4. fejezet
Adél
Egész délelőtt azt csinálhattam, amit akartam, és
ez nagyon jó volt, mert régen volt már lehetőségem erre. Apám és a bátyám
dolgoztak, de gondolom Alex inkább csak csavargott valahol, de nem is érdekelt,
a lényeg, hogy egyedül voltam. Az én zenéim üvölthettek a lakásban, közben
főleg játszottam a gépen, de olvasgattam is egy könyvet, aztán lementem vásárolni,
és kivételesen időben nekiálltam ebédet főzni.
Amikor elkészült az étel, akkor jött haza az
egyetlen édesapám. Apámat Ádámnak hívják, laza és jókedvű ember volt, de tudom,
hogy ez a jókedv csak megjátszott volt. Mindenkit szívélyesen üdvözölt, akit
felhoztam ide, meg velünk Alexszel is nagyon kedvesen és haveri viszonyban
beszélt, de ennél mélyebben én sosem láttam bele a lelkébe. Alexszel lehet,
hogy beszélgetnek ilyen pasis dolgokról, de én még sosem hallottam apámat
komolyan beszélni. Vagyis egyszer, amikor Alex ellopta tizenkilenc évesen apa
pénzének a felét, akkor egy kicsit kiakadt, de nem vágta a falhoz a bátyámat,
meg semmi ilyesmi... Nagy családi balhék nálunk nem voltak, általában én
kiabáltam velük, ők meg elengedték a fülük mellett, vagy szimplán kinevettek,
mint akik be vannak szívva.
- Mi ez a szar zene?
Ez volt apám első kérdése, amint belépett a
lakásba. Majd azonnal ezt kiáltotta:
- Kapcsold le, de azonnal!
- Dehogy kapcsolom! - kiabáltam vissza engedelmes
gyerek lévén.
- Az én házamban nem hallgatunk ilyeneket
hangosan! - mondta apám, amikor belépett a konyhába.
- Én főzöm a kajádat, hagy hallgassak már közben,
amit szeretnék – mondtam.
- De már kész a kaja, úgyhogy kapcsold le...
Én persze lekapcsoltam, mert tudtam, hogy reggelig
is elvitatkozhattunk volna ezen, így gondoltam, megelőzöm a dolgot...
- Hallgass Guns n' Rosest, nem értem, miért kell
neked szar hip-hop-ot üvöltöztetni – kezdte apám azonnal, amint visszatértem a
konyhába.
- Ha ahhoz van kedvem, akkor hip-hop-ot hallgatok
– vontam vállat. - Na, eszel most?
- Persze, mit csináltál? - kérdezte apám
kíváncsian.
- Rántott húst sült krumplival – mondtam.
- A változatosság kedvéért... - morogta apám. -
Mást is megtanulhatnál már főzni.
- Mást is mondhatnál már nekem – vágtam vissza.
- De ha nem tanulsz belőle... Na figyelj csak, ma
adok neked pénzt, menj el szépen a Tescoba, és vegyél meg mindent, amit csak
meglátsz, most már sokkal változatosabb ételekre vágyom – mondta apám, azzal
elővette a pénztárcáját, és ideadott egy tíz ezrest.
- Miért nem megy Alex? Ő a férfi, én cipeljem a
sok szart? - kérdeztem, de azért elvettem a pénzt.
- Hívd el magaddal az erős Tomi barátodat, majd ő
segít neked cipekedni – zárta rövidre a témát.
- Tominak el van törve a keze – morogtam.
- Igen, de csak az egyik – érvelt apám.
- Hála Istennek... - mondtam.
Apám elment kezet mosni, én addig kitettem az
asztalra két tányért, meg az ételt; időközben befutott Alex, aki kérdés nélkül
leült az én helyemre az asztalhoz.
- Nem neked terítettem, te seggfej – morogtam.
- Na, a hugi megint hülye... - mondta flegmán
Alex, aztán már szedte is ki a rántott húst a tányérjára.
- Inkább mosnál kezet, itt fogdosod az ételt a
mocskos cigis kezeddel – cseszegettem tovább a bátyámat.
- Jaj, hagyjál már békén... Te is cigis kézzel fogdosol
mindent.
- Én ismerem a szappant, bunkókám... - azzal
hoztam magamnak egy tányért, majd leültem Alextől legtávolabb.
Egy kicsit elnéztem, ahogy elégedetten kézzel
zabálja a húst, aztán elfintorodtam, majd szedtem magamnak is ételt. Ekkor jött
be apám, leült Alex és közém, a bátyámhoz fordult:
- Na fiam, ma elküldöm a húgodat a Tescoba, és
remélhetőleg holnap már nem ugyanazt fogjuk enni, mint az elmúlt hat évben –
mosolygott, mire a bátyám vigyorogva bólogatott.
- Ha én nem lennék, akkor rántottán élnétek... -
szóltam.
- Jaj, hát tudjuk, te vagy itt az egyetlen
reményünk – vigyorgott rám apa.
- Az, persze... - mormogtam.
Nagyon untam ezeket az idióta hecceléseket, már a
könyökömön jöttek ki, és egyáltalán nem voltak viccesek. Apám Alexet kezdte
baszogatni.
- Különben te most mit keresel itthon? - fordult a
bátyámhoz.
- Hazaugrottam, mert kajás voltam, na meg
nemsokára kezdődik a próba – válaszolta Alex teli szájjal.
- Vagyis lógsz a munkából? - kérdezte apám.
- Ja, de nem gáz, beugrott helyettem valaki –
kamuzta Alex; de még ő maga sem gondolta komolyan, amit hazudott nekünk.
Apám csak sóhajtott.
- Jaj, fiam, és meddig akarsz még a nyakamon ülni?
Ideje lenne a munkát is komolyan venni, hogy majd legyen miből eltartanod a
családodat.
- Nekem nem lesz családom – mondta a bátyám. -
Sokkal jobb minden éjjel más nőt dugni, legalább nem jön mindig ugyanazzal a
faszsággal.
Na igen, a másik igazi férfiideál Tomi mellett a
bátyám volt, akinek még sosem volt normális kapcsolata, mindig csak szexelt a
csajokkal, aztán otthagyta őket. Tomi legalább lekötötte magát egy nőnél, igaz,
teljesen mindegy volt, hiszen leszarta őket magasról... Ilyen rossz példák
mellett csoda, ha egyáltalán még voltak elképzeléseim egy normális pasiról, de
nem adtam fel.
Apám így szólt Alex kijelentésére:
- Nem olyan jó az, ha nincs kihez hazamenni,
fiam... igen, a változatosság gyönyörködtet, de harmincöt évesen, amikor egy
kiégett fasz leszel, mert már minden nőt megdugtál, akkor rájössz, hogy csak
nem lenne rossz valaki, de akkor meg már mindenki le fog szarni téged, aki
normális.
- Azt kétlem – vont vállat flegmán Alex. - Majd
befűzök egy buta húszéves libát, aki majd mossa a cuccaimat, és éljen a rock
and roll.
- Szerintem okosabb vagy te ennél – néztem a
bátyámra.
- Okosnak okos vagyok, de nem tehetek róla, ha
engem nem a „szívem irányít”, vagy mi a fasz... - vonogatta a vállát.
- Hát nem is az eszed irányít, fiam, hiszem ha
lenne egy kis sütnivalód, már régen elköltöztél volna innen – mondta apám.
- De én szeretek itt lakni – mondta Alex. -
Különben egy szavad sem lehet, mert beszállok a költségekbe. Az egyetlen
ingyenélő itt az Adél.
- Menj a picsába – mondtam csak úgy mellékesen.
- De miért, mégis mi a faszt csinálsz? - kérdezte
Alex.
- Nyugi, amint lesz munkám, elhúzok innen, és majd
meglátjuk, mennyire fogsz szeretni itt lakni, amikor már a nyakadig ér a szemét
– mondtam.
- Hallottál már olyanról, hogy takarítónő? -
kérdezte Alex nagyképűen.
- Az nem fogja megfőzni a kajádat, tuskó –
mondtam, mire apám ismét Alexhez fordult:
- Adélt tényleg hagyd, ő legalább tanul, és
tényleg sok mindent csinál itthon... bár tény, hogy nem eleget, például
főzhetne jobb dolgokat, de ez már mellékes. Hozzád képest, fiam, a húgod sokkal
többre fogja vinni, szerencsére nem a mi mentalitásunkat örökölte – mondta apa.
- Hát majd meglátjuk, mennyire lesz jó ez... -
vonta meg a vállát Alex, majd ismét a rántott húsnak szentelte minden
figyelmét.
Mielőtt még nyugodtan befejezhettük volna ezt a
kivételes közös étkezést, apám így szólt Alexhez:
- Különben tudod mit hallgatott a húgod, amikor
beléptem a házba?
- Mit, Kornt? - kérdezte Alex.
- Nem, rosszabb... - mondta apám.
Jaj, ne, kezdődik...
- Rosszabb, mint a Korn, hát mi az? - kérdezte
Alex őszinte kíváncsisággal.
- Valami szar hip-hop-ot – mondta meg apám.
- Jaj, istenem, Adél, hova süllyedsz még? -
morogta a bátyám.
- Semmi közötök hozzá, és álljatok le erről a
témáról végre – mondtam. - Olyanok vagytok, mint az óvodások.
- Na és ki volt az előadó? - kérdezte Alex.
- Mac Miller – mondtam. - De úgysem ismered,
itthon amúgy sem ismerik nagyon.
- Addig jó... - morogta Alex.
Szerencsére ezt a témát kivételesen gyorsan
lezártuk, így ebéd után bementem a szobámba elszívni egy cigit. Ismét az
ablakban álldogáltam, előtte bekapcsoltam a zenét, és megint csak bámultam ki a
fejemből.
Azon gondolkodtam, hogy tizenhét éves koromtól
kezdve úgy éltem az életemet, hogy apám és a bátyám folyton azt hangoztatták,
hogy nekik nem kell nő, és hogy a nőkkel csak baj van; és ezek után csodálatra
méltó, hogy még maradt valamennyi önbizalmam. Apám mondta, hogy anyám után nem
akarja lekötni magát, és tényleg jobb, ha egy bizonyos határon belül nem enged
senkit, mert abból már csak a feszültség van. Volt egy egyéves kapcsolata pár
évvel ezelőtt, de nem vette túl komolyan, azóta meg néha mesél, hogy milyen
csajokkal ismerkedik, de igazából szerintem ki van ábrándulva. A mai
megjegyzése az asztalnál, amikor mondta, hogy harmincon felül már nincsenek
normális egyedülálló nők, azt biztosan elég sokszor megtapasztalhatta... De az,
hogy azt mondta, néha rossz, hogy nincs kihez hazajönni, teljesen új volt
nekem. Vagy az is lehet, hogy csak Alex miatt mondta, nem akarja, a bátyám
ugyanazt az utat járja be, mint ő, mert nagyon efelé tart. Mondjuk apa mindig
is akart gyereket, Alex meg utálja a gyerekeket, meg ha jól tudom, Alex nem
szeretett még bele senkibe, apa meg szerette anyát... Szerintem rossz volt,
hogy Alex anya nélkül nevelkedett tizenhárom éves kora óta, mert nincs előtte
semmilyen ideális családmodell, hiszen csak egy kicsapongó apja volt. Néha
lement Szolnokra Feriékhez, de nem szeretett ott lenni.
Én biztosan szeretnék családot, legalábbis férjet
minimum; nem tudott elkedvetleníteni a bátyám idióta világnézete, miszerint a
nőket csak megdugni jó. Apám mondta nekem egyszer, hogyha velem úgy bánna egy
pasi, ahogy ő bánt, meg bánik a nőkkel, akkor jól megverné őt, és többé a
közelembe sem engedné. Legalább van önkritikája... csak azt nem értem, hogyha
tudja, hogy szar, amit csinál, akkor minek csinálja? Az a csaj, akivel
szórakozik, az is valakinek a lánya...
Tomi mesélt nekem sokat az olyan csajokról, akiket
tényleg csak megdugni jó, mert semmi más értékük nincsen. Ő régen sokat volt
ilyen nőkkel, a volt gimis osztálytársaival, de azt mondta, végül is nem dugott
meg közülük egyet sem, mert azok a nők már túl durvák voltak... Azt mondta, úgy
éltek, mintha nem lenne másnap, és ez őt nagyon megijesztette. Mondtam is neki,
hogy akkor jobb is, hogy nem csinált velük semmit, mert ki tudja, hány AIDS-es
fasz járt már bennük; erre egyetértően bólogatott.
Mindig is azt láttam, hogy a környezetemben a
hozzám legközelebb álló emberek teljesen idióta hülye faszokkal vannak együtt,
akik semmi jót nem adnak nekik, és hogy minden eszméletlenül eldurvult. Tomi a
gimiben összeállt ilyen Jani-féle utcagyerekekkel, meg a ribanc
osztálytársaival, és velük nyomult mindig, rászokott a cigire, bulizott, néha
ivott is. És annyira rossz volt nekem ezt látni... Mert azt már megszoktam,
hogy a bátyám, és apám ilyenek, de nem akartam, hogy Tomi is ilyen szar
emberekkel nyomuljon. Szerencsére ennek ellenére velem mindig is normális volt,
ezért nem távolodtunk el egymástól ezekben az időkben. Amíg Tomi kitombolta
magát, én közben összejöttem Zolival, aki teljes ellentéte volt Tominak és a
bátyámnak. Nem szeretett sehova sem menni, legszívesebben otthon ült, és
olvasott, nem ivott, nem cigizett, jó tanuló volt, egyetemre járt, nem kiabált,
nem kelt ki magából, nem volt durva, nem volt szenvedélyes... Két évig imádtam
ezt a nyugodt életet, de utána már kezdett nagyon unalmas lenni, ezért
igyekeztem feldobni a kapcsolatunkat. Nem akartam már otthon ülni, amíg ő
gépezik, én tanulok, vagy amíg ő olvas én bámulok ki a fejemből, ezért
javasoltam neki, hogy el kéne járnunk otthonról. Az utolsó egy évben mindig
azzal nyaggattam őt, hogy menjünk ide-oda, és szerintem ezért dobott ki engem,
mert nem akart velem ilyen életet. Én persze arra gyanakodtam, hogy ez nem
lehet elegendő indok, és biztosan összejött valami nyugodtabb természetű
lánnyal, aki csak áll a sarokban és csorgatja a nyálát, aztán majd megmozdul,
ha Zoli megengedi.
Zoli azt mondta a szakításnál, már nem szerelmes
belém, és hogy úgy érzi, megváltoztam. Néha elszívtam egy cigit, és ezen is
teljesen kiakadt, de sosem kérdezte meg, hogy miért csinálom. Azt hiszem,
lázadtam ellene, meg a nyugodt élet ellen, de azt nem gondoltam volna, hogy
emiatt kiszeret belőlem, és szakít velem. Én nem akartam vele szakítani, és nem
is álltak úgy a dolgok. Néha vitáztunk a cigi miatt, és amiatt, mert nem akart
menni sehova, de utána szexeltünk egyet, és minden el volt felejtve; meg
nyáladzott nekem, hogy mennyire szeret engem, stb... Aztán egyik napról a
másikra elém állt, hogy már nem szerelmes belém, egyedül akar lenni, és
hasonlók, engem ez tényleg villámcsapásként ért. Szerintem nincs olyan, hogy
egy négy éves kapcsolatban nem lehet valamit megbeszélni, ha nagyon akarná az
ember, így teljes mértékben letaglózott az egész, mert biztosra vettem, hogy
másik csaj van a dologban. Ezután azon kezdtem agyalni, hogyha a rendes pasik
elhagyják a nőket, a bátyám és a Tomi-féle srácok meg leszarják őket, akkor ki
a franc kéne nekem mégis. Aztán miután egy hónap után helyrejöttem, már nem
gondolkodom ezen, mert rájöttem, hogy nem lehet beosztani az embereket két
csoportba. Egyszer gondolom majd megvilágosodom, ránézek valakire, és tudni
fogom, hogy ő kell nekem.
A cigi jó hamar leégett, csodálkoztam is rajta...
ez mindig ilyen rövid volt, vagy már kezdek egyre inkább rászokni? A csikket
kidobtam az ablakon, ekkor bejött Alex.
- Figyi, megnéznék valamit a gépen, mert behalt a
laptopom, és most nincs időm újraéleszteni – mondta.
- Jól van, felőlem... - mondtam.
Alex leült a gép elé, azonnal le is kapcsolta a
zenét, amit hallgattam.
- A hip-hopban csak az a jó, hogy jót lehet rá
kefélni, de amúgy semmi- morogta Alex.
- Te tudod... - vontam vállat.
Neki háttal álltam, még mindig az ablakon bámultam
ki, egyszerűen semmi mást nem volt kedvem csinálni, csak ezt.
- Hallod... - szólt ismét Alex. - Ha már mész ma a
Tescoba, légy szíves hozz nekem cigit.
- Egész kedvesen megkértél, úgyhogy hozok –
mondtam.
- Látod, tudok én rendes is lenni.
Kimentem, bekopogtam apám szobájába, ő szólt, hogy
bemehetek, így kinyitottam az ajtót.
- Adj még kétezer forintot, és hozok cigit is a
Tescoból – mondtam.
- Oké, de ne tescos cigit vegyél aztán... - mondta
apám, azzal előszedte a pénztárcáját, és átnyújtott három darab ezrest.
- Tescos cigi nincs is – mondtam. - Nahát, miért
adtál több pénzt?
- Hát, hogy legyen, és ne kunyeráljatok mindig –
mormogta apám. - Bár elég nagy szégyen, hogy mindkét gyerekem dohányzik, de
most mit csináljak veletek...?
- Na ez az – mondtam, azzal zsebre tettem a pénzt.
- Kösz apa.
- Nem szívesen.
Visszamentem a szobámba, Alex éppen a Facebookját
nézegette.
- Majd ha elmész, ne jelentkezz ki, mert valamit
meg kéne néznem – mondtam, azzal leültem az ágyra.
- Facebookon? - kérdezett vissza Alex, miközben
gépelt valamit. - Azt hittem utálod.
- Igen, de ez sulis dolog, és elég fontos –
mondtam.
- Jól van – mondta Alex, gyorsan leírta, amit
akart, aztán fel is pattant. - Na, rohanok, nézegesd nyugodtan a faszbukot,
csak ne a privát üzijeimet – mondta.
- Rendben, egyáltalán nem akartam. Köszi –
mondtam.
- Szívesen – azzal már itt sem volt, hallottam,
hogy kiviharzott a bejárati ajtón.
Megnéztem azt az elképesztően fontos sulis dolgot,
amiért idekérezkedtem, majd gondoltam, megnézem Alex ismerőseinek listáját, ha
már kivételesen itt vagyok. Nem szeretem a Facebookot, de ha már mindenki ezen
kutat a másik ember után, akkor egyszer én is csinálhatom... Alex ismerőseinek
háromnegyede olyan emberekből állt, akiket életemben nem láttam, és egy-két
profilkép elég érdekes volt. Kicsit elmebetegnek tűntek. Aztán a vége felé ott
volt Tomi is, és mivel sosem láttam a Facebookját, megnéztem.
Nem volt sok ismerőse, pedig azt hittem, hogy
minden jó csajt visszajelöl, aki őt bejelöli, de úgy látszik, nem így volt. Azt
hiszem, van egy külön rajongói oldala, és azon intézi az ilyesmit. Szóval
megnéztem az én híres kézilabdázó barátom képeit... Brigivel egy közös képe sem
volt már fent, ezen egy kicsit meg is lepődtem, de hát végül is bőven volt
ideje leszedni őket. A profilképek mappában csak négy kép volt, természetesen
az egyikben Fradi mezben volt, a másik háromban viszont hétköznapi ruhában
feszített. Volt egy „Edzés, Fradi, válogatott” mappa is 150 képpel, végignézegettem őket. Nem voltak túl
változatosak, főleg profi fotósok által készített képek voltak meccsek közben,
szóval unottan kattintgattam őket tovább. Aztán egyszer csak egy amatőr egész
alakos kép következett, ami elég jól sikerült.
Tomi egy gatyában volt félmeztelenül, labdával a
kezében nézett el oldalra, és közben vigyorgott. Alá „Edzőtábor 2011” volt
írva. Az első gondolatom az volt, hogy jó lenne őt megint olyan boldognak
látni, mint akkor volt, amikor a kép készült, és kissé el is szomorodtam, hogy
mostanában Tomi mindig le van törve, és folyton csak rossz dolgok járnak a
fejében. Aztán ahogy tovább néztem a képet, arra lettem figyelmes, hogy
igazából baromi jó teste van. Élvezettel bámultam izmos vállát és karjait, kidolgozott
mellkasát és kockás hasát... Pont előző nap volt végig félmeztelen előttem, de
valamiért nem tulajdonítottam neki semmi jelentőséget, most viszont, hogy
szabadon nézhettem őt, bizony megfordult a fejemben pár bűnös gondolat.
Szívesen odabújtam volna hozzá, hogy közvetlenül érezzem ezt a jó testet, meg
ezután már az is kíváncsivá tett, hogy nadrág nélkül hogy nézhet ki. Persze
tudtam, hogy nem őt kívántam meg, hanem egyszerűen csak nagyon hiányzott a
szex, és ilyenkor sok minden beindít.
Valahogy elszakadtam ettől a képtől, aztán
megnéztem az utolsó mappát, „Barátok” címmel, amiben hét kép volt, és
meglepetésemre az egyiken én is rajta voltam. Még három évvel ezelőtt készült
Tomi huszadik szülinapján, amikor pár haverja, az anyja, nagyszülei, az én
apám, bátyám és én átmentünk hozzájuk egy nagyobb kajálásra. Persze az öregek
nem nézték jó szemmel, hogy csak pizza van, meg hús hús hátán áll, és rendes
étel alig van, de ettől függetlenül elég jó kis buli volt. Apám fárasztott
mindenkit a hülyeségeivel, Alex meg csak ült a sarokban és dohányzott, de
mindenkivel szívesen beszélgetett, aki odament hozzá. Emlékszem, Tomi nagyanyja
beszólt Alexnek a szemöldökpiercingje és sötét ruházata miatt, erre Alex
felhúzta a pólóját, és megmutatta a hasára tetovált japán írásjeleket és
sárkányt, mire az öregasszony szóhoz sem jutott a döbbenettől. Ezen mindenki
jót nevetett, és egyébként is elég jó emlékeim voltak arról az estéről, mert
egymáshoz egyáltalán nem illő emberek gyűltek ott össze. A kép, amit Tomi
feltett rólam, az egy közös kép volt vele, két széken ültünk egymás mellett, ő
lelkesen magyarázott nekem valamit, én meg mosolyogva hallgattam. Csak az volt
aláírva, hogy „Adél”. Nem tudom, miért, de olyan aranyosnak gondoltam, hogy
felrakott ide, pedig tudta, hogy én úgysem nézem meg soha, hiszen nincs
Facebookom.
Miután minden képet megnéztem, kijelentkeztem Alex
oldaláról, aztán ott is hagytam a gépet, most nem volt kedvem semmit sem
csinálni ott. Gondoltam, felhívom Tomit, elhívom a Tescoba, mert nem akartam egyedül
menni.
Most kivételesen sikerült egymást azonnal elérni,
két csörgés után felvette.
- Szia – mondta nem túl vidám hangon.
- Szia – köszöntem én is. - Mi van veled?
- Hát, semmi, csak nemrég értem haza az edzésről,
és egy kalap szar volt az egész. De amúgy megvagyok.
- Majd mondd el, mi volt – mondtam.
- Minek, nem akarok róla beszélni, meg nem is
történt semmi, csak nekem jön le mostanában minden szarul – mondta Tomi.
- Jó, hát ettől függetlenül meghallgatlak, ha
mégis el akarod mondani.
- Jól van – sóhajtott Tomi. - Miért hívtál?
Rúgjunk ki a hámból így péntek este felé közeledve?
- Hát igen, valami olyasmi. De igazából azért
hívtalak, hogy eljössz-e velem a Tescoba, mert apám elküldött engem.
- Kimehetünk... Utána nincs kedved eljönni
sörözni? - kérdezte.
- Tudod, hogy utálom a sört – mondtam.
- De hátha most megszereted – győzködött Tomi.
- Nem hiszem... de miért akarsz te sörözni?
- Nem tudom. Valami teljesen más dolgot akarok
csinálni, mint a kézilabda. Holnap is ott a hülye meccs, és hihetetlenül frusztrál.
Nincs kedvem ott ülni a közönségben, és nézni, ahogy a többiek dobálják a
labdát. Most is edzésen, mint egy kibaszott kutya, úgy felizgultam arra a hülye
labdára.
Ezen elmosolyodtam, mire így szólt:
- Ne nevess, ez baromi szar.
- Elhiszem, de ne vedd már ennyire komolyan –
mondtam. - Tesco után elmehetünk valahova beszélgetni, de én biztos nem iszom
semmit.
- Hát annak semmi értelme. Akkor már gyalogoljunk
a Tescotól hazáig, mert kilométerhiányom van, és közben beszélhetünk.
- Jól van, felőlem gyalogolhatunk – mondtam. -
Akkor hánykor találkozzunk?
- Mondjuk este hatkor, lent a házatok előtt.
- Rendben – mondtam.
Elköszöntünk egymástól, majd letettem a telefont.
Rossz volt, hogy Tomit már sosem lehet jó kedvében találni. Elhatároztam, hogy
megpróbálok beszélni a fejével, hogy ne lásson már mindent egy ilyen szarnak.
***
Este fél nyolc körül a Tomival Duna-parton
sétáltunk hazafelé, mindketten egy-egy nehéz szatyrot cipeltünk. Főleg
konzerveket és félkész ételporokat vettem, de azt változatosan, ahogy apám
kérte. Remélem, ezek a mesterséges ízek jobban bejönnek neki, mint a
természetes kaja, és végre boldog lesz. Egy idő után megálltunk, leültünk egy
padra, hogy elszívjunk egy cigit, mert Tominak menet közben ehhez nem volt
szabad keze.
- Olyan sötét van, tök lehangoló – morogta Tomi. -
Nyáron csak ilyenkor kezd lemenni a nap; már nagyon elegem van ebből a
kibaszott télből.
- Mostanában mindenből eleged van – néztem rá
jelentőségteljesen.
- És mégis minek kéne örülnöm? Mondj egy dolgot –
mondta Tomi, miközben kifújta a cigifüstöt.
- Hát jó... - mondtam, és gondolkodni kezdtem,
hogy valami jót mondjak. - Például van választásod, és azt kezdhetsz magaddal,
amit akarsz. Sokan elfelejtik, hogy milyen nagy dolog ez, de nagyon sokan nem
tehetik ezt meg.
- Aha, kár,
hogy én már eldöntöttem, mit akarok csinálni, de nem csinálhatom a kibaszott
törött kezem miatt – morgott Tomi.
- Ne beszélj már így – mondtam. - Különben meg nem
csak a kézilabda létezik, most a sérülésed alatt töltheted hasznosan az időt.
Tanulhatnál angolt, vagy nézhetsz jó filmeket, sétálhatsz...
- De nem érted, hogy ezek engem nem érdekelnek? -
szólt közbe. - Már megkattanok így, komolyan... Tudod jól, hogy én sosem bírtam
tétlenül otthon ücsörögni, csak akkor, ha már le voltam fárasztva edzésen, és
most baromi szar otthon üdülni és nem csinálni semmit. Szerinted nem néztem már
meg minden filmet, ami egy kicsit is érdekel? Már tényleg nincs mit csinálnom,
és eszméletlen unalmas és lélekromboló.
- De az is lélekromboló, ahogy látod a világot –
mondtam. - Nem bénultál le, hamarosan megint játszhatsz. Szerintem ezzel az
állandó nyafogással még hátráltatod is a gyógyulásodat. Ha nem foglalkoznál
vele, egyszer csak azt vennéd észre, hogy már meg is gyógyultál.
- Beszélni nagyon könnyű, de fogalmad sincs, hogy
milyen szar ez nekem – mondta Tomi. - Mondok egy hasonlatot, mondjuk képzeld
el, hogy fél évig nem tudnál szexelni, hogy éreznéd magadat? Megkattannál, nem?
- Miért, öt hónapja így sem szexeltem, és ki
tudja, mennyi ideig nem is fogok még, de mégsem nyafogok miatta – mondtam.
Tomi elhallgatott, majd így szólt:
- Hát, öt hónap az tényleg sok idő.
- Látod, mégsem neked a legszarabb – mondtam. -
Nem akarom, hogy ilyen szarnak lásd az életet, mert engem is lehangolsz vele.
- Miért, ilyen nagy hatással vagyok rád? -
kérdezte.
- Hát igen, szinte csak veled beszélgetek –
mondtam.
- És a suliban? Ott nem is beszélgetsz senkivel?
- De igen, de nem ilyen dolgokról. Főleg csak
tanulásról, meg hogy ki mit csinál a diploma után, nagyon izgalmas témák –
mondtam. - És ne tegyél úgy, mintha nem tudnád, hogy te vagy az egyetlen
barátom.
- Hát, én már nem tudom – mondta Tomi. - Csak
mostanában van úgy, hogy minden nap beszélünk egymással.
- Az lehet, de attól, mert még nem hallottam rólad
minden nap, te voltál a legjobb barátom.
- Igen, én is így gondoltam rád, csak rólad nem
tudtam, hogy te mit gondolsz erről – mondta Tomi, majd eltaposta a cigijét.
- Én is pont így gondolom – mondtam, azzal
elnyomtam a cigimet, és a földre dobtam.
- Amúgy remélem tudod, hogy a hasonlat, amit
mondtam, nem volt túl jó – mondta Tomi. - Ha nagyon akarnád, nem kellett volna
várnod öt hónapot, hogy lefeküdj valakivel, mert nyilvánvalóan sorba állnak
érted a pasik.
- Az azért túlzás – mondtam. - És nem is tetszik
nekem senki, meg még ha szívesen le is feküdnék valakivel, nem tenném meg csak
azért, mert már régen csináltam.
- Hát ja, gondoltam, hogy te valahogy így gondolsz
ezekre a dolgokra – mondta Tomi. - Kérdezhetek valamit?
- Persze – mondtam, kíváncsivá tett, hogy mit akar
kérdezni.
- Téged ebben a jelenlegi élethelyzetben mi visz
előre, vagy mi tesz boldoggá? - nézett rám érdeklődve.
Másféle kérdésre számítottam, de ez sem volt
rossz, legalább elgondolkodtam rajta. Végül inkább visszakérdeztem:
- Miért, boldogtalannak tűnök?
- Hát, hogy őszinte legyek, nem tudom eldönteni –
mondta az arcomat fürkészve.
- Néha boldog vagyok – mondtam. - Én amúgy sem
hiszek az ilyen rózsaszín ködös boldogságban, amiről mindenki álmodozik, én azt
gondolom, hogy az életben sok mindenért meg kell küzdeni. De persze az is lehet
boldogság, ha van miért küzdeni. Azt hiszem, akkor van értelme az életnek, ha
vannak célok, amik lelkesítenek.
- És neked mik ezek a célok? - kérdezte Tomi.
- Néha nincsenek konkrét célok, és már akkor is
megnyugszom, hogyha a távoli jövőre gondolok, hogy majd ez és ez így lesz –
mondtam.
- De most mi késztet arra, hogy ne add fel a
„küzdelmet”, ahogy te nevezted?
- Tetszik, hogy így kérdezgetsz – mosolyodtam el.
- Mondjuk most éppen az, hogy várom a tavaszt, hogy mehessek megint futni, meg
hogy érezzem, minden kezd életre kelni. Már én is unom a telet.
- Elég egyszerűen hangzik – mondta Tomi.
- De a legegyszerűbb dolgok a legszebbek –
mondtam.
- Hát, talán így van. Sokszor nyűgnek éreztem
edzésre menni, főleg szakadó hóban vagy esőben, de így visszatekintve rájöttem,
hogy az volt maga a Boldogság – mondta Tomi, hangjában egy kis szomorúságot
véltem felfedezni, de láttam rajta, hogy kezdi megérteni a dolgokat.
- Igen, általában az ember utólag jön rá, hogy mi
volt a jó. Az egész életed úgy telt, hogy edzésre jártál, és természetes, hogy
teljesen átlagos dolognak érezted, de most, hogy ez nincs, rájöttél, hogy sokat
jelent neked. És amúgy ne aggódj, mert bőven lesz még időd kiélvezni, hogy
esőben mész edzésre – mosolyogtam rá, és a kezére tettem a tenyeremet.
Ő kezét az enyémbe kulcsolta, majd el is engedte;
rám nézett:
- Aranyos voltál, amikor álmodban megfogtad a
kezemet.
***
Másnap délután háromnegyed öt körül elkezdtem
készülődni, Tomival negyedkor találkozunk a ház előtt, hogy induljunk a
meccsre. Fel voltam dobva, egyrészt a meccs miatt, meg hogy Tomit végre
sikerült egy kicsit jobb kedvre deríteni, és reménykedtem benne, hogy meg is
marad ez a jó kedve. Hát, csalódnom kellett, ugyanis már amikor
összetalálkoztunk, Tomi egy cigit szívott, és idegesen morogta, hogy baromira
nincs kedve menni. Tudtam, hogy a kellemes időtöltésre ezúttal keresztet
vethetek. Próbálkozhattam volna magyarázni neki, hogy szarja már le ezt az
egészet és próbáljon már meg valamit élvezni is, de inkább nem tettem.
Egyrészt, nem voltam biztos benne, hogy elérném a célomat, másrészt kedvem sem
volt neki beszédet tartani. Hátha majd magától rendbe jön, de nem bíztam benne.
Én megpróbáltam jól érezni magamat; amikor
háromnegyed hatkor megérkeztünk a csaknem teljesen megtelt népligeti csarnokba,
akkor tudtam, hogy nekem biztosan fog tetszeni a meccs. Leültünk Tomival egymás
mellé egy elég jó helyre, ahonnan jól lehetett látni mindent. A két csapat már
melegített, Tomi unottan nézte csapattársait.
- Persze, most én is ott lehetnék, helyette meg
itt ülök fönt ezen a kakasülőn – morogta.
- Ne nyafogj már – mondtam neki.
- Nem nyafogok, csak szar érzés, mondtam már.
Én csak sóhajtottam, az arcát fürkésztem, de ő nem
engem nézett, hanem a pályán történteket vizslatta szigorú arccal. Már végre
leborotválta a szakállát, és délelőtt megkérte az anyját, hogy vágja le a haját
is, szóval újra úgy nézett ki, mint ahogyan régen megszoktam. Egyébként
szerintem szakállal is helyes volt, de talán így nélküle jobb, mert mégis csak
így normális. Amíg kezdődött a meccs, kisfiúk és kislányok, meg néhány idősebb
néző is odament Tomihoz, hogy aláírást kérjenek tőle. Mindegyikőjük jobbulást
kívánt neki, ő meg mosolyogva megköszönte, majd aláírta a Fradi csapatképeket
és a jegyeket.
- Na, ezek sem zökkentenek ki a letargikus
állapotodból? - kérdeztem Tomitól.
- Hát, egy kicsit... Legalább a szurkolók
rendesek, már az is valami – vont vállat. - De tudod, jobban örülnék, ha
játszhatnék, csak az dobna fel. Most szívesebben lennék még Janival is, mint
itt.
- Azzal az alkoholista barommal? Ne csináld már –
néztem rá megütközve.
- Mondom, hogy amíg meg nem gyógyul a kezem, addig
semmit sincs kedvem csinálni, ami a kézilabdára emlékeztet – mormogta.
- Akkor ezután menjünk el moziba – mondtam.
- Nincs kedvem még egy tömegnyomort
végigszenvedni, úgyhogy inkább kihagyom, de kösz... - mondta.
Mivel rájöttem, hogy Tomi ma reménytelen eset,
ezért már tényleg arra koncentráltam, hogy ne vegyek róla tudomást, és
ne befolyásolja az én kedvemet. Úgy látszik, annyira mégsem jutott el a
tudatáig, amiket tegnap mondtam neki, és ez valamennyire bántott. Egészen a mai
napig egy kicsit úgy éreztem, mintha közelebb kerültünk volna egymáshoz, és
talán jó hatással vagyok rá; de szembesültem vele, hogy igazából nem is vagyok rá
semmilyen hatással, mert Tomi mindig úgy viselkedik, ahogyan érzi magát, és
mindig azt teszi, amit akar. Ez egy kicsit tényleg lehangolt, mert a tegnapi
beszélgetésből én azt vontam le, hogy talán alakul valami köztünk, és nem is
akartam ennek ellenállni, gondoltam, ha valaminek meg kell történnie, akkor
történjen meg; de most rájöttem, hogy itt csak akkor fog történni valami, ha én
kezdeményezek. Azt meg nem akartam, mert nem akartam mindig azt érezni, hogy
valami csak nekem fontos, a másik meg leszarja. Azt hiszem, letettem Tomiról,
ezentúl tényleg elhatároztam, hogy csak barátként fogok rá tekinteni, és nem
mint lehetséges jövőbeli páromra. Mióta szakítottam Zolival, párszor már
lebeszéltem magam Tomiról, és úgy látszik, nem hiába.
A félidőben mondtam Tominak, hogy kimegyek
cigizni, ő meg mondta, hogy nem jön velem, mert foglalja a helyünket, bár
igazság szerint szívesen otthagyná a meccset.
- Akkor menjünk – néztem rá várakozóan.
- Már végigülöm, hagy legyen rám büszke a hülye
edzőm – morogta Tomi.
- Látott már téged egyáltalán? - kérdeztem.
- Figyelj, leszarom, hogy látott-e, nekem így
tiszta a lelkiismeretem, ő meg gondoljon, amit akar – morogta Tomi.
- Na jó, majd jövök – mondtam, azzal faképnél
hagytam, de nyilván nem vette észre, hogy ez a stílusának szólt.
Odakint már koromsötét volt, tökéletesen illett
volna Tomi hangulatához. Volt kint pár szurkoló, akik szintén dohányoztak, én
elvonultam egy szabad helyre rágyújtani.
Ekkor egy ismerős arcra lettem figyelmes a
távolban, aki visszafelé jött a csarnokba. Brigi volt az, Tomi exbarátnője.
Összesen talán kétszer találkoztunk, de ő is megismert, ide is jött hozzám.
- Szia! - mondtam.
- Szia – mondta ő is.
- Mi újság? - kérdeztem. - Látom, jöttél a
meccsre.
- Hát igen, előtte lett vége az edzésünknek, és
akkor már itt maradtam – mondta Brigi, azzal meg is kérdezte, ami nyilván a
legjobban érdekelte őt: - Na, és összejöttetek?
Ezen egy kicsit meglepődtem, de nem kérdezte
flegmán, csupán érdeklődésképpen, így válaszoltam:
- Tomival? Nem, dehogyis.
- Hát, én nem ajánlom – mondta Brigi lassan,
közben a cipőjét bámulta, majd újra visszanézett rám.
- Gondolom, hogy nem ajánlod, hiszen te
szakítottál vele – mondtam. Én sem beszéltem vele lekezelően, hiszen nem is
érdemelte meg.
- Én amúgy nem akartam vele szakítani, de már nem
lehetett Tomival mit kezdeni, teljesen ki voltam készülve attól, hogy semmi sem
érdekli őt, és én bármit csináltam, nem tudtam hatni rá – monda Brigi.
Én csak bólogattam, nem akartam semmit sem
mondani. Ezek a dolgok még inkább megerősítettek abban, hogy Tomit nem lehet
komolyan venni, mint társat. Brigi megkérdezte:
- De rád azért hallgat, nem?
- Nem – mondtam. - Csak kisebb dolgokban, azokban
talán.
Végül is így volt, hiába mondtam Tominak, hogy
szerezze vissza Brigit, a kisujját sem mozdította érte; aztán amikor
megpróbáltam őt kicsit kizökkenteni a rossz hangulatából, akkor sem jártam
sikerrel; szóval semmi nagyobb dologban nem tudtam nála semmit sem elérni.
- Na jó, én megyek be – mondta Brigi. - Akkor majd
még talán látjuk egymást.
- Jól van, hello – mondtam neki.
- Szia – azzal eltűnt a csarnok bejárata mögött.
Én csendben szívtam tovább a cigimet, és csak
bámultam bele a feketeségbe. Nem mintha az utóbbi egy napban olyan komolyan
fellángoltam volna Tomi felé, de rossz volt rájönni, hogy tényleg semmi sincs
kialakulóban közöttünk, és ha rajta múlik, akkor nem is lesz. Így meg én
tényleg nem akartam semmit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése