1. fejezet

Egy hideg december eleji csütörtök estén a Deák tér környékén kocsmáztunk a srácokkal egy jó deszkázás után. Ilyenkor már senki nincs kint a gördeszka parkban, mi meg kihasználtuk, hogy van helyünk végre; de azért utána kötelező volt meginni egy-egy korsó sört, hogy addig is átmelegítsük a fagyott végtagjainkat. A kocsmában már bőven voltak emberek, épphogy le tudtunk ülni egy asztalhoz, aztán dumáltunk és röhögtünk. Négyen voltunk, Bence, Dani, Laci és én. Bencét már nem kell bemutatnom, ő volt az én deszkás örök haverom. Dani és Laci egy évvel voltak fiatalabbak nálam, még gimibe jártak, Újpesten ismerkedtünk össze velük deszkázás közben kb. két évvel ezelőtt, azóta gyakran négyesben nyomjuk a deszkázást.

A téli hideg már ott volt levegőben, ennek ellenére kimentem a kocsmából elszívni egy cigit, Bence most nem akart velem tartani, mert a söre most jobban érdekelte. Kint már nem tolongtak az emberek, csak egy lány álldogált tőlem pár méterre. Eleinte nem vettem róla tudomást, de aztán láttam, hogy mosolyogva méreget engem. Mint mindig ilyenkor, én is biccentettem felé egy mosoly kíséretében, aztán rágyújtottam. Aranyos lánynak tűnt, látszott rajta, hogy ivott már egy kicsit, a vigyor az arcán nem volt a színjózanság jele. Végül ő szólított meg, tett egy megjegyzést a téli sapkámra.

- Szép az a lila sapka.

- Kösz – mormogtam, gondoltam gőze sem volt róla, hogy a lila az Újpest színe, csak fura volt neki, hogy egy srác miért vesz fel lila cuccokat.

- Csak nem Újpest-drukker vagy? – kérdezte, közben idejött hozzám, és megállt előttem.

- De – mondtam meglepetten. – Te is a Négyből jöttél?

- Honnan? – kérdezett vissza értetlenül.

- Újpestről, de ezek szerint nem.

- Ja, nem. De az Újpest címerét attól még felismerem - mondta, közben mosolygott.

Jobban megnéztem őt, most láttam csak igazán, hogy mennyire jó nő volt. Csillogó zöld szeme azonnal magára vonzotta a figyelmemet; hosszú szőkésbarna haját kiengedve hordta, ami inkább szőke volt, mint barna. Általában a sötétebb hajú csajok jöttek be, de ő azonnal megtetszett nekem, mert annyira szép volt, hogy nem is tudtam levenni róla a szemem. Telt ajkai voltak, amiről rögtön a smárolás és egyéb kellemes dolgok jutottak eszembe… Az is feltűnt, hogy a csajszi pár évvel idősebb lehet nálam, de ez nem volt baj egyáltalán, mert nagyon tetszettek nekem az idősebb csajok.

- Akarsz sétálni egyet? – kérdeztem, nem akartam veszni hagyni egy pillanatig sem a kínálkozó lehetőséget.

- Merre?

Megvontam a vállam.

- A Deák felé, mit tudom én… Nézzük meg a belvárost, meghívlak a Mekibe egy kávéra.

- Mennyi az idő? – kérdezte.

- Passz… talán kilenc. Na, kérdezel még valamit, vagy mehetünk végre?

- Jó, mehetünk, de elköszönök a többiektől.

- Oké, én is bemegyek a deszkámért.

Visszamentünk mindketten, odamentem az asztalunkhoz, nekem olyan sietős volt, hogy még a számban volt az égő cigi.

- Na mi van, mi van? – kérdezte Bence.

- Mi lenne, csaj van – mondtam, azzal felvettem a hátizsákom és felkaptam a deszkám.

- Ne már haver… - morogták hárman egyszerre.

- De, megyek ez biztos – mondtam. Kezet fogtam gyorsan mindenkivel.

- Akkor legalább dugd meg mocskosul – mondta Bence.

- Bízd csak rám – mondtam, azzal már ott sem voltam. Nem féltem, hogy a csaj meghallja ezt a beszélgetést, mert ez egy nagyon zajos kocsma volt, és különben sem érdekelt, hogy hallja-e vagy sem.

Tényleg azzal a céllal indultam neki az estének, hogy ennek szex lesz a vége, de végül egy jó beszélgetés lesz belőle. Nekem is furcsa volt, hogy ennyivel beértem, de már az is jó élmény volt, hogy egyáltalán ennyi történt.

- Hmm, gördeszka – mosolygott a lány, amikor kint találkoztunk és elindultunk.

- Hmm, igen, gördeszka – utánoztam. – Már megcsodáltad az Újpest-sapimat meg a deszkámat, most rajtam a sor hogy megtudjak pár dolgot: hogy hívnak, hány éves vagy?

- Anett vagyok, huszonnégy éves.

- Azta, huszonnégy, komolyan? – kérdeztem csodálkozva. – Maximum huszonegynek néztelek volna.

- Miért, te hány éves vagy? – kérdezte.

- Szerinted? – néztem rá, ő egy kis gondolkodás után így szólt:

- Huszonkettő.

- Hát nem, bébi, tizenkilenc vagyok.

- Ugye most csak szívatsz? – mosolygott.

- Dehogy szívatlak – mondtam, megálltunk, elővettem a zsebemből a személyimet és a kezébe nyomtam.

Ő megnézte, majd felvonta a szemöldökét.

- Húha, kilencvennégyes vagy, hát ezek szerint nem viccelsz – mondta, majd visszaadta a személyimet. – Akkor épphogy ihatsz alkoholt… és mondd, az érettségi megvan már, Norbi? – gúnyolódott, a nevemet meg nyilván leolvasta már a kártyámról.

- Nincs, Anett, és nem is lesz, két éve nem járok suliba.

- Oh, hát az baj – mondta meglepetten, de úgy hangzott, úgy értette, hogy az én szempontomból baj, mert elcseszem az életem.

- Dehogy baj. Na és te már több diplomás doktor vagy?

- Nincs diplomám, otthagytam az egyetemet – mondta.

- Ilyen vagány vagy? – kérdeztem én is gúnyos hangsúllyal.

- Nagyon nehéz döntés volt – nézett rám őszinte tekintettel. – Így egy kicsit megnehezítettem a helyzetemet.

- Na, mesélj – mondtam.

- Most nem akarok, ma este azért jöttem ki, mert végre nem akartam a munkáról meg ilyen szarságokról beszélgetni.

- Aha, na és kivel jöttél ma el?

- Pár munkatárssal, de rájöttem, hogy nem volt jó ötlet, részegen még hülyébbek vagyunk, mint józanul.

- Aha, vágom. Jó szar lehetett a buli, ha eljöttél onnan az első idegen sráccal, akit megláttál. Gyakran teszel ilyet?

- Nem, dehogy – mormogta. – Különben is, te hívtál el. Kaphatok egy cigit?

- Naná – mondtam.

Elővettem a hátizsákomból egy doboz cigit, és átnyújtottam neki egy szálat. Ő a szájához tette; amikor meggyújtottam neki, megfogtam az arcát. Ő csak mosolygott köszönetképpen, majd kifújta az első slukkot. Egymás szemébe néztünk, csillogott a tekintete, bennem meg fellángolt valami, amiről tudtam, hogy ez valami más. Nem érdekelt, hogy öt évvel idősebb volt nálam, sőt… már akkor a falhoz szorítottam volna és lekaptam volna, de megkérdezte, hogy „Na, akkor megyünk tovább?”

Persze, mentünk, útközben elszívta a cigit, közben elmesélte, hogy ő igazából nem dohányzik, de néha jól esik neki, én meg arról fantáziáltam, nekem mi esne jól vele kapcsolatban; aztán megérkeztünk a Mekibe.

- Na, mit kérsz? – kérdeztem bent. – A vendégem vagy bármire – azzal lazán beletúrtam a zsebembe, és felmutattam a két gyűrött tízezrest, amit három nap munkáért kaptam aznap délután.

Ő csak jót mosolygott rajtam, majd megjegyezte:

- De kis édes vagy, így fűzöd fel a farkadra a nőket?

Én úgy meglepődtem, hogy kimondta a „farok” szót, hogy válaszolni is elfelejtettem.

- Csak egy kávét kérek – mondta végül.

- Tuti? – kérdeztem, igyekeztem visszanyerni a laza stílusomat.

- Aha – felelte.

Én magamnak vettem három sajtburgert, neki egy kávét, majd leültünk valahova egy fotelbe, én közvetlenül mellé huppantam le. Levettem a sapkámat és a kabátomat, ő rám mosolygott.

- Tudtam, hogy szőke hajad van – mondta.

- Igen, de gyakran van sapka a fejemen – mondtam, azzal végigsimítottam a hajamon, hogy egy kicsit felborzoljam.

- Hát nem kéne – mondta, közben levette a kabátját, sajnos nem kivágott felső volt rajta, de mondjuk nem is tűnt olyan lánynak, aki kipakolja a kirakatba a mellét. Pedig nem ártott volna…

- Mesélj, hogy miért hagytad ott az iskolát – kértem, azzal kicsomagoltam az első burgert.

Tényleg érdekelt a téma, nem csak azt akartam, hogy beszélgessünk valami jelentéktelen faszságról. Érdekelt, mit lehet elérni egy félbehagyott egyetemmel. Kicsit alábecsültem a dolgot, kiderült, hogy nagyon sok mindent elért.

- Biztos, hogy tudni szeretnéd? Mert erről elég hosszan tudnék beszélni.

- Hát van időnk, nem? Ha nem érdekelne, akkor meg nyilván nem kérdeztelek volna meg – mondtam.

-  Hát jó. Az, hogy otthagytam az egyetemet, elég nehéz döntés volt – kezdte Anett, én meg figyelmesen hallgattam. – Az egyetem mellett párhuzamosan dolgoztam részmunkaidőben egy nagy cégnél, négy órát kellett volna dolgoznom naponta, de én volt, hogy ötöt vagy hatot maradtam. Nem volt jó a fizetés a kevés munkaóra miatt, túlórát nem nagyon fizettek. Mindig néztem, hogy a többiek egy ezrest költenek csak a reggelire, én meg télen azon izgultam, hogy fogom kifizetni a fűtésszámlát. Nem tudtam, megéri-e az egész, hogy ennyit nélkülözzek, miközben többre tartottam magam ennél. Tudtam, hogy bármikor átvennének főállásba, mert nagyon meg voltak velem elégedve, sok főállású kolléga is a seggemet nyalta, mert tudták, ha én egyszer bekerülök ide, valószínűleg magasabb pozícióban leszek, mint ők. Egy napon eljött a lehetőség, felajánlottak egy állást egy olyan fizetéssel, amit nem tudtam visszautasítani.

- Tehát akkor azért hagytad ott a sulit mert jó melód lett? – kérdeztem, és rájöttem, ez a sztori baromira nem olyan, mint az enyém.

- Igen, elegem volt a szegénységből, és szerettem ott dolgozni, úgy éreztem sokat tudok ott tanulni, ezért nehezen is, de úgy döntöttem, otthagyom a sulit.

- Értem. Ez a saját döntésed volt, szarul éltél, ez egy kitörési lehetőség volt – mondtam. – Én azért hagytam ott, mert leszartam; dolgozom azóta folyamatosan, de nem az igazi.

- Azért érettségi nélkül nehéz – mondta.

- Ja, de hidd el, megállok a lábamon.

- Elhiszem – bólintott mosolyogva, de láttam, hogy ezt csak biztatásnak szánta, és nem gondolta komolyan. De azért aranyos volt tőle. – Nekem nagy lépés volt az a munka, de megrekedtem egy szinten nagyon sokáig. A többiek már sorra léptek jobb pozíciókba, engem meg nem vettek fel kettőre sem, mert nem volt diplomám. Ez meg külföldi cég, itt fontosak ezek a formalitások; hiába én voltam a legalkalmasabb, inkább az alkalmatlanabb diplomásokat vették fel.

- És milyen cég ez?

- Telekommunikációs, de Magyarországon nincs ilyen szolgáltató.

- Vágom. És te mit csinálsz pontosan?

- Azóta sikerült az előrelépés, most az ügyfeleknek kimenő számlákat ellenőrzöm, röviden én vagyok a főnök legfőbb szolgája, de remélem ez már nem sokáig lesz így, mert én is szeretnék csoportvezető lenni.

- Igen? Te? – néztem rá.

Nem voltam hülye, tudtam, hogy az ilyen melókért havi három-négy kilókat osztogatnak, és ez a csajszi nem úgy nézett ki, mint egy főnök egy ilyen helyen. Nem azért, mert lenéztem, hanem mert nem olyan karakternek tűnt, inkább egy kedves, segítőkész ember benyomását keltette, mintsem egy szigorú főnökasszonyét. Persze, azért más környezetben ez egy jó fantáziakép volt számomra… De nem, akkor sem tűnt ilyennek.

- Igen, én – mondta. – Miért, nem gondoltad volna?

- Csak nem értem, miért akarsz főnök lenni? Nem egyszerűbb ülni a gép előtt, nézni egy jó kis pornót, és amikor megjelenik a főnök, dolgozgatni egy kicsit és felvenni a jó zsét?

- De, ez nagyon egyszerű, de nekem így leépülne az agyam, nekem kellenek a kihívások. Én egy olyan családban nőttem fel, ahol nem alibiztek, hanem dolgoztak. A szüleim egy gyógyszertárat vezetnek Egerben, és rengeteget dolgoztak mindig is.

- Aha, de remélem nem csak akkor láttad őket, ha bementél a gyógyszertárba.

Ezen a mondatomon láttam, hogy elgondolkodott, de aztán azt mondta, hogy „Nem”, így nem erőltettem. Tudtam, hogy hazudik, de hazudjon csak magának, végül is mindenki ezt teszi.

- Na és mi lesz ezzel a csoportvezetős dologgal? Van rá esély, hogy előléptessenek?

- Hát, minden évben van több lehetőség csoportvezetőnek lenni, de már kétszer lemaradtam róla, nem engem vettek fel. Nem vagyok meglepve, voltam már ilyen helyzetben, egyszer majd csak lesz valami, hiszen mindenki tudja, hogy én érdemlem meg a legjobban. Most is kb. három ember munkáját végzem el egyedül, amíg a többi kolléga azt csinálja, amit te is mondtál, videókat néznek és csak akkor dolgoznak ha a főnök megjelenik.

- És miért lesz az jobb, mint most? – kérdeztem.

- Mert ott végre én mondom meg, hogy mi lesz. Jó, ott is vannak utasítások feljebbről, de legalább a saját csoportomat már én szedem rendbe. Most a főnök mindent velem csináltat meg, mert látja, hogy csak én vagyok rá képes. Nekem ez rossz helyzet, de rendben, ez is egy tapasztalat, tehát lenyelem.

- Igen, lenyeled? – néztem a szemébe vigyorogva.

Ő rám mosolygott, aztán elkapta a tekintetét, láttam rajta, hogy elpirult, de nem mutatta ki, hogy zavarban van.

- És azt hiszed, hogy akkor majd jobb lesz, ha te leszel a főnök? Régen meg arra az állásra pályáztál, amiben most vagy és mégis szar.

- Remélem, hogy jobb lesz. Mostanában van egy visszatérő álmom, azt álmodom, hogy futok, és hiába próbálok teljes erőmből futni, egyszerűen nem haladok, mintha állnék egy helyben. Úgyhogy nagyon remélem, hogy jobb lesz majd, igen.

- Az a bajod neked, bébi, hogy be vagy zárva. Nem csak ez az élet létezik, ennél sokkal több lehetőség van.

- Akkor most mesélj nekem a te életedről, és utána én alkotok rólad véleményt – nézett rám érdeklődve.

Azt hiszem ez fogott meg benne, ahogy beszélt hozzám. Látszott, hogy hozzám beszél, és nem csak úgy valakinek; és ha kérdezett, akkor valóban érdekelte a válasz.

- Az én életemet nem lehet csak így elmesélni, arról könyvet kéne írni – mondtam. – De legyen elég annyi, hogy Újpesten nőttem fel, most a tizenháromban lakom. Otthagytam a sulit, mert untam, dolgozom, mindig máshol, ahol éppen lehet. Sok embert ismerek, mindig akad valami. Tizenhét évesen kirúgtak a csapatból ahol fociztam, utána hagytam ott a gimit. Mivel a focicsapatból kirúgtak, már csak a deszkázás maradt, amit egyébként tíz éves korom óta csinálok. Néha járok Újpest meccsekre, bandázok, deszkázom, ilyesmi. Van két tetkóm, az egyik Újpest focicsapatával kapcsolatos, a másik meg a deszkázással. Szóval zajlik az élet, tehát szeretem a focit, a deszkázást, a meccsek hangulatát, az esti bandázásokat, a jó keféléseket... Ha bővebb betekintést szeretnél a dolgokba, elviszlek egy meccsre, kipróbálhatod a deszkámat, bulizhatunk együtt, és persze a jó szexből se szeretnélek kihagyni – mondtam.

- Már vártam mikor térsz rá, nem csalódtam – mondta.

Nem volt mérges, meg semmi ilyesmi, pedig nagyon jól tudtam, hogy ez hülye szöveg volt, és egyáltalán nem így kellett volna közelednem hozzá, csak az volt a gond, hogy nem tudtam, hogy kell másképpen.

Közelebb húzódott hozzám; hirtelen megcsapott a finom illata, ami rögtön beindította a fantáziámat, hogy milyen lehet, ahogy a meztelen bőre az enyémhez simul.

- És ki tanított téged „kefélni”? Egymás után adták a kilincset a lányok? – kérdezte, engem meg mintha leöntöttek volna egy vödör jeges vízzel. Nem számítottam ilyen szintű őszinteségre. Tudtam, hogy az alkohol benne van a dologban, de ő most kifejezetten józannak tűnt. Elővettem a lehető leglazább stílusom, nehogy bárhogy is azt érezze, ő irányítja ezt a beszélgetést.

- Engem nem nagyon kellett tanítani, de neked megengedem, hogy legyen pár különleges kívánságod – mondtam.

- Ez kedves, de nem élnék a lehetőséggel – mosolygott kihívóan, tudtam, hogy csak játszani próbál velem.

- Igen, most még ezt gondolod – mondtam. – Na, megszületett rólam a nagy elemzés?

- Keveset mondtál magadról nagyon, érdekelne, hogy hogyan rúgtak ki a csapatból meg hogy most mit dolgozol.

- Ezek nem túl fontos részletek, de ha akarod, majd később még mesélek.

- Oké… Akkor azt mondom, hogy azért kapaszkodsz így Újpestbe, meg a deszkázásba, mert így elhárítod magadról a felelősséget. Újpest szerinted jó hely ezért jó lesz neked azt a helyet szeretned életed végéig, hiszen így nem kell új lehetőség után nézned, hogy esetleg valami új munkalehetőség miatt el kelljen költöznöd a környékről. A deszkázásban nem kell eredményeket elérned ellentétben a focival, amit már nem csinálsz; tehát itt sincs kényszer és felelősség. Az alkalmi kalandok is ezt mutatják; megdugsz valakit, utána meg nem kell vele törődni tovább. Neked előrébb kéne lépni, szerintem. Te is a saját világod rabja vagy.

Ezt egyáltalán nem vádlón mondta, hanem teljesen normálisan, és igaza is volt.

- Hát, cica, nekem sok haverom van, de még több éves barátság után sem látta senki ilyen jól a helyzetemet.

- Igen, ha ők is benne vannak ebben, nem láthatják.

- Ja – feleltem. – És a te kollégáid, haverjaid, akiknek a feje egyfolytában a számítógépben van, valószínűleg ők sem látják, hogy mi van veled.

- Hát nem is látják – mondta.

Már nem mosolygott, az arca komoly volt, én meg szinte elvesztem a zöld szemében, egyszerűen odavonzott; nem bírtam semmi másra figyelni. A szájára pillantottam, elhatároztam, hogy bárhogy is alakul a ma este, egy smárolást azért kihozok a helyzetből. Nagyon bejött nekem a csaj, még sosem voltam benne biztos ilyen rövid időn belül, hogy valaki kell nekem.

Miután megettem a burgereket és ő megitta a kávét mentünk sétálni, szerencsére volt kedve hozzá, aminek én nagyon örültem. Elmentünk az Erzsébet hídnál lévő térre, aztán sétáltunk vissza a Deák felé. Beszélgettünk, közben bámultam az éjszakai fényeket; a Duna túlpartját, a Budai Várt, a Halászbástyát. Alig voltak rajtunk kívül az utcán, mivel nagyon hideg volt, de még ez sem tudta elvenni a kedvemet. Szívesen hallgattam a sztorijait és én is szívesen meséltem.

         - … Néha nem értem a haverjaimat – beszéltem. – Ha Újpestre megyek hozzájuk, a régi haverokhoz, mindig előadják, hogy ők mekkora gengszterek, pedig a legnagyobb bűnük egész életükben az volt, hogy futottak a BKV ellenőr elől. Na jó, azért voltak kisebb bolti lopások, meg jogsi nélkül vezetés, és pár bunyó, de ez kivel nem fordul elő ilyen fiatalon? De mégis játsszák ezt a stílust, ami nekem nem nagyon jön be. Az egyik legjobb haverom, Miksa, a legnagyobb seggfej, akit ismerek, mindenkivel egy köcsög, imádja szívatni a gyengébbet. Mégis, minden vasárnap a templomban imádkozik, ez is akkora kibaszott álszentség.

- Akkor ilyen haverokkal nincs is szükséged ellenségekre – mosolygott Anett.

- Hát ja… de amúgy jó haverok, csak hülyék. Van egy-két lúzer közülük, akik inkább elmennek lopni a boltba, minthogy elmenjenek dolgozni, vagy pedig az anyjuk nyakán élnek. És akkor ők a nagy gengszterek… ha szembe jönne egy nehézfiú, biztos, hogy elszaladnának. Amikor munkát ajánlottam nekik, mert Józsi bá’ keresett embert a zöldségboltjába, akkor sem akartak jönni. Mindig volt kifogás, most meleg van, most dolguk van… Faszom, én már tizenhat éves korom óta dolgozom, én utálom, ha valakinek büdös a munka.

- Igen, ilyenek mindig vannak, én is csomó embernek akartam segíteni, hogy hívtam őket dolgozni a céghez, de leszarták. Amúgy hogyha te olyan kitartó vagy, akkor el kéne végezni a középsulit, és valami normális munkát csinálni, amiért több pénzt adnak. Gondolom a zöldséges nem fizet olyan jól.

- Most éppen egy autószerelő műhelyben segédkezem, az azért jobban fizet.

- Igen, de még jobban fizetne, ha lenne egy szakmád.

- Ne aggódj értem, bébi, van pénzem, nagyon jól elvagyok így.

- Jó, de lehetne még több pénzed. Ezt csak azért mondom neked, mert szerintem simán meg tudnád csinálni, hogy ne csak alkalmi munkákból élj. Nem olyan nehéz ez.

- Figyelj, megoldom, nekem jó így, oké? Van félretett pénzem is, egyszer veszek majd egy kocsit, aztán ennyi. Lakni mindig lesz hol, munka is van, addig maradhatok az autószerelő műhelyben, ameddig csak akarok.

- Azért szerintem nem ez álmaid munkája.

- Miért, mit tudsz te az álmaimról? – kérdeztem.

- Te mondtad, hogy focista akartál lenni.

- Nem mondtam, hogy az akarok lenni – mondtam, azzal rágyújtottam egy cigire, kezdtem egy kicsit ideges lenni, de nem akartam mutatni.

Igen, tényleg egy autószerelő műhelyben dolgoztam egy régi barátomnál, Sanyinál, aki egy kissé igénytelen harmincas évei elején járó csávó volt; de rendesen fizetett, és tudtam félretenni. Nem voltak nagy terveim az életben, szerettem volna egy valamire való autót venni magamnak, amit fent is tudtam tartani. Ehhez már szép kis összeget összegyűjtögettem, mert próbáltam nem elinni a pénzemet. Még nem tudtam, mikor lesz meg az összes pénz a kocsihoz, de nem rohantam sehova, nem voltam türelmetlen és nagyravágyó. Nekem minden jó volt így, de Anett folytatta:

- Tényleg sosem álmodoztál arról, hogy a kedvenc csapatodban játszhass?

- Az Újpestben? – kérdeztem, majd kifújtam a füstöt. – De igen, talán tizenöt évesen, de megváltoztak a dolgok, felnőttem.

Ő ezen csak elnézően mosolygott, ami egy kicsit bántó volt számomra.

- Attól, mert még felnőttél, nem szabad lemondani az álmaidról – mondta Anett.

- Jó, csak tudod hogy van ez, az ember lejjebb adja.

- Pedig nem szabad. Ha én is lejjebb adtam volna, amikor két éve télen fáztam az öt négyzetméteres bérelt szobámban, akkor most nem tartanék itt.

- Én sem fogom feladni, hogy elérjem azt, amit szeretnék – mondtam.

Megálltunk egy kicsit, ő túlparti fényeket bámulta, én meg őt. Nem érdekelt, ha zavarja, hogy így nézem, nem bírtam róla levenni a szemem. De őt nem zavarta, rám pillantott, majd elmosolyodott, szemmel láthatóan tetszett neki, hogy bejött nekem.

- És te általában kikkel szoktál itt lógni Pesten? – kérdeztem, csak hogy beszélgessünk valamiről, de aztán érdekes dolgok derültek ki.

Ő erre csak vállat vont.

- Itt nincsenek barátaim, nem alakult ki semmilyen szorosabb kötelék, de nem is baj. Én is sok embert ismerek; ha szeretném, minden nap másokkal lóghatnék, de néha nincs kedvem senkihez, inkább munka után beülök a moziba megnézni egy filmet. Lehet, hogy hülyén hangzik, de sokkal jobban kikapcsol, mintha emberekkel lennék; a film közben legalább nem gondolkodom az élet problémáin.

- Igen, én a deszkázással vagyok így – mondtam és rámutattam a szeretett gördeszkámra, amit azóta is a kezemben vittem magammal.

Elmosolygott, és bólintott, én tovább kérdeztem:

- És Egerben, ahonnan jöttél, nincsenek barátaid?

- Hát, volt egy nagyon jó barátom… - kezdett bele bizonytalanul, de aztán nem folytatta, én meg rákérdeztem:

- És mi lett, már nem vagytok jóban?

- Nem… Meghalt – mondta egyszerűen.

Egy kicsit meglepődtem ezen, azt hittem, valami csajos hiszti miatt nem tartják a kapcsolatot, vagy valami faszin vesztek össze. Hát igen, elveszíteni egy barátot, az kemény lehet.

- Fruzsinak hívták, kb. együtt nőttünk fel; és minden közhely nélkül mondhatom, hogy azt hittem, ez a barátság örökké tart. Egyik napról a másikra történt a dolog. A barátjával elindultak fel Pestre autóval. A kocsiról tudni kellett, hogy csak úgy volt rajta műszaki, hogy a srác lefizette valami haverját, így megadták neki. Elromlott a fék útközben és belerohantak az előttük hirtelen lefékező kisteherautóba, mindketten meghaltak – mondta.

Nem tükrözött az arca szomorúságot, kicsit olyan gépiesen mesélte, de látszott rajta, hogy mélyen az emlékeiből ássa elő ezt a történetet, amire már régóta nem akart gondolni.

- Láttam az anyját, ahogy megtudta a hírt, mivel hogy én is pont akkor tudtam meg. Csak tizennyolc éves volt, érettségi előtt fél évvel történt. Szinte a testvéremként tekintettem rá, ez az egész teljesen lesokkolt. És egy ilyen hülyeség miatt halt meg, hogy elromlott a fék… az idióta pasija ráadásul mindig is olyan stílusban vezetett azzal a szakadt tragacs Suzuki Swifttel, mint Alonso a Ferrarival. Ezért is kezelem óvatosan az ilyen fiatalkori vagánykodásokat, mert több ember életét is tönkreteheti már egy kis felelőtlenség is – zárta le a témát Anett.

- És akkor te mindig odafigyeltél, hogy nehogy egy kicsit is vagányabb legyél a kelleténél? – kérdeztem.

- Tudatosan nem, de nemrég rájöttem, hogy ez az egész egy kicsit mindig is meghatározta a döntéseimet. Ha Fruzsi barátja nem halt volna meg, azért elég szar lehetett volna neki azzal a tudattal tovább élni, hogy ő tehet róla, hogy meghalt a barátnője.

- Az tuti – mondtam.

Én elgondolkodtam, hogy valaha sodortam-e veszélybe bármelyik alkalmi nőmet vagy Laurát. Hát, ennyire közvetlenül nem, de amikor egy-két bulin leittam magam, akkor nem nagyon tudtam volna őket megvédeni, ha valami kétes arcú faszkalap rájuk nyomul.

- Na és mi van a pasikkal? Csak könyvmoly komoly arcokkal jártál, akik mellett nem kerülhetsz veszélybe? – kérdeztem.

- Dehogy – mondta. – Eszembe sem jutott ez, nem féltem, hogy én is a barátom miatt kerülök bajba, azért az elég szánalmas lett volna. Akikkel együtt voltam, mindenkiben megbíztam; mondjuk ez hiba volt néha, de más értelemben.

- Vagyis megcsaltak? – kérdeztem.

- Volt olyan is; meg aki egyik napról a másikra hagyott el, miközben előző nap még szenvedő tekintettel mondta, hogy nem tud nélkülem élni – mondta, közben el is nevette magát ezen. – Aztán volt olyan is, hogy én szakítottam, mert egy barom volt az illető.

- És hány pasid volt?

- Nem tudom, nem számoltam meg őket, de a kedvedért megteszem – mondta, majd kis gondolkodás után így szólt: - Öt volt, vagyis öt plusz egy, mert volt még valaki, akivel csak szex volt.

Nekem felcsillant a szemem.

- Igen, tehát benne vagy az ilyen kizárólagos szexkapcsolatban? – kérdeztem a kelleténél lelkesebben.

Ő szemrehányó pillantást vett rám.

- Ne álmodozz, nem szeretnék többé ilyet. Ez volt a legutóbbi „kapcsolatom”, mert egyszerűbb volt így. Sokat dolgoztam, nem volt időm és kedvem senkire komolyabban. Viszont elvileg én mindig is azt akartam, hogy majd legyen egy férjem, meg gyerekeim, de mostanában azon gondolkodom, hogy egyáltalán megéri-e.

- És miért nem éri meg? – kérdeztem.

Látszott, hogy meglepődik, hogy ennyit kérdezgetem, de válaszolt:

- Minden sráchoz úgy álltam hozzá, hogy rajtam nem fog múlni, hogy komoly legyen a dolog, de persze ők magasról leszarták az egészet. Amikor meg úgy álltam hozzá, hogy jó, akkor én szarom le őket, akkor meg én voltam a köcsög, hogy nem törődök velük. De tudtam, ha törődök velük, akkor meg kihasználnának. Utálom ezt a taktikázást; lehet hogy szánalmasan hangzik, de még a legutóbbi viszony volt a legjobb, mert nem volt semmilyen számonkérés és elvárás. Nem bírált, hogy miért dolgozom olyan sokat, csak szexeltünk párszor, aztán megint összejött az exével és vége lett köztünk ennek. De engem tényleg nem érdekelt, hogy lelépett, mert semmilyen elvárásom nem volt, és ez olyan könnyű volt. Viszont tudom, hogy nem ez a jó út, ez nem egy minőségi kapcsolat.

- Egy kapcsolathoz mindig két ember kell – mondtam. – Nekem is volt már hosszabb kapcsolatom, de hidd el, egyáltalán nem volt minőségi.

- Igen, tudom, hogy ez nem ezen múlik. Régebben sokat rágódtam rajta, hogy vajon mit rontottam el, másoknak meg miért van már öt-hat éve komoly kapcsolata, de most már nem érdekel az egész.

- Ja, főleg, hogy a nagyokosok akik egy ember mellett szenvednek évekig, csomószor csak maguknak hazudnak, hogy minden jó így, miközben nem – mondtam. – A külvilágnak persze mutatni kell, hogy milyen fasza csávó vagy csaj vagyok, már évek óta ugyanaz a párom, de közben meg össze-vissza csalják egymást vagy szarként bánnak egymással.

- Igen, ezért sem érdekel már, hogy megfeleljek az ilyen elvárásoknak. Pofázni olyan könnyű, hogy mit kéne tenni, de előbb azt hiszem, mindenkinek magába kéne néznie.

- Az biztos. Ezért is utálom, ha baszogatnak… például az érettségivel – néztem rá jelentőségteljesen, ő elmosolyodott.

- De én csak jót akartam ezzel.

- Hidd el, néha akkor lennék a legboldogabb, ha senki sem akarna jót nekem, valahogy szabadabb lennék – mondtam. – Az apám nem beszél velem két éve, mióta otthagytam a sulit, ő is csak jót akart, most viszont minden nap az a teher van rajtam, hogy cserbenhagytam az apámat.

Annyira furcsa volt ezt kimondani, soha senkinek nem mondtam, hogy nekem teher, hogy az apám kitagadott, pedig nagy teher volt. Két évig én is folyton csak áltattam magam.

- Ez annyira tipikus… Én is „cserbenhagytam” a szüleimet, mert nem fejeztem be az egyetemet. Gyógyszerésznek tanultam, hogy átvegyem tőlük a gyógyszertárat. Kezdettől fogva dolgoznom kellett a suli mellett, mert nem tudtak annyit félretenni, hogy minden hónapban tudjanak támogatni. Ösztöndíjra nem volt esélyem, mert nehezek voltak a tantárgyak, örültem, ha egyáltalán átmentem a vizsgákon. Így kerületem részmunkaidőbe a mostani helyre és két év után feladtam az egyetemet, mert elég volt, nem bírtam az egészet. Különben sem érte meg, mert a szüleim sokat dolgoztak és keveset kerestek a gyógyszertárban, és már nem is akarok visszamenni Egerbe. Apám elfogadta ezt az egészet, de anyám a mai napig mérges rám. Igaz, nincs az, mint nálad, hogy nem szólunk egymáshoz, de mindig emlegeti, hogy miért hagytam ott a sulit. És sosem mondták, hogy büszkék rám, pedig egyedül majdnem annyit keresek már most, mint ők ketten.

- Ez nagy geciség, hogy ennyi sem elég nekik – mondtam.

- Azt megértem, hogy azért csinálják, mert ezzel biztos jövőm lett volna, de megtaláltam a saját utam; nem élhetem az ő életüket.

- Nekem is ez az érzésem, hogy apám életét kellene élnem. Nem értem, miért nem lehet elfogadni, hogy valaki más, mint ő. Én nem akartam elköltözni otthonról, de nem szólt hozzám soha, levegőnek nézett, ezért elmentem egy hónap után, de az otthon töltött egy hónap volt életem legszarabb egy hónapja, minden reggel úgy keltem, hogy fájt a hasam és hányingerem volt. Pedig jártam dolgozni, nem otthon basztam a rezet.

- Az apád helyében azt tettem volna, hogy megbeszéltem volna veled, végezz el egy olyan szakmát, amit lehet csinálni érettségi nélkül is. De ezzel a lelki terrorral nem lehet semmit sem elérni. Anyám is ezt csinálja, „na, hogy vagy Anettkám, minden rendben a munkahelyen?”, én meg mesélek lelkesen, aztán egyszer csak kijelenti: „Már egy éve dolgozhatnál a gyógyszertárban, akkor valahogy nyugodtabb lennék.” Te lehet, hogy igen, de megváltoztak a dolgok, én úgy már nem érezném jól magam.

Elmosolyodtam és bólogattam.

- Ja bizony, szép dolgok ezek – azzal kifújtam a füstöt és elnyomtam a cigit. – Én még senkinek nem mondtam ezt, hogy bántanak ezek a dolgok.

- Én sem meséltem még Fruzsiról senkinek – mondta Anett. – Elég szar, hogy mindig meg kell játszani, hogy minden rendben és erős vagyok, és ami igazán fontos, azt el kell nyomni. De ez egy ilyen világ, ha én akarok lenni a legjobb, akkor nem szabad kimutatni, mi fáj.

- És nem lehet, hogy te azért akarsz a legjobb lenni, hogy még mindig a szüleidnek bizonyíts? – kérdeztem.

- Nem, azért én akarok a legjobb lenni, mert én ilyen vagyok. Amíg élek, lesznek céljaim és küzdök értük, én mindig is ilyen voltam. A szüleimnek már semmit sem akarok bizonyítani, egyszerűen csak szar, hogy nem ismernek el.

- Na és az nem lehet, hogy azért nem jöttek össze a kapcsolataid, mert mondjuk a csávók nem szeretik, ha a nő dominál?

- A kapcsolataimban nem voltam ilyen sosem, én szeretem, ha irányítanak, meg ha a férfi mondja meg, hogy mi legyen. Szóval nem ezen múlt, sőt, néha pont azon múlt, hogy egy hülye naiv kislány voltam.

- Ezt nehezen hiszem el rólad – nevettem, ő is elmosolyodott, de aztán megjegyezte:

- Tudod, azt a legkönnyebb átcseszni, aki megbízik benned és kiskutyaként követ.

Erről rögtön Laura jutott eszembe, de aztán el is tereltem erről a gondolataim, és azon kezdtem járatni az agyam, hogy egyszer oda kerülne a sor, ezt a csajt nem basznám át, mert nem érdemli meg, és mert sokkal okosabb ő annál, hogy át tudjam verni. Volt egy pár év előnye.

- Igen, tudom – mondtam aztán, majd másra tereltem a szót. – Nem nagyon számítottam ilyen témákra, szerintem beszéljünk valami másról.

Elindultunk a Deák felé vissza, elmesélte, milyen filmeket szeret, érdekes módon volt pár közös kedvencünk, és nem is a gagyibb fajtából. Én meséltem a fociról és a deszkázásról, aztán megkérte, hogyha már úgyis a Deákra megyünk, mutassak pár trükköt a gördeszka parkban, én meg belementem, hiszen azzal kell felvágnom egy csaj előtt, amiben a legjobb vagyok. Na jó, ez inkább a második dolog amiben a legjobb vagyok…

Hideg december eleji éjszaka lévén senki nem volt a Deák téri deszkaparkban, így enyém volt a terep, párszor hibátlanul végigmentem, Anett meg le volt nyűgözve.

- Te nem akarod kipróbálni? – gurítottam elé a gördeszkámat.

- Hát nem is tudom, talán ebben a csizmában nem kéne – mondta, de azért megállította a deszkát.

Most láttam csak, hogy tényleg nem olyan cipő van rajta, amiben kényelmes lehet a deszkázás, de mindig volt valami jó ötletem, így most is:

- Na, fogom a kezedet, gurulj nyugodtan egy kicsit.

Ő belement, így elbénázgattunk egy kicsit, de azért nem volt olyan vészesen béna, bár ő sokan nevetett ezen az egészen.

- Hát, elég instabil volt, de egyszer majd kipróbálom tornacipőben – mondta, lehajolt, és a kezembe adta a deszkát.

- Jól van, felőlem bármikor kipróbálhatod – mondta. – De nézd, ezt így is fel lehet venni – mondtam, leraktam a földre a deszkát, majd lábbal felpattintottam a kezembe.

Őt nem nagyon érdekelte ez a mutatvány, a kabátom gallérjánál fogva közelebb húzott magához és adott egy puszit a számra. Nekem több sem kellett, megfogtam az arcát és megcsókoltam rendesen, teljesen bele is feledkeztünk a dologba.

Még sosem éreztem ilyesmit smárolás közben, már ennyitől nagyon hevesen kezdett verni a szívem, meg úgy el voltam kábulva, hogy úgy éreztem, mintha a föld fölött lebegtem volna öt méterrel. Mintha most először csináltam volna úgy, hogy tényleg fontos nekem a másik ember, most először éreztem annak lehetőségét, hogy bele tudnék zúgni valakibe. Hát, egyszer ennek a pillanatnak is el kellett jönnie, pont ilyenkor, kint a Deák téren, egy fagyos éjszakán.

Amikor abbahagytuk, nem engedtem el rögtön, hanem végigsimítottam az arcán, ő elmosolyodott és megjegyezte:

- Nagyon szép szemed van.

Láttam, hogy komolyan mondja, mivel csodálattal teli tekintettel méregetett engem, és azt hiszem, én is valahogy így nézhettem rá.

- Hát neked is az van, bébi – vigyorogtam, aztán újra megcsókoltam, lassan, érzékien; nem akartam elszakadni a finom ajkaitól.

De aztán sajnos nemsokára bejelentette, hogy most indul haza, mert másnap korán kell kelnie, én meg megkérdeztem, kísérjem-e haza, persze tudtam, hogy úgyis nemet mond. Sajnos így is lett, de nem bántam, mert egyáltalán nem hangzott elutasításnak. Elkértem a telefonszámát, ő mosolyogva megjegyezte:

- Holnapra úgyis elfelejtesz, de azért megadhatom…

- Hívni foglak – mondtam magabiztosan, és így is gondoltam akkor még.

Felírtam a számát a telefonomba, elköszöntünk egymástól, én meg maradtam még deszkázni. Nagyon jól éreztem magam, kezdtem megérteni, mit dumálnak az emberek, amikor a szerelemről beszélnek, és azt tervezgettem, hogy másnap felhívom és mondjuk elhívom moziba. Ja, tutira így fogok tenni – aznap nem is lehettem volna biztosabb ebben.

***

Másnap reggel, amikor a buszon utaztam, Anetten járt az eszem, és már egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy szeretnék-e tőle bármit is. Most kivételesen ez nem rajta múlott, hanem rajtam, hiszen ő továbbra is bejött nekem, sőt… De józan ésszel átgondolva nem értettem, hogy mit akarok tőle mégis. Én reggel hétkor utazok a buszon az autószerelő műhelybe, jó melegen fel kell öltöznöm, ha nem akarom, hogy egész nap fázzak, ő meg üldögél a meleg irodában. Ő a gyógyszerész szakot hagyta ott, én meg a szaros középiskolát; ő keres havi két-három kilót, én meg örülök, ha valahogy megvan a száznegyven-százötven. Én egy fiatal, felelőtlen barom vagyok, ő meg előbb-utóbb szeretne megállapodni, gondolom nem egy ilyen embert képzel el a társának, mint én.

Csinálhatnám azt, hogy felhívom, szexelünk párszor, aztán amikor már azt hiszi, komolyan veszem őt, lelépek; de éreztem, nem tudnék lelépni és féltem, hogy ő dobna ki, mert rájönne, hogy nem illek hozzá. Életemben először voltam ilyen helyzetben, és az, hogy az lenne a megoldás, hogy esetleg felnőjek hozzá, akkor még eszembe sem jutott. A könnyebb utat választottam, inkább nem kerestem.