5. fejezet
Tomi
Hétfőn, két nappal a meccs után Jani felhívott
délután, hogy lenne-e kedvem vele menni valahova csavarogni. Mondtam, hogy
persze, felőlem mehetünk, és ezen kissé meglepődött.
- Azt hittem, nem akarsz eljönni – mondta a
haverom.
- Hát igen, csak tudod, annyira elegem van a sok
szar dologból, hogy már jó lenne végre kiszellőztetni a fejemet.
- Jól van, ez a beszéd – mondta Jani vidáman. -
Elhívom még Kovács Bálintot is.
- Ő még él? - kérdeztem meglepetten.
- Há' persze! - vágta rá Jani. - Minden hónapban
egyszer találkozom vele.
- Jól van, régen láttam már, felőlem aztán jöjjön
– mondtam.
Bálint szintén volt osztálytársunk, a banda egyik
oszlopos tagja volt, nem is tudtam, hogy Jani még tartja vele a kapcsolatot.
Nem volt rossz fej, de ő is hasonló hülye gyerek volt, mint János haverom.
- Arra gondoltam, a Nyugatiból menjünk ki
Ferihegyre, ott leülünk egy dombra, és nézzük a repülőket – ajánlotta Jani.
- A Nyugatiból vonattal megyünk? - kérdeztem.
- Ja, úgyhogy hozz pénzt jegyre. Na, meg sörre is
hozz, mert bevásárolunk – röhögött Jani.
- Oké... - mondtam. - Na, és hánykor, mondjuk hét
körül találkozunk?
- Jaja, a hét pont jó lesz. Hétkor a Nyugati
vonatállomás előtt. Bálint is ott lesz – sorolta Jani.
- Rendben, akkor hét. Csá, Jani! - mondtam.
- Szia Tomikám, örülök, hogy jössz! - azzal
letette a telefont.
Én is örültem, mert tudtam előre, hogy ma este
végre nem fogok a kézilabdára gondolni, és elfelejthetek mindent, ami
mostanában bántott. Régebben már voltam kint Ferihegyen párszor, és eszméletlen
jó dolog a felszálló repülőket bámulni, ilyenkor az ember tényleg nem
foglalkozik a baromságokkal. Adélt is nagyon szívesen elhívtam volna, de
tudtam, hogy nem nagyon kedveli Janit, és hogy úgysem jönne el; na meg most
hétköznap volt, gondolom másnap iskola... Egyébként Kovács Bálint tiszta hülye
volt, minden nőt baszogat a baromságaival, hogy mennyire megdugná őket, és nem akartam
Adélt kitenni egy ilyen idióta ember esetleges zaklatásának. Janival úgyis
mindig faszságokról beszélgetünk, és ha még Bálinttal is kiegészülünk, tripla
annyi faszság lesz, mint eddig, szóval nem való ez a társaság egy nőnek. Most
jobb, ha csak mi, férfiak leszünk.
Bár mondjuk kicsit talán gáz, hogy ilyen
kulturálatlan barátaim vannak, akiket szégyellek mások előtt, de ez most
baromira nem érdekelt engem, a lényeg az volt, hogy ezekkel az eszméletlen
baromságaikkal eltereljék a figyelmemet a bajaimról. Adél is próbálkozott vele,
hogy szebbnek lássam az életet, de éreztem, hogy itt most drasztikusabb dolgok
kellenek, mint egy jó beszélgetés. Bár beszélgetni Adéllel volt a legjobb, ez
kétségtelen.
Tegnap áthívtam hozzánk, hogy nézzünk meg egy
filmet, de azt mondta, hogy rengeteget kell tanulnia, és foglalkoznia kell a
szakdolgozatával, úgyhogy sajnos nem tud jönni. Én beletörődtem ebbe, és most
rossz lelkiismeret nélkül mentem el a srácokkal, nekik legalább van idejük,
mint a tenger.
Jól felöltöztem, mert tudtam, hogy Ferihegyen
baromi rossz lesz a hidegben álldogálni, és én nem akartam fázni. A doboz
cigimet, amiben már kb. csak három darab maradt, eltettem a kabátom zsebébe,
majd eltettem még kétezer forintot is, így készen álltam az indulásra. Anyám persze
aggodalmasan kérdezte, hogy hova megyek, én mondtam, hogy csak a haverokkal
megyünk beszélgetni, aztán szerencsére leszállt a témáról. Néha már az is
nagyon idegesítő, hogy megkérdezi tőlem, hova megyek. Huszonhárom éves vagyok,
nem akarok mindig beszámolni, hogy mit csinálok.
Nagy bajaim nem voltak anyámmal, inkább a sok kis
hülyeségek adódtak össze, amiért már nem akartam itt lakni. Például a konyha az
ő szent területe volt, csak azt engedte meg nekem, hogy elmosogassak, de
például ha magamtól akartam valamilyen ételt csinálni, akkor hallgatnom kellett
a siránkozásait. A szokásos napi szénhidrát és fehérjeturmixot megcsinálhattam,
de csak úgy, hogy mindig szövegelt közben. Mostanában, amíg ő dolgozik, inkább
akkor intézkedem a konyhában, bár ez törött kézzel nem megy egyszerűen, de még
mindig jobb, mint anyámat hallgatni.
Egyébként nincs rossz kapcsolatunk, de ha rájön az
ötperc, akkor aztán kioszt mindenért, én meg csak hallgatom... hogy miért nincs
rendben a szobám, hogy miért csak magamnál takarítok, és nem az egész házban,
miért nem sikálom ki a kádat, miért nem járok boltba, miért vagyok ilyen
lusta... És a kedvencem, hogy nem fogok örökké megélni a kézilabdából, ideje
valami más után néznem. Ilyenkor jön az, hogy más sportolók is egyetemre járnak
a sport mellett, csak én vagyok ilyen lusta dög. Egy biztos, én nem fogok
egyetemre járni, mert a jegyeim nem olyan jók, másrészt, nem is érdekel engem
az egész.
Jó lenne végre elköltözni innen, hogy csak a saját
szabályaim szerint éljek, és ne kelljen mindig valaki másnak megfelelnem. Az
biztos, hogy tudnék gondoskodni magamról, és nem lenne probléma, ha magamnak
kéne ebédet csinálni. Tudok mosni, főzni és takarítani, simán meglennék
egyedül, talán csak a mindennapi kész ebéd hiányozna, de azt is megoldanám.
Sosem voltam tipikus anyuci kedvence fiú, anyám
egyáltalán nem kényeztetett el, még egy üdítőért is könyörögni kellett neki, ha
a boltba ment. Mindent magamnak kellett megoldanom, ami kívül esett az itthoni
problémákon, a sulis dolgaimat mindig én intéztem, és a kézilabdával sem volt
ez másképp. Amikor bulizni mentem a középiskolás osztálytársaimmal, anyám akkor
sem szólt bele, felőle aztán oda mentem, ahova akartam... Ez jól hangzik, de
mindig kérdezgetett, hogy hova megyek, mikor jövök, meg itthon tényleg mindent
úgy kellett csinálnom, ahogy ő akarta, mert gyakran mondta, hogy ő nem fog
kiszolgálni egy huszonhárom éves nagy lovat. Ennek ellenére mégsem enged a
konyhába, tehát tiszta ellentmondás az egész, ezért is akartam végre
elköltözni. Hogy hova, mikor, kivel, az még nem volt megtervezve, de majd ha
újra kézilabdázhatok, akkor majd ez is aktuális lesz.
***
Este kilenc körül egy dombon álltunk hárman, és
néztük az ötpercenként a fejünk fölött elsuhanó repülőket. Nagyon hideg volt,
sapka, sál, kesztyű, nagykabát mindenképpen szükséges volt, de persze a
fejenként egy doboz sör is nagyjából melegen tartott minket. Jani és Bálint
kórusban tolták a hülyeségeiket, most éppen Bálint volt műsoron:
- Voltatok már egyszerre két csajjal? - kérdezte.
- Nem – mondta Jani. - Na, miért, te talán voltál?
- Tomi? - kérdezte Bálint, mielőtt válaszolt volna
Janinak.
- Nem – csóváltam a fejem.
Egy kicsit elbambultam, főleg a nemrég felszállt
repülő fényeit követtem az égen, így azt sem nagyon tudtam, mit kérdezett
Bálint. Ja, hogy egyszerre két nővel? Hát, nem, tényleg nem, de nem is érdekelt
soha. Főleg, ha olyan nőkről volt szó, mint a volt osztálytársaink.
Bálint belekezdett a szövegbe:
- Én már voltam, de nem volt jó... - azzal
elkezdte ecsetelni, hogy miért nem volt jó.
Engem nem nagyon érdekelt a mondókája,
elgondolkodtam, hogy mit keresek én itt velük. Valószínűleg csak azért jöttem,
hogy legyen hova menni; az, hogy kivel vagyok, már mindegy. Itt, ebben a trágár
környezetben semmi sem számított, távol voltam a kézilabdapálya okozta
csalódásoktól, a saját kétségbeesésemtől; és nem is gondoltam rájuk. Csak
szívtam a cigimet, és néztem a végtelen sötét eget, elgondolkodtam, hogy ebben
a pillanatban mit akarok igazán. Elképzeltem, hogy milyen lenne, ha ezen a
fagyos estén már a saját otthonomba térhetnék haza, és a feleségem várna
otthon. Vagy eleve már a feleségemmel jöttem volna ki ide... Vagy Adéllel...
Adélből jó feleség lenne, az biztos. Csak az nem biztos, hogy mellettem.
Nem tudom, miért, de egy kicsit hiányzott nekem
Adél, az utóbbi pár napban megszoktam, hogy minden nap együtt vagyunk, most meg
ő otthon tanul, vagy ki tudja, mit csinál, én meg itt fagyoskodom kint.
Valószínűleg tényleg jobb társaság lenne, mint ez a két idióta itt mellettem,
de mégiscsak egyszerűbb egy haverral elmenni bárhova, mert kellenek az
üresjáratok, nem lehet mindig komolyan beszélni. Adéllel meg gyakran felmerül
valami komoly téma, és persze, ez nagyon jó, de túl sok gondolkodásra késztet,
és én most nagyon nem akartam gondolkodni.
Miután a Nyugatinál elköszöntünk egymástól
Janiékkal, és a metrón tartottam hazafelé, akkor írtam egy SMS-t Adélnek: „Kár,
hogy ma nem találkoztunk, hiányoztál. Szép álmokat!” A metróban nem volt
térerő, így nem tudta a telefonom elküldeni az üzenetet. Ezt valamiféle jelnek
vettem, így már nem is próbálkoztam többször.
Adél
Azt hiszem, a meccs óta nem is láttam Tomit, pedig
már eltelt egy hét. Nagyon sűrű hetem volt, szinte végig bent voltam suliban,
és ha nem is órákon ültem, az egyik évfolyamtársammal, Lillával a
számítógépteremben gyűjtöttünk információkat a szakdolgozatunkkal kapcsolatban.
Lilla egész jófej csaj, bár nem sokat beszélgettünk két és fél éves egyetemi
pályafutásunk alatt, de most, hogy megtudta, hasonló témában írjuk a
szakdolgozatunkat, teljesen rám van kattanva, és mindig együtt akar velem
tanulni. Nekem ez nincs ellenemre, mert néha unom a magányos tanulgatást a
lakásunk zajában, ezért jó egy olyan valakivel megosztani a gondolataimat a
szakdolgozattal kapcsolatban, akit érdekel is a téma. Apám, Alex és Tomi
egyáltalán nem tartoznak ebbe a kategóriába. Ők mindig is furán kezelték a
tanulást, rólam például azt hiszik, hogy egyfolytában tanulok, és ezen kívül
semmi sem érdekel engem.
Na, hát teljes tévhitben voltak ezzel
kapcsolatban, ugyanis engem nem igazán érdekel a tanulás, csak azért csinálom,
mert ez a doglom. Persze ezt nekik nem fogom elmondani, mert apámban valamiért
kialakult egy olyan kép rólam, hogy én nagyon szorgalmas és céltudatos gyermek
vagyok, és én miért akarnám kiábrándítani? Nem kell tudnia róla, hogy nem
szakadok meg az iskolától, és csak a minimumot csinálom meg. Igaz, azt
mindenképpen, és tényleg lelkiismeretes vagyok ilyen szempontból, de nem halok
bele a tanulásba. Egyébként szociológiát tanulok, ami szerintem elég érdekes,
de általában csak annyit tudok, amit órákról megjegyzek, külön még maximum
elolvasom a füzetet, és ennyi. Vizsgákra is füzetből készülök, csak akkor
olvasok el valami vaskos könyvet, ha anélkül semmiképp sem lehet levizsgázni.
Igazából az a kulcsa a dolognak, hogy be kell járni iskolába, és figyelni kell,
utána meg csak lesz valami.
Azért választottam ezt a szakot, mert alapjába
véve érdekel ez a téma, csak a kötelező órákra járást, és a rengetek házi
feladatot utálom. A történelem érdekelt még a szociológián kívül, tehát ha ide
nem vettek volna fel, törire mentem volna, de végül is a kettő szorosan
kapcsolódik egymáshoz. Hobbiból így is gyakran nézek valamilyen történelmi
témájú filmet, ezek még Tomit is érdeklik, főleg, ha sok bennük a csatajelenet.
A filmek után meg általában elmagyarázom Tominak azokat a részeket, amik
különösebb háttértudás nélkül neki érthetetlenek voltak. Ő sosem volt jó
töriből, de érdekelték a jó filmek, én meg baromi okosnak éreztem magam, ahogy
neki magyaráztam. Egyébként arra sosem gondoltam, hogy tanár legyek, nem tudnám
ezt csinálni munkaként... És az különben is más, ha az ember egy barátjával
beszélget, mint bemenni sok diák közé, akik magasról le is szarják a tanulást.
Még nem tudtam, mi akarok lenni, de a szakdolgozatomat komolyan veszem
természetesen, és Lilla is ösztönöz, hogy így tegyek, szinte naponta küldözgeti
az e-maileket, hogy hogy állok.
Ezen a szép hétfői napon már ismét este hat körül
estem haza, és mire sikerült valamennyire kényelembe helyezni magamat, azt vettem
észre, hogy már hét óra van. Az elmúlt egy hét teljesen így telt, semmire sem
volt időm, csak suliba jártam, aztán meg megpróbáltam kipihenni magamat. Holnap
csak délre kell bemennem iskolába, így szerencsére ki tudom aludni magam,
reggel korán felkelek, és lesz időm a tanulás mellett valami mást is csinálni.
Eszembe jutott, hogy legutóbb múlt hét csütörtökön
beszéltem Tomival, amikor este nyolckor felhívott, hogy végre leszedték a
kezéről a gipszet. Végre vidámabb volt a hangja, de mondta, hogy még messze van
a teljes gyógyulástól, és ez egy kicsit frusztrálja. Én mondtam, hogy már az is
valami, ha egyáltalán leszedték a gipszet. Ezzel egyet is értett, aztán
áthívott magához, hogy beszélgessünk, vagy nézzünk filmet, de én olyan fáradt
voltam, hogy lemondtam. Ez már igazából a második ilyen eset volt, hogy nem
akartam vele találkozni, és elgondolkodtam, hogy ez vajon miért van... arra
jutottam, hogy azért nem akarok vele lenni, mert nem akarom őt szomorúnak
látni, mert akkor egész egyszerűen nekem is rossz kedvem lesz. Most viszont
szerettem volna tudni róla valamit, mert eddig ő keresett engem múlthéten, és
úgy gondoltam felhívom őt, hátha van kedve találkozni.
Ám ekkor Alex bejött a szobámba, csak lazán,
kopogás nélkül. Itthoni ruhában volt, haja kócosan hullott az arcába, unottan
megkérdezte:
- Jössz velünk lazulni?
- Mi az, hogy „velünk”, és mi az, hogy „lazulni”?
- kérdeztem vissza.
- Adél, olyan nehéz eset vagy, most itt kell
jártatnom a pofámat... - forgatta a szemét a bátyám. - Hárman leszünk, én, Gábor
és Dávid, ja, meg te, ha jössz. Gáborhoz megyünk fel, és próbálunk, de nem
igazi próba lesz, inkább csak piálás és zenélés. Lehet, hogy füvezünk is, de
azt neked persze nem engedem. Na, akkor jössz? Fél óra múlva indulok.
Az Alex által felsorolt egyedek a bandájának
tagjai voltak. Gábornak van egy lakása, általában Alexék ott szoktak próbálni
és bulizni. Amikor Zolival jártam, néha felmentünk hozzájuk, de Zoli sosem
bírta ezt a társaságot. Alex most először hívott, mióta Zolival szakítottunk,
és sok kedvem nem volt menni, mert nem akartam nézni három részeg pasi
önkifejezését.
- Ma Tomival akartam lenni, szóval szerintem
kihagyom – mondtam.
- Felőlem hozhatod őt is – vont vállat Alex.
- Hát jó, felhívom, aztán majd megmondom, mi lesz.
- Oké – azzal kiment az ajtómon.
Én felhívtam Tomit, szerencsére felvette, vele
sokkal több kedvem volt elmenni erre az összejövetelre.
- Szia Adél – köszönt.
- Szia Tomi – mondtam.
- Na, hogyhogy keresel? - kérdezte gúnyolódva. Úgy
hallottam, hogy az utcán volt, mert volt valamennyi háttérzaj.
- Csak azt akarom kérdezni, jössz-e velem és
Alexékkel Gábor lakásába. Alex bandája most próbál, de azt mondta, hogy inkább
inni fognak.
- Jól hangzik – mondta Tomi. - De sajnos nem tudok
menni, mert Janival itt rójuk az utcákat, hogy hova essünk be egy kicsit
melegedni.
- És ha mondjuk csatlakoznátok hozzánk? -
kérdeztem én is gúnyosan.
- Hát, végül is, ha lesz pia, akkor Jani jól fogja
magát érezni... Jól van, hol találkozunk és mikor?
- Itt a háznál fél óra múlva – mondtam. - Remélem
Alex úr addigra elkészül.
- Rendben, akkor fél óra. Na szia, puszi – mondta
Tomi, azzal letette.
Ezután elkezdtem készülődni, közben azon
gondolkodtam, miért van Tomi Janival. Persze, az ő dolga, felőlem csináljon,
amit akar, de nem értem, miért kell ezzel a hülye emberrel együtt lógnia. Az az
érdekes, hogy Jani krónikus munkakerülő, mégis mindig van valahogy valamennyi
pénze, és erősen kételkedek benne, hogy nem illegálisan jut pénzhez. Tudom,
hogy Tomi nem menne bele semmi
hülyesége, de akkor sem értettem, mit lát Janiban.
Ma estére nem akartam kiöltözni, mivel csupa
részeg pasi vesz majd körül, nem akartam a beszólásaikat hallgatni. Alex
barátai egyébként rendesek, de ha isznak, akkor ők is teljesen meghülyülnek.
Alex tizenhét éves korában alapította ezt a bandáját, és azóta sem lépett ki
senki, tehát már nagyon régóta ismerem Gábort és Dávidot. Amikor ide költöztem
apáékhoz, a két srác gyakran jött fel, nekem nagyon megtetszett Dávid, és úgy
láttam, én is tetszem neki, de ezzel abba is maradt a dolog. Én vártam, vajon
mikor hív el randira, vagy mikor lép bármit is, de semmi sem történt. Elég
csalódott voltam, mert nekem nagyon megtetszett a srác, és szerettem volna, ha
lenne valami köztünk. Végül már nem tudtam megállni, megkérdeztem Alexet, hogy
Dávid miért nem közeledik hozzám, amikor nyilvánvalóan tetszünk egymásnak. A
bölcs bátyám tizenkilenc éves fejjel felvilágosított, hogy náluk a bandán belül
tilos egymás női rokonaival kikezdeni, mert egyikőjük sem a hosszú kapcsolatok
híve, és nem akarnak feszültséget egymás között a „hülye nők” miatt. Ezen én
naiv kislány lévén eléggé kiakadtam, de nem tudtam mit csinálni, megpróbáltam
elfelejteni Dávidot. Ez nem is volt nehéz, mivel többször láttam őt
seggrészegen, vagy a falnak dőlve hányni, és rájöttem, hogy nekem nem ilyen
barát kell. Aztán persze jött Zoli, aki sokkal normálisabb volt ennél. Most
fogom először látni Dávidot, mióta Zolival szakítottunk, és nagyon örülök, hogy
még most sem kezdhet ki velem, mert azóta már egyáltalán nem tetszik nekem.
Sokkal jobban vártam, hogy Tomit lássam, majd
kikérdezem, hogy ment a gipsz levétele, meg hogy hogy tetszik neki a
gyógytorna. Valószínűnek tartom, hogy nem tetszik neki, ő az ennél mozgalmasabb
dolgokat szereti.
Fél óra alatt elkészültem, megmostam a fogam,
megfésülködtem, felöltöztem, aztán bekopogtam Alex szobájába.
- Mi van? - szólt ki.
- Kész vagyok, felőlem mehetünk – szóltam be neki.
Kinyitotta az ajtót, nagyjából már ő is indulásra
kész volt, meglepődve nézett rám.
- Látom kitettél magadért a sok pasi miatt –
morogta.
- Miért? - kérdeztem értetlenül. - Teljesen
átlagosan nézek ki.
- Hát, te tudod... - vont vállat. - Lehet, hogy
csak túl sok leharcolt részeg csajt láttam mostanában.
- Az lehet... - hagytam rá.
Lementünk együtt a ház elé, Tomi és Jani már ott voltak,
Jani természetesen sört ivott, Tomi meg egy cigit szívott. Rögtön feltűnt, hogy
a keze már nem volt felkötve.
- Sziasztok! - köszönt mindenki mindenkinek.
Alex kezet fogott Tomiékkal, aztán Tomi idelépett
hozzám, átkarolta a derekamat, és adott két puszit az arcomra.
- Na végre látlak már – mosolygott rám, aztán
elengedett.
- Én is nagyon örülök, hogy mosolyogsz – mondtam.
Tényleg aranyos volt így, végre nem szomorúan
görbült le a szája, hanem normális hangulatban találtam őt. Úgy láttam, hogy az
arcát megint frissen borotválta – tehát akkor Tomi jól volt.
- Mosolygok, mert örülök, hogy itt vagy velem –
mondta nekem halkan, közben elindultunk.
Régebben is mondogatott nekem ilyeneket, akkor még
fel sem tűnt, de most úgy gondoltam, talán jelenthet valamit. Vagy csak
reménykedtem benne...
Legközelebb csak Gáboréknál volt lehetőségünk
beszélgetni Tomival. Tizenöt perc alatt odaértünk, az úton végig Jani beszélt,
kissé már be volt állva, mi meg türelmesen hallgattuk. Alex egész végig egy
szót sem szólt, csak csendben szívta a cigijeit. Amikor Gábor lakásába értünk,
a bátyámnak akkor sem eredt meg a nyelve, csendben üdvözölte Gábort és Dávidot,
majd leült a nappaliban egy fotelbe.
Mindannyian a nappaliban telepedtünk le, Alex már
elfoglalta magának a fotelt, én a kanapéra ültem le, mellettem Jani és Dávid
foglalt helyet, Gábor meg leült a szőnyegre. Tominak nem jutott hely sehol,
ezért jobb híján ő is a szőnyegre ült, a kanapé elé, hátát a lábamnak
támasztotta. Felnézett rám mosolyogva.
- Látod, a lábaid előtt heverek – vigyorgott.
- Hát ennek nagyon örülök – hajoltam előre, majd
beletúrtam a hajába. A sapka egy kicsit lelapította, gondoltam, megigazítom
neki.
- Megmasszírozhatnád a fejemet – mosolygott Tomi.
- Majd a csajod megteszi – mondtam, azzal inkább a
vállára tettem a kezemet.
- De nincs barátnőm, hát elfelejtetted? - nézett
rám.
- Természetesen nem felejtettem el... - mondtam. -
Csak azt gondoltam, az egy hétben, amíg nem láttuk egymást, felszedtél valakit.
- Hát mégis hol? Gyógytornán vagy a kocsmában? -
kérdezett vissza.
- Voltál kocsmában? - kérdeztem.
Közben Jani leállt társalogni Gáborékkal, így
nyugodtan beszélgethettünk Tomival.
- Voltam, de csak egyszer – mondta Tomi. -
Lementünk, mert Jani örege mindig ott ül, és Jani meg akarta nekem mutatni, hogy
milyen király hely. Ittunk két sört, aztán eljöttünk.
- Értem... - mondtam.
Ekkor Gábor felpattant, megkérdezte, kinek milyen
piát hozzon. Dávid persze mindent kért, Jani szintén, Alex nem szólt semmit,
Tomi egy sört kért, majd Gábor rám nézett várakozóan.
- Én nem kérek semmit, köszi – mondtam.
Dávid felém fordult, gúnyolódva megkérdezte:
- Na mi van, még mindig nem iszol? Azt hittem, ezt
kinövöd.
Én ránéztem, megvontam a vállam.
- Én meg azt hittem, te fogod kinőni az ivást.
Dávid elkezdte bizonygatni, hogy sosem fogja
abbahagyni, és hogy ne legyek nevetséges, igyak én is. Közben Alexre néztem, ő
kifejezéstelen arccal nézett minket; közben Gábor kiment a konyhába. Én
egyszerűen csak figyelmen kívül hagytam Dávid megjegyzéseit, majd
visszafordultam Tomihoz beszélgetni. Szerencsére Dávid abbahagyta a
prédikációt, így nem kellett tovább hallgatnom. Elég furcsa, ha az embert azért
baszogatják, hogy igyon, és nem azért, hogy ne igyon. Én szinte soha életemben
nem ittam, de még ünnepekkor sem, és ezt a szokásomat szerettem volna
megtartani. Amikor még anyával és Ferivel éltem, sokszor láttam Ferit
seggrészegnek a kocsmázások után, persze, ártalmatlan volt, de nagyon
szánalmas. Aztán még pár hülye picsa a gimiben úgy próbált meg felnőni, hogy
vedelték a piát, utána meg egymás ölébe hánytak. Én megfogadtam, hogy sosem
leszek részeg, és ha nem leszek részeg, akkor minek igyak egyáltalán, ezért
alig iszom bármilyen alkoholt, igyekszem elkerülni.
Persze, a dohányzás is szar, de annak legalább
nincs tudatmódosító hatása. Azt hiszem, egyszerűen csak féltem vagy undorodtam
attól, amit a pia kihoz az emberből.
Gábor nemsokára visszajött egy rekesz sörrel, Jani
és Dávid úgy vetették rá magukat, mint a hiénák, aztán Tomi is vett egyet, majd
az én drága bátyám is kegyeskedett venni belőle.
- Fű van? - nézett hűvösen Gáborra.
- Sajnos nem tudtam szerezni – szabadkozott a
házigazda.
- Nem baj – sóhajtott Alex lemondóan, majd
rágyújtott egy cigire.
Ezután Gábor bekapcsolt valami zenét, ami baromi
hangos volt, alig hallottuk egymást Tomival, így egy idő után inkább kimentünk
a konyhába, a többiek már úgyis kezdtek berúgni.
- Örülök, hogy találkoztunk – mondta Tomi, ivott
egy kortyot a söréből, hátát a konyhapultnak támasztotta. - Jani már nagyon
unalmas társaság volt.
- Akkor minek lógsz vele? - kérdeztem.
- Nem tudom... Egyszerűen csak nem akartam
gondolkodni.
- Akkor nézz rajzfilmeket, az is jól lezsibbasztja
az agyadat – mosolyogtam.
- Tudom, de nem akartam már otthon lenni.
- Azt elhiszem – mondtam.
Elnéztem őt, egy kicsit meggyötörtnek tűnt,
viszont így is nagyon helyes volt. Ami mindig is tetszett benne, az a szeme
volt. Szép nagy barna szeme mindig is egy kicsit szomorkásan csillogott, de
pont ezért volt annyira édes ő maga... Egyébként meg férfias megjelenése volt,
tetszett nekem, hogy jó kiállású, magas fiú, viszont az arca meg kifejezetten
szép volt. Legalábbis én annak gondoltam... vagy szívszorítóan jóképűnek. Nem
tudtam, mi volt velem, de teljes mértékben tudatosult bennem, hogy tetszik
nekem Tomi. És most végre egész jó hangulatban volt.
- És te mit csináltál az egy hétben? Olvasgattad a
tankönyveket? - kérdezte.
- Nem igazán, inkább a szakdolgozatomhoz kerestem
anyagot – mondtam. - De nem akarlak ilyesmivel untatni, nekem is elég unalmas
volt. Na és hogy van kezed?
- Hát, megvan – mormogta. - Most be van fáslizva,
és még legalább két hónap, amíg rendesen edzhetek, nem tudom, mit fogok addig
csinálni. Pár nap múlva március, el sem hiszem, hogy csak májusra edzhetek
megint... Szerintem úgy kimaradok az olimpiai keretből, ahogy kell.
- Jaj, miért idegeskedsz előre? - kérdeztem, a
szemébe néztem, megsimogattam a karját. - Lazíts már.
- Persze, igazad van, csak tudod, nekem ez az
életem. Enélkül nulla vagyok.
- Dehogy vagy az, ne képzelj már be magadnak ilyen
baromságot – mondtam.
- De akkor sem szeretem ezt, hogy nincsenek
céljaim, és csak otthon tespedek.
- Na, majd kirángatlak magammal futni –
mosolyogtam rá biztatóan.
- Én utálok futni, tudod jól... de mindegy, már
azt is szívesen csinálnám a mostani helyzetekhez képest – mondta.
- Na látod.
- És te csinálsz bármi értelmeset?
- Most nincs időm ezen gondolkodni... - mondtam. -
Órákra járok, készülök az államvizsgára, közben majd persze szeretnék sportolni
is. Örülök, ha van szabadidőm.
- Addig jó, amíg nem gondolkodsz – mondta Tomi. -
Néha már elviselhetetlen ez a zsongás az agyban, és teljesen el is torzítja az
embert.
- Ismerem ezt az érzést – bólintottam.
- Na és mit fogsz csinálni, ha egyszer lesz időd,
és leülsz gondolkodni? Mit fogsz kitalálni a jövőre nézve? - kérdezte. - El
akarsz menni külföldre?
- Egy évig még biztosan nem – mondtam. - Szerintem
egy évet még otthon lakom apámnál, dolgozom, gyűjtöm a pénzt, utána vagy
kimegyek, vagy ha beválik a munka, akkor kiveszek egyedül valami lakást itthon.
- És mi lesz majd a munkád? Mi lesz belőled a
diplomával?
- Hát... - gondolkodtam el, majd kimondtam a
legjobbat, ami eszembe jutott: - Azt hiszem, diplomás álláskereső leszek.
Tomi erre elmosolyodott, majd megjegyezte:
- Látod, addig örülj, amíg nincs időd gondolkodni.
Valószínűleg megkattannál, hogy nem tudod előre, mi lesz. De így a legjobb,
lefoglalnak az élet szarságai, nem agyalsz a még nyomasztóbb dolgokról. Nem
gondoltam volna, hogy valaha azt az állapotot is fogom értékelni, amikor egy
szusszanásnyi időm sem volt.
- Mindig van rosszabb, ez igaz – bólintottam. - De
én sokszor belegondolok, hogy milyen szerencsés vagyok, mert tanulhatok, van
hol laknom, nem vagyok halálos beteg... legalábbis remélem – tettem hozzá.
- Igen, természetesnek tűnik, hogy a feltételek
adottak... jó neked, hogy néha eszedbe jut ezeknek is örülni – mondta.
- Neked sem kéne panaszkodnod. Helyes, szimpatikus
fiatal srác vagy, még bármit kezdhetsz az életeddel – mondtam.
- Szóval te helyes srácnak tartasz? - vigyorgott
rám, kiemelve a lényeget a mondandómból.
- Hát persze – mondtam.
- Ez kedves – mosolygott, majd ismét
elgondolkodott. - Múlt héten néha bevillantak dolgok, hogy mit szeretnék
igazán. Persze a kézilabdán kívül.
- És mit? - kérdeztem.
- Nehéz megfogalmazni – mondta Tomi. - Csak képek
ugrottak be, meg hangulatok, érzések. De azt mondanám végül is, hogy normális
otthonra vágyom, egy normális nővel. Igaz, eddig mindent elcsesztem a nőkkel,
de nagyon remélem, hogy egyszer találok valakit, akivel nem olyan nehéz... -
mondta elmerengve.
- Lehet, hogy nem csak te cseszted el – mondtam. -
Vannak akik nem illenek össze, és lehet, hogy te még nem találkoztál olyannal,
akivel tényleg jól megértettétek egymást.
- Igen, ez lehetséges, persze... De az már furcsa,
hogy senkivel sem tartott egy évnél tovább, pedig amúgy én ilyen szempontból
nem szeretem a változatosságot.
- Nekem négy évig tartott Zolival, mégis vége
lett, tehát ugyanott vagyunk – mondtam.
- Ez igaz... Persze, én jóval több nőt
kipróbáltam, neked meg Zoli volt az egyetlen, igaz?
- Igen – mondtam.
- Na, akkor neked még sok pasit el kell
csábítanod, mire kiderül, ki a legjobb – mosolygott Tomi.
- Én nem hiszek ebben – mondtam. - Így utólag
nézve nem tudom, hogy Zolit akartam volna-e örökre, de akkoriban nem
szándékoztam továbbállni, és megbecsültem a párkapcsolatom. Láthatod, hogy nem
vagyok az a kicsapongó fajta.
- Pedig sokan örülnének, ha az lennél – vigyorgott
rám, mire én is elmosolyodtam, aztán
folytatta: - Egyébként nem tudom, miért szakított veled Zoli... eleve
azt sem értem, hogy kerültetek ti egymás mellé. Ő úgy nézett ki, mint Harry
Potter, te meg... hát, érted a különbséget – nézett rám sokatmondóan.
- Szerintem Zoli jól nézett ki, igaz, hogy
szemüveges volt, de erről nem tehetett – mondtam.
- Igen, de olyan halvérűnek tűnt.
- Tényleg az volt – mondtam, majd hozzátettem: -
Mindenben az volt, kivéve a szexben.
- Igen? - kérdezte érdeklődve. - Szóval te még egy
olyan fatökű gyereket, mint Zolika is, annyira be tudtál indítani, hogy
szexisten vált belőle? Valamit nagyon tudhatsz.
- Hát az lehet – mosolyodtam el, de ennél többet
már nem akartam mondani, pedig tudtam, hogy biztos nagyon kíváncsi.
Mielőtt tovább kérdezősködhetett volna, megjelent
Alex a konyhaajtóban, unottan rám nézett:
- Adél, szaladj már le cigiért, légy szíves.
- Miért, elfogyott? - kérdeztem.
- Ja, különben nem kérném – mondta, azzal a
kezembe nyomott egy ezrest. - Egy piros Marlborót, légy olyan kedves.
- Hát jó... - sóhajtottam. - De miért én menjek?
- Mert kezdjük a zenélést a srácokkal – felelte
Alex, majd Tomira nézett: - Gyere be, mert lehet, hogy a haverod unatkozni fog
egyedül – azzal kiment.
- Na, megyek a részeg Janikát pátyolgatni –
mormogta Tomi.
- Én meg megyek, kiszolgálom a lusta bátyámat –
fintorodtam el.
Lent az utcán szerencsére azonnal megláttam egy kisboltot,
így nem kellett sokat bolyonganom a sötétben. Még mindig nagyon hideg volt, és
tényleg elegem volt már belőle, mert untam a sok vastag ruhát, csizmát,
sálat... Szerettem volna úgy kimenni futni, hogy nem mar jeges levegő a tüdőmbe
minden egyes lélegzetvételkor, meg szerettem volna már látni éledni a
természetet.
Miután megvettem a cigit, felbontottam, és el is
szívtam egyet. Tomin gondolkodtam közben, hogy fog-e valaha többet akarni
tőlem, mint barátság, és én vajon meddig fogok arra várni, hogy döntsön.
Nyilvánvaló, hogy érdekeljük egymást másképpen is, de nem tudom, hogy valaha
bevállaljuk-e ezt az egészet. Persze ezelőtt ezerszer végiggondoltam a
dolgokat, és arra jutottam, hogy ő csak barátnak lenne jó nekem, de most, hogy
végre kedvesebb volt hozzám, kezdtem másként látni a dolgot. Így is nagyon
bizonytalan voltam, de már hajlottam afelé, hogyha kezdeményezne, akkor
szívesen összejönnék vele. Nagyon hiányzott nekem, amíg nem találkoztunk, és
úgy tűnt, én is hiányoztam neki. Aztán természetesen az is lehet, hogy csak én
látok bele túl nagy dolgokat a köztünk lévő viszonyba, de majd kiderül... Én
biztos nem fogok beállni a sorba a többi lány közé, akik a nyálukat csorgatják
Tomi után. Ha látom, hogy Tomi csak engem akar, akkor én is benne vagyok, de ha
nekem kell futni utána, mint ahogy ő eddig elvárta a nőktől, akkor biztosan nem
érdekel az egész.
Amikor visszamentem a lakásba, láttam, hogy a
srácok elfoglaltak a nappaliban minden ülőhelyet, a nagy zenészek gitárral a
kezükben üldögéltek, a kanapén meg Tomi és Jani terpeszkedtek. A művészeket
természetesen nem állíthattam fel, így Tomiékra néztem:
- Na, köszi, hogy hagytatok nekem helyet.
- Hát gyere, ülj az ölembe – javasolta Tomi
vigyorogva.
- Jól van – kaptam az alkalmon, gondoltam, ezzel
zavarba hozom, így odamentem hozzá, és oldalról az ölébe ültem.
Ő viszont egyáltalán nem talált ebben semmi
furcsát, előrehajolt, és átölelte a derekamat, mintha csak a barátnője lennék.
Ez egy kicsit meglepett, de nem akartam kimutatni. A szemébe néztem, ő magabiztosan
rám mosolygott. Tekintetem elkalandozott, megláttam egy doboz sört a másik
kezében, én elvettem tőle.
- Nem ittál ma már túl sokat? - azzal a kis
asztalra tettem a sört.
- Miért, talán nem lehet? - kérdezte, szemében
vidámság bujkált.
- Csak nem ajánlom... Te élsportoló vagy,
egyáltalán minek éjszakázol? - kérdeztem, de én sem szántam véresen komolynak
ezt a kérdést.
- De hát te is éjszakázol – mondta.
- De nekem lehet – mosolyogtam. - Én csak egy
kiégett egyetemista vagyok.
- Hát, ha minden kiégett csaj úgy nézne ki, mint
te, sokkal jobb lenne nekünk, pasiknak – mondta.
- Hát persze... - hagytam rá.
- Komolyan mondom, szerintem nagyon jó csaj vagy,
Adél – nézett rám, valamiféle csodálatot véltem felfedezni a tekintetében, és
ettől megijedtem.
Persze azt nem értettem, hogy miért, hiszen pont
azt akartam, hogy Tomi így nézzen rám, de most mégsem akartam tovább folytatni
ezt az ártatlan flörtölést. Legalábbis nem így testközelből. Felálltam, majd
így szóltam:
- Na, tényleg szorítsatok már nekem helyet.
Jani felnézett, majd arrébb ment, én meg leültem
közéjük. Úgy láttam, Jani jól elvan magában, főleg Alexéket nézte, és nem
igazán figyel ránk. Tomi a térdemre tette a kezét, és rám nézett:
- Szerintem nagyon jó volt, amíg az ölemben ültél,
kár, hogy nem maradtál.
- Kicsit kényelmetlen volt, nem akartalak
összenyomni – találtam ki hirtelen egy elég gyenge kifogást.
Ekkor Alex ideszólt nekem:
- Hé, Adél, a cigit nem kéne ideadnod?
- Jól van na, tessék – mondtam, azzal kivettem a
zsebemből a doboz cigit, és odadobtam Alexnek.
Ő elkapta, majd kinyitotta a dobozt, látta, hogy
már megkezdtem.
- Ezt így árulták? - kérdezte.
- Hát persze – vontam vállat.
Alex csak a fejét csóválta, majd rágyújtott, aztán
zenéltek tovább. Ezentúl Tomival főleg számítógépes játékokról és filmekről
beszélgettünk, meg meséltem egy-két érdekes dolgot, amiket tanórákon hallottam.
Alexék közben mindenféle zenét eljátszottak, Placebótól kezdve saját számokig,
magasról leszarták, hogy mi ketten nem figyeltünk rájuk. Janival meg nem tudom,
mi történt, de valószínűleg elaludt, mert csukva volt a szeme.
Éjfélig jól elvoltunk így, aztán lassan úgy
gondoltuk, ideje hazamenni. Tomi felébresztette Janit, majd elköszöntünk
Alexéktől, akik ezt szerintem meg sem hallották, majd elindultunk haza hárman.
Jani szokatlanul csendben volt, nem is értettem,
miért. Talán ilyen az, ha a fejébe szállt a sör... Mi Tomival végig röhögtünk
valamin, már magunk sem tudtuk, hogy min. Először hozzám érkeztünk meg, Tomival
elköszöntünk egymástól két puszival, Jani meg diszkréten félreállt, mintha
szerelmespár lennénk, akiket hagyni kell hosszasan búcsúzkodni.
- Na, legkésőbb szerdán hívlak – mondta Tomi.
- Miért, mi lesz szerdán? - kérdeztem.
- Csak gondoltam találkozhatnánk megint, ha
szeretnéd, meg lesz időd.
- Jól van, persze... Na, jó éjszakát, Tomi.
- Jó éjt, drágám – mondta, aztán elindult Janival,
én meg bementem a lépcsőházba.
Otthon apámat még ébren találtam, a konyhában
éppen kolbászos rántottát sütött magának.
- Szia, kérsz? - kérdezte.
- Áh, nem, köszi – szemléltem meg a feketére égett
kolbászdarabokkal telepakolt rántottát.
- Pedig nagyon finom lesz – mondta apa, azzal
levette a tűzről a serpenyőt, majd rám nézett: - Végre vidámabbnak tűnsz,
mintha visszatért volna beléd az élet. Csak nem ittál végre alkoholt?
- Nem, dehogy, egy kortyot sem ittam – mondtam,
azzal bementem a szobámba.
Én persze tudtam, hogy mi miatt voltam jókedvű...
pontosabban ki miatt.
Tomi
Adéléktől Jani még elkísért engem haza, így együtt
tettük meg ezt a két métert.
- Jól leszartál ma este, haver – mondta Jani a
kapuban.
- Hát, jól van, de rég beszéltem Adéllel, és már
nagyon hiányzott nekem.
- Én nem is tudtam, hogy a nőkkel lehet
beszélgetni is, ti meg egész este egymáson lógtatok...
- Lehet beszélgetni a nőkkel... de nagyon kevéssel
– mondtam.
- Te tudod... És neked tényleg ez a csaj a legjobb
barátod? Még nálam is jobb? - kérdezte Jani.
- Persze, hogy jobb, ne viccelj már... Ő szép,
értelmes, és még egyszer smárolt is velem – vigyorogtam.
- Na jó, én ilyen szolgáltatásokban biztos nem részesítelek
– nevetett Jani.
- Fúj, baszd meg, nem is kell – mondtam. - Na jól
van, majd még úgyis beszélünk.
- Ja, hívj bátran te is – mondta Jani.
Kezet fogtunk, majd elindult haza, én meg
fölmentem a lakásba. Otthon sötétség honolt, gondolom anyám már rég aludt.
Lezuhanyoztam, majd a szobámban kiálltam az ablakba elszívni egy cigit. A ma
estén elmélkedtem, nagyon jól éreztem magam, és ezt Adélnek köszönhettem.
Jó volt vele lenni, és nevetni, meg az mindig is
jó volt, ha meghallgatta, éppen min problémázok. Sosem nézett hülyének a
gondjaimmal, pedig lehet, hogy néha idegesítő vagyok... Ilyen türelmes nőt
igazából még nem is láttam. Az összes csaj nyávogott, ha éppen nem körülötte
forgott a világ, viszont Adél soha nem követelte magának a figyelmet, és mindig
meghallgatott, sőt, még segíteni a is próbált.
Amikor az ölemben ült, és elég közel voltunk
egymáshoz, éreztem, hogy milyen finom illata volt, és ez beindított bennem
valamit, bár nem tudom pontosan, hogy mit... Valami olyasmi érzést, amit most
is érzek, hogy jó lenne, ha itt állna előttem, együtt néznénk ki az ablakon, én
hátulról átölelném a derekát, arcomat az arcához érinteném. És közben érezném
az illatát, meg ahogy a haja hozzáérne az arcomhoz. Nem értettem, mi ez a
szentimentális álmodozás, de rájöttem, hogy bizony hiányzik egy ölelés, de hogy
miért pont ő jutott eszembe, azt nem értettem.
Biztos azért, mert nagyon szeretem őt – gondoltam,
azzal elnyomtam a cigit, és mentem kidobni a wc-be.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése