ez csak a bátyámra tartozik – mondta Jay, aztán hozzátette: - Meg Miára.

- Jól van, na, elmegyünk… - morogta Will, azzal Adammel együtt elindultak haza.

- Na, mi van? – kérdezte Brad, miután leültünk a kanapéra.

Jay még nem szólt semmit, én feszülten vártam, hogy vajon mit fog mondani, ugyanis el sem tudtam képzelni, hogy mi történt.

- Elcsesztem a dolgokat, és kirúgtak – mondta végül Jay.

- Mi a faszt csináltál? – kiáltotta Brad mérgesen.

Én továbbra sem szólaltam meg, az első gondolatom az volt, hogy Jay biztos verekedett, általában ezért szokták kirúgni az embereket. Más nem jutott eszembe, ám hamar kiderült, hogy nem erről volt szó.

- Az történt, hogy hétfőn, fellépés után odajött hozzám egy ügynök New Yorkból, hogy látták a nyolc hónappal ezelőtti jelentkezésemet az egyik állásra, és tetszettem neki a műsorban, ezért felajánlott egy állást. Másnap délelőtt tárgyaltuk róla, erről sajnos a többiek tudomást szereztek, és mivel tiltja a szerződésem, hogy más csapatokkal tárgyaljak, azonnal kirúgtak. És most úgy tűnik, kénytelen vagyok elfogadni a New York-i állást, pedig nem feltétlenül akartam, csak kíváncsi voltam, mit ajánlanak.

- Szóval elmész New Yorkba? – kérdeztem, igazából még fel sem fogtam, mit jelentene ez.

Jay nem lesz velem, nem fog többé Denverben élni, így tehát annyi a kapcsolatunknak. Éreztem, hogy a döbbenettől felgyorsult a szívverésem, remegni kezdtem, hányingerem lett… egyszerűen nem hittem el, hogy ez megtörténhet.

- Nem sok választásom maradt – nézett rám Jay.

- És mi van az itthoni állásokkal? – kérdezte Brad.

- Hazafelé néztem pár dolgot a neten, de nincs semmi… - mondta Jay. – Ez a New Yorki munka különben is olyan, amit mindig is akartam, ráadásul nagyon jól megfizetik, igazából hülye lennék kihagyni.

- Ja, ezt el is hinném, ha nem olyan hangon mondanád, mint aki meghalni készül – mondta Brad.

- Igen, mert nem akartam ilyen messzire költözni egy jó állásért – mondta Jay.

- És mennyi időd van még gondolkodni rajta? – kérdezte Brad.

- Nem sok, szombatig el kell döntenem, hogy megyek-e – mondta Jay.

- Szombatig… - motyogtam magam elé.

Jay csak sóhajtott, Brad megkérdezte:

- És fogsz menni?

- Nem tudom, tényleg fogalmam sincs… - mondta Jay. – Ha elmegyek, azért fogom a fejem a falba verni, mert nem maradtam itthon, ha meg itthon maradok, az lesz a baj, hogy kihagytam ezt a lehetőséget.

- És pontosan miről van szó? – kérdezte Brad.

- Egy tánciskolába keresnek edzőt, és egyben koreográfust. Már nagyon szerettem volna egy ilyen munkát, ráadásul havi 4500 dollárt fizetnek.

- Azt a mindenit! – kiáltott fel Brad.

Ez tényleg rengeteg pénz – gondoltam magamban. Sosem láttam még egyben 4500 dollárt, és ezt Jay megkapná minden hónapban, tényleg hülye lenne legalább nem megpróbálni. Emellett meg azt dolgozná, amire mindig is vágyott… Hirtelen leesett, hogy nem fog itt maradni, elszakadunk egymástól, és mindennek vége.

Mintha még nem lett volna elég Megan és Sam távolságtartása, Jayt is elveszítem. De még mindig nem fogtam fel igazán ennek a súlyát.

- Persze, tényleg fantasztikusan hangzik, de nem akartam ilyen messzire menni – mondta Jay.

- De hát te jelentkeztél rá, öreg… - mondta Brad.

- Igen, de az már régen volt, akkor úgy gondoltam, bárhova elmennék egy állandó állásért, de már nem feltétlenül gondolom így.

- Még szombatig aludhatsz rá három éjszakát, majd csak kitalálod – mondta Brad, azzal fölállt. – Na, hagylak titeket…

- Jó, utolsó kérdés… - mondta Jay. – Te mit tennél?

- Ezt nem nekem kell eldöntenem… Én csak azt tudom, hogy a saját céljaimért mit áldoznék fel. Majd elmondom, ha nagyon kíváncsi vagy rá, de a te esetedben ez úgysem segítene rajtad – mondta Brad, azzal kiment.

Jay felém fordult, eleinte nem nézett a szemembe, de aztán rám emelte tekintetét, láttam rajta, hogy mennyire vívódik.

- Nagyon utálnál, ha csak holnap beszélgetnénk? – kérdezte. – Megpróbálom addigra egy kicsit összeszedni a gondolataimat, most használhatatlan vagyok.

- Jó, persze, beszéljünk holnap – mondtam.

- Suli után ráérsz? – kérdezte.

- Igen, háromkor végzek – mondtam.

- Jó, akkor ott leszek, utána beszélünk – mondta. – Vigyelek haza?

- Nem, hazamegyek egyedül, te tényleg pihenj – mondtam, azzal felálltam és felkaptam a táskámat.

Ő kikísért az ajtóig; nyilván nem akarta, hogy ennyire ridegek legyünk egymáshoz, mert búcsúzásképpen megölelt és megcsókolt. Én is hozzábújtam, de már úgy éreztem, ez a búcsúcsók hosszabb távra szól.

Hiába voltam nagyon fáradt, nem tudtam elaludni aznap éjjel, csak ültem az ágyban, és bámultam ki a fejemből. Azt már Dave-nél megtanultam, hogy nem szabad kisajátítani az embereket, és egy percre sem szabad elhinni, hogy valaki a tiéd, de mégis nagyon megviselt, hogy Jay valószínűleg el fog menni.

Még csak nem is az történik, mint Dave-nél, hogy egy kiállhatatlan bunkó volt, és megromlott a kapcsolat, hanem nagyon is jól alakultak a dolgok… Végre elhittem, hogy valakivel jó lesz majd, érezhetem, hogy mellettem áll, erre meg a külső körülmények miatt szakadunk el egymástól.

Azzal a lehetőséggel nem is számoltam, hogy itthon fog maradni. Esetleg, ha megkérdezi a véleményemet, én is azt mondanám neki, hogy menjen, tudom, hogy egy ilyen lehetőség mennyit jelent az embernek, és mennyire bánná, ha kihagyná.

Egyedül az vigasztalt, hogy a banda legalább egyben van, de ha elbénázzuk a tehetségkutatót, nem tudom, mi lesz velem… Kb. tíz nap, és itt a tehetségkutató, nem tudom, ilyen szomorú állapotban hogy tudok majd rendesen odafigyelni, de ha azt néztem, hogy ez majd legalább eltereli a figyelmemet, valamelyest megnyugodtam.

Még így is csak hajnali három körül sikerült elaludnom, és már fél hétkor felriadtam, pedig nyugodtan aludhattam volna hétig. Kikeltem az ágyból, próbáltam egy kicsit összeszedni magam, hogy legalább úgy nézzek ki, mint aki él, de tudtam, hogy lélekben még annyira sem leszek jelen az iskolában, mint eddig.

***

Amikor végre eltelt az iskolaidő, és sétáltam kifelé a kapuhoz, már messziről észrevettem Jayt. Arra gondoltam, már biztosan eldöntötte, hogy mit fog csinálni, én meghallgatom, és tulajdonképpen ennyiből fog állni ez a nagy beszélgetés.

- Szia! – mondtam, amikor odaértem hozzá.

- Szia – mondta ő is.

Megcsókoltuk egymást, majd elindultunk, én nem is tudtam, hova megyünk, csak követtem őt. Nem nagyon szóltunk egymáshoz, de végül megkérdezte:

- Keresünk egy padot?

- Persze – mondtam.

Végül egy kisebb parkban ültünk le egymás mellé, eleinte csak bámultunk ki a fejünkből, néha ránéztem, vártam, hogy ő szólaljon meg először.

- Milyen volt ma a suli? – kérdezte, de nagyon erőltetettnek hangzott, bár nem hibáztattam érte.

- Mint mindig, unalmas volt – mondtam. – És veled mi van?

- Nem aludtam egész éjjel, úgyhogy hulla vagyok… - mondta Jay. – Mindig csak ez a munka járt a fejemben.

- Nem jutottál előbbre? – kérdeztem.

- Támadt egy ötletem, de szerintem eleve halálra van ítélve – mondta Jay.

- És mi az? – kérdeztem.

- Arra gondoltam, hogy gyere velem New Yorkba – nézett rám.

Erre a lehetőségre egyáltalán nem számítottam, és igencsak meglepődtem rajta. Az első gondolatom az volt, hogy ez képtelenség, de aztán, ahogy jobban felmértem a helyzetet, rájöttem, hogy végül is működhetne. New York jó hely, elköltözhetnék otthonról, világot láthatnék, azt csinálhatnék, amit csak szeretnék. Együtt élnék Jayjel, én is keresnék valami munkát, és boldogan élnénk, amíg meg nem halnánk. Ez nagyon szépnek tűnt, de tudtam, hogy nem fogok elmenni.

Jay látta, hogy gondolkodom, tovább folytatta mondanivalóját:

- Csak azért gondolkodom ennyire ezen az egészen, mert nem akarlak téged itthagyni, ha te nem lennél, sokkal valószínűbb, hogy elmennék. Így viszont tényleg nehéz a döntés.

- Tényleg csak miattam maradnál itthon? – kérdeztem. – Nincs semmi más ezen kívül?

- Lehet, hogy egyébként is gondolkodnék a maradáson, de így most nagyon nehéz helyzetben vagyok – mondta Jay. – Olyan furcsa, hogy pont hétvégén beszéltem erről neked, hogy meg akarom változtatni az életemet, jó lenne egy állandó munka, és erre most találnak meg… a dolog szépséghibája csak az, hogy New Yorkba kéne menni, pedig én tényleg itt, Denverben szerettem volna egy ugyanilyen munkát.

- Hát, de Denver nem New York – mondtam. – Lehet, hogy itt sosem lenne ilyen munkád.

- És mit mondasz, eljönnél velem? – kérdezte.

- Ez egy elég nehéz kérdés – mondtam. – Jó lenne, meg minden, de így teljesen letérnék arról az útról, ami most előttem áll. Itt van például a banda.

- Jó, de másik bandát lehet találni, még az is lehet, hogy New Yorkban jobbat találnál – mondta Jay.

- Igen, persze, de nem szeretném a biztosat itthagyni, mindig is ilyen bandáról álmodtam, mint amilyen a Dead Meeting – mondtam. – Én tudom, milyen érzés, amikor otthagynak, nem akarom velük ezt megtenni.

- Miattuk maradnál itt, vagy magad miatt? – kérdezte Jay.

- Magam miatt is, természetesen – mondtam. – Mindig is úgy gondoltam, hogy itt, Denverben lesz egy bandám, és ha el is megyünk koncertezni, mindig ide jövünk haza.

- Értem… - mondta Jay, majd lehajtotta a fejét. – Igazából hülye ötlet volt megkérdezni.

- Ne haragudj – mondtam. – De most először érzem azt, hogy végre van esélyünk csinálni valami komolyabbat.

- Igen, persze… - mondta Jay. – Normális esetben nem kértelek volna meg, hogy gyere velem, éljünk együtt, de egy próbát megért. Amúgy is szerettem volna veled összeköltözni, de ezt csak nyár végén akartam közölni veled, nem akartalak ilyen hamar lerohanni.

- Nem tudtam, hogy ilyen terveid vannak – néztem rá csodálkozva.

- Igen, voltak terveim arra az esetre, ha minden jól megy – mondta Jay. – Úgy gondoltam, hogy szeptembertől lakhatnánk együtt, hiszen te is dolgozni akartál. Aztán elképzeltem, hogyan élnénk a mindennapjainkat, én játszanék a gépen, te meg zongoráznál, vagy írnád a szövegeidet, együtt főznénk, kajálnánk.

- Én is gondoltam már erre, de még nem akartam elmondani – mondtam.

- Mire gondoltál? Hogy együtt éljünk? – kérdezte Jay.

- Igen. Persze, nem most azonnal, hanem később – mondtam.

- Te nagyon aranyos lány vagy, Mia… Úgy éreztem már kezdettől fogva, hogy melletted akarok maradni, de ezt a munkát muszáj elvállalnom – mondta Jay.

- Tudom – mondtam.

- Remélem megérted – mondta Jay.

- Persze, megértem – mondtam, de közben majd megszakadt a szívem. – És te se haragudj, hogy nem megyek veled.

- Tudtam, hogy nem fogsz jönni – mondta Jay.

- Én meg tudtam, hogy el fogsz menni – mondtam.

- Ha nem jönne össze a tehetségkutató, vagy összevesznétek Braddel, bármikor utánam jöhetsz – mondta Jay.

- Rendben… - bólintottam, noha arra gondoltam, hogy addigra már úgyis régen túl lesz rajtam. – Jay… nehogy azt gondold, hogy nem sajnálom ezt az egészet. Igazából rosszat is tett, hogy elmondtad, miket terveztél velem, mert így még jobban fáj az egész.

- Azért mondtam el, mert már úgyis mindegy, egyébként biztos nem rohantalak volna le – mondta Jay.

- És mikor indulsz? – kérdeztem.

- Szombaton, szóval holnap már pakolok.

- És már végleg el is mész? – kérdeztem.

- Igen… - sóhajtott Jay.

Egy darabig nem szóltunk egymáshoz, majd megjegyeztem:

- Igazából jól teszed, hogy mész – mondtam. – Egy év múlva biztosan megbántad volna, hogy egy csaj miatt itthon kell nyomorognod, és hogy nem követted az álmaidat.

- Te kis buta, azt sosem sajnálnám, hogy miattad mondtam le valamiről, inkább csak azt sajnálnám, hogy lemondtam róla.

- Értem… Nem sok esély van rá, hogy még valaha összefutunk, igaz? – kérdeztem.

- Ha rajtam múlik, fogunk még találkozni. Egy nap még elveszlek feleségül – mosolygott rám.

- Aranyos vagy… - mondtam, mélyen egymás szemébe néztünk. – Én nem akarlak elveszíteni, olyan fontos lettél nekem.

- Igen, ezt érzem én is... De te is mondtad, hogy most kell élni a lehetőségekkel.

- Persze, de közben olyan rossz rágondolni, hogy nem leszel nekem – mondtam.

- Lehet, hogy még később együtt leszünk – mondta Jay.

- Jaj, ne hitegess már ezzel… - mondtam, azzal hozzábújtam, ő átölelt engem, a hátamat és hajamat simogatta.

- Nem hitegetlek – mondta egész halkan. – Én ezt szeretném. Igazából semmit sem érzek olyan fontosnak, hogy elveszítselek miatta.

- Igen, persze… - hagytam rá kedvesen. – Mégis elmész.

- Jó, de hát… - kezdett bele.

- Hagyd, már megbeszéltük – mondtam.

Nem akartam tovább ragozni a témát, ezután csak csendben öleltük egymást, és elvoltunk a saját gondolatainkban. Megértettem őt, hogy szeretne elmenni, egyelőre még bele sem mertem gondolni, hogy ez vajon mennyire fog megviselni engem.