2016. március 27., vasárnap

5. fejezet

5. fejezet

Tomi


Hétfőn, két nappal a meccs után Jani felhívott délután, hogy lenne-e kedvem vele menni valahova csavarogni. Mondtam, hogy persze, felőlem mehetünk, és ezen kissé meglepődött.
- Azt hittem, nem akarsz eljönni – mondta a haverom.
- Hát igen, csak tudod, annyira elegem van a sok szar dologból, hogy már jó lenne végre kiszellőztetni a fejemet.
- Jól van, ez a beszéd – mondta Jani vidáman. - Elhívom még Kovács Bálintot is.
- Ő még él? - kérdeztem meglepetten.
- Há' persze! - vágta rá Jani. - Minden hónapban egyszer találkozom vele.
- Jól van, régen láttam már, felőlem aztán jöjjön – mondtam.
Bálint szintén volt osztálytársunk, a banda egyik oszlopos tagja volt, nem is tudtam, hogy Jani még tartja vele a kapcsolatot. Nem volt rossz fej, de ő is hasonló hülye gyerek volt, mint János haverom.
- Arra gondoltam, a Nyugatiból menjünk ki Ferihegyre, ott leülünk egy dombra, és nézzük a repülőket – ajánlotta Jani.
- A Nyugatiból vonattal megyünk? - kérdeztem.
- Ja, úgyhogy hozz pénzt jegyre. Na, meg sörre is hozz, mert bevásárolunk – röhögött Jani.
- Oké... - mondtam. - Na, és hánykor, mondjuk hét körül találkozunk?
- Jaja, a hét pont jó lesz. Hétkor a Nyugati vonatállomás előtt. Bálint is ott lesz – sorolta Jani.
- Rendben, akkor hét. Csá, Jani! - mondtam.
- Szia Tomikám, örülök, hogy jössz! - azzal letette a telefont.
Én is örültem, mert tudtam előre, hogy ma este végre nem fogok a kézilabdára gondolni, és elfelejthetek mindent, ami mostanában bántott. Régebben már voltam kint Ferihegyen párszor, és eszméletlen jó dolog a felszálló repülőket bámulni, ilyenkor az ember tényleg nem foglalkozik a baromságokkal. Adélt is nagyon szívesen elhívtam volna, de tudtam, hogy nem nagyon kedveli Janit, és hogy úgysem jönne el; na meg most hétköznap volt, gondolom másnap iskola... Egyébként Kovács Bálint tiszta hülye volt, minden nőt baszogat a baromságaival, hogy mennyire megdugná őket, és nem akartam Adélt kitenni egy ilyen idióta ember esetleges zaklatásának. Janival úgyis mindig faszságokról beszélgetünk, és ha még Bálinttal is kiegészülünk, tripla annyi faszság lesz, mint eddig, szóval nem való ez a társaság egy nőnek. Most jobb, ha csak mi, férfiak leszünk.
Bár mondjuk kicsit talán gáz, hogy ilyen kulturálatlan barátaim vannak, akiket szégyellek mások előtt, de ez most baromira nem érdekelt engem, a lényeg az volt, hogy ezekkel az eszméletlen baromságaikkal eltereljék a figyelmemet a bajaimról. Adél is próbálkozott vele, hogy szebbnek lássam az életet, de éreztem, hogy itt most drasztikusabb dolgok kellenek, mint egy jó beszélgetés. Bár beszélgetni Adéllel volt a legjobb, ez kétségtelen.
Tegnap áthívtam hozzánk, hogy nézzünk meg egy filmet, de azt mondta, hogy rengeteget kell tanulnia, és foglalkoznia kell a szakdolgozatával, úgyhogy sajnos nem tud jönni. Én beletörődtem ebbe, és most rossz lelkiismeret nélkül mentem el a srácokkal, nekik legalább van idejük, mint a tenger.
Jól felöltöztem, mert tudtam, hogy Ferihegyen baromi rossz lesz a hidegben álldogálni, és én nem akartam fázni. A doboz cigimet, amiben már kb. csak három darab maradt, eltettem a kabátom zsebébe, majd eltettem még kétezer forintot is, így készen álltam az indulásra. Anyám persze aggodalmasan kérdezte, hogy hova megyek, én mondtam, hogy csak a haverokkal megyünk beszélgetni, aztán szerencsére leszállt a témáról. Néha már az is nagyon idegesítő, hogy megkérdezi tőlem, hova megyek. Huszonhárom éves vagyok, nem akarok mindig beszámolni, hogy mit csinálok.
Nagy bajaim nem voltak anyámmal, inkább a sok kis hülyeségek adódtak össze, amiért már nem akartam itt lakni. Például a konyha az ő szent területe volt, csak azt engedte meg nekem, hogy elmosogassak, de például ha magamtól akartam valamilyen ételt csinálni, akkor hallgatnom kellett a siránkozásait. A szokásos napi szénhidrát és fehérjeturmixot megcsinálhattam, de csak úgy, hogy mindig szövegelt közben. Mostanában, amíg ő dolgozik, inkább akkor intézkedem a konyhában, bár ez törött kézzel nem megy egyszerűen, de még mindig jobb, mint anyámat hallgatni.
Egyébként nincs rossz kapcsolatunk, de ha rájön az ötperc, akkor aztán kioszt mindenért, én meg csak hallgatom... hogy miért nincs rendben a szobám, hogy miért csak magamnál takarítok, és nem az egész házban, miért nem sikálom ki a kádat, miért nem járok boltba, miért vagyok ilyen lusta... És a kedvencem, hogy nem fogok örökké megélni a kézilabdából, ideje valami más után néznem. Ilyenkor jön az, hogy más sportolók is egyetemre járnak a sport mellett, csak én vagyok ilyen lusta dög. Egy biztos, én nem fogok egyetemre járni, mert a jegyeim nem olyan jók, másrészt, nem is érdekel engem az egész.
Jó lenne végre elköltözni innen, hogy csak a saját szabályaim szerint éljek, és ne kelljen mindig valaki másnak megfelelnem. Az biztos, hogy tudnék gondoskodni magamról, és nem lenne probléma, ha magamnak kéne ebédet csinálni. Tudok mosni, főzni és takarítani, simán meglennék egyedül, talán csak a mindennapi kész ebéd hiányozna, de azt is megoldanám.
Sosem voltam tipikus anyuci kedvence fiú, anyám egyáltalán nem kényeztetett el, még egy üdítőért is könyörögni kellett neki, ha a boltba ment. Mindent magamnak kellett megoldanom, ami kívül esett az itthoni problémákon, a sulis dolgaimat mindig én intéztem, és a kézilabdával sem volt ez másképp. Amikor bulizni mentem a középiskolás osztálytársaimmal, anyám akkor sem szólt bele, felőle aztán oda mentem, ahova akartam... Ez jól hangzik, de mindig kérdezgetett, hogy hova megyek, mikor jövök, meg itthon tényleg mindent úgy kellett csinálnom, ahogy ő akarta, mert gyakran mondta, hogy ő nem fog kiszolgálni egy huszonhárom éves nagy lovat. Ennek ellenére mégsem enged a konyhába, tehát tiszta ellentmondás az egész, ezért is akartam végre elköltözni. Hogy hova, mikor, kivel, az még nem volt megtervezve, de majd ha újra kézilabdázhatok, akkor majd ez is aktuális lesz.

***

Este kilenc körül egy dombon álltunk hárman, és néztük az ötpercenként a fejünk fölött elsuhanó repülőket. Nagyon hideg volt, sapka, sál, kesztyű, nagykabát mindenképpen szükséges volt, de persze a fejenként egy doboz sör is nagyjából melegen tartott minket. Jani és Bálint kórusban tolták a hülyeségeiket, most éppen Bálint volt műsoron:
- Voltatok már egyszerre két csajjal? - kérdezte.
- Nem – mondta Jani. - Na, miért, te talán voltál?
- Tomi? - kérdezte Bálint, mielőtt válaszolt volna Janinak.
- Nem – csóváltam a fejem.
Egy kicsit elbambultam, főleg a nemrég felszállt repülő fényeit követtem az égen, így azt sem nagyon tudtam, mit kérdezett Bálint. Ja, hogy egyszerre két nővel? Hát, nem, tényleg nem, de nem is érdekelt soha. Főleg, ha olyan nőkről volt szó, mint a volt osztálytársaink.
Bálint belekezdett a szövegbe:
- Én már voltam, de nem volt jó... - azzal elkezdte ecsetelni, hogy miért nem volt jó.
Engem nem nagyon érdekelt a mondókája, elgondolkodtam, hogy mit keresek én itt velük. Valószínűleg csak azért jöttem, hogy legyen hova menni; az, hogy kivel vagyok, már mindegy. Itt, ebben a trágár környezetben semmi sem számított, távol voltam a kézilabdapálya okozta csalódásoktól, a saját kétségbeesésemtől; és nem is gondoltam rájuk. Csak szívtam a cigimet, és néztem a végtelen sötét eget, elgondolkodtam, hogy ebben a pillanatban mit akarok igazán. Elképzeltem, hogy milyen lenne, ha ezen a fagyos estén már a saját otthonomba térhetnék haza, és a feleségem várna otthon. Vagy eleve már a feleségemmel jöttem volna ki ide... Vagy Adéllel... Adélből jó feleség lenne, az biztos. Csak az nem biztos, hogy mellettem.
Nem tudom, miért, de egy kicsit hiányzott nekem Adél, az utóbbi pár napban megszoktam, hogy minden nap együtt vagyunk, most meg ő otthon tanul, vagy ki tudja, mit csinál, én meg itt fagyoskodom kint. Valószínűleg tényleg jobb társaság lenne, mint ez a két idióta itt mellettem, de mégiscsak egyszerűbb egy haverral elmenni bárhova, mert kellenek az üresjáratok, nem lehet mindig komolyan beszélni. Adéllel meg gyakran felmerül valami komoly téma, és persze, ez nagyon jó, de túl sok gondolkodásra késztet, és én most nagyon nem akartam gondolkodni.
Miután a Nyugatinál elköszöntünk egymástól Janiékkal, és a metrón tartottam hazafelé, akkor írtam egy SMS-t Adélnek: „Kár, hogy ma nem találkoztunk, hiányoztál. Szép álmokat!” A metróban nem volt térerő, így nem tudta a telefonom elküldeni az üzenetet. Ezt valamiféle jelnek vettem, így már nem is próbálkoztam többször.


Adél

Azt hiszem, a meccs óta nem is láttam Tomit, pedig már eltelt egy hét. Nagyon sűrű hetem volt, szinte végig bent voltam suliban, és ha nem is órákon ültem, az egyik évfolyamtársammal, Lillával a számítógépteremben gyűjtöttünk információkat a szakdolgozatunkkal kapcsolatban. Lilla egész jófej csaj, bár nem sokat beszélgettünk két és fél éves egyetemi pályafutásunk alatt, de most, hogy megtudta, hasonló témában írjuk a szakdolgozatunkat, teljesen rám van kattanva, és mindig együtt akar velem tanulni. Nekem ez nincs ellenemre, mert néha unom a magányos tanulgatást a lakásunk zajában, ezért jó egy olyan valakivel megosztani a gondolataimat a szakdolgozattal kapcsolatban, akit érdekel is a téma. Apám, Alex és Tomi egyáltalán nem tartoznak ebbe a kategóriába. Ők mindig is furán kezelték a tanulást, rólam például azt hiszik, hogy egyfolytában tanulok, és ezen kívül semmi sem érdekel engem.
Na, hát teljes tévhitben voltak ezzel kapcsolatban, ugyanis engem nem igazán érdekel a tanulás, csak azért csinálom, mert ez a doglom. Persze ezt nekik nem fogom elmondani, mert apámban valamiért kialakult egy olyan kép rólam, hogy én nagyon szorgalmas és céltudatos gyermek vagyok, és én miért akarnám kiábrándítani? Nem kell tudnia róla, hogy nem szakadok meg az iskolától, és csak a minimumot csinálom meg. Igaz, azt mindenképpen, és tényleg lelkiismeretes vagyok ilyen szempontból, de nem halok bele a tanulásba. Egyébként szociológiát tanulok, ami szerintem elég érdekes, de általában csak annyit tudok, amit órákról megjegyzek, külön még maximum elolvasom a füzetet, és ennyi. Vizsgákra is füzetből készülök, csak akkor olvasok el valami vaskos könyvet, ha anélkül semmiképp sem lehet levizsgázni. Igazából az a kulcsa a dolognak, hogy be kell járni iskolába, és figyelni kell, utána meg csak lesz valami.
Azért választottam ezt a szakot, mert alapjába véve érdekel ez a téma, csak a kötelező órákra járást, és a rengetek házi feladatot utálom. A történelem érdekelt még a szociológián kívül, tehát ha ide nem vettek volna fel, törire mentem volna, de végül is a kettő szorosan kapcsolódik egymáshoz. Hobbiból így is gyakran nézek valamilyen történelmi témájú filmet, ezek még Tomit is érdeklik, főleg, ha sok bennük a csatajelenet. A filmek után meg általában elmagyarázom Tominak azokat a részeket, amik különösebb háttértudás nélkül neki érthetetlenek voltak. Ő sosem volt jó töriből, de érdekelték a jó filmek, én meg baromi okosnak éreztem magam, ahogy neki magyaráztam. Egyébként arra sosem gondoltam, hogy tanár legyek, nem tudnám ezt csinálni munkaként... És az különben is más, ha az ember egy barátjával beszélget, mint bemenni sok diák közé, akik magasról le is szarják a tanulást. Még nem tudtam, mi akarok lenni, de a szakdolgozatomat komolyan veszem természetesen, és Lilla is ösztönöz, hogy így tegyek, szinte naponta küldözgeti az e-maileket, hogy hogy állok.
Ezen a szép hétfői napon már ismét este hat körül estem haza, és mire sikerült valamennyire kényelembe helyezni magamat, azt vettem észre, hogy már hét óra van. Az elmúlt egy hét teljesen így telt, semmire sem volt időm, csak suliba jártam, aztán meg megpróbáltam kipihenni magamat. Holnap csak délre kell bemennem iskolába, így szerencsére ki tudom aludni magam, reggel korán felkelek, és lesz időm a tanulás mellett valami mást is csinálni.
Eszembe jutott, hogy legutóbb múlt hét csütörtökön beszéltem Tomival, amikor este nyolckor felhívott, hogy végre leszedték a kezéről a gipszet. Végre vidámabb volt a hangja, de mondta, hogy még messze van a teljes gyógyulástól, és ez egy kicsit frusztrálja. Én mondtam, hogy már az is valami, ha egyáltalán leszedték a gipszet. Ezzel egyet is értett, aztán áthívott magához, hogy beszélgessünk, vagy nézzünk filmet, de én olyan fáradt voltam, hogy lemondtam. Ez már igazából a második ilyen eset volt, hogy nem akartam vele találkozni, és elgondolkodtam, hogy ez vajon miért van... arra jutottam, hogy azért nem akarok vele lenni, mert nem akarom őt szomorúnak látni, mert akkor egész egyszerűen nekem is rossz kedvem lesz. Most viszont szerettem volna tudni róla valamit, mert eddig ő keresett engem múlthéten, és úgy gondoltam felhívom őt, hátha van kedve találkozni.
Ám ekkor Alex bejött a szobámba, csak lazán, kopogás nélkül. Itthoni ruhában volt, haja kócosan hullott az arcába, unottan megkérdezte:
- Jössz velünk lazulni?
- Mi az, hogy „velünk”, és mi az, hogy „lazulni”? - kérdeztem vissza.
- Adél, olyan nehéz eset vagy, most itt kell jártatnom a pofámat... - forgatta a szemét a bátyám. - Hárman leszünk, én, Gábor és Dávid, ja, meg te, ha jössz. Gáborhoz megyünk fel, és próbálunk, de nem igazi próba lesz, inkább csak piálás és zenélés. Lehet, hogy füvezünk is, de azt neked persze nem engedem. Na, akkor jössz? Fél óra múlva indulok.
Az Alex által felsorolt egyedek a bandájának tagjai voltak. Gábornak van egy lakása, általában Alexék ott szoktak próbálni és bulizni. Amikor Zolival jártam, néha felmentünk hozzájuk, de Zoli sosem bírta ezt a társaságot. Alex most először hívott, mióta Zolival szakítottunk, és sok kedvem nem volt menni, mert nem akartam nézni három részeg pasi önkifejezését.
- Ma Tomival akartam lenni, szóval szerintem kihagyom – mondtam.
- Felőlem hozhatod őt is – vont vállat Alex.
- Hát jó, felhívom, aztán majd megmondom, mi lesz.
- Oké – azzal kiment az ajtómon.
Én felhívtam Tomit, szerencsére felvette, vele sokkal több kedvem volt elmenni erre az összejövetelre.
- Szia Adél – köszönt.
- Szia Tomi – mondtam.
- Na, hogyhogy keresel? - kérdezte gúnyolódva. Úgy hallottam, hogy az utcán volt, mert volt valamennyi háttérzaj.
- Csak azt akarom kérdezni, jössz-e velem és Alexékkel Gábor lakásába. Alex bandája most próbál, de azt mondta, hogy inkább inni fognak.
- Jól hangzik – mondta Tomi. - De sajnos nem tudok menni, mert Janival itt rójuk az utcákat, hogy hova essünk be egy kicsit melegedni.
- És ha mondjuk csatlakoznátok hozzánk? - kérdeztem én is gúnyosan.
- Hát, végül is, ha lesz pia, akkor Jani jól fogja magát érezni... Jól van, hol találkozunk és mikor?
- Itt a háznál fél óra múlva – mondtam. - Remélem Alex úr addigra elkészül.
- Rendben, akkor fél óra. Na szia, puszi – mondta Tomi, azzal letette.
Ezután elkezdtem készülődni, közben azon gondolkodtam, miért van Tomi Janival. Persze, az ő dolga, felőlem csináljon, amit akar, de nem értem, miért kell ezzel a hülye emberrel együtt lógnia. Az az érdekes, hogy Jani krónikus munkakerülő, mégis mindig van valahogy valamennyi pénze, és erősen kételkedek benne, hogy nem illegálisan jut pénzhez. Tudom, hogy Tomi nem menne bele  semmi hülyesége, de akkor sem értettem, mit lát Janiban.
Ma estére nem akartam kiöltözni, mivel csupa részeg pasi vesz majd körül, nem akartam a beszólásaikat hallgatni. Alex barátai egyébként rendesek, de ha isznak, akkor ők is teljesen meghülyülnek. Alex tizenhét éves korában alapította ezt a bandáját, és azóta sem lépett ki senki, tehát már nagyon régóta ismerem Gábort és Dávidot. Amikor ide költöztem apáékhoz, a két srác gyakran jött fel, nekem nagyon megtetszett Dávid, és úgy láttam, én is tetszem neki, de ezzel abba is maradt a dolog. Én vártam, vajon mikor hív el randira, vagy mikor lép bármit is, de semmi sem történt. Elég csalódott voltam, mert nekem nagyon megtetszett a srác, és szerettem volna, ha lenne valami köztünk. Végül már nem tudtam megállni, megkérdeztem Alexet, hogy Dávid miért nem közeledik hozzám, amikor nyilvánvalóan tetszünk egymásnak. A bölcs bátyám tizenkilenc éves fejjel felvilágosított, hogy náluk a bandán belül tilos egymás női rokonaival kikezdeni, mert egyikőjük sem a hosszú kapcsolatok híve, és nem akarnak feszültséget egymás között a „hülye nők” miatt. Ezen én naiv kislány lévén eléggé kiakadtam, de nem tudtam mit csinálni, megpróbáltam elfelejteni Dávidot. Ez nem is volt nehéz, mivel többször láttam őt seggrészegen, vagy a falnak dőlve hányni, és rájöttem, hogy nekem nem ilyen barát kell. Aztán persze jött Zoli, aki sokkal normálisabb volt ennél. Most fogom először látni Dávidot, mióta Zolival szakítottunk, és nagyon örülök, hogy még most sem kezdhet ki velem, mert azóta már egyáltalán nem tetszik nekem.
Sokkal jobban vártam, hogy Tomit lássam, majd kikérdezem, hogy ment a gipsz levétele, meg hogy hogy tetszik neki a gyógytorna. Valószínűnek tartom, hogy nem tetszik neki, ő az ennél mozgalmasabb dolgokat szereti.
Fél óra alatt elkészültem, megmostam a fogam, megfésülködtem, felöltöztem, aztán bekopogtam Alex szobájába.
- Mi van? - szólt ki.
- Kész vagyok, felőlem mehetünk – szóltam be neki.
Kinyitotta az ajtót, nagyjából már ő is indulásra kész volt, meglepődve nézett rám.
- Látom kitettél magadért a sok pasi miatt – morogta.
- Miért? - kérdeztem értetlenül. - Teljesen átlagosan nézek ki.
- Hát, te tudod... - vont vállat. - Lehet, hogy csak túl sok leharcolt részeg csajt láttam mostanában.
- Az lehet... - hagytam rá.
Lementünk együtt a ház elé, Tomi és Jani már ott voltak, Jani természetesen sört ivott, Tomi meg egy cigit szívott. Rögtön feltűnt, hogy a keze már nem volt felkötve.
- Sziasztok! - köszönt mindenki mindenkinek.
Alex kezet fogott Tomiékkal, aztán Tomi idelépett hozzám, átkarolta a derekamat, és adott két puszit az arcomra.
- Na végre látlak már – mosolygott rám, aztán elengedett.
- Én is nagyon örülök, hogy mosolyogsz – mondtam.
Tényleg aranyos volt így, végre nem szomorúan görbült le a szája, hanem normális hangulatban találtam őt. Úgy láttam, hogy az arcát megint frissen borotválta – tehát akkor Tomi jól volt.
- Mosolygok, mert örülök, hogy itt vagy velem – mondta nekem halkan, közben elindultunk.
Régebben is mondogatott nekem ilyeneket, akkor még fel sem tűnt, de most úgy gondoltam, talán jelenthet valamit. Vagy csak reménykedtem benne...
Legközelebb csak Gáboréknál volt lehetőségünk beszélgetni Tomival. Tizenöt perc alatt odaértünk, az úton végig Jani beszélt, kissé már be volt állva, mi meg türelmesen hallgattuk. Alex egész végig egy szót sem szólt, csak csendben szívta a cigijeit. Amikor Gábor lakásába értünk, a bátyámnak akkor sem eredt meg a nyelve, csendben üdvözölte Gábort és Dávidot, majd leült a nappaliban egy fotelbe.
Mindannyian a nappaliban telepedtünk le, Alex már elfoglalta magának a fotelt, én a kanapéra ültem le, mellettem Jani és Dávid foglalt helyet, Gábor meg leült a szőnyegre. Tominak nem jutott hely sehol, ezért jobb híján ő is a szőnyegre ült, a kanapé elé, hátát a lábamnak támasztotta. Felnézett rám mosolyogva.
- Látod, a lábaid előtt heverek – vigyorgott.
- Hát ennek nagyon örülök – hajoltam előre, majd beletúrtam a hajába. A sapka egy kicsit lelapította, gondoltam, megigazítom neki.
- Megmasszírozhatnád a fejemet – mosolygott Tomi.
- Majd a csajod megteszi – mondtam, azzal inkább a vállára tettem a kezemet.
- De nincs barátnőm, hát elfelejtetted? - nézett rám.
- Természetesen nem felejtettem el... - mondtam. - Csak azt gondoltam, az egy hétben, amíg nem láttuk egymást, felszedtél valakit.
- Hát mégis hol? Gyógytornán vagy a kocsmában? - kérdezett vissza.
- Voltál kocsmában? - kérdeztem.
Közben Jani leállt társalogni Gáborékkal, így nyugodtan beszélgethettünk Tomival.
- Voltam, de csak egyszer – mondta Tomi. - Lementünk, mert Jani örege mindig ott ül, és Jani meg akarta nekem mutatni, hogy milyen király hely. Ittunk két sört, aztán eljöttünk.
- Értem... - mondtam.
Ekkor Gábor felpattant, megkérdezte, kinek milyen piát hozzon. Dávid persze mindent kért, Jani szintén, Alex nem szólt semmit, Tomi egy sört kért, majd Gábor rám nézett várakozóan.
- Én nem kérek semmit, köszi – mondtam.
Dávid felém fordult, gúnyolódva megkérdezte:
- Na mi van, még mindig nem iszol? Azt hittem, ezt kinövöd.
Én ránéztem, megvontam a vállam.
- Én meg azt hittem, te fogod kinőni az ivást.
Dávid elkezdte bizonygatni, hogy sosem fogja abbahagyni, és hogy ne legyek nevetséges, igyak én is. Közben Alexre néztem, ő kifejezéstelen arccal nézett minket; közben Gábor kiment a konyhába. Én egyszerűen csak figyelmen kívül hagytam Dávid megjegyzéseit, majd visszafordultam Tomihoz beszélgetni. Szerencsére Dávid abbahagyta a prédikációt, így nem kellett tovább hallgatnom. Elég furcsa, ha az embert azért baszogatják, hogy igyon, és nem azért, hogy ne igyon. Én szinte soha életemben nem ittam, de még ünnepekkor sem, és ezt a szokásomat szerettem volna megtartani. Amikor még anyával és Ferivel éltem, sokszor láttam Ferit seggrészegnek a kocsmázások után, persze, ártalmatlan volt, de nagyon szánalmas. Aztán még pár hülye picsa a gimiben úgy próbált meg felnőni, hogy vedelték a piát, utána meg egymás ölébe hánytak. Én megfogadtam, hogy sosem leszek részeg, és ha nem leszek részeg, akkor minek igyak egyáltalán, ezért alig iszom bármilyen alkoholt, igyekszem elkerülni.
Persze, a dohányzás is szar, de annak legalább nincs tudatmódosító hatása. Azt hiszem, egyszerűen csak féltem vagy undorodtam attól, amit a pia kihoz az emberből.
Gábor nemsokára visszajött egy rekesz sörrel, Jani és Dávid úgy vetették rá magukat, mint a hiénák, aztán Tomi is vett egyet, majd az én drága bátyám is kegyeskedett venni belőle.
- Fű van? - nézett hűvösen Gáborra.
- Sajnos nem tudtam szerezni – szabadkozott a házigazda.
- Nem baj – sóhajtott Alex lemondóan, majd rágyújtott egy cigire.
Ezután Gábor bekapcsolt valami zenét, ami baromi hangos volt, alig hallottuk egymást Tomival, így egy idő után inkább kimentünk a konyhába, a többiek már úgyis kezdtek berúgni.
- Örülök, hogy találkoztunk – mondta Tomi, ivott egy kortyot a söréből, hátát a konyhapultnak támasztotta. - Jani már nagyon unalmas társaság volt.
- Akkor minek lógsz vele? - kérdeztem.
- Nem tudom... Egyszerűen csak nem akartam gondolkodni.
- Akkor nézz rajzfilmeket, az is jól lezsibbasztja az agyadat – mosolyogtam.
- Tudom, de nem akartam már otthon lenni.
- Azt elhiszem – mondtam.
Elnéztem őt, egy kicsit meggyötörtnek tűnt, viszont így is nagyon helyes volt. Ami mindig is tetszett benne, az a szeme volt. Szép nagy barna szeme mindig is egy kicsit szomorkásan csillogott, de pont ezért volt annyira édes ő maga... Egyébként meg férfias megjelenése volt, tetszett nekem, hogy jó kiállású, magas fiú, viszont az arca meg kifejezetten szép volt. Legalábbis én annak gondoltam... vagy szívszorítóan jóképűnek. Nem tudtam, mi volt velem, de teljes mértékben tudatosult bennem, hogy tetszik nekem Tomi. És most végre egész jó hangulatban volt.
- És te mit csináltál az egy hétben? Olvasgattad a tankönyveket? - kérdezte.
- Nem igazán, inkább a szakdolgozatomhoz kerestem anyagot – mondtam. - De nem akarlak ilyesmivel untatni, nekem is elég unalmas volt. Na és hogy van kezed?
- Hát, megvan – mormogta. - Most be van fáslizva, és még legalább két hónap, amíg rendesen edzhetek, nem tudom, mit fogok addig csinálni. Pár nap múlva március, el sem hiszem, hogy csak májusra edzhetek megint... Szerintem úgy kimaradok az olimpiai keretből, ahogy kell.
- Jaj, miért idegeskedsz előre? - kérdeztem, a szemébe néztem, megsimogattam a karját. - Lazíts már.
- Persze, igazad van, csak tudod, nekem ez az életem. Enélkül nulla vagyok.
- Dehogy vagy az, ne képzelj már be magadnak ilyen baromságot – mondtam.
- De akkor sem szeretem ezt, hogy nincsenek céljaim, és csak otthon tespedek.
- Na, majd kirángatlak magammal futni – mosolyogtam rá biztatóan.
- Én utálok futni, tudod jól... de mindegy, már azt is szívesen csinálnám a mostani helyzetekhez képest – mondta.
- Na látod.
- És te csinálsz bármi értelmeset?
- Most nincs időm ezen gondolkodni... - mondtam. - Órákra járok, készülök az államvizsgára, közben majd persze szeretnék sportolni is. Örülök, ha van szabadidőm.
- Addig jó, amíg nem gondolkodsz – mondta Tomi. - Néha már elviselhetetlen ez a zsongás az agyban, és teljesen el is torzítja az embert.
- Ismerem ezt az érzést – bólintottam.
- Na és mit fogsz csinálni, ha egyszer lesz időd, és leülsz gondolkodni? Mit fogsz kitalálni a jövőre nézve? - kérdezte. - El akarsz menni külföldre?
- Egy évig még biztosan nem – mondtam. - Szerintem egy évet még otthon lakom apámnál, dolgozom, gyűjtöm a pénzt, utána vagy kimegyek, vagy ha beválik a munka, akkor kiveszek egyedül valami lakást itthon.
- És mi lesz majd a munkád? Mi lesz belőled a diplomával?
- Hát... - gondolkodtam el, majd kimondtam a legjobbat, ami eszembe jutott: - Azt hiszem, diplomás álláskereső leszek.
Tomi erre elmosolyodott, majd megjegyezte:
- Látod, addig örülj, amíg nincs időd gondolkodni. Valószínűleg megkattannál, hogy nem tudod előre, mi lesz. De így a legjobb, lefoglalnak az élet szarságai, nem agyalsz a még nyomasztóbb dolgokról. Nem gondoltam volna, hogy valaha azt az állapotot is fogom értékelni, amikor egy szusszanásnyi időm sem volt.
- Mindig van rosszabb, ez igaz – bólintottam. - De én sokszor belegondolok, hogy milyen szerencsés vagyok, mert tanulhatok, van hol laknom, nem vagyok halálos beteg... legalábbis remélem – tettem hozzá.
- Igen, természetesnek tűnik, hogy a feltételek adottak... jó neked, hogy néha eszedbe jut ezeknek is örülni – mondta.
- Neked sem kéne panaszkodnod. Helyes, szimpatikus fiatal srác vagy, még bármit kezdhetsz az életeddel – mondtam.
- Szóval te helyes srácnak tartasz? - vigyorgott rám, kiemelve a lényeget a mondandómból.
- Hát persze – mondtam.
- Ez kedves – mosolygott, majd ismét elgondolkodott. - Múlt héten néha bevillantak dolgok, hogy mit szeretnék igazán. Persze a kézilabdán kívül.
- És mit? - kérdeztem.
- Nehéz megfogalmazni – mondta Tomi. - Csak képek ugrottak be, meg hangulatok, érzések. De azt mondanám végül is, hogy normális otthonra vágyom, egy normális nővel. Igaz, eddig mindent elcsesztem a nőkkel, de nagyon remélem, hogy egyszer találok valakit, akivel nem olyan nehéz... - mondta elmerengve.
- Lehet, hogy nem csak te cseszted el – mondtam. - Vannak akik nem illenek össze, és lehet, hogy te még nem találkoztál olyannal, akivel tényleg jól megértettétek egymást.
- Igen, ez lehetséges, persze... De az már furcsa, hogy senkivel sem tartott egy évnél tovább, pedig amúgy én ilyen szempontból nem szeretem a változatosságot.
- Nekem négy évig tartott Zolival, mégis vége lett, tehát ugyanott vagyunk – mondtam.
- Ez igaz... Persze, én jóval több nőt kipróbáltam, neked meg Zoli volt az egyetlen, igaz?
- Igen – mondtam.
- Na, akkor neked még sok pasit el kell csábítanod, mire kiderül, ki a legjobb – mosolygott Tomi.
- Én nem hiszek ebben – mondtam. - Így utólag nézve nem tudom, hogy Zolit akartam volna-e örökre, de akkoriban nem szándékoztam továbbállni, és megbecsültem a párkapcsolatom. Láthatod, hogy nem vagyok az a kicsapongó fajta.
- Pedig sokan örülnének, ha az lennél – vigyorgott rám, mire én is elmosolyodtam, aztán  folytatta: - Egyébként nem tudom, miért szakított veled Zoli... eleve azt sem értem, hogy kerültetek ti egymás mellé. Ő úgy nézett ki, mint Harry Potter, te meg... hát, érted a különbséget – nézett rám sokatmondóan.
- Szerintem Zoli jól nézett ki, igaz, hogy szemüveges volt, de erről nem tehetett – mondtam.
- Igen, de olyan halvérűnek tűnt.
- Tényleg az volt – mondtam, majd hozzátettem: - Mindenben az volt, kivéve a szexben.
- Igen? - kérdezte érdeklődve. - Szóval te még egy olyan fatökű gyereket, mint Zolika is, annyira be tudtál indítani, hogy szexisten vált belőle? Valamit nagyon tudhatsz.
- Hát az lehet – mosolyodtam el, de ennél többet már nem akartam mondani, pedig tudtam, hogy biztos nagyon kíváncsi.
Mielőtt tovább kérdezősködhetett volna, megjelent Alex a konyhaajtóban, unottan rám nézett:
- Adél, szaladj már le cigiért, légy szíves.
- Miért, elfogyott? - kérdeztem.
- Ja, különben nem kérném – mondta, azzal a kezembe nyomott egy ezrest. - Egy piros Marlborót, légy olyan kedves.
- Hát jó... - sóhajtottam. - De miért én menjek?
- Mert kezdjük a zenélést a srácokkal – felelte Alex, majd Tomira nézett: - Gyere be, mert lehet, hogy a haverod unatkozni fog egyedül – azzal kiment.
- Na, megyek a részeg Janikát pátyolgatni – mormogta Tomi.
- Én meg megyek, kiszolgálom a lusta bátyámat – fintorodtam el.
Lent az utcán szerencsére azonnal megláttam egy kisboltot, így nem kellett sokat bolyonganom a sötétben. Még mindig nagyon hideg volt, és tényleg elegem volt már belőle, mert untam a sok vastag ruhát, csizmát, sálat... Szerettem volna úgy kimenni futni, hogy nem mar jeges levegő a tüdőmbe minden egyes lélegzetvételkor, meg szerettem volna már látni éledni a természetet.
Miután megvettem a cigit, felbontottam, és el is szívtam egyet. Tomin gondolkodtam közben, hogy fog-e valaha többet akarni tőlem, mint barátság, és én vajon meddig fogok arra várni, hogy döntsön. Nyilvánvaló, hogy érdekeljük egymást másképpen is, de nem tudom, hogy valaha bevállaljuk-e ezt az egészet. Persze ezelőtt ezerszer végiggondoltam a dolgokat, és arra jutottam, hogy ő csak barátnak lenne jó nekem, de most, hogy végre kedvesebb volt hozzám, kezdtem másként látni a dolgot. Így is nagyon bizonytalan voltam, de már hajlottam afelé, hogyha kezdeményezne, akkor szívesen összejönnék vele. Nagyon hiányzott nekem, amíg nem találkoztunk, és úgy tűnt, én is hiányoztam neki. Aztán természetesen az is lehet, hogy csak én látok bele túl nagy dolgokat a köztünk lévő viszonyba, de majd kiderül... Én biztos nem fogok beállni a sorba a többi lány közé, akik a nyálukat csorgatják Tomi után. Ha látom, hogy Tomi csak engem akar, akkor én is benne vagyok, de ha nekem kell futni utána, mint ahogy ő eddig elvárta a nőktől, akkor biztosan nem érdekel az egész.
Amikor visszamentem a lakásba, láttam, hogy a srácok elfoglaltak a nappaliban minden ülőhelyet, a nagy zenészek gitárral a kezükben üldögéltek, a kanapén meg Tomi és Jani terpeszkedtek. A művészeket természetesen nem állíthattam fel, így Tomiékra néztem:
- Na, köszi, hogy hagytatok nekem helyet.
- Hát gyere, ülj az ölembe – javasolta Tomi vigyorogva.
- Jól van – kaptam az alkalmon, gondoltam, ezzel zavarba hozom, így odamentem hozzá, és oldalról az ölébe ültem.
Ő viszont egyáltalán nem talált ebben semmi furcsát, előrehajolt, és átölelte a derekamat, mintha csak a barátnője lennék. Ez egy kicsit meglepett, de nem akartam kimutatni. A szemébe néztem, ő magabiztosan rám mosolygott. Tekintetem elkalandozott, megláttam egy doboz sört a másik kezében, én elvettem tőle.
- Nem ittál ma már túl sokat? - azzal a kis asztalra tettem a sört.
- Miért, talán nem lehet? - kérdezte, szemében vidámság bujkált.
- Csak nem ajánlom... Te élsportoló vagy, egyáltalán minek éjszakázol? - kérdeztem, de én sem szántam véresen komolynak ezt a kérdést.
- De hát te is éjszakázol – mondta.
- De nekem lehet – mosolyogtam. - Én csak egy kiégett egyetemista vagyok.
- Hát, ha minden kiégett csaj úgy nézne ki, mint te, sokkal jobb lenne nekünk, pasiknak – mondta.
- Hát persze... - hagytam rá.
- Komolyan mondom, szerintem nagyon jó csaj vagy, Adél – nézett rám, valamiféle csodálatot véltem felfedezni a tekintetében, és ettől megijedtem.
Persze azt nem értettem, hogy miért, hiszen pont azt akartam, hogy Tomi így nézzen rám, de most mégsem akartam tovább folytatni ezt az ártatlan flörtölést. Legalábbis nem így testközelből. Felálltam, majd így szóltam:
- Na, tényleg szorítsatok már nekem helyet.
Jani felnézett, majd arrébb ment, én meg leültem közéjük. Úgy láttam, Jani jól elvan magában, főleg Alexéket nézte, és nem igazán figyel ránk. Tomi a térdemre tette a kezét, és rám nézett:
- Szerintem nagyon jó volt, amíg az ölemben ültél, kár, hogy nem maradtál.
- Kicsit kényelmetlen volt, nem akartalak összenyomni – találtam ki hirtelen egy elég gyenge kifogást.
Ekkor Alex ideszólt nekem:
- Hé, Adél, a cigit nem kéne ideadnod?
- Jól van na, tessék – mondtam, azzal kivettem a zsebemből a doboz cigit, és odadobtam Alexnek.
Ő elkapta, majd kinyitotta a dobozt, látta, hogy már megkezdtem.
- Ezt így árulták? - kérdezte.
- Hát persze – vontam vállat.
Alex csak a fejét csóválta, majd rágyújtott, aztán zenéltek tovább. Ezentúl Tomival főleg számítógépes játékokról és filmekről beszélgettünk, meg meséltem egy-két érdekes dolgot, amiket tanórákon hallottam. Alexék közben mindenféle zenét eljátszottak, Placebótól kezdve saját számokig, magasról leszarták, hogy mi ketten nem figyeltünk rájuk. Janival meg nem tudom, mi történt, de valószínűleg elaludt, mert csukva volt a szeme.
Éjfélig jól elvoltunk így, aztán lassan úgy gondoltuk, ideje hazamenni. Tomi felébresztette Janit, majd elköszöntünk Alexéktől, akik ezt szerintem meg sem hallották, majd elindultunk haza hárman.
Jani szokatlanul csendben volt, nem is értettem, miért. Talán ilyen az, ha a fejébe szállt a sör... Mi Tomival végig röhögtünk valamin, már magunk sem tudtuk, hogy min. Először hozzám érkeztünk meg, Tomival elköszöntünk egymástól két puszival, Jani meg diszkréten félreállt, mintha szerelmespár lennénk, akiket hagyni kell hosszasan búcsúzkodni.
- Na, legkésőbb szerdán hívlak – mondta Tomi.
- Miért, mi lesz szerdán? - kérdeztem.
- Csak gondoltam találkozhatnánk megint, ha szeretnéd, meg lesz időd.
- Jól van, persze... Na, jó éjszakát, Tomi.
- Jó éjt, drágám – mondta, aztán elindult Janival, én meg bementem a lépcsőházba.
Otthon apámat még ébren találtam, a konyhában éppen kolbászos rántottát sütött magának.
- Szia, kérsz? - kérdezte.
- Áh, nem, köszi – szemléltem meg a feketére égett kolbászdarabokkal telepakolt rántottát.
- Pedig nagyon finom lesz – mondta apa, azzal levette a tűzről a serpenyőt, majd rám nézett: - Végre vidámabbnak tűnsz, mintha visszatért volna beléd az élet. Csak nem ittál végre alkoholt?
- Nem, dehogy, egy kortyot sem ittam – mondtam, azzal bementem a szobámba.
Én persze tudtam, hogy mi miatt voltam jókedvű... pontosabban ki miatt.


Tomi

Adéléktől Jani még elkísért engem haza, így együtt tettük meg ezt a két métert.
- Jól leszartál ma este, haver – mondta Jani a kapuban.
- Hát, jól van, de rég beszéltem Adéllel, és már nagyon hiányzott nekem.
- Én nem is tudtam, hogy a nőkkel lehet beszélgetni is, ti meg egész este egymáson lógtatok...
- Lehet beszélgetni a nőkkel... de nagyon kevéssel – mondtam.
- Te tudod... És neked tényleg ez a csaj a legjobb barátod? Még nálam is jobb? - kérdezte Jani.
- Persze, hogy jobb, ne viccelj már... Ő szép, értelmes, és még egyszer smárolt is velem – vigyorogtam.
- Na jó, én ilyen szolgáltatásokban biztos nem részesítelek – nevetett Jani.
- Fúj, baszd meg, nem is kell – mondtam. - Na jól van, majd még úgyis beszélünk.
- Ja, hívj bátran te is – mondta Jani.
Kezet fogtunk, majd elindult haza, én meg fölmentem a lakásba. Otthon sötétség honolt, gondolom anyám már rég aludt. Lezuhanyoztam, majd a szobámban kiálltam az ablakba elszívni egy cigit. A ma estén elmélkedtem, nagyon jól éreztem magam, és ezt Adélnek köszönhettem.
Jó volt vele lenni, és nevetni, meg az mindig is jó volt, ha meghallgatta, éppen min problémázok. Sosem nézett hülyének a gondjaimmal, pedig lehet, hogy néha idegesítő vagyok... Ilyen türelmes nőt igazából még nem is láttam. Az összes csaj nyávogott, ha éppen nem körülötte forgott a világ, viszont Adél soha nem követelte magának a figyelmet, és mindig meghallgatott, sőt, még segíteni a is próbált.
Amikor az ölemben ült, és elég közel voltunk egymáshoz, éreztem, hogy milyen finom illata volt, és ez beindított bennem valamit, bár nem tudom pontosan, hogy mit... Valami olyasmi érzést, amit most is érzek, hogy jó lenne, ha itt állna előttem, együtt néznénk ki az ablakon, én hátulról átölelném a derekát, arcomat az arcához érinteném. És közben érezném az illatát, meg ahogy a haja hozzáérne az arcomhoz. Nem értettem, mi ez a szentimentális álmodozás, de rájöttem, hogy bizony hiányzik egy ölelés, de hogy miért pont ő jutott eszembe, azt nem értettem.
Biztos azért, mert nagyon szeretem őt – gondoltam, azzal elnyomtam a cigit, és mentem kidobni a wc-be.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése