2016. március 27., vasárnap

4. fejezet

4. fejezet

Adél


Egész délelőtt azt csinálhattam, amit akartam, és ez nagyon jó volt, mert régen volt már lehetőségem erre. Apám és a bátyám dolgoztak, de gondolom Alex inkább csak csavargott valahol, de nem is érdekelt, a lényeg, hogy egyedül voltam. Az én zenéim üvölthettek a lakásban, közben főleg játszottam a gépen, de olvasgattam is egy könyvet, aztán lementem vásárolni, és kivételesen időben nekiálltam ebédet főzni.
Amikor elkészült az étel, akkor jött haza az egyetlen édesapám. Apámat Ádámnak hívják, laza és jókedvű ember volt, de tudom, hogy ez a jókedv csak megjátszott volt. Mindenkit szívélyesen üdvözölt, akit felhoztam ide, meg velünk Alexszel is nagyon kedvesen és haveri viszonyban beszélt, de ennél mélyebben én sosem láttam bele a lelkébe. Alexszel lehet, hogy beszélgetnek ilyen pasis dolgokról, de én még sosem hallottam apámat komolyan beszélni. Vagyis egyszer, amikor Alex ellopta tizenkilenc évesen apa pénzének a felét, akkor egy kicsit kiakadt, de nem vágta a falhoz a bátyámat, meg semmi ilyesmi... Nagy családi balhék nálunk nem voltak, általában én kiabáltam velük, ők meg elengedték a fülük mellett, vagy szimplán kinevettek, mint akik be vannak szívva.
- Mi ez a szar zene?
Ez volt apám első kérdése, amint belépett a lakásba. Majd azonnal ezt kiáltotta:
- Kapcsold le, de azonnal!
- Dehogy kapcsolom! - kiabáltam vissza engedelmes gyerek lévén.
- Az én házamban nem hallgatunk ilyeneket hangosan! - mondta apám, amikor belépett a konyhába.
- Én főzöm a kajádat, hagy hallgassak már közben, amit szeretnék – mondtam.
- De már kész a kaja, úgyhogy kapcsold le...
Én persze lekapcsoltam, mert tudtam, hogy reggelig is elvitatkozhattunk volna ezen, így gondoltam, megelőzöm a dolgot...
- Hallgass Guns n' Rosest, nem értem, miért kell neked szar hip-hop-ot üvöltöztetni – kezdte apám azonnal, amint visszatértem a konyhába.
- Ha ahhoz van kedvem, akkor hip-hop-ot hallgatok – vontam vállat. - Na, eszel most?
- Persze, mit csináltál? - kérdezte apám kíváncsian.
- Rántott húst sült krumplival – mondtam.
- A változatosság kedvéért... - morogta apám. - Mást is megtanulhatnál már főzni.
- Mást is mondhatnál már nekem – vágtam vissza.
- De ha nem tanulsz belőle... Na figyelj csak, ma adok neked pénzt, menj el szépen a Tescoba, és vegyél meg mindent, amit csak meglátsz, most már sokkal változatosabb ételekre vágyom – mondta apám, azzal elővette a pénztárcáját, és ideadott egy tíz ezrest.
- Miért nem megy Alex? Ő a férfi, én cipeljem a sok szart? - kérdeztem, de azért elvettem a pénzt.
- Hívd el magaddal az erős Tomi barátodat, majd ő segít neked cipekedni – zárta rövidre a témát.
- Tominak el van törve a keze – morogtam.
- Igen, de csak az egyik – érvelt apám.
- Hála Istennek... - mondtam.
Apám elment kezet mosni, én addig kitettem az asztalra két tányért, meg az ételt; időközben befutott Alex, aki kérdés nélkül leült az én helyemre az asztalhoz.
- Nem neked terítettem, te seggfej – morogtam.
- Na, a hugi megint hülye... - mondta flegmán Alex, aztán már szedte is ki a rántott húst a tányérjára.
- Inkább mosnál kezet, itt fogdosod az ételt a mocskos cigis kezeddel – cseszegettem tovább a bátyámat.
- Jaj, hagyjál már békén... Te is cigis kézzel fogdosol mindent.
- Én ismerem a szappant, bunkókám... - azzal hoztam magamnak egy tányért, majd leültem Alextől legtávolabb.
Egy kicsit elnéztem, ahogy elégedetten kézzel zabálja a húst, aztán elfintorodtam, majd szedtem magamnak is ételt. Ekkor jött be apám, leült Alex és közém, a bátyámhoz fordult:
- Na fiam, ma elküldöm a húgodat a Tescoba, és remélhetőleg holnap már nem ugyanazt fogjuk enni, mint az elmúlt hat évben – mosolygott, mire a bátyám vigyorogva bólogatott.
- Ha én nem lennék, akkor rántottán élnétek... - szóltam.
- Jaj, hát tudjuk, te vagy itt az egyetlen reményünk – vigyorgott rám apa.
- Az, persze... - mormogtam.
Nagyon untam ezeket az idióta hecceléseket, már a könyökömön jöttek ki, és egyáltalán nem voltak viccesek. Apám Alexet kezdte baszogatni.
- Különben te most mit keresel itthon? - fordult a bátyámhoz.
- Hazaugrottam, mert kajás voltam, na meg nemsokára kezdődik a próba – válaszolta Alex teli szájjal.
- Vagyis lógsz a munkából? - kérdezte apám.
- Ja, de nem gáz, beugrott helyettem valaki – kamuzta Alex; de még ő maga sem gondolta komolyan, amit hazudott nekünk.
Apám csak sóhajtott.
- Jaj, fiam, és meddig akarsz még a nyakamon ülni? Ideje lenne a munkát is komolyan venni, hogy majd legyen miből eltartanod a családodat.
- Nekem nem lesz családom – mondta a bátyám. - Sokkal jobb minden éjjel más nőt dugni, legalább nem jön mindig ugyanazzal a faszsággal.
Na igen, a másik igazi férfiideál Tomi mellett a bátyám volt, akinek még sosem volt normális kapcsolata, mindig csak szexelt a csajokkal, aztán otthagyta őket. Tomi legalább lekötötte magát egy nőnél, igaz, teljesen mindegy volt, hiszen leszarta őket magasról... Ilyen rossz példák mellett csoda, ha egyáltalán még voltak elképzeléseim egy normális pasiról, de nem adtam fel.
Apám így szólt Alex kijelentésére:
- Nem olyan jó az, ha nincs kihez hazamenni, fiam... igen, a változatosság gyönyörködtet, de harmincöt évesen, amikor egy kiégett fasz leszel, mert már minden nőt megdugtál, akkor rájössz, hogy csak nem lenne rossz valaki, de akkor meg már mindenki le fog szarni téged, aki normális.
- Azt kétlem – vont vállat flegmán Alex. - Majd befűzök egy buta húszéves libát, aki majd mossa a cuccaimat, és éljen a rock and roll.
- Szerintem okosabb vagy te ennél – néztem a bátyámra.
- Okosnak okos vagyok, de nem tehetek róla, ha engem nem a „szívem irányít”, vagy mi a fasz... - vonogatta a vállát.
- Hát nem is az eszed irányít, fiam, hiszem ha lenne egy kis sütnivalód, már régen elköltöztél volna innen – mondta apám.
- De én szeretek itt lakni – mondta Alex. - Különben egy szavad sem lehet, mert beszállok a költségekbe. Az egyetlen ingyenélő itt az Adél.
- Menj a picsába – mondtam csak úgy mellékesen.
- De miért, mégis mi a faszt csinálsz? - kérdezte Alex.
- Nyugi, amint lesz munkám, elhúzok innen, és majd meglátjuk, mennyire fogsz szeretni itt lakni, amikor már a nyakadig ér a szemét – mondtam.
- Hallottál már olyanról, hogy takarítónő? - kérdezte Alex nagyképűen.
- Az nem fogja megfőzni a kajádat, tuskó – mondtam, mire apám ismét Alexhez fordult:
- Adélt tényleg hagyd, ő legalább tanul, és tényleg sok mindent csinál itthon... bár tény, hogy nem eleget, például főzhetne jobb dolgokat, de ez már mellékes. Hozzád képest, fiam, a húgod sokkal többre fogja vinni, szerencsére nem a mi mentalitásunkat örökölte – mondta apa.
- Hát majd meglátjuk, mennyire lesz jó ez... - vonta meg a vállát Alex, majd ismét a rántott húsnak szentelte minden figyelmét.
Mielőtt még nyugodtan befejezhettük volna ezt a kivételes közös étkezést, apám így szólt Alexhez:
- Különben tudod mit hallgatott a húgod, amikor beléptem a házba?
- Mit, Kornt? - kérdezte Alex.
- Nem, rosszabb... - mondta apám.
Jaj, ne, kezdődik...
- Rosszabb, mint a Korn, hát mi az? - kérdezte Alex őszinte kíváncsisággal.
- Valami szar hip-hop-ot – mondta meg apám.
- Jaj, istenem, Adél, hova süllyedsz még? - morogta a bátyám.
- Semmi közötök hozzá, és álljatok le erről a témáról végre – mondtam. - Olyanok vagytok, mint az óvodások.
- Na és ki volt az előadó? - kérdezte Alex.
- Mac Miller – mondtam. - De úgysem ismered, itthon amúgy sem ismerik nagyon.
- Addig jó... - morogta Alex.
Szerencsére ezt a témát kivételesen gyorsan lezártuk, így ebéd után bementem a szobámba elszívni egy cigit. Ismét az ablakban álldogáltam, előtte bekapcsoltam a zenét, és megint csak bámultam ki a fejemből.
Azon gondolkodtam, hogy tizenhét éves koromtól kezdve úgy éltem az életemet, hogy apám és a bátyám folyton azt hangoztatták, hogy nekik nem kell nő, és hogy a nőkkel csak baj van; és ezek után csodálatra méltó, hogy még maradt valamennyi önbizalmam. Apám mondta, hogy anyám után nem akarja lekötni magát, és tényleg jobb, ha egy bizonyos határon belül nem enged senkit, mert abból már csak a feszültség van. Volt egy egyéves kapcsolata pár évvel ezelőtt, de nem vette túl komolyan, azóta meg néha mesél, hogy milyen csajokkal ismerkedik, de igazából szerintem ki van ábrándulva. A mai megjegyzése az asztalnál, amikor mondta, hogy harmincon felül már nincsenek normális egyedülálló nők, azt biztosan elég sokszor megtapasztalhatta... De az, hogy azt mondta, néha rossz, hogy nincs kihez hazajönni, teljesen új volt nekem. Vagy az is lehet, hogy csak Alex miatt mondta, nem akarja, a bátyám ugyanazt az utat járja be, mint ő, mert nagyon efelé tart. Mondjuk apa mindig is akart gyereket, Alex meg utálja a gyerekeket, meg ha jól tudom, Alex nem szeretett még bele senkibe, apa meg szerette anyát... Szerintem rossz volt, hogy Alex anya nélkül nevelkedett tizenhárom éves kora óta, mert nincs előtte semmilyen ideális családmodell, hiszen csak egy kicsapongó apja volt. Néha lement Szolnokra Feriékhez, de nem szeretett ott lenni.
Én biztosan szeretnék családot, legalábbis férjet minimum; nem tudott elkedvetleníteni a bátyám idióta világnézete, miszerint a nőket csak megdugni jó. Apám mondta nekem egyszer, hogyha velem úgy bánna egy pasi, ahogy ő bánt, meg bánik a nőkkel, akkor jól megverné őt, és többé a közelembe sem engedné. Legalább van önkritikája... csak azt nem értem, hogyha tudja, hogy szar, amit csinál, akkor minek csinálja? Az a csaj, akivel szórakozik, az is valakinek a lánya...
Tomi mesélt nekem sokat az olyan csajokról, akiket tényleg csak megdugni jó, mert semmi más értékük nincsen. Ő régen sokat volt ilyen nőkkel, a volt gimis osztálytársaival, de azt mondta, végül is nem dugott meg közülük egyet sem, mert azok a nők már túl durvák voltak... Azt mondta, úgy éltek, mintha nem lenne másnap, és ez őt nagyon megijesztette. Mondtam is neki, hogy akkor jobb is, hogy nem csinált velük semmit, mert ki tudja, hány AIDS-es fasz járt már bennük; erre egyetértően bólogatott.
Mindig is azt láttam, hogy a környezetemben a hozzám legközelebb álló emberek teljesen idióta hülye faszokkal vannak együtt, akik semmi jót nem adnak nekik, és hogy minden eszméletlenül eldurvult. Tomi a gimiben összeállt ilyen Jani-féle utcagyerekekkel, meg a ribanc osztálytársaival, és velük nyomult mindig, rászokott a cigire, bulizott, néha ivott is. És annyira rossz volt nekem ezt látni... Mert azt már megszoktam, hogy a bátyám, és apám ilyenek, de nem akartam, hogy Tomi is ilyen szar emberekkel nyomuljon. Szerencsére ennek ellenére velem mindig is normális volt, ezért nem távolodtunk el egymástól ezekben az időkben. Amíg Tomi kitombolta magát, én közben összejöttem Zolival, aki teljes ellentéte volt Tominak és a bátyámnak. Nem szeretett sehova sem menni, legszívesebben otthon ült, és olvasott, nem ivott, nem cigizett, jó tanuló volt, egyetemre járt, nem kiabált, nem kelt ki magából, nem volt durva, nem volt szenvedélyes... Két évig imádtam ezt a nyugodt életet, de utána már kezdett nagyon unalmas lenni, ezért igyekeztem feldobni a kapcsolatunkat. Nem akartam már otthon ülni, amíg ő gépezik, én tanulok, vagy amíg ő olvas én bámulok ki a fejemből, ezért javasoltam neki, hogy el kéne járnunk otthonról. Az utolsó egy évben mindig azzal nyaggattam őt, hogy menjünk ide-oda, és szerintem ezért dobott ki engem, mert nem akart velem ilyen életet. Én persze arra gyanakodtam, hogy ez nem lehet elegendő indok, és biztosan összejött valami nyugodtabb természetű lánnyal, aki csak áll a sarokban és csorgatja a nyálát, aztán majd megmozdul, ha Zoli megengedi.
Zoli azt mondta a szakításnál, már nem szerelmes belém, és hogy úgy érzi, megváltoztam. Néha elszívtam egy cigit, és ezen is teljesen kiakadt, de sosem kérdezte meg, hogy miért csinálom. Azt hiszem, lázadtam ellene, meg a nyugodt élet ellen, de azt nem gondoltam volna, hogy emiatt kiszeret belőlem, és szakít velem. Én nem akartam vele szakítani, és nem is álltak úgy a dolgok. Néha vitáztunk a cigi miatt, és amiatt, mert nem akart menni sehova, de utána szexeltünk egyet, és minden el volt felejtve; meg nyáladzott nekem, hogy mennyire szeret engem, stb... Aztán egyik napról a másikra elém állt, hogy már nem szerelmes belém, egyedül akar lenni, és hasonlók, engem ez tényleg villámcsapásként ért. Szerintem nincs olyan, hogy egy négy éves kapcsolatban nem lehet valamit megbeszélni, ha nagyon akarná az ember, így teljes mértékben letaglózott az egész, mert biztosra vettem, hogy másik csaj van a dologban. Ezután azon kezdtem agyalni, hogyha a rendes pasik elhagyják a nőket, a bátyám és a Tomi-féle srácok meg leszarják őket, akkor ki a franc kéne nekem mégis. Aztán miután egy hónap után helyrejöttem, már nem gondolkodom ezen, mert rájöttem, hogy nem lehet beosztani az embereket két csoportba. Egyszer gondolom majd megvilágosodom, ránézek valakire, és tudni fogom, hogy ő kell nekem.
A cigi jó hamar leégett, csodálkoztam is rajta... ez mindig ilyen rövid volt, vagy már kezdek egyre inkább rászokni? A csikket kidobtam az ablakon, ekkor bejött Alex.
- Figyi, megnéznék valamit a gépen, mert behalt a laptopom, és most nincs időm újraéleszteni – mondta.
- Jól van, felőlem... - mondtam.
Alex leült a gép elé, azonnal le is kapcsolta a zenét, amit hallgattam.
- A hip-hopban csak az a jó, hogy jót lehet rá kefélni, de amúgy semmi- morogta Alex.
- Te tudod... - vontam vállat.
Neki háttal álltam, még mindig az ablakon bámultam ki, egyszerűen semmi mást nem volt kedvem csinálni, csak ezt.
- Hallod... - szólt ismét Alex. - Ha már mész ma a Tescoba, légy szíves hozz nekem cigit.
- Egész kedvesen megkértél, úgyhogy hozok – mondtam.
- Látod, tudok én rendes is lenni.
Kimentem, bekopogtam apám szobájába, ő szólt, hogy bemehetek, így kinyitottam az ajtót.
- Adj még kétezer forintot, és hozok cigit is a Tescoból – mondtam.
- Oké, de ne tescos cigit vegyél aztán... - mondta apám, azzal előszedte a pénztárcáját, és átnyújtott három darab ezrest.
- Tescos cigi nincs is – mondtam. - Nahát, miért adtál több pénzt?
- Hát, hogy legyen, és ne kunyeráljatok mindig – mormogta apám. - Bár elég nagy szégyen, hogy mindkét gyerekem dohányzik, de most mit csináljak veletek...?
- Na ez az – mondtam, azzal zsebre tettem a pénzt. - Kösz apa.
- Nem szívesen.
Visszamentem a szobámba, Alex éppen a Facebookját nézegette.
- Majd ha elmész, ne jelentkezz ki, mert valamit meg kéne néznem – mondtam, azzal leültem az ágyra.
- Facebookon? - kérdezett vissza Alex, miközben gépelt valamit. - Azt hittem utálod.
- Igen, de ez sulis dolog, és elég fontos – mondtam.
- Jól van – mondta Alex, gyorsan leírta, amit akart, aztán fel is pattant. - Na, rohanok, nézegesd nyugodtan a faszbukot, csak ne a privát üzijeimet – mondta.
- Rendben, egyáltalán nem akartam. Köszi – mondtam.
- Szívesen – azzal már itt sem volt, hallottam, hogy kiviharzott a bejárati ajtón.
Megnéztem azt az elképesztően fontos sulis dolgot, amiért idekérezkedtem, majd gondoltam, megnézem Alex ismerőseinek listáját, ha már kivételesen itt vagyok. Nem szeretem a Facebookot, de ha már mindenki ezen kutat a másik ember után, akkor egyszer én is csinálhatom... Alex ismerőseinek háromnegyede olyan emberekből állt, akiket életemben nem láttam, és egy-két profilkép elég érdekes volt. Kicsit elmebetegnek tűntek. Aztán a vége felé ott volt Tomi is, és mivel sosem láttam a Facebookját, megnéztem.
Nem volt sok ismerőse, pedig azt hittem, hogy minden jó csajt visszajelöl, aki őt bejelöli, de úgy látszik, nem így volt. Azt hiszem, van egy külön rajongói oldala, és azon intézi az ilyesmit. Szóval megnéztem az én híres kézilabdázó barátom képeit... Brigivel egy közös képe sem volt már fent, ezen egy kicsit meg is lepődtem, de hát végül is bőven volt ideje leszedni őket. A profilképek mappában csak négy kép volt, természetesen az egyikben Fradi mezben volt, a másik háromban viszont hétköznapi ruhában feszített. Volt egy „Edzés, Fradi, válogatott” mappa is 150 képpel,  végignézegettem őket. Nem voltak túl változatosak, főleg profi fotósok által készített képek voltak meccsek közben, szóval unottan kattintgattam őket tovább. Aztán egyszer csak egy amatőr egész alakos kép következett, ami elég jól sikerült.
Tomi egy gatyában volt félmeztelenül, labdával a kezében nézett el oldalra, és közben vigyorgott. Alá „Edzőtábor 2011” volt írva. Az első gondolatom az volt, hogy jó lenne őt megint olyan boldognak látni, mint akkor volt, amikor a kép készült, és kissé el is szomorodtam, hogy mostanában Tomi mindig le van törve, és folyton csak rossz dolgok járnak a fejében. Aztán ahogy tovább néztem a képet, arra lettem figyelmes, hogy igazából baromi jó teste van. Élvezettel bámultam izmos vállát és karjait, kidolgozott mellkasát és kockás hasát... Pont előző nap volt végig félmeztelen előttem, de valamiért nem tulajdonítottam neki semmi jelentőséget, most viszont, hogy szabadon nézhettem őt, bizony megfordult a fejemben pár bűnös gondolat. Szívesen odabújtam volna hozzá, hogy közvetlenül érezzem ezt a jó testet, meg ezután már az is kíváncsivá tett, hogy nadrág nélkül hogy nézhet ki. Persze tudtam, hogy nem őt kívántam meg, hanem egyszerűen csak nagyon hiányzott a szex, és ilyenkor sok minden beindít.
Valahogy elszakadtam ettől a képtől, aztán megnéztem az utolsó mappát, „Barátok” címmel, amiben hét kép volt, és meglepetésemre az egyiken én is rajta voltam. Még három évvel ezelőtt készült Tomi huszadik szülinapján, amikor pár haverja, az anyja, nagyszülei, az én apám, bátyám és én átmentünk hozzájuk egy nagyobb kajálásra. Persze az öregek nem nézték jó szemmel, hogy csak pizza van, meg hús hús hátán áll, és rendes étel alig van, de ettől függetlenül elég jó kis buli volt. Apám fárasztott mindenkit a hülyeségeivel, Alex meg csak ült a sarokban és dohányzott, de mindenkivel szívesen beszélgetett, aki odament hozzá. Emlékszem, Tomi nagyanyja beszólt Alexnek a szemöldökpiercingje és sötét ruházata miatt, erre Alex felhúzta a pólóját, és megmutatta a hasára tetovált japán írásjeleket és sárkányt, mire az öregasszony szóhoz sem jutott a döbbenettől. Ezen mindenki jót nevetett, és egyébként is elég jó emlékeim voltak arról az estéről, mert egymáshoz egyáltalán nem illő emberek gyűltek ott össze. A kép, amit Tomi feltett rólam, az egy közös kép volt vele, két széken ültünk egymás mellett, ő lelkesen magyarázott nekem valamit, én meg mosolyogva hallgattam. Csak az volt aláírva, hogy „Adél”. Nem tudom, miért, de olyan aranyosnak gondoltam, hogy felrakott ide, pedig tudta, hogy én úgysem nézem meg soha, hiszen nincs Facebookom.
Miután minden képet megnéztem, kijelentkeztem Alex oldaláról, aztán ott is hagytam a gépet, most nem volt kedvem semmit sem csinálni ott. Gondoltam, felhívom Tomit, elhívom a Tescoba, mert nem akartam egyedül menni.
Most kivételesen sikerült egymást azonnal elérni, két csörgés után felvette.
- Szia – mondta nem túl vidám hangon.
- Szia – köszöntem én is. - Mi van veled?
- Hát, semmi, csak nemrég értem haza az edzésről, és egy kalap szar volt az egész. De amúgy megvagyok.
- Majd mondd el, mi volt – mondtam.
- Minek, nem akarok róla beszélni, meg nem is történt semmi, csak nekem jön le mostanában minden szarul – mondta Tomi.
- Jó, hát ettől függetlenül meghallgatlak, ha mégis el akarod mondani.
- Jól van – sóhajtott Tomi. - Miért hívtál? Rúgjunk ki a hámból így péntek este felé közeledve?
- Hát igen, valami olyasmi. De igazából azért hívtalak, hogy eljössz-e velem a Tescoba, mert apám elküldött engem.
- Kimehetünk... Utána nincs kedved eljönni sörözni? - kérdezte.
- Tudod, hogy utálom a sört – mondtam.
- De hátha most megszereted – győzködött Tomi.
- Nem hiszem... de miért akarsz te sörözni?
- Nem tudom. Valami teljesen más dolgot akarok csinálni, mint a kézilabda. Holnap is ott a hülye meccs, és hihetetlenül frusztrál. Nincs kedvem ott ülni a közönségben, és nézni, ahogy a többiek dobálják a labdát. Most is edzésen, mint egy kibaszott kutya, úgy felizgultam arra a hülye labdára.
Ezen elmosolyodtam, mire így szólt:
- Ne nevess, ez baromi szar.
- Elhiszem, de ne vedd már ennyire komolyan – mondtam. - Tesco után elmehetünk valahova beszélgetni, de én biztos nem iszom semmit.
- Hát annak semmi értelme. Akkor már gyalogoljunk a Tescotól hazáig, mert kilométerhiányom van, és közben beszélhetünk.
- Jól van, felőlem gyalogolhatunk – mondtam. - Akkor hánykor találkozzunk?
- Mondjuk este hatkor, lent a házatok előtt.
- Rendben – mondtam.
Elköszöntünk egymástól, majd letettem a telefont. Rossz volt, hogy Tomit már sosem lehet jó kedvében találni. Elhatároztam, hogy megpróbálok beszélni a fejével, hogy ne lásson már mindent egy ilyen szarnak.

***

Este fél nyolc körül a Tomival Duna-parton sétáltunk hazafelé, mindketten egy-egy nehéz szatyrot cipeltünk. Főleg konzerveket és félkész ételporokat vettem, de azt változatosan, ahogy apám kérte. Remélem, ezek a mesterséges ízek jobban bejönnek neki, mint a természetes kaja, és végre boldog lesz. Egy idő után megálltunk, leültünk egy padra, hogy elszívjunk egy cigit, mert Tominak menet közben ehhez nem volt szabad keze.
- Olyan sötét van, tök lehangoló – morogta Tomi. - Nyáron csak ilyenkor kezd lemenni a nap; már nagyon elegem van ebből a kibaszott télből.
- Mostanában mindenből eleged van – néztem rá jelentőségteljesen.
- És mégis minek kéne örülnöm? Mondj egy dolgot – mondta Tomi, miközben kifújta a cigifüstöt.
- Hát jó... - mondtam, és gondolkodni kezdtem, hogy valami jót mondjak. - Például van választásod, és azt kezdhetsz magaddal, amit akarsz. Sokan elfelejtik, hogy milyen nagy dolog ez, de nagyon sokan nem tehetik ezt meg.
-  Aha, kár, hogy én már eldöntöttem, mit akarok csinálni, de nem csinálhatom a kibaszott törött kezem miatt – morgott Tomi.
- Ne beszélj már így – mondtam. - Különben meg nem csak a kézilabda létezik, most a sérülésed alatt töltheted hasznosan az időt. Tanulhatnál angolt, vagy nézhetsz jó filmeket, sétálhatsz...
- De nem érted, hogy ezek engem nem érdekelnek? - szólt közbe. - Már megkattanok így, komolyan... Tudod jól, hogy én sosem bírtam tétlenül otthon ücsörögni, csak akkor, ha már le voltam fárasztva edzésen, és most baromi szar otthon üdülni és nem csinálni semmit. Szerinted nem néztem már meg minden filmet, ami egy kicsit is érdekel? Már tényleg nincs mit csinálnom, és eszméletlen unalmas és lélekromboló.
- De az is lélekromboló, ahogy látod a világot – mondtam. - Nem bénultál le, hamarosan megint játszhatsz. Szerintem ezzel az állandó nyafogással még hátráltatod is a gyógyulásodat. Ha nem foglalkoznál vele, egyszer csak azt vennéd észre, hogy már meg is gyógyultál.
- Beszélni nagyon könnyű, de fogalmad sincs, hogy milyen szar ez nekem – mondta Tomi. - Mondok egy hasonlatot, mondjuk képzeld el, hogy fél évig nem tudnál szexelni, hogy éreznéd magadat? Megkattannál, nem?
- Miért, öt hónapja így sem szexeltem, és ki tudja, mennyi ideig nem is fogok még, de mégsem nyafogok miatta – mondtam.
Tomi elhallgatott, majd így szólt:
- Hát, öt hónap az tényleg sok idő.
- Látod, mégsem neked a legszarabb – mondtam. - Nem akarom, hogy ilyen szarnak lásd az életet, mert engem is lehangolsz vele.
- Miért, ilyen nagy hatással vagyok rád? - kérdezte.
- Hát igen, szinte csak veled beszélgetek – mondtam.
- És a suliban? Ott nem is beszélgetsz senkivel?
- De igen, de nem ilyen dolgokról. Főleg csak tanulásról, meg hogy ki mit csinál a diploma után, nagyon izgalmas témák – mondtam. - És ne tegyél úgy, mintha nem tudnád, hogy te vagy az egyetlen barátom.
- Hát, én már nem tudom – mondta Tomi. - Csak mostanában van úgy, hogy minden nap beszélünk egymással.
- Az lehet, de attól, mert még nem hallottam rólad minden nap, te voltál a legjobb barátom.
- Igen, én is így gondoltam rád, csak rólad nem tudtam, hogy te mit gondolsz erről – mondta Tomi, majd eltaposta a cigijét.
- Én is pont így gondolom – mondtam, azzal elnyomtam a cigimet, és a földre dobtam.
- Amúgy remélem tudod, hogy a hasonlat, amit mondtam, nem volt túl jó – mondta Tomi. - Ha nagyon akarnád, nem kellett volna várnod öt hónapot, hogy lefeküdj valakivel, mert nyilvánvalóan sorba állnak érted a pasik.
- Az azért túlzás – mondtam. - És nem is tetszik nekem senki, meg még ha szívesen le is feküdnék valakivel, nem tenném meg csak azért, mert már régen csináltam.
- Hát ja, gondoltam, hogy te valahogy így gondolsz ezekre a dolgokra – mondta Tomi. - Kérdezhetek valamit?
- Persze – mondtam, kíváncsivá tett, hogy mit akar kérdezni.
- Téged ebben a jelenlegi élethelyzetben mi visz előre, vagy mi tesz boldoggá? - nézett rám érdeklődve.
Másféle kérdésre számítottam, de ez sem volt rossz, legalább elgondolkodtam rajta. Végül inkább visszakérdeztem:
- Miért, boldogtalannak tűnök?
- Hát, hogy őszinte legyek, nem tudom eldönteni – mondta az arcomat fürkészve.
- Néha boldog vagyok – mondtam. - Én amúgy sem hiszek az ilyen rózsaszín ködös boldogságban, amiről mindenki álmodozik, én azt gondolom, hogy az életben sok mindenért meg kell küzdeni. De persze az is lehet boldogság, ha van miért küzdeni. Azt hiszem, akkor van értelme az életnek, ha vannak célok, amik lelkesítenek.
- És neked mik ezek a célok? - kérdezte Tomi.
- Néha nincsenek konkrét célok, és már akkor is megnyugszom, hogyha a távoli jövőre gondolok, hogy majd ez és ez így lesz – mondtam.
- De most mi késztet arra, hogy ne add fel a „küzdelmet”, ahogy te nevezted?
- Tetszik, hogy így kérdezgetsz – mosolyodtam el. - Mondjuk most éppen az, hogy várom a tavaszt, hogy mehessek megint futni, meg hogy érezzem, minden kezd életre kelni. Már én is unom a telet.
- Elég egyszerűen hangzik – mondta Tomi.
- De a legegyszerűbb dolgok a legszebbek – mondtam.
- Hát, talán így van. Sokszor nyűgnek éreztem edzésre menni, főleg szakadó hóban vagy esőben, de így visszatekintve rájöttem, hogy az volt maga a Boldogság – mondta Tomi, hangjában egy kis szomorúságot véltem felfedezni, de láttam rajta, hogy kezdi megérteni a dolgokat.
- Igen, általában az ember utólag jön rá, hogy mi volt a jó. Az egész életed úgy telt, hogy edzésre jártál, és természetes, hogy teljesen átlagos dolognak érezted, de most, hogy ez nincs, rájöttél, hogy sokat jelent neked. És amúgy ne aggódj, mert bőven lesz még időd kiélvezni, hogy esőben mész edzésre – mosolyogtam rá, és a kezére tettem a tenyeremet.
Ő kezét az enyémbe kulcsolta, majd el is engedte; rám nézett:
- Aranyos voltál, amikor álmodban megfogtad a kezemet.

***

Másnap délután háromnegyed öt körül elkezdtem készülődni, Tomival negyedkor találkozunk a ház előtt, hogy induljunk a meccsre. Fel voltam dobva, egyrészt a meccs miatt, meg hogy Tomit végre sikerült egy kicsit jobb kedvre deríteni, és reménykedtem benne, hogy meg is marad ez a jó kedve. Hát, csalódnom kellett, ugyanis már amikor összetalálkoztunk, Tomi egy cigit szívott, és idegesen morogta, hogy baromira nincs kedve menni. Tudtam, hogy a kellemes időtöltésre ezúttal keresztet vethetek. Próbálkozhattam volna magyarázni neki, hogy szarja már le ezt az egészet és próbáljon már meg valamit élvezni is, de inkább nem tettem. Egyrészt, nem voltam biztos benne, hogy elérném a célomat, másrészt kedvem sem volt neki beszédet tartani. Hátha majd magától rendbe jön, de nem bíztam benne.
Én megpróbáltam jól érezni magamat; amikor háromnegyed hatkor megérkeztünk a csaknem teljesen megtelt népligeti csarnokba, akkor tudtam, hogy nekem biztosan fog tetszeni a meccs. Leültünk Tomival egymás mellé egy elég jó helyre, ahonnan jól lehetett látni mindent. A két csapat már melegített, Tomi unottan nézte csapattársait.
- Persze, most én is ott lehetnék, helyette meg itt ülök fönt ezen a kakasülőn – morogta.
- Ne nyafogj már – mondtam neki.
- Nem nyafogok, csak szar érzés, mondtam már.
Én csak sóhajtottam, az arcát fürkésztem, de ő nem engem nézett, hanem a pályán történteket vizslatta szigorú arccal. Már végre leborotválta a szakállát, és délelőtt megkérte az anyját, hogy vágja le a haját is, szóval újra úgy nézett ki, mint ahogyan régen megszoktam. Egyébként szerintem szakállal is helyes volt, de talán így nélküle jobb, mert mégis csak így normális. Amíg kezdődött a meccs, kisfiúk és kislányok, meg néhány idősebb néző is odament Tomihoz, hogy aláírást kérjenek tőle. Mindegyikőjük jobbulást kívánt neki, ő meg mosolyogva megköszönte, majd aláírta a Fradi csapatképeket és a jegyeket.
- Na, ezek sem zökkentenek ki a letargikus állapotodból? - kérdeztem Tomitól.
- Hát, egy kicsit... Legalább a szurkolók rendesek, már az is valami – vont vállat. - De tudod, jobban örülnék, ha játszhatnék, csak az dobna fel. Most szívesebben lennék még Janival is, mint itt.
- Azzal az alkoholista barommal? Ne csináld már – néztem rá megütközve.
- Mondom, hogy amíg meg nem gyógyul a kezem, addig semmit sincs kedvem csinálni, ami a kézilabdára emlékeztet – mormogta.
- Akkor ezután menjünk el moziba – mondtam.
- Nincs kedvem még egy tömegnyomort végigszenvedni, úgyhogy inkább kihagyom, de kösz... - mondta.
Mivel rájöttem, hogy Tomi ma reménytelen eset, ezért már tényleg arra koncentráltam, hogy ne vegyek róla tudomást, és ne befolyásolja az én kedvemet. Úgy látszik, annyira mégsem jutott el a tudatáig, amiket tegnap mondtam neki, és ez valamennyire bántott. Egészen a mai napig egy kicsit úgy éreztem, mintha közelebb kerültünk volna egymáshoz, és talán jó hatással vagyok rá; de szembesültem vele, hogy igazából nem is vagyok rá semmilyen hatással, mert Tomi mindig úgy viselkedik, ahogyan érzi magát, és mindig azt teszi, amit akar. Ez egy kicsit tényleg lehangolt, mert a tegnapi beszélgetésből én azt vontam le, hogy talán alakul valami köztünk, és nem is akartam ennek ellenállni, gondoltam, ha valaminek meg kell történnie, akkor történjen meg; de most rájöttem, hogy itt csak akkor fog történni valami, ha én kezdeményezek. Azt meg nem akartam, mert nem akartam mindig azt érezni, hogy valami csak nekem fontos, a másik meg leszarja. Azt hiszem, letettem Tomiról, ezentúl tényleg elhatároztam, hogy csak barátként fogok rá tekinteni, és nem mint lehetséges jövőbeli páromra. Mióta szakítottam Zolival, párszor már lebeszéltem magam Tomiról, és úgy látszik, nem hiába.
A félidőben mondtam Tominak, hogy kimegyek cigizni, ő meg mondta, hogy nem jön velem, mert foglalja a helyünket, bár igazság szerint szívesen otthagyná a meccset.
- Akkor menjünk – néztem rá várakozóan.
- Már végigülöm, hagy legyen rám büszke a hülye edzőm – morogta Tomi.
- Látott már téged egyáltalán? - kérdeztem.
- Figyelj, leszarom, hogy látott-e, nekem így tiszta a lelkiismeretem, ő meg gondoljon, amit akar – morogta Tomi.
- Na jó, majd jövök – mondtam, azzal faképnél hagytam, de nyilván nem vette észre, hogy ez a stílusának szólt.
Odakint már koromsötét volt, tökéletesen illett volna Tomi hangulatához. Volt kint pár szurkoló, akik szintén dohányoztak, én elvonultam egy szabad  helyre rágyújtani.
Ekkor egy ismerős arcra lettem figyelmes a távolban, aki visszafelé jött a csarnokba. Brigi volt az, Tomi exbarátnője. Összesen talán kétszer találkoztunk, de ő is megismert, ide is jött hozzám.
- Szia! - mondtam.
- Szia – mondta ő is.
- Mi újság? - kérdeztem. - Látom, jöttél a meccsre.
- Hát igen, előtte lett vége az edzésünknek, és akkor már itt maradtam – mondta Brigi, azzal meg is kérdezte, ami nyilván a legjobban érdekelte őt: - Na, és összejöttetek?
Ezen egy kicsit meglepődtem, de nem kérdezte flegmán, csupán érdeklődésképpen, így válaszoltam:
- Tomival? Nem, dehogyis.
- Hát, én nem ajánlom – mondta Brigi lassan, közben a cipőjét bámulta, majd újra visszanézett rám.
- Gondolom, hogy nem ajánlod, hiszen te szakítottál vele – mondtam. Én sem beszéltem vele lekezelően, hiszen nem is érdemelte meg.
- Én amúgy nem akartam vele szakítani, de már nem lehetett Tomival mit kezdeni, teljesen ki voltam készülve attól, hogy semmi sem érdekli őt, és én bármit csináltam, nem tudtam hatni rá – monda Brigi.
Én csak bólogattam, nem akartam semmit sem mondani. Ezek a dolgok még inkább megerősítettek abban, hogy Tomit nem lehet komolyan venni, mint társat. Brigi megkérdezte:
- De rád azért hallgat, nem?
- Nem – mondtam. - Csak kisebb dolgokban, azokban talán.
Végül is így volt, hiába mondtam Tominak, hogy szerezze vissza Brigit, a kisujját sem mozdította érte; aztán amikor megpróbáltam őt kicsit kizökkenteni a rossz hangulatából, akkor sem jártam sikerrel; szóval semmi nagyobb dologban nem tudtam nála semmit sem elérni.
- Na jó, én megyek be – mondta Brigi. - Akkor majd még talán látjuk egymást.
- Jól van, hello – mondtam neki.
- Szia – azzal eltűnt a csarnok bejárata mögött.

Én csendben szívtam tovább a cigimet, és csak bámultam bele a feketeségbe. Nem mintha az utóbbi egy napban olyan komolyan fellángoltam volna Tomi felé, de rossz volt rájönni, hogy tényleg semmi sincs kialakulóban közöttünk, és ha rajta múlik, akkor nem is lesz. Így meg én tényleg nem akartam semmit.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése