9. fejezet

9. fejezet

Tomi

A következő hetem végre mozgalmasan telt, majdnem minden nap bementem edzésre, utána ottmaradtam Váradival csinálni pár egyszerűbb gyakorlatot, néha még Rudi is csatlakozott hozzánk. Ezen kívül még ott volt a gyógytorna is, úgyhogy végre hasznosnak érezhettem magam, ami nekem nagyon fontos volt. Tudtam, hogy csinálok valamit a gyógyulásom érdekében, na meg még jól is éreztem magamat. Otthon is nagyjából nyugodt volt a légkör, anyám általában dolgozott, és szerencsére nagyanyám sem akart minket meglátogatni.

Az egyetlen dolog, ami kicsit aggasztott, az Adél viselkedése volt. A héten háromszor írtam neki SMS-eket, hogy szeretnék vele találkozni, de mindig lemondta valamire hivatkozva. Igaz, hogy válaszolt szinte azonnal, de nekem akkor is furcsa volt, hogy így leráz. Csak arra tudtam gondolni, hogy biztos megbántottam legutóbb, ezért ezt az egészet tisztázni akartam vele minél hamarabb. Hülyeség volt azt mondanom neki, hogy le akarok vele feküdni, de a pillanat hevében valahogy evidens volt, hogy kimondom. Úgy éreztem, van esélyem, és ez bátorsággal töltött el. Most viszont világosan látom a viselkedéséből, hogy semmi esélyem, és valószínűleg hibát követtem el, hogy olyan bátor voltam. Nem is tudom, miért akartam tőle bármit is, de egyszerűen így hozta a helyzet, éreztem, ha máskor nem, akkor most megtörténhet, és ha ő belement volna, bármi lehetett volna. De az is lehet, hogy én képzeltem bele túl sokat a helyzetbe, és csak én akartam tőle bármit is, mert egyszerűen elveszítettem a fejem, olyan jól nézett ki. Ahogy egymást nézegettük, elképzeltem őt meztelenül, és erre a csodás fantáziára egyre jobban beindultam, és lehetetlennek gondoltam, hogy ő nem érzi a köztünk lévő vonzalmat.

Most próbáltam bemesélni magamnak, hogy csak képzeltem az egészet, és a részéről nem volt semmi, de ezt nem tartottam valószínűnek. Mindenesetre furcsa, hogy ennyire nem akart velem lenni a héten, így elhatároztam, kiderítem, hogy most mi van.

Vasárnap délelőtt volt, már éppen ki akartam kelni az ágyból, hogy átmenjek az én drága legjobb barátnőmhöz, de megszólalt a telefonom. Felvettem a földről, meglepetten láttam, hogy Adél hívott.

- Hát szia – köszöntem.

- Szia – mondta ő is. - Nincs kedved eljönni velem futni?

- Mikor? Most? - kérdeztem csodálkozva.

- Persze... Még csak fél tizenegy van, tizenegyre ki is érnénk a szigetre.

- Mi van, körbe akarod futni a Margitszigetet? - kérdeztem.

- Hát igen, miért ne? Képes vagyok rá.

Már az is furcsa volt, hogy egyáltalán felhívott, nem hogy az, hogy rögtön futni szeretne velem. Nem úgy tűnt, mint aki haragudna rám, vagy bármi baja lenne. Nem tudtam rajta kiigazodni...

- Nem kéne előbb egy kisebb távval kezdeni? Vagy voltál már a héten futni? - kérdeztem.

- Nem voltam, nem volt időm rá, úgyhogy ez lesz az első idén. Na, gyere velem légyszi – kérte.

- Tudod, hogy utálok futni – fintorodtam el.

- Tudom, de amíg nem tudsz normálisan edzeni, addig ez is jó lesz, nem? Meg ma végre jó idő van – mondta.

- Igen, jó idő van? Voltál már kint? - kérdeztem.

- Nem, de az ablakból jónak tűnik.

- Ja, igen, hát ha neked úgy tűnik, akkor biztos igazad van – gúnyolódtam.

- Jól van, Tamás, nem fogok neked könyörögni, ha nem jössz, akkor megyek egyedül, csak gondoltam megkérdezlek – mondta már hűvösebb stílusban.

- Nem mondtam, hogy nem megyek – mondtam.

- Akkor jössz? - kérdezte.

Nem feleltem azonnal. Tényleg semmi kedvem nem volt kimenni a hidegbe, és az unalmas, kihalt Margitszigeten végigfutni azt az egy kört; de aztán arra gondoltam, hogy találkozom Adéllel, és legalább amíg odaérünk, tudunk beszélgetni. Ráadásul nem elhanyagolható szempont, hogy meg tudom őt nézni abban a szexi futónadrágban...

- Jól van, megyek – sóhajtottam.

- Na, örülök – lelkesült fel. - Mikor találkozzunk?

- Mondjuk fél óra múlva a házatok előtt, addig összeszedem magam.

- Jó, ott leszek. Na, szia!

- Szióka – mondtam, majd leraktam.

Na, fantasztikus, most kelhetek fel, és mehetek ki a jéghideg márciusi fagyba a hiperaktív barátnőm kedvéért. Hiába mondtam neki, hogy teremben sokkal jobb sportolni, ő szereti a természet közelségét, és nem akar bezárva lenni valahol... Meg az is igaz, hogy egész télen nem sportolt semmit, elhiszem, hogy amint egy kicsit kisütött a nap, már menne valamit csinálni.

Fél óra alatt nagy nehezen elkészültem, és mivel nem volt rendes futócipőm, egy régi kézilabdacipőmet vettem fel fekete melegítőgatyával és zöld Fradi pulóverrel. Mire lementem a megbeszélt helyre, Adél már ott volt, és szemmel láthatóan egy szál pulcsiban és futógatyában nem nagyon élvezte a csodálatos tavaszi „meleget”.

- Na, mi van, majd' megfagysz, mi? - kérdeztem, amikor odaértem hozzá.

- Igen, az ablakból jobbnak tűnt – mondta kissé dideregve, mire én hangosan elnevettem magam.

- Na látod, én megmondtam.

- Jól van, gratulálok, na menjünk inkább.

- Igenis – mondtam, azzal elindultunk.

Az Árpád hídon keresztül sétáltunk át a szigetre, így még jó kiadós szelet is kaptunk a nyakunkba, csak hogy még élvezetesebb legyen az egyébként is hideg délelőtti programunk.

- Gondolj arra, hogy amikor a sziget felénél jársz, már baromi meleged lesz – néztem Adélre biztatóan.

- Ezt egyelőre el sem tudom képzelni – nézett rám kétkedve.

- Az jó, mert én sem – vigyorogtam.

Ennyi volt a tervezett kellemes beszélgetés, ugyanis mindketten annyira fáztunk, hogy beszéd helyett inkább szedtük a lábunkat, hogy minél gyorsabban kiérjünk. Rajtunk kívül csak pár elvetemült futkározott, egyébként meg teljesen kihalt volt minden. A fákon sehol egy levél, minden tök sivár és kopár, elég kísérteties volt. Persze Adél nem hagyta, hogy sokáig filózzak ezen, mert minél hamarabb be akart melegíteni, hogy aztán kezdhessük a futást.

- Szerintem nem fogod végigbírni az egy kört – mondtam, miközben csináltuk a gyakorlatokat.

- Neked is ezt mondják meccs előtt, hogy „Tomikám, úgysem dobod be”? - vágott vissza.

- Nekem ilyet nem mondanak, mert tudják, hogy be fogom dobni – vontam vállat flegmán.

- És szerinted te végig tudod majd futni a kört, aki eleve utál futni? - kérdezte.

- Persze simán... Utálok futni, de attól még jó vagyok benne – mondtam magabiztosan.

- Na jól van, akkor szerintem kezdjük is... - mondta Adél.

- Oké, menj csak előre, én addig jól megkötöm a cipőmet – mondtam, azzal felraktam a lábam egy kőre, és kikötöttem a cipőmet, hogy majd megint beköthessem.

- Megvárhatlak – mondta Adél, és egy kicsit furcsán nézett rám, hogy mit csinálok.

- Menj nyugodtan, úgyis beérlek, aztán még le is hagylak – mondtam.

- Nagyszájú... - mormogta, azzal elindult a piros futóúton.

Én persze azonnal abbahagytam a cipőkötögetést, és kihasználtam, hogy végre jól megnézhetem a seggét ebben a nadrágban. És igen, határozottan felvillanyozó látvány volt. Asszem ezzel meg is volt az egész futás fénypontja, még mielőtt elkezdhettem volna...

Nem volt kellemes végigfutni a távot, de abból a szempontból mégis jó volt, hogy éreztem, égnek az izmaim, és igénybe veszem szinte az egész testemet. Adélt gyorsan megelőztem, kb. a sziget negyedénél; azt mégsem hagyhattam, hogy egy lány legyőzzön engem. Amikor körbeértem a szigetet, hátra néztem, de Adél sehol nem volt. Elmosolyodtam, biztosra vettem, hogy a felét végigsétálja, és azért ilyen lassú. Nekiálltam nyújtani, majd a sziget végében sétálgattam fel alá, néztem a Dunát, szemközt a várost, az elhaladó embereket. Arra gondoltam, a folyó most biztos baromi hideg; és ha véletlenül beleesnék, azonnal meg is halnék. Na jó, nem... de nem lenne túl jó érzés csuromvizesen hazamenni.

Egyszer csak feltűnt Adél, amikor megállt, úgy kapkodta a levegőt, mint aki megfulladni készül.

- Na, a sok cigi nem tesz jót a tüdőnek, mi? - kérdeztem mosolyogva.

- Basszus, mindjárt meghalok... - mondta, azzal lerogyott egy közeli padra.

- Hé, állj fel szépen, és sétálj, nem szabad ilyen hirtelen megállni – mondtam, azzal a kezénél fogva felhúztam őt a padról, majd sétáltunk egy kicsit a parton. - Na, hányszor álltál meg futás közben? - kérdeztem.

- Egyszer sem... Azért vagyok ennyire kikészülve – mondta.

- Akkor gratulálok – mondtam, majd hozzátettem: - Persze leellenőrizni nem tudom, de mondjuk elhiszem neked.

- Jaj, fejezd már be...

Már nagyjából normálisan vette a levegőt, de az arca ki volt pirulva, és ez igazából tetszett nekem. Ha egy nő kimerült a sporttól vagy a szextől, az csak tetszhet nekem. Nemsokára elindultunk hazafelé, már nem siettünk annyira, mert nem fáztunk, na meg nem is bírtunk volna sietni.

- Holnap nem is tudom, hogy megyek be suliba, olyan izomlázam lesz... - mondta Adél, majd kivett a zsebéből két cukorkát, az egyiket ideadta nekem. - Tessék, ajándék.

- Jaj, köszönöm – mondtam. - Holnap a suliban legalább végre fogod érezni, hogy vannak izmaid.

- Igen, mostanában régen éreztem ilyesmit, ez igaz – mondta.

A ház előtt még beszélgettünk mindenféle általános dologról. Nekem kedvem lett volna felhozni az „Azt hittem, haragszol rám”-témát, de már megtanultam, hogy ilyeneket nem szabad feszegetni. Ha egy nő nem haragszik, annak csak örülni kell, nem is szabad emlékeztetni, hogy valaha esetleg haragudott.

- Szóval tényleg sikerült lefutni azt az egy kört, nem kamuzol? - kérdeztem.

- Biztos, hát nekem ez a minimum... nehéz volt, de végig akartam csinálni.

- Jól van, nagyon ügyes vagy – mosolyogtam. - Gyere, kapsz egy ölelést... - azzal megöleltem őt.

- Hát, ez nagyon megtisztelő – mormogta, de azért ő is átölelte a derekamat.

Nagyon is beleéltem magam, hogy Adéllel újra szent a béke, mert kissé elragadtattam magam, és belemarkoltam a fenekébe. Nem is igazán értettem, miért csináltam, de úgy éreztem, egyszerűen nem lehet kihagyni. Persze egy pillanatra sem tudtam kiélvezni, mert eltolt magától, és dühösen nézett rám.

- Mi a fenét csinálsz?

- Ez csak játék, nyugodj már meg... - vigyorogtam, nem akartam zavartnak látszani, bár egy kicsit szégyelltem magam. Én magam sem értettem, mi ütött belém.

- Igen, játék? - kérdezett vissza. - Pont olyan vagy, mint általános iskolában... Minden lány seggét végigtapiztad, aztán szartál a fejükre. Nőj már fel, tényleg...

- Ne vedd már ennyire komolyan – mosolyogtam, próbáltam nagyon engesztelő lenni.

- De komolyan veszem... - mondta Adél. - Ha meg akarsz dugni, akkor dugj meg, de ilyeneket ne csinálj.

Ezen a kijelentésen őszintén meglepődtem, elkerekedett szemmel néztem rá.

- Hú, megijesztesz, komolyan mondom... - mormogtam. - Múlt héten még az volt a bajod, hogy meg akarlak dugni, most meg az, hogy nem... Ezt elmagyaráznád?

Ő nem nézett rám, hanem a földet bámulta, azonnal megértettem, hogy igenis van valami a háttérben, amiről eddig fogalmam sem volt. És most sem nagyon akartam megtudni, egyszerűen féltem bármilyen választól. De ha már rákérdeztem, akkor ki fogom belőle szedni, hogy mi bántja. Odamentem hozzá, megsimogattam a karját.

- Na, mi van? - kérdeztem kedvesen.

Ő végre rám emelte a tekintetét, kissé gondterheltnek tűnt, én próbáltam felkészülni minden lehetséges válaszra.

- Az van, hogy szeretlek – mondta mélyen a szemembe nézve, majd elhúzódott tőlem, és ismét mindenfelé nézett, kivéve rám.

Én megkövülten álltam, mindenre számítottam, kivéve erre. Azt hittem, nagyon le akar cseszni, amiért folyamatosan „nyomulok”, de azt álmomban sem gondoltam volna, hogy belém szeretett. Annyi minden játszódott le a fejemben, hogy meg sem tudtam szólalni, végül pár perc elteltével ő szólalt meg.

- Nem kellett volna elmondanom... Egyébként sem akartam, úgyhogy kár volt... Na jó, én megyek – mondta, azzal indult volna be a házba, de én elkaptam a karját.

- Várj már... - mondtam, mire ő felém fordult. - És mióta tart ez?

Ő kelletlenül válaszolt.

- Azt hiszem, mióta megcsókoltál... Akkor nagyon megváltozott bennem valami, de csak egy hete jöttem rá, hogy szeretlek téged. De nem kellett volna elmondanom.

- Miért? - kérdeztem. - Tudod jól, hogy nekem bármit elmondhatsz, ami bánt téged.

- Igen, azt hiszem csak emiatt mondtam el, mert senkivel nem tudok erről beszélni rajtad kívül.

- Értem... - mondtam, majd megpróbáltam összeszedni a gondolataimat. - Figyelj, te sem vagy nekem közömbös. Van valami megmagyarázhatatlan érzés, ami hozzád köt, de tudom, hogy ez nem szerelem. Voltam már beléd szerelmes, és az nem ilyen volt.

- Tényleg voltál már szerelmes belém? - nézett csodálkozva. - Mikor?

- Kétszer is... Egyszer tizenhét évesen, utána meg húsz évesen. Először nem mertem elmondani, utána meg nem akartam, mert Zolival voltál.

- Attól még elmondhattad volna – mondta.

- Miért, otthagytad volna Zolit? - kérdeztem.

- Igen, lehet. Huszonegy évesen már nem volt az igazi a kapcsolatunk, szerintem miattad kiléptem volna belőle. Vagy mit tudom én... lehet, hogy csak most gondolom így.

- Igen, ez szinte biztos. Akkoriban halálosan belé voltál zúgva, nem akartam belerondítani a dologba. Boldognak tűntél, nekem meg úgy is jó volt – mondtam.

- Mindig csak velem voltál ilyen önzetlen... és ez meglep.

- Mert te vagy nekem a legfontosabb – mondtam. - Akkor meg még jobban szerettelek... nem akartam neked rosszat. Most meg nem tudom, hogy mi legyen...

- Gondoltam – bólintott. - Szerintem ne legyen semmi. Én nem akartam neked elmondani, és tényleg úgy akartam tenni, mintha nem lenne semmi, de eléggé feldühített, hogy csak úgy fogdosod a fenekemet.

- Jó, akkor ezentúl ne érjek hozzád? - kérdeztem.

- Ne, mert akkor azt hiszem, hogy te is akarsz tőlem valamit... Meg ne is mondj semmi olyat, hogy „nagyon szép vagy”, meg ilyesmi, ha nincs mögötte semmi tartalom.

- De én tényleg szépnek talállak... és baromira kívánlak is, de nem vagyok beléd szerelmes. Ha neked ez így jó, akkor összejöhetünk – mondtam hirtelen. Végül is miért ne? Sokat gondolkodtam már ezen, és most itt volt az alkalom, én meg gyorsan döntöttem. Persze semmit sem ért, mert látta rajtam, hogy nem elég mély az elhatározásom.

- Ja, jöjjünk össze, hogy miután megdugtál, majd hátha belém szeretsz? - kérdezte gúnyosan.

- Ha együtt lennénk, lehet, hogy majd beléd szeretnék – mondtam.

- Ja, és mi van, ha nem...? Nem akarok kísérletezni, úgyhogy inkább hagyjuk.

- És akkor ne is találkozzunk? - kérdeztem csalódottan. Nem akartam őt elveszíteni...

- Nem tudom... - mondta. - Ha nem találkozunk, az nekem lesz rosszabb.

- Szerintem meg nekem – mondtam. - De tedd azt, ami most neked a legjobb.

- Nem tudom, mi lenne a legjobb.

- Az lenne a legjobb, ha én is szerelmes lennék beléd, és akkor nem lenne semmi gond – fejeztem be helyette.

- Vagy az lenne még jobb, ha én nem lennék beléd szerelmes – mondta.

- Hát, ez tök hihetetlen számomra... - csóváltam a fejem. - Sosem gondoltam volna rólad, hogy pont én kellek neked.

Adél erre kétkedve nézett rám.

- Pont te nem gondoltad, aki azt hiszi, hogy mindenki odavan érte? - kérdezte.

- De azt én nem gondoltam komolyan... Folyton piszkálsz, hogy milyen nagyképű vagyok, és azt sem nézted soha jó szemmel, ha arra célozgattam, hogy tetszel nekem... ezek után tényleg nem értelek – mondtam.

- Szerintem meg nem kell magyarázni, hogy miért szeretlek téged – mormogta. - És elég durva, hogy nem vetted észre, milyen hatással vagy rám. Igen, lehetnél jobb, mint ahogy mindenki más is az lehetne; meg lehetnél sokkal kedvesebb a nőkkel, de velem mindig rendes voltál... Úgy látszik minden hülyeséged ellenére is beléd tudtam zúgni.

- De tényleg megpróbálhatjuk együtt – mondtam. - Majd legfeljebb nem működik, és akkor maradunk csak barátok.

- Ez nagyon egyszerűen hangzik, de én nem akarom így. Zoli is lelépett, és nagyon szar volt, veled ezt egyáltalán nem akarom átélni.

- Szóval csak akkor akarjak tőled bármit is, ha biztos vagyok benne, hogy örökre téged akarlak? Mert szerintem ezt senki sem tudja neked megígérni, meg ha meg is ígérik, nem biztos, hogy betartják. Én megígérhetem neked, de lehet, hogy te lépnél le.

- Nem várok én semmilyen ígéretet... - mondta. - De igenis kell, hogy érezzem, hogy szeretsz, és nem csak azt, hogy kívánsz, meg jó barát vagyok.

- Jó, ezt te tudod... - morogtam. - De akkor is jók lennénk együtt.

- Én ebben nem vagyok biztos egyáltalán. De nagyon nehéz visszautasítani téged... - mondta, hangjában éreztem a szomorúságot.

Legszívesebben megöleltem volna, de ez most baromira nem jött volna ki jól...

- Na, akkor viszont mondd meg, hogy mi legyen. Tiszteletben tartom, ha nem akarsz velem találkozni most egy darabig – mondtam.

- De én nagyon szeretnék veled találkozni, mert szeretek veled lenni, most is ezért hívtalak... De lehet, hogy nem ártana egy kicsit elszakadnom tőled – mondta végül.

Én csak sóhajtottam.

- Akkor hagyjalak békén? - kérdeztem.

- Nem... ha van valami, akkor keress meg nyugodtan, én nem akarom, hogy egyáltalán ne beszéljünk; csak azt hiszem, nekem most szükségem van valamennyi távolságra.

- Rendben... Akkor nem hívlak fel minden második nap minden hülyeség miatt – mondtam. - De ha te szeretnél valamit, hívj nyugodtan.

Ő csak bólintott, én meg megöleltem őt. Szorosan hozzám bújt, én meg a hátát simogattam. Nem értettem magamat... tulajdonképpen ő jelentett számomra mindent, ő adta nekem a legtöbbet, amit bármelyik embertársamtól várhattam, és én mégsem vallottam neki szerelmet annak érdekében, hogy együtt legyünk. Nem szerelemmel szerettem őt... hát és akkor mi van? Ez az érzés sokkal több, mint a szerelem, és sokkal tartósabb is. De már nem mertem lépni, nem mertem mozdulni, mert ez az egész teljesen lebénított. Lehet, hogy tényleg jobb lesz, ha külön töltünk valamennyi időt, majd kiderül, mennyire vagyunk fontosak egymásnak, és akkor majd talán megfogalmazódik bennem, hogy mégis mit akarok tőle. Lehet, hogy most ebben a percben össze akartam vele jönni, de nem voltam benne biztos, hogy jót tettem volna ezzel, hiszen mindig is voltak bennem kételyek ezzel kapcsolatban.

Elhúzódott tőlem, rám nézett.

- Akkor majd még látjuk egymást.

- Igen... Vigyázz magadra – mondtam.

- Te is – mondta, majd bement a házba.

Én nem akartam hazamenni, leültem egy padra. A játszótér kihalt volt, nem kellett hallgatnom a kölykök unalmas zajongását. Próbáltam gondolkodni, de nem ment. Annyi kérdés volt a fejemben, hogy úgy éreztem, ez nekem sok, és nem akartam velük törődni. Az egyetlen dolog, ami igazán bántott, az volt, hogy nem tudtam, meddig nem láthatom őt.

Adél

Otthon először is lezuhanyoztam, utána fáradtan ültem le az ágy szélére. Semmit nem volt kedvem csinálni, de tényleg olyan szinten semmit, amilyen érzésem már régen nem volt. Ezzel a hirtelen felindulásból jött vallomásommal mindent elrontottam... Bár nagyon nem okoltam magamat, mert tényleg Tomi volt az egyetlen barátom, csak neki tudtam erről beszélni, és sajnos már nem bírtam magamban tartani. Idegesített, hogy játszadozott velem, valahogy le kellett állítanom...  És most ennek az egésznek az az eredménye, hogy valószínűleg már semmi sem lesz ugyanolyan közöttünk. Nagyon fontos volt nekem, nem akartam, hogy vége legyen a barátságunknak, barátnak ő tökéletes volt.

Mégis ott volt bennem a vágy, hogy többet szeretnék ennél. Amikor pár hónapja megcsókolt, akkor abban a kis időben boldog voltam, és tudtam, hogy én erre a boldogságra vágyom a hétköznapokon is. Azt akartam, hogy mindig ilyen figyelmes legyen velem, meg hogy érezzem valamiféle jelét, hogy szeret engem. Nem akartam, hogy a mi boldogságunk csak addig a csókig tartson, teljesen, minden lehetséges módon akartam őt.

Tudom, nagyon egyszerű lett volna belemenni abba, hogy jöjjünk össze, szexeljünk, emellett csináljuk ugyanazt, amit eddig, hülyüljünk, érezzük jól magunkat... De én valahogy nem éreztem azt, hogy nagyon szeretné, hogy együtt legyünk, márpedig az nekem nagyon fontos volt, hogy ne csak én akarjam ezt a kapcsolatot. Nekem nem volt elég ez a „Tulajdonképpen összejöhetnénk, ha már éppen szerelmes vagy belém, mert szép vagy, szívesen megdugnálak, és mellesleg jó barát vagy” gondolatokon alapuló elhatározása. Talán majd ha felhív, hogy szeretne velem lenni, meg tényleg látom rajta, hogy igazán akar engem, és nem csak azért, mert megmondtam neki, hogy szeretem, akkor majd elgondolkodom a dolgon. De szerintem biztos nem fog keresni, Tomi sajnos túl kényelmes, és ő „nem futkározik a nők után”.

Nem tudtam, hogy fogom nélküle bírni, mindenesetre most jó időre megpróbálom teljesen kizárni őt a gondolataim közül. Valahogy nekem is meg kell próbálnom kitölteni a hiányt, de még fogalmam sem volt, hogyan.

Tomi

Este az ágyban fekve nem tudtam elaludni, hiába futottam délelőtt öt kilométert, az összefüggéstelen hülye gondolataim ébren tartottak.

Adél szerelmes belém... Én mindig azt hittem, hogy az olyan könyvmoly jófiúk tetszenek neki, mint amilyen Zoli is volt, erre kiderült, hogy pont én kellek neki. Én, akinek egy hónapja még azt mondta, hogy borzalmas lennék barátnak. Rájöttem, hogy semmit sem tudok a női lélek rejtelmeiről, és valószínűleg soha nem is fogok tudni róla semmit. Tényleg, kiismerhetetlenek... miért kell neki olyan pasi, aki nem lenne jó neki? Én legalábbis sokszor azt vettem észre rajta, hogy nem vesz számításba, mint lehetséges partnert... ez egy kicsit zavart, de hát barátok voltunk, nem csináltam ügyet belőle. Gondoltam neki nem olyan mocskos a fantáziája, hogy minden olyat elképzeljen, amiről én már tizenöt éves korom óta időről időre fantáziálok... és mégis. Biztos gondolt már ő is erre-arra, hiába tagadta, és ez még izgalmasabbá tette őt számomra. De tudtam, hogy ez nem elég... legalábbis neki. Emiatt most ez az egész hihetetlen fejtörést okozott nekem.

Egyik pillanatban az járt a fejemben, hogy hogyan léphetnék túl azon, hogy nem fogom gyakran látni Adélt, a másikban meg már azon agyaltam, hogy majd beállítok hozzá, és... És itt nem tudtam, mit csináljak. Nem gondoltam volna, hogy lehet valaki iránt ilyen sokféleképpen érezni, és nem tudtam volna elmondani neki, hogy pontosan mit is akarok tőle, hiszen én magam sem tudtam. Csak egy dolgot tudtam, hogy nem akartam, hogy kilépjen az életemből, mert rajta kívül nem volt senki, aki ilyen közel állt hozzám, és mert mindig nagyon jól éreztem magam vele.

Ezután meg azzal biztattam magamat, hogy rajta kívül is vannak más emberek, például ott van Rudi, meg Váradi, esetleg Jani is... De persze Adélt nem lehet pótolni, hülyeség is volt ezen filózni. Végül úgy aludtam el, hogy magamban felidéztem az elmúlt pár évünk legjobb emlékeit.