3. fejezet

3. fejezet

Tomi

Másnap reggel korábban elindultam a sportkórházba, hogy a metróaluljáróban vegyek magamnak egy doboz cigit. Tegnap jó volt elszívni azt az egyet, visszahozta bennem a régi idők emlékeit, ezért gondoltam, mi bajom lehet, ha elszívok egy dobozzal. Remélem, meg tudom állni, hogy ne szokjak vissza. Tizenhat éves koromban kezdtem el dohányozni, a Jani-féle társaság miatt, hiszen ott mindenki bagózott, én is ki akartam próbálni. Persze Adél akkoriban teljesen kiakadt, hogy cigizem, emiatt kicsit szégyelltem is magamat, de miatta mégsem akartam leszokni... Aztán három évvel később, amikor biztos volt, hogy a kézilabdával akarok foglalkozni, akkor elmentem egy terápiára, és szerencsére megtette a hatását, sikerült leállnom róla. Amikor pár hónapja Adél rászokott a cigire, nyugodtan az orra alá dörgölhettem volna ugyanazokat a dolgokat, amiket ő mondott nekem régen, de nem akartam... Tizenhat évesen Adél még ártatlan kislány volt, persze, hogy elítélte az olyan dolgokat, mint az ivás, és a cigizés. Én egyébként így szerettem őt, sokkal jobb volt, mint a kiégett ribanc osztálytársnőim, akikkel akkoriban nyomultam. Ők aztán nem válogattak, mindent kipróbáltak, a cigitől kezdve a drogokig mindent, igazából kicsit féltem is tőlük.

Azt hiszem, Adél volt az, aki visszarántott engem akkoriban a normális életbe; ő volt a jó a sok rossz dolog között. Most abszolút nem hibáztatom, hogy rászokott a cigire, tudom, hogy megvan neki a maga baja, rengeteget tanul, és még a pasija is otthagyta. Persze biztos, hogy nem lenne hiány pasikból, mert tutira minden második csávó szívesen megdugná őt ott az egyetemen, de valószínű, hogy ő nem csak dugni akar. Este, amikor hazamentem, rájöttem, hogy négy és fél év után, mióta Adél összejött Zolival, most van először, hogy ő is, meg én is egyedül vagyunk. Mióta felkeltem, szüntelenül azon gondolkodom, hogy lépjek-e valamit kettőnk érdekében, hiszen régen ő nagyon tetszett nekem, és rendesen bele is voltam zúgva. Két-három éve, amikor ő Zolival járt, volt egy három hónapos időszak, amikor majd beledöglöttem, hogy nem lehet az enyém; nem velem van, nem én dugom meg... és baromi szar volt, amikor az orrom előtt smároltak Zolival, mindig arra gondoltam, hogy ezt nekem kéne csinálnom Adéllel. Most viszont nem érzem ugyanezt a nagy lángolást, teljesen úgy vagyok vele, hogy most elég a nőkből, Adél meg jó lesz barátnak. Nem tudom, hogy viselkedne, ha a barátnőm lenne, vajon ő is folyton rinyálna-e nekem, meg semmi sem lenne jó, mint például Brigikének. Persze Adéllel sokkal jobban ismerjük egymást, mint bárki mással, de csak ezért nem akarok vele összejönni, de főleg azért nem, mert már nem voltam belé szerelmes. Tetszett nekem, meg jó csajnak tartottam, de nem éreztem ellenállhatatlan vágyat, hogy megkaphassam őt, és csak azért, mert így lenne kényelmes, nem akartam vele lenni, és legfőképpen nem akartam őt sem becsapni.

Azt amúgy nem tudom, hogy én neki tetszettem-e valaha komolyan, sosem beszélt erről. Azt tudom, hogy Zoliba eszméletlenül szerelmes volt, nem tudom, mellette én bármikor képbe kerültem-e. Bár amikor smároltunk, nem ordított rám, hogy „Úristen, mit csinálsz?”, hanem teljesen azt vettem ki belőle, hogy ki akarja próbálni, milyen velem. Nekem az a csók egyébként nagyon jó volt, és úgy éreztem, hogy ez kevés, de abbahagytam, mert ugyebár akkor még ott volt Brigi. Utána pár napig elég furcsa érzéseim voltak, mint amikor valamiről sokáig azt gondolod, hogy biztos jó lehet, és amikor végre hosszú idő után kipróbálod, kiderül, hogy tényleg baromi jó, és aztán egyre többet akarsz belőle. Persze, ez elmúlt, aztán amikor eltört a kezem, akkor már nem gondoltam semmi ilyesmire. Most, hogy Brigi lelépett, kezdtem csak el megint Adélről gondolkodni, de rájöttem, hogy tényleg nem akarok tőle semmit, mert nagyon meguntam a nőket. Igazából mindig is Adél volt az egyetlen nő, akit sosem a saját érdekei vezéreltek abban, ha engem baszogatott, hanem tényleg csak segíteni akart nekem. Nem akartam, hogy önös érdekből ő is elkezdjen engem cseszegetni, és hogy ő is egy házisárkánnyá változzon mellettem. Bár ezt nem nagyon tudtam róla elképzelni, de annyira elegem volt a csajos hisztikből, hogy még az esélyt sem akartam megadni, hogy bárki újra elkezdjen nekem műsorozni.

Az aluljáróban megvettem a cigit, és kis bénázás után rögtön rá is gyújtottam egyre. Egy kicsit ideges voltam a sportorvos miatt, megröntgenezi a kezemet, és ha úgy találja jónak, akkor már lehet, hogy leveszi a gipszet. Nagyon reménykedtem benne, hogy így lesz, mert baromira untam, hogy mindent egy kézzel kell csinálnom, de a legfontosabb mégis az volt, hogy végre lássam, hogy javul a kezem, mert az közelebb visz a teljes gyógyuláshoz. Mindennél fontosabb volt nekem a kézilabda, most, a leghosszabb kényszerpihenőm alatt rájöttem, hogy enélkül nem tudok élni. Minden más nélkülözhető, de a kézilabda nem. Ha kell, nő nélkül simán kibírnám fél évig, a cigiről is leszoktam az aktív sport érdekében, bulik nélkül is jól meglennék évekig; egyedül a sport számított annyira, hogy úgy vágyakozzam utána, mint kiszáradva egy sivatagban víz után. Tényleg csak ehhez tudnám hasonlítani.

A cigit szívva néha bevillant, hogy milyen ironikus, hogy pont Adél miatt vettem újra cigit, miközben ő tényleg mindig a jó felé próbált engem terelni. Igaz, most sem akart adni, de mégis így alakult... Sok minden megváltozott, és nem biztos, hogy a helyes irányba. Én addig biztos nem nyugszom meg, amíg meg nem gyógyul a kezem, és újra nem játszhatok; nekem ez a mostani élet egy kalap szar. Mintha egy ilyen árnyékvilágban élnék, a rendes élet rossz másolatában. Adél is valami ilyesmiről beszélt, amikor Zolival szakítottak, hogy az első hónap neki teljesen ilyen volt. Egyébként nem tudom, hogy ő hogy érezheti most magát, mert szemmel láthatóan semmi más nem érdekli, csak a tanulás. Én sosem szerettem tanulni, de megértem, hogy fontos neki, mert nyilván neki ez az egyetlen kitörési lehetőség otthonról. Szerintem a bátyja és az apja mindketten jófejek, de tudom, hogy ez huszonhárom évesen nem vigasztalja az embert, ha egyszer már elhatározta, hogy el akar költözni otthonról. Én is szeretem az anyámat, de jövő ilyenkor már nem akarok vele élni. Talán most Adéllel mindketten csak sodródunk, és már nem tudjuk értékelni az élet szépségeit, mint régen... legalábbis én így vagyok ezzel.

A sportkórházba hiába mentem időpontra, fél órát így is várnom kellett, amíg sorra kerültem a „kedvenc” orvosomhoz, dr. Faragóhoz. Mogorva ember volt, igazából utáltam hozzá menni, mert a betegeit idiótaként kezeli. Már eleve gyomorgörccsel mentem be hozzá, és ezt fokozta, hogy alig szólt hozzám, pedig hangosan köszöntem, nem éreztem magamat egy tuskónak. Az egyetlen, amit észrevett, hogy dohányoztam, emiatt rosszalló pillantásokkal jutalmazott. Már éreztem, hogy felmegy bennem a pumpa, hiszen sok orvos maga is dohányzik. Olyanok, mint a papok, azok is prédikálnak a szűzies életről, mindenkit elmondanak mindennek, aki nem így él, hogy kiélhessék a felsőbbrendűségüket; közben meg megdugják az apácákat. Nagyon kevés rendes orvossal találkoztam; egyedül a háziorvosomat kedvelem, ő mindig nagyon kedves hozzám, bár biztos azért, mert nő, és tetszem neki, de ő meg gyógyítani nem tud...

Az igazán elkeserítő dolgok viszont azután következtek ebben a barátságtalan rendelőben, miután dr. Faragó megnézte a röntgenleleteimet.

- A gipszet még nem tudom levenni, jöjjön vissza egy héttel később – morogta, azzal már szinte ki akart küldeni, de én közbevágtam:

- És egy hét múlva már le lehet venni?

- Honnan tudjam, nem vagyok jós – mondta a doktor. - Ne türelmetlenkedjen, azzal nem lesz jobb.

- Ja, csak törött kézzel nem tudom végezni a munkámat – mondtam.

A doktor nagyon csúnyán nézett rám.

- Én sem tudom úgy végezni a munkámat, ha folyton akadékoskodik! - csattant fel.

Megpróbáltam nyugalmat erőltetni magamra.

- Nem akadékoskodom, csak szeretnék valami biztatót is hallani.

- Talán tudok mondani a jövőhéten – mondta dr. Faragó, majd az asszisztenséhez fordult: - Írja be az urat jövőhétre ugyanerre az időpontra – majd megint felém fordult: - Magának jobbulást kívánok, a további viszontlátásra! - mondta, de persze ebben semmi jóérzés nem volt.

- Viszlát! - mondtam, majd kimentem az ajtón, nem akartam a vén fasszal leállni vitázni.

Amikor kiértem a kórházból, azonnal rágyújtottam, szinte majd' felrobbantam a méregtől. Az orvosra is mérges voltam, amiért ekkora egy bunkó; másrészt eszméletlenül frusztrált, hogy még nem lehetett levenni a gipszet. Azt, hogy használhatatlan volt a bal kezem, olyan tragédiának fogtam fel, mintha kivették volna az egyik vesémet, vagy a májamat kellene eltávolítani. A fasz orvos sem mondana semmit... az egy dolog, hogy nem akar hitegetni, de lehetne együtt érzőbb. Kíváncsi vagyok, hogyha ő megvakulna, és nem tudná ellátni a szeretett betegeit, hogyan érezné magát. Biztos kaparná a falat kétségbeesésében, mint ahogy én most.

Hazafelé lesétáltam egy csomó megállót, közben elszívtam vagy három cigit, és magamban szidtam az orvost, meg úgy mindent, ami eszembe jutott. Otthon csak lézengtem, de már dühöngeni sem volt kedvem, annyira elhagyott az erőm. Ebben a jó hangulatomban szólalt meg a telefonom, az egyik csapattársam, Rudi hívott, aki egyben jó haverom is. Most nem volt kedvem senkivel sem beszélgetni, de azért felvettem.

- Szia - szóltam bele.

- Szia Tomi, hogy vagy? - kérdezte Rudi.

- Kösz, szarul még nem vették le a gipszet – mondtam.

- És mikor mész orvoshoz? - kérdezte.

- Pont ma voltam, de semmit nem mondott az a bunkó, csak hogy majd menjek vissza egy hét után. Na de mindegy, nem akarom szidni neked.

- Elhiszem, hogy szar lehet, fél évet én is kihagytam egyszer, tudod... - mondta Rudi.

- Igen, de baromi nehezen bírom ezt a tétlenséget. És amúgy miért hívtál? - kérdeztem.

- Csak javasolni akartam, hogy néha nézz be edzésre, mert Juhász már kezd pikkelni rád.

- És ez mit jelent nála? - kérdeztem.

Juhász Zsolt az edzőnk volt, még csak augusztustól irányította a csapatot, én csak fél évet vettem részt az edzésein mielőtt lesérültem volna, ezért nem igazán ismertem még ki a szokásait. Nekem tök semleges volt, se nem jó, se nem rossz.

- Mindig kérdezi, hogy Vitéz Tamásról ki tud bármit is, mindenki csak a vállát vonogatja, neki meg már kezd vörösödni a feje. Szerintem jobb lenne, ha holnap bejönnél – mondta Rudi.

- Jó, de most mit csináljak ott? - kérdeztem. - Nézzem, ahogy ti dobáltok, és csorgassam a nyálamat? Igazán gondolhatná, hogy azért nem járok be, mert baromi szar, hogy csak nézhetem, és nem játszhatok.

- Elhiszem, de gyere be, mert így csak egy nagy félreértés lesz az egészből, és ez szerintem nem hiányzik most neked – mondta Rudi.

- Sok minden nem hiányzik most nekem – morogtam.

- Ja, amúgy hallottam, hogy szakítottatok Brigivel – tette hozzá.

- Ilyen gyorsan terjednek a hírek? - kérdeztem egykedvűen.

- Nem, csak Facebookon láttam, hogy Brigi már nincs kapcsolatban, a többiek meg edzésen találgatták, hogy vajon miért.

- Tőlem nem fogják megtudni, úgyhogy szerintem forduljanak Brigihez az infóért – mondtam.

- Figyelj, engem ez az egész nem érdekel, csak azért mondom, hogy gyere be, mert már elkezdtek rólad beszélni, hogy most biztos nagyon szar neked, és bizonyítsd be hogy nem így van.

- Nekem csak azért szar, mert nem játszhatok, Brigit leszarom, tényleg – mondtam. Persze ahogy ezt kimondtam, éreztem, hogy nem így van, mert még csak két nap telt el a szakítás óta, nem tudtam teljesen leszarni Brigit.

- Jól van, ezt te tudod, de ettől függetlenül gyere be holnap az edzésre. Holnapután meccs van hazai pályán, arra is kijöhetnél.

- Holnapután már szombat van? - kérdeztem.

- Ja, bizony, mindjárt itt a szombat – mondta Rudi. - Akkor kijössz a meccsre?

- Ja, szerintem kimegyek, bár nézőnek lenni ott is szar, de inkább meccsre megyek, mint edzésre.

- De gyere edzésre is holnap, most mire jó az, ha Juhász elkezd rád ok nélkül haragudni?

- Majd ha újra gólokat fogok dobni, akkor biztos nem fog haragudni – mondtam. - De jól van, hagyjuk ezt az egészet, holnap 10-kor ott vagyok a Népligetben edzésen, aztán holnap után a meccsen. Az hánykor kezdődik?

- Hatkor – mondta Rudi. - Örülök, hogy eljössz.

- Majd szurkolok neked, hogy dobj pár gólt, ha már én nem tehetem.

- Dobok helyetted is... - mondta Rudi. - Akkor a kispadon fogsz ülni meccs alatt?

- Nem, inkább a lelátón, meg nem egyedül akarok menni – mondtam.

- Hozod az új csajodat? - kérdezte Rudi viccelődve.

- Ja, nem, csak Adélt hívom el – mondtam.

- Őt hozhatod, elég jó csaj.

- Az, persze... - hagytam rá.

Úgy látszik, Adélt mindenhol kedvelik, a csapattársaim elég sokszor láttak már együtt minket, és fogadok, hogy fél csapat szívesen kipróbálná őt...

- Na jó, akkor holnap tízkor ott vagyok, aztán majd látjuk egymást... - zártam le a beszélgetést.

- Jól van, jó pihenést! - mondta Rudi.

- Kösz, neked is. Szia!

- Szia!

Én letettem a telefont, majd körülnéztem a szobában, hogy mi a francot csinálhatnék. Gépezni nem akartam, ezért úgy döntöttem, filmezni fogok, betettem a DVD lejátszóba a Szállító első részét, majd levetkőztem alsógatyáig és befeküdtem az ágyba. Nem nagyon figyeltem a filmre, mert már ezerszer láttam, a holnapi napra gondoltam. Nem mentem be szívesen edzésre, de már én is cikinek éreztem, hogy régóta nem voltam bent. Meg azt sem akartam, hogy a többiek elkezdjenek sajnálni, hogy egy szánalmas balfasz vagyok, akinek eltört a keze, és ráadásul még a csaja is otthagyta. Nem tudom, vajon Brigi mennyit pletykálhatott ott a csajok között, és hogy ők elmondták-e a csapattársaimnak, de nagyon remélem, hogy nem teregeti ki a családi szennyest. Nem mintha bármit is szégyellnék, de nekem evidens, hogy nem beszélek ki senkit szakítás után. Valahogy olyan gáz lenne, ha a volt csajom mindenki előtt sajnáltatná magát, hogy mekkora egy tapló vagyok, a csapattársaim is utálnának, mert leszarom őket és nem megyek be edzésre, ráadásul még egy szegény csajjal is rosszul bántam. Másfél hónap alatt eléggé elszoktam a népligeti közegtől, és valamiért féltem visszamenni. Ott mindenki egészséges, tele van önbizalommal, vannak céljaik, én meg ez idő alatt élem az árnyékvilágomat... nem vagyok még közéjük való.

Persze próbáltam nem gondolni ezekre a dolgokra, és azzal győzködtem magam, hogy a csapattársaim nem gondolnak rólam semmi baromságot, és pont ők is ugyanannyira leszarnak engem, mint én őket. Facebookon néha szoktam beszélni velük, de már nem nagyon járok fel oda sem, mert egyszerűen meguntam.

Végignéztem a filmet, utána megebédeltem, majd mielőtt visszafeküdtem volna az ágyba, gondoltam, felhívom Adélt, délután kettőkor már csak nincs suliban. Megint ki volt kapcsolva, ezt egy kicsit csalódottan vettem tudomásul. Tudom, hogy az apja és a bátyja miatt kapcsolja ki, de én is létezem... persze általában nem hívom őt ilyen gyakran, csak most alakult így. Mindenesetre én is kikapcsoltam a telót, mert itt volt az ideje a délutáni alvásnak, aztán majd ha felébredek, megpróbálom megint felhívni.

***

Nem tudom mennyi idő telt el, amikor felébredtem. Volt, hogy azt hittem, hogy órákra elaludtam, és csak fél óra telt el, ezért inkább bekapcsoltam a mobilomat, hogy megnézzem, mennyi az idő. Öt óra múlt öt perccel, tehát jó három órát aludtam... Aztán jött egy SMS, miszerint Adél hívott engem húsz perce. Na, majd nemsokára felhívom, csak kinyitom a csipámat...

Kikeltem az ágyból, köszöntem anyámnak, aki éppen a konyhában töltötte az időt, majd bementem a fürdőszobába megmosni az arcomat. Felőlem akár reggel is lehetne, annyira eltolódott az időérzékem... Hallottam, hogy csengetnek, anyám meg ment ajtót nyitni, aztán beszélgetni kezdett valakivel. Remélem, nem nagyanyám az, mert ha most kezd el nekem a tanulásról prédikálni, felrobbanok a méregtől.

- Persze, itthon van Tomi, éppen most ébredt fel – hallottam anyám hangját.

Kiléptem a fürdőszobából, nagy megkönnyebbülésemre Adél volt az, ott állt anyám mellet az előtérben. Valószínűleg most jött suliból, arcát kicsípte a hideg, egész aranyos volt így. Rám mosolygott, én meg ott álltam előtte egy szál bokszer alsóban, de persze nem zavartattam magamat.

- Szia, mi járatban? - kérdeztem.

- Te kerestél, gondoltam beugrom – mondta Adél.

Anyám visszament a konyhába, hogy tovább főzi az ebédet, mi meg Adéllel bementünk a szobámba.

- Ilyen meleg van itthon? - kérdezte hiányos öltözékemre pillantva, miközben én azzal voltam elfoglalva, hogy keressek magamnak egy rövidnadrágot.

- Ja, úgyhogy vetkőzz le te is nyugodtan – vigyorogtam, de azért felvettem egy nadrágot, ő meg levette a kabátját és a pulcsiját. - Dobd le a többit is... - mondtam.

- Kösz, inkább nem... - mondta Adél, majd leült a székemre, így én az ágyra ültem. - Na, miért hívtál? Aztán meg ki voltál kapcsolva, jó fej vagy...

- Hé, te voltál először kikapcsolva – mondtam.

- Igen, mert érdekfeszítő órán ücsörögtem – mondta Adél.

- Én meg aludtam aztán...

- És miben fáradtál ki ennyire? - kérdezte érdeklődve.

- Az a gáz, hogy nem tudom – morogtam. - Kezdek egy lusta fasz lenni, aki napi tizenkét órákat alszik. Pedig amikor edzésben vagyok, akkor bőven elég nyolc-kilenc óra.

- Az ember mindig akkor van a legszarabb állapotban, amikor van ideje pihenni – mondta Adél, majd elkezdett kotorászni a táskájában. - Figyelj csak, rágyújthatok? Már megint nem volt időm egész nap.

- Már cigizni sincs időd? Ásd el magad, komolyan... - vigyorogtam.

- Nem az én hibám, elég sűrű az órarendem.

- Jól van, nyugodtan gyújts rá... Sőt, az lesz a legjobb, ha én is ezt teszem – mondtam, azzal felálltam, és elvettem az asztalról a cigimet.

Adél csodálkozva nézett rám, biztos még csak most vette észre, hogy nekem is van egy doboz cigim.

- Azt ne mondd, hogy külön vettél egyet... - mondta.

- Pedig látod, hogy így van – mondtam. - Tessék, vegyél belőle te is, aztán kérlek, gyújtsd meg az enyémet is – mondtam, azzal visszaültem az ágyra.

- Nem kéne ezt csinálnod – mondta, de azért meggyújtotta az én cigimet is, majd átnyújtotta nekem.

- Neked meg pláne nem kéne – mondtam. - Régen te voltál az, aki annyira ellenezte.

- Régen naiv voltam – mondta Adél.

- Szerintem jó voltál úgy – mondtam.

Ő erre csak elmosolyodott, majd még egyszer megkérdezte, hogy miért hívtam telefonon.

- Csak meg akartam kérdezni, hogy szombaton este hatkor van-e kedved kijönni Fradi meccsre – mondtam.

- Kézilabda? A csajok vagy pasik meccsére? - kérdezte Adél.

- Az én csapatom meccsére; női meccsre mégis minek mennék? - morogtam.

- Akkor nem akarod visszahódítani Brigit? - kérdezte, de biztosan tudta előre a választ.

- Dehogy akarom, hagyj is ezzel, nincs kedvem erről beszélni – mormogtam.

- Jól van... - mondta. - A meccsre elmegyek veled, úgyis régen voltam.

- Na, helyes, gyere is... Holnap tízre meg bemegyek edzésre, de baromira nincs kedvem.

- Azt elhiszem – mondta. - Nem akarsz esetleg megborotválkozni addigra?

- Miért, így nem nézek ki jól? - vontam fel a szemöldököm.

- Nekem jól nézel ki, de nem tudom, hogy a többiekre milyen benyomást tesz majd a kócos ábrázatod – mosolygott Adél. - Segítsek megborotválkozni? Meg a hajadat is levághatom.

- A hajam nem olyan szar most, majd megfésülködöm. És még egyszer nem engedem, hogy levágd, múltkor is olyan szar lett, hogy szinte kopaszra le kellett nyírnom utánad.

Adél elnevette magát.

- De az négy éve volt, most nem cseszném el.

- Nem hiszek neked... - mondtam. - Mindegy, a hajam így marad, borotválkozni meg tudok fél kézzel.

- Jól van, te tudod – vont vállat Adél. - Holnap nincs sulim, csak két előadás van, de nem megyek be, szóval most elvileg ráérek.

- Na, örülök, hogy végre nem rohansz suliba. Mit csináljunk? Nézzünk filmet? - kérdeztem.

- Jó, és mit?

- Megnéztem délelőtt a Szállító 1-et, most megnézhetnénk a második részt.

- Jó, rendben, a főszereplő tök jó pasi – csillant fel Adél szeme, én meg csak fintorogtam egyet.

- Tudom, hogy csak a pasik miatt nézel ilyen filmeket...

Miután elszívtuk a cigit, lefeküdtünk az ágyra egymás mellé nézni a filmet. Hiába mondtam Adélnek, hogy nem gond, ha leveszi a nadrágját, nem akarta, így csak én voltam félmeztelen, ő sajnos nem. Mire végignéztük a filmet, már este fél nyolc volt, Adél megkérdezte, hogy menjen-e haza, de mondtam, hogy ne, és ha van kedve, megnézhetjük még a harmadik részt is. Mondta, hogy benne van, így elkezdtük nézni a következő filmet. Tényleg örültem, hogy itt van velem, mert addig sem gondoltam a holnapi edzésre, ami elég kellemetlen érzéseket hozott magával. Próbáltam elhitetni magammal, hogy nem is kell mennem sehova, hogy sosem jön el a másnap. Egyébként  Brigi sem nagyon jutott eszembe, meg annak a lehetősége, hogy holnap esetleg összefuthatok vele a Népligetben. Még ha néha be is villant az agyamba, nem éreztem semmi rosszat ezzel kapcsolatban. Ha látom holnap Brigit, átnézek rajta, és ennyi...

A film felénél tarthattunk, amikor Adélre pillantottam, ő felém fordulva feküdt, és csukva volt a szeme. Kicsit meglepett, hogy így elaludt, de végül is érthető volt, nem hiszem, hogy a héten bármikor sikerült volna rendesen kialudnia magát. Nem tudtam, hirtelen, hogy mit csináljak, hogy nézzem-e tovább a filmet, mintha semmi sem történet volna, vagy esetleg kapcsoljam ki, és hagyjam őt aludni; de aztán gondoltam, ha már így is el tudott aludni, akkor nézem a filmet. Közben néha felvetődött bennem, hogy biztos elég otthonosan érezheti magát nálam, ha el tud itt aludni. Amikor pár perc múlva álmában megmozdult mellettem, ránéztem, láttam, hogy egy hajtincs a szemébe hullott; így én elsimítottam az arcából. Nyilván érezhette, hogy hozzáértem, mert újra megmozdult, a kezem után nyúlt, és ujjait az enyémekbe kulcsolta; majd mintha így lenne természetes, aludt tovább. Én csak meglepetten bámultam a kezét a kezemben, aztán arra gondoltam, hogy biztosan nagyon hiányozhat neki, hogy egy pasi mellett aludjon el. Kb. húsz percet tölthettünk el így, hogy a kezemet fogva aludt, én meg néztem a filmet, de aztán hirtelen felriadt, meglepetten nézett rám nagy szemével.

- Aludtam? - kérdezte aztán, majd körülnézett a szobában.

- Bizony... és még most is fogod a kezemet – mondtam.

Úgy tűnt, csak most vette észre, hogy egyáltalán a kezemet szorongatta, gyorsan elengedte, majd felült, megigazította összekuszált haját.

- Bocs, nem direkt volt – mondta.

- Nem gond – mondtam, majd én is felültem.

- Mást nem fogtam meg? - kérdezte, majd szégyellősen elmosolyodott.

- Nem, de nem lett volna rossz – vigyorogtam én is.

- Hát gondolom... Jól kikészített ez a hét, ha már ilyen korán bealudtam, szerintem megyek haza – mondta.

- Jól van, ahogy gondolod – mondtam. - Akkor szombaton biztos, hogy jössz a meccsre, igaz?

- Persze, megyek – mondta Adél.

Kikísértem az ajtóig, akartam neki adni két puszit búcsúzásképpen, de valahogy nem jött ki a lépés, és addig vártam vele, amíg elszalasztottam a lehetőséget. Nem is értem, hogy miért nem tettem meg.

***

Másnap mielőtt elindultam volna a Népligetbe, az utcán elszívtam két cigit egymás után, így el is késtem. Valamiért azt hittem, hogy metróval ott vagyok tíz perc alatt, de végül huszonöt lett belőle, mert a gyaloglást nem számítottam bele. Amikor megláttam kívülről a kézilabdacsarnokot a maga kihalt, gyér valóságában, akkor egy kicsit összeszorult a szívem, na meg a gyomrom. Végül bementem, már nem akartam még egy cigire vesztegetni az időt, pedig jó lett volna.

A pályán a fiúk éppen a bemelegítést végezték Szilágyi másodedzővel, közben Juhász, az edző meg a pálya széléről figyelte őket. Én lehajtott fejjel besunnyogtam, de aztán rájuk néztem, és köszöntem nekik egy „Jó reggelt”-tel. A srácok közül páran vidáman ideköszöntek nekem egy „Szia Tomi”-t, de Juhász mogorván nézett rám.

- 'napot, Vitéz úr, hát mi szél hozott ide?

Juhász a negyvenes évei végén járhatott, a haja már látványosan őszülni kezdett. Úgy tudom, régen ő is kézilabdázott, de sosem volt válogatott.

Én csak sóhajtottam erre a kérdésre.

- Én sem tudom – mondtam, majd a többiek felé pillantottam. - Most tényleg üljek le, és nézzem?

- Miért, nem akarsz részt venni a csapat életében? - kérdezte továbbra is szigorú hangon.

- De, részt akarok venni, de normálisan – mondtam. Nem akartam hazudni, meg azt sem akartam, hogy úgy tűnjön, szívesen vagyok itt, mert egyáltalán nem így volt.

- Egy kicsit leépültél, Tomikám, nekem úgy tűnik – méregetett az edzőm.

Az mondjuk lehet – gondoltam magamban. A lassan szakállhoz hasonlító borostámat végül nem vágtam le, a hajamat csak éppen hogy összerendeztem reggel, és a cigi szaga is nyilván érződött rajtam. Én csak vállat vontam, ehhez nem akartam semmit hozzáfűzni. Juhász így szólt:

- Igen, ülj le, és nézzed.

Én nem akartam feleselni, így leültem a kispadra végignézni a másfél órás edzést. Másfél óra tömény unalom... Egy idő után a labda is előkerült, elkezdtek dobálni, én meg csak bámultam őket, komolyan szar volt, és nem csak magamat sirattam. Azon agyaltam, hogy én még ettől baromi messze vagyok, és éreztem, hogy így nem bírok még ki hónapokat. Ez a hülye Juhász meg azt akarja, hogy itt üljek, és nézzem... hirtelen rengeteg düh gyűlt fel bennem, ami olyan letargikus hangulatba taszított, amit már régen nem éreztem. Amíg otthon voltam, nem akartam tudni, hogy ők itt vannak, hogy egyáltalán léteznek, és minden nap dobálják a labdát. Jobb volt a boldog tudatlanságban létezni, amikor Adéllel néztük azokat barom filmeket.

Végül csak eltelt az edzés, én odamentem a többiekhez, mindenkivel kezet fogtam, sokan kérdezték, hogy hogy vagyok, de én erre nem is válaszoltam, hiszen láthatták, hogy hogy vagyok... Eltört a kezem, biztos baromi jól vagyok.

A csapat szépen elindultak be az öltözőbe, én meg mentem volna haza, de Juhász és Szilágyi megállítottak. Még kint maradt a pályán a kapusedző, Váradi is, de ő nem foglalkozott velem, a felszereléseket szedegette össze.

- Tessék – fordultam az edzőm és másodedzőm felé.

- Holnap jössz a meccsre, igaz? - kérdezte Juhász.

- Igen, kijövök – bólintottam fáradtan.

Nem értem, milyen jelentősége van ennek, de válaszolgattam a totál felesleges kérdéseikre.

- Mit mondott Faragó doktor? - kérdezte Szilágyi.

- Semmit – mondtam. Igyekeztem a lehető legrövidebben válaszolni, hogy hagyjanak már békén.

- Nem mondott semmit? - húzta fel a szemöldökét Juhász. - Ezt nem hiszem el, Vitéz, erőltesd meg az agyadat!

- Jól van, azt mondta, menjek vissza jövő héten, de ezen kívül egy büdös mondatot nem mondott! - csattantam fel. - Az az orvos egy bunkó paraszt.

Ezen már mindketten kissé felháborodtak, de hát ha így gondoltam, akkor hagy mondjam már meg nekik, egyikőjüknek sem rokona az a hülye doktor. Láttam, hogy Váradi kapusedző közben felfigyelt az eseményekre.

- Vitéz, nem mondhatsz ilyet, Faragó gyógyította meg a fél csapatot, ha valami komoly baj volt – mondta Juhász.

- Én nem azt mondtam, hogy nem jó orvos, csak hogy bunkó. De szerintem aki bunkó, az már eleve nem lehet jó – mondtam. - Majd visszamegyek jövőhéten, és még játszom ezt a végtelenségig... le lehet szállni rólam, nem én nem akarok meggyógyulni.

- Ezt senki nem mondta, Vitéz – morogta Juhász, már kicsit visszavett a morgós stílusából. - Ha levették a gipszet, azonnal kezdj el gyógytornára járni, hogy minél hamarabb játszhass.

- Igen, természetesen azon vagyok, hogy meggyógyuljak, és vissza akarok jönni edzeni – mondtam.

- Az nagyon jó, ugyanis mi számítunk rád, Tamás, csak nagyon nehéz ember vagy – mondta Szilágyi, majd Juhász vette át a szót:

- Gyere be minél több edzésre, aztán előbb-utóbb majd te is beállsz – mondta.

- Jó, majd ha beállhatok, akkor bejövök, de nekem ez a mozizás nem használ – morogtam.

- Azt nem te döntöd el, Vitéz, szépen vegyél részt a csapat életében – mondta Juhász, azzal elindultak az öltöző felé. - Jobbulást! - vetették még utánam.

- Kösz, baszd meg... - morogtam magamban nagyon halkan.

Oldalra pillantottam, Váradi engem nézett, miközben a labdás hálót húzta maga után a szertár felé. Én nem tudtam mit mondani, odalöktem neki egy „Viszlát!”-ot, ő is köszönt, majd elindultam ki az ellenkező irányba.

Amint kiértem, azonnal rágyújtottam egy cigire, így indultam el a metróhoz, de tudtam, hogy pár megállót megint lesétálok. Könnyű mondani, hogy nehéz ember vagyok, hogyha valaki olyan helyzetben van, mint én, akkor természetes módon nehéz emberré válik; egyszerűen utáltam az ilyen kijelentéseket, ezek az emberek szart sem tudnak arról, hogy mit érzek. Egy napon még minden rendben ment, sikeres és népszerű voltam, most, hogy meg vagyok nyomorítva, már mindenki leszar engem. Persze, ez már csak így megy, de nehéz volt feldolgozni, és elfogadni.

Brigi is elment, és ez bizony annak a jele, hogy valami nagyon szétcsúszott velem. Akire számíthatok, az csak Adél, de szerintem ő is azért van velem, mert neki sincs senkije. Bár ez most teljesen lényegtelen, az a fontos, hogy legalább ő itt van. Amikor minden idegen számára egy valóságos hős voltam a sporteredményeim miatt, Adél akkor nem dicsért az egekig; viszont legalább a bajban is itt van mellettem. Hát, ez baromi érdekes... Miközben szívtam a cigit, néztem a kopár februári tájat, a liget kihalt volt, a fák meztelenek; halott volt minden.