2016. március 29., kedd

20. fejezet

20. fejezet


Tomi

Már majdnem elértem a Rudival közös szobánk ajtaját, amikor kilépett onnan Anna. Én egy kicsit meglepődtem, de ő nem zavartatta magát, rám mosolygott.
- Szia Vitéz – mondta.
- Hali – mormogtam.
- Sok sikert holnapra! - vettette még ide nekem, miközben elindult a lift felé.
- Kösz – mondtam, majd beléptem a szobámba, Rudi még mindig az ágyában feküdt.
- Szevasz Tomi – köszönt.
- Szia Rudi – mondtam, majd leültem az ágyamra. - Itt aludt Anna?
- Aha – bólintott.
- És mégis hogy fértetek el ezen a kis szar egyszemélyes ágyon? - néztem csodálkozva az ágyát, ami tényleg egy emberre volt tervezve.
- Nehezen, basszus, nem is aludtam egész éjjel szinte semmit, mert Anna ráfeküdt a kezemre, ráfeküdt a lábamra, vagy véletlenül én feküdtem rá... - mormogta.
- Miért nem mentetek a szállodába? - kérdeztem.
- Mert Anna teljesen rá volt indulva az olimpiai falura, hogy ő itt szeretne aludni, ha te úgysem leszel itt, meg hogy neki látnia kell ezt a helyet... - forgatta a szemét Rudi.
- Na, de hát azért jól telt az éjszaka, nem? - kérdeztem vigyorogva.
- Igen, jól telt, de aludtam már kényelmesebben is. Már arra gondoltam, száműzöm őt a te ágyadra.
- Engem nem zavart volna – vontam vállat. - Amíg nem dugtok az ágyamban, addig nem érdekelt volna, tényleg.
- Jó tudni – mormogta Rudi. - És neked hogy telt az éjszaka?
- Én azonnal bealudtam, amint odaértem – mondtam.
- Szegény Adél – mosolygott.
- Hajnalban mindent bepótoltunk – nyugtattam meg. - Amúgy tényleg baromi fáradt voltam, nagyon lefárasztott a meccs.
- Engem is... Csak én úgy próbáltam aludni, hogy félig rajtam feküdt a barátnőm.
Én csak mosolyogtam erre, majd a következő pillanatban benyitott a szobánkba Kozma. Már fel volt öltözve melegítőgatyába és pólóba, nem úgy, mint Rudi, akin szerintem még gatya sem volt.
- Sziasztok fiúk! - köszönt az edzőnk.
- Jó reggelt! - mondtuk mi is.
- Na, mi újság? Hogy vagytok? - kérdezte, majd kihúzott egy széket az asztalunktól és leült rá.
- Jól, köszönjük – mondtuk.
- Sikerült aludni, Lángi? - nézett Rudira.
- Hát persze, mester – válaszolta Rudi szenvtelenül.
- Jól van, reméltem is, hogy a barátnőd hagyott aludni – mosolygott Kozma, majd rám nézett: - És neked, Vitéz, hogy telt az éjszaka a barátnődnél? Neked is sikerült aludni valamennyit?
- Igen, sikerült – bólintottam.
- Jól van, ezt örömmel hallom, mert nem szeretném, hogy a franciák ellen fáradtak legyetek. Ennyi idős koromban még én is hajszoltam a csajokat, úgyhogy megértelek titeket, de most holnap délutánig nincs kimenő.
- Ez csak természetes – mondta Rudi engedelmesen, én el is mosolyodtam erre a hangnemre.
- Ti már régóta együtt játszotok a Fradiban, igaz? - nézett ránk felváltva az edzőnk.
- Igen, már lassan hét éve – mondta Rudi. - Tomika tizenhét évesen mutatkozott be a felnőttcsapatban, én meg akkor kerültem a Fradihoz, szóval együtt próbáltunk beilleszkedni.
- De te idősebb vagy Vitéznél - mondta Kozma.
- Két évvel – mondta Rudi. - De mindig jól megértettük egymást, ő szórta a gólokat, én passzoltam, meg lenyugtattam a hülye fejét, amikor kezdett begőzölni meccsek alatt – vigyorodott el.
- Na igen, de úgy látom, Vitéz, már nincs is szükséged rá, hogy megnyugtassanak – nézett rám Kozma. - Nem tudom, ez mi miatt van, de mintha egy új Vitéz Tamás jött volna ide Londonba.
- Ezt mindenki észrevette – tette hozzá Rudi.
- Így van – szólt Kozma. - De nem is pontosan azt látom, hogy visszavettél volna a stílusodból, mert elbizonytalanodtál a sérülésed miatt, hanem azt, hogy végre igazi vezéregyéniség vagy a pályán. Azelőtt is nagyon jó voltál, de néha megbízhatatlan. Most meg te vagy az egyik legmegbízhatóbb ember, és te húztad felfelé a többiek teljesítményét. Régen ha bal lábbal keltél fel, ki sem lehetett húzni a gödörből.
- Örülök, ha úgy látjátok, pozitív irányba változtam – mondtam.
Mindig is jó érzéssel tölt el, ha megdicsérnek, vagy ha valaki kimondja, hogy tart engem valamire.
- És mi az oka ennek a hirtelen változásnak? - kérdezte Kozma. - A sérülésed?
- Igen, részben – mondtam. - De az csak a kezdet volt, ami elindította a folyamatot. Ha nem álltak volna mellettem bizonyos emberek, mint például Rudi, vagy az egyik edzőm a Fradinál, akkor nem itt tartanék. De azt hiszem, aki a legtöbb erőt adta nekem mindenhez, az a barátnőm.
- Ezt örömmel hallom – mondta Kozma. - Pláne, hogy azt mondták rólad, nagy csajozógép vagy.
- Az régen volt – mondtam. - Most kiegyensúlyozott párkapcsolatban élek.
- Rád fért már – mosolygott Rudi.
- Hát igen, Vitéz – mormogta Kozma, majd Rudihoz fordult: - Neked már régóta van barátnőd, igaz?
- Igen, már öt éve – mondta Rudi.
- Az szép, ahhoz képest, hogy még csak huszonöt éves vagy.
- Jól megvagyunk – mondta Rudi.
- Ez a lényeg – nyugtázta az edzőnk. - Jól van, srácok, úgy látom, hogy itt a válogatottban ti ketten vagytok igazán jó barátok, és ennek is nagyon örülök. Holnap a döntőben számítok rátok, ma meg próbáljatok meg pihenni. Tizenegykor az előcsarnokban találkozunk, lesz egy kis edzés, addig egyetek valamit, mert nem hiszem, hogy eddig lett volna rá időtök.
- Rendben, mester – mondta Rudi.
Kozma kiment, majd Rudi így szólt:
- Ez fura beszélgetés volt. Nem szokott ilyen érzelgős lenni.
- Ja – mondtam magam elé nézve, majd Rudira emeltem a tekintetemet: - Akkor mi most barátok vagyunk? - kérdeztem mosolyogva.
- Persze – bólintott Rudi is mosolyogva. - És te vagy a legjobb szobatárs.
- Kösz – vigyorogtam. - De tényleg köszönök mindent neked is – mondtam ki hirtelen.
- Ahogy én is neked. Te ráztál fel erre az olimpiára. És örülök, hogy végre jókedvűnek látlak – tette hozzá.
- Köszönöm. Tényleg az vagyok – mondtam.
Ezután lementünk az ebédlőbe valami ételt szerezni magunknak, közben elgondolkodtam, hogy Adélen kívül soha nem volt igaz barátom; ha fiúkról volt szó, ők főleg csak haverok voltak. Viszont az évek alatt a haverság Rudival tényleg átalakult valamiféle barátsággá, és ezt is a mögöttem álló nehéz időszaknak köszönhettem.

***

A meccs előtti bemelegítést még sosem élveztem ennyire, mint a döntő előtt. Rengeteg magyar szurkoló volt kint, és már a bemelegítésünk alatt is skandálták a szokásos „Hajrá, magyarok!”- at, egyszerűen beleborsózott a hátam. Igen, ez tényleg egy olimpiai döntő, nem csak egy szimpla meccs, érezni lehetett az óriási különbséget. Az biztos, hogy még egyszer nem lesz részem ilyen élményben, legalábbis nagyon nagy szerencse kéne hozzá, úgyhogy most kell megragadnunk az alkalmat. A többieket is doppingolta ez a nagyszerű hangulat, még Rudi szemében is olyan szintű fanatizmust láttam, ami tőle egyáltalán nem volt megszokható.
Bemelegítés után a kispadhoz mentünk, hogy Kozma, és az edzőstáb kiadja az utolsó utasításokat. Szerintem senki nem hallotta meg igazán, mit mondtak, mert mindannyian nagyon fel voltunk pörögve. Basszus, hát olimpiai döntő...
Nem ijedtünk meg a franciáktól, sokszor játszottunk már ellenük, ismerjük őket, ők is minket. Mi mindent bele fogunk adni, és reméljük ez elég lesz.


Adél

Ennél izgalmasabb meccset még sosem láttam, élőben meg pláne, hogy nem. Nagyon rosszul kezdődött az egész a magyarok szempontjából, a franciák folyamatosan 5-6 góllal vezettek, és ez így is maradt kb. a 40. percig, amikor valahogy megtáltosodtak a mi fiaink, és elkezdtek szépen feljönni. Az 50. percre már csak egy gólos volt a francia előny, mi Annával tűkön ülve figyeltük, hogy vajon most mi lesz. A fanatikus szurkolók persze egyáltalán nem izgultak, csak teli torokból biztatták a csapatot, biztosak voltak benne, hogy innen már csak jók lehetünk.
És tényleg, nagy törés volt a franciáknak, hogy a magyaroknak sikerült ennyire a nyakukra mászniuk az öt gólos előnyük után. Az egyik francia eladta a labdát, Tomi Győrffy-nek passzolta a labdát, aki szemtől szembe mehetett a kapussal, és könyörtelenül be is vágta  a labdát a hálóba.
- Góóól! - üvöltötte magyar a közönség.
Annával mi is egyszerre ugrottunk fel, és öleltük meg egymást.
- Ez az, végre! - kiabálta Anna. - Hajrá, fiúk!
Visszaültünk a helyünkre, de nemsokára megint állhattunk fel, ugyanis az én Tomim megszerezte a vezetést, így először vezettek a magyarok. A közönségtől jött a szokásos „Vitéz Tomi! Vitéz Tomi!”, én is lelkesen kiabáltam. Tomi egyébként nagyon jól játszott, nagy szerepe volt abban, hogy a csapatnak sikerült felkapaszkodnia. Végig nagyon jó passzokat adott, és fontos pillanatokban lőtt gólt, mint például most is.
Az utolsó tíz perc egyáltalán nem volt egyszerű, hol a magyarok, hol a franciák vezettek, de mindig csak egy góllal, senki sem tudott elhúzni a másiktól. Csak reménykedtünk, hogy a lefújás pillanatában a mi javunkra legyen meg az az egy gólos vezetés...
Az utolsó fél percben a franciák vezettek, de mi támadtunk, úgyhogy volt esély az egyenlítésre. Szinte nem is bírtam odanézni, annyira izgultam, hogy mi lesz... Remélem, a srácoknak sikerül gólt dobni, mert ha nem, akkor minden elveszett. 59. perc 56. másodpercnél a beállót, Halasit lerántották a hatméteres vonal környékén, így a bíró büntetődobást ítélt nekünk.
Kíváncsian vártuk, ki áll oda a büntetőt dobni, mert a szokásos lövő, Deák kihagyta az előzőt, és nem volt biztos, hogy most is vállalja-e. Nem is vállalta, helyette Tomi állt szembe a kapussal labdával a kezében. Sosem szurkoltam neki annyira, mint abban a pillanatban.


Tomi

Amikor Halasit lebirkózták a földre, és megkaptuk a jogos büntetőt, már tudtam, hogy én fogom lőni. Deák kihagyta az előzőt, és tudtam, hogy most nekem kell jönnöm. Egyszerűen csak éreztem, hogy be fogom dobni. Deákra néztem, meg is kérdeztem:
- Lőhetem én?
- Már kérni akartalak – felelte.
Tegnap edzésen úgy készültünk, hogyha Deák bizonytalan lesz, akkor én fogom lőni a büntetőket. Edzésen az összes bement, és most sem gondoltam egyéb lehetőségre. Be kell lőni, mert csak ez menthet meg minket. Mondjuk a következményekre nem is nagyon gondoltam, csak az előttem álló feladatra. Be kell lőni.
A hétméteres vonalhoz mentem, lepattintottam párszor a labdát, majd farkasszemet néztem a kapussal. Ő ugrált, integetett a kezével, hogy minél inkább megzavarjon, de engem nem lehetett kizökkenteni. A bal alsó sarokba fogom lőni, méghozzá olyan erővel, hogy mozdulni sem bír majd rá. Hallottam a bíró sípszavát, és én lőttem...
- Góóól! - ordította a közönség, én meg mosolyogva nyugtáztam ezt az apró sikert, hogy sikerült hosszabbításra menteni a meccset.
Persze egy pillanatra sem volt időnk örülni, mert rohantam vissza védekezni, hogy nehogy a franciák kihasználják még ezt a három másodpercet, de nem sikerült nekik, jól fölé lőtték a labdát félpályáról. Na, most már lehetett örülni, hogy még van kétszer tizenöt perc hosszabbítás, és csak visszahoztuk valahogy ezt az elveszettnek tűnő meccset. Persze én sejtettem, hogy nincs minden veszve, még akkor sem, amikor hat góllal vezettek. Valahogy éreztem, hogy fel lehet állni a padlóról, és tényleg sikerült felzárkózni. Most már csak fordítani kéne.
Amikor a kispadhoz mentünk, mindenki hátba veregetett, hogy „Jó volt, Tomi!”, aztán már hallgattuk is Kozma utasításait a hosszabbításra. Fáradt voltam, mint ahogy mindenki az lehetett, még a franciák is, de most ez volt a legkevesebb. A közönség biztatása, és az egész esemény hangulata meghatározta a hozzáállásunkat. Tudtuk, hogy csak a győzelem jöhet szóba. Hiába fájt egy kicsit a bokám, fájt a kezem, ez most nem számított.
A hosszabbításban a magam részéről azt a taktikát követtem, hogy mindig csak az előttem álló feladatra koncentráltam, még az eredményt sem feltétlenül figyeltem. Ha éppen támadtunk, akkor a támadásra figyeltem, ha védekeztünk, akkor meg a védekezésre koncentráltam. Mindig csak kis lépésekben előre... Nem gondoltam bele semmilyen következménybe, lehetett az pozitív, vagy negatív. De azt azért éreztem, hogy nagyon is jól megy minden, lehet, hogy pont ennek az odafigyelésemnek köszönhettem. Nem volt izgalmas a hosszabbítás, mert szinte simán vezettünk, de nem akartam erről tudomást venni. Amíg nem fújják le a meccset, nem érdekel, hogy vezetünk, egy percre sem szabad, hogy elkezdjünk ennek örülni. Szerencsére ezt senki nem tette, nagyon jól tudtunk együttműködni a srácokkal, mindenki nagyszerűen csinálta a maga dolgát.
Még hamarabb le is fújták a meccset, mint ahogy belülről az időt érzékeltem.
Tudtam, hogy nyertünk, de a biztonság kedvéért az eredményjelzőre néztem: Magyarország – Franciaország: 35-32. El sem hittem, hogy megcsináltuk.
Még elmosolyodni sem volt időm, mert Rudi azonnal idejött hozzám, és letámadott az ölelésével.
- Tomikám, nyertünk! - ordította a fülembe.
Most már elvigyorogtam. Nyertünk... olimpiai bajnok vagyok. Én, akit a Balaton partról szalajtottak ide, hozzásegíthettem a csapatot egy olimpiai bajnoki címhez. Hihetetlen sok energia szabadult fel bennem, ezután a többiekkel szüntelenül csak ünnepeltünk, mindenki ölelgetett mindenkit, Kozma a könnyeivel küszködve borult egyenként mindegyikünk nyakába. Olyan euforikus állapotban voltunk, hogy nem volt egy ép gondolatom sem, minden összevissza csapongott az agyamban. Megkönnyebbültem, mert minden teher lekerült a vállamról, és végre kiélvezhettem egész eddigi életem munkájának gyümölcsét. Nincs több megfelelési kényszer, nincs több lenézés, és beszólás, mert már bizonyítottam mindenkinek, de legfőképpen magamnak.

***

A dobogó legfelső fokán állva, már melegítőbe átöltözve néztük, ahogy Izland megkapja a bronzérmet, majd Franciaország az ezüstöt. Végre eljött a várva várt pillanat, és nekünk is elkezdték kiosztani az aranyérmeket. Még mindig nem hittem el, hogy ez velem történik. Alakulhatott volna rosszul, kikaphattunk volna, és akkor itt emészteném magam, hogy már megint nem sikerült. Megint rajtam lenne egy kibaszott nagy teher, hogy nem tudtam megfelelni a céljaimnak, hogy megint fel kell állni a padlóról, hogy megint magyarázkodni kell, megint vigasztalni kell engem, de szerencsére nem így történt. Most végre minden jól alakult, és nem kellett azon rágódni, hogy mit rontottam el. Most minden tökéletes volt.
Nekem is átadták az érmet, majd mire igazán feleszmélhettem volna, már a mellettem álló Rudi is megkapta a sajátját. Csak hitetlenkedve fogtam a kezembe az aranyérmet, első gondolatom az volt, hogy milyen nehéz, de aztán már csak mosolyogtam, mert talán végre elhittem, hogy ez a valóság, és nem csak egy szép álom.
Hamar kiosztották mindenkinek az érmeket, majd ezután következett a magyar himnusz. Tisztán hallatszott, hogy a közönség is énekli, és azt hiszem, ez volt életem egyik legfelemelőbb élménye. Lejátszódott bennem minden, amit eddig átéltem, jó és rossz dolgok is. A sok munka edzéseken, az elvesztett VB-döntő, a kéztörésem, a lehangoltságom, az örök pesszimizmusom, aztán eszembe jutott, hogy Váradi kihúzott ebből az egész szarból, na és persze Adélnek is rengeteget köszönhettem. Tudtam, hogy nélkülük nem itt lennék, és végtelenül hálás is voltam mindkettejüknek. De aztán anyámra terelődtek a gondolataim, hogy a maga módján ő is próbált nekem segíteni. Persze, ilyenkor már minden szép, már az sem érdekelt, hogy az apám sosem állt mellettem, hiszen nélküle is tudtam vinni valamire. De most nem is akartam rá gondolni, inkább azokra gondoltam, akiket szerettem, elsősorban Adélre.
Amikor vége lett himnusznak, éreztem, hogy még mindig teljesen meg vagyok hatódva, de aztán Rudi vállba bokszolt, és kezdődött az ünneplés.


Adél

Annával este elindultunk egy szórakozóhelyre, hogy együtt ünnepeljünk a fiúkkal. Tomi küldött nekem egy SMS-t, hogy hol lesznek, és szóljak Rudi nevében Annának is. Anna nagyon kicsípte magát, úgy látszik, ő készült party-ruhával is, nekem ez eszembe sem jutott, így én csak a farmer sortomat, meg egy fekete pólót vettem fel, reméltem, ez is megteszi.
Nagyon jó meccs volt a döntő, a hosszabbításban már mindannyian éreztük, hogy csak a magyarok nyerhetnek, mert annyira fegyelmezetten és összeszedetten játszottak. Olyan büszke voltam Tomira, hogy szinte leírhatatlan érzés volt. Amikor az eredményhirdetésnél az egész csarnok énekelte a magyar himnuszt, még a könnyem is kicsordult, annyira szép pillanatok voltak ezek.
Annával valahogy megtaláltuk a helyet, ahol a srácok voltak, a bejárat közelében megláttam Tomit. Egyedül ácsorgott, úgy tűnt, hogy engem várt, mert amikor megpillantott, elmosolyodott. Annával odamentünk hozzá, Tomi mondta Annának, hogy Rudi bent van, így ő be is ment, mi meg kettesben maradtunk Tomival.
Láttam rajta, hogy mennyire meg van gyötörve, de azért mosolygott, és én nagyon örültem, hogy így láttam őt. Megsimogatta az arcomat, majd magához ölelt. Én átöleltem a derekát, a vállának támasztottam a fejemet, és jó szorosan hozzábújtam. Hirtelen rám tört mindenféle érzés, nem tudtam visszatartani a könnyeimet, így egész egyszerűen elsírtam magam. Én magam sem értettem, hogy mi van velem, de valamiféle boldogságérzés és megkönnyebbülés kavargott bennem, meg persze határtalan büszkeség. Azt éreztem, hogy Tomi sikere végre a kezdete lehet valami igazán jónak, és nem csak az ő életére nézve, hanem az enyémre is. Ezzel végre maga mögött tudhat mindent, ami szar volt, és talán új életet kezdhetünk minden szempontból.
Ő nem lepődött meg túlságosan, hogy sírtam, csak a hajamat kezdte simogatni, majd megpuszilta az arcomat.
- Mi van, hát ennyire örülsz nekem? - kérdezte mosolyogva.
- Jaj, nem is tudod, hogy mennyire – mosolyogtam én is, pedig a szemem még könnyes volt.
- Én a dobogón voltam ilyen állapotban, amikor lejátszották nekünk a himnuszt – mondta Tomi.
- Akkor én is... - mondtam.
- Ezek szerint ma sírós hangulatban vagy – mosolygott, majd megsimogatta az arcomat. - Szeretlek, drágám... Többek között rád gondoltam, amikor hallgattam a himnuszt.
- Én is szeretlek – mondtam, majd megcsókoltuk egymást.
- Sokat jelent, hogy itt vagy velem... Nem is tudod, mennyi erőt adtál nekem. Ha nem jöttél volna ki ide, lehet, hogy nem is játszottam volna jól, mert éppen hullámvölgyben voltam, de te sikeresen kirángattál belőle. Mindennél több energiát adsz nekem – mondta mosolyogva.
- Nekem meg te vagy a mindenem – mosolyogtam, majd ismét megcsókoltuk egymást, szinte abba sem akartuk hagyni.
Úgy döntöttünk, hogy azért bemegyünk a többiekhez, megtöröltem a szemem, majd csatlakoztunk a bulizókhoz. Tomi csapattársai közül többen is már eléggé be voltak állva, mindenki nagyon boldognak és önfeledtnek tűnt. Sokan táncoltak, mi leültünk Rudihoz és Annához egy asztalhoz. Anna Rudi ölében ült, és sörözgetett. Beszélgetni kezdtünk, majd csatlakoztak hozzánk többen, például Deák, Boross, meg Győrffy.
- Mi van, Pista, nem csajozol? - kérdezte Rudi Borosstól, aki azt hiszem, nagy nőcsábász hírében állt.
- Most pihenek egy kicsit – mormogta Boross.
- Ja, mióta Gabi, a pszichológus kikosarazta, romokban van az önbizalma – röhögött Deák.
Boross csak fintorgott, majd Rudira és Tomira nézett.
- Lángi, Vitéz, ti mit ültök itt, mint a vén papák, legalább igyatok valamit... - mormogta, majd a bárpult felé üvöltött: - Hé, pincér, pezsgőt!
- Te hülye, itt ezt nem értik – mondta Tomi.
- Ja, tényleg – kapott észbe Boross.
- Majd én hozok pezsgőt – szólt Anna, majd felállt Rudi öléből, és a bár felé sietett.
- Na, ez a beszéd, a csajod tudja, mi a dörgés – nézett Rudira Boross.
- Azért van velem – bólintott Rudi.
Boross ezután engem kezdett nézegetni, meg is kérdezte:
- Szóval te vagy az a csaj, aki megszelídítette Tomit?
- Hát, én lennék, de nem tudom, mennyire szelídítettem meg – mondtam.
- Eléggé, mert Tomika nem szokott üldögélni, ha buli van – mondta Boross, mondta, közben jelentőségteljesen bámult a barátomra.
- Hagyd már ezt, majd lecsillapodsz egy kicsit te is – legyintett Tomi.
- Jó, neked egy ilyen csaj mellett könnyű nem foglalkozni a többiekkel – mormogta Boross, majd ezután jól megbámult egy előtte elhaladó szőke lányt.
Tomi átölelte a vállamat, rám mosolygott, majd adott egy puszit a számra. Ekkor Anna visszajött, nyomában ott volt egy felszolgáló, aki letett az asztalunkra az üveg pezsgőt, és szétosztotta a poharakat. Anna letudva küldetését elégedetten ült vissza Rudi ölébe, közben a pincér elment. Anna Rudi kezébe nyomta a pezsgőt, majd megkérte, hogy nyissa ki. Rudi engedelmeskedett is, majd kitöltötte a poharakba az italt.
Tomi elvett két poharat, az egyiket ideadta nekem.
- Ha nem kéred, majd én megiszom – mosolygott.
- Hát mikor igyak, ha nem most – mondtam.
- Igazad is van.
Koccintottunk a többiekkel, ittunk az olimpiai bajnokokra, nekem egy kicsit furcsa volt a pezsgő, túlságosan is égetett belülről, de most nem foglalkoztam vele. Anna nemsokára elrángatta Rudit táncolni, Boross is ment táncpartnert keresni, mi meg a másik két sráccal beszélgettünk. Főleg a fiúk beszélgettek, én csak hallgattam őket, de néha én is szóltam pár szót. Ilyen körülmények között igazán nem volt nehéz ismerkedni. Tomi végig a vállamon tartotta a kezét, kifejetésképpen hogy én hozzá tartozom, és ez eléggé jól esett.
Nemsokára megjelent az asztalunknál Tomiék edzője, már nagyon jókedvűre itta magát, egyenként gratulált a srácoknak, majd aztán le is ült közénk egy kicsit. Nekem bemutatkozott, majd arról kezdtek beszélgetni, ki mit csinál az olimpia után. Miután Győrffyt meg Deákot kikérdezte Kozma, Tomit kezdte el faggatni.
- Na és te Tomikám, mivel töltöd majd a jól megérdemelt pihenésedet?
- Lakást keresünk a barátnőmmel, aztán majd elveszem őt feleségül – mosolygott Tomi.
- Na, hát gratulálok – mondta Kozma, majd rám nézett: - Sok jót hallottam rólad, úgyhogy remélem, tovább boldogítod majd Vitézt, mert jó hatással vagy rá.
- Megteszek minden tőlem telhetőt – mondtam, majd Tomival egymásra mosolyogtunk.
- Azt hiszem, Tomi most ért be igazán, le a kalappal előtte – beszélt hozzám tovább Kozma. - Szerintem a világ legjobb kézilabdázója választáson is komoly esélye lehet.
- Mester, ezt most azért mondja, mert megivott már pár pohárral – mormogta Tomi, de gondolom azért örült a dicséretnek.
- Majd figyeld meg... - mondta az edző. - De az biztos, hogy ma este egy ország megismerte a nevedet... és nem csak a tiédet, hanem az egész csapatét. Büszkék lehettek magatokra, srácok.
Abban én is biztos voltam, hogy Tomiból ezután még nagyobb közönség kedvenc lesz, de már valahogy bíztam benne, hogy ettől nem fog elszállni, és a sérülésénél megtanulta helyén kezelni a dolgokat. Kozma nemsokára tovább állt, mi meg mentünk táncolni Tomival. Egy lassú számnál csak átöleltük egymást, meg egy kicsit forgolódtunk, volt alkalmunk beszélgetni.
- Büszke vagyok rád – mondta Tomi, én felnéztem, kissé értetlenül megkérdeztem.
- Miért?
- Mert meg lehet veled jelenni. Láttam, hogy néztek rád a csapattársaim, mindenkinek nagyon tetszettél, és jó érzés, hogy te az enyém vagy. Na meg hozzá tudsz szólni a témákhoz, jól elbeszélgettél mindenkivel... - mosolygott. - Tényleg jó érzés, hogy ilyen barátnője van az embernek.
- Aranyos vagy – mosolyogtam. - Nekem is jó érzés ám, hogy a te barátnőd lehetek, Vitéz úr.
Nemsokára úgy döntöttük, hogy elég volt ebből a nagyszerű buliból, és inkább mennénk.
- Nálad alszom a szállodában – mondta Tomi.
- Nem aludhatnék inkább én nálad? - kérdeztem.
- Miért? - vonta fel a szemöldökét. - Alig van hely azon a kicsi ágyon, nem fogunk tudni rendesen aludni rajta.
- De én egyébként sem aludni szeretnék – mosolyogtam.
- Jó, mondjuk én sem nagyon akarok... Ha meg nagyon fáradt leszek, úgyis elalszom, csak lehet, hogy véletlenül lelöklek majd az ágyról. De miért szeretnél nálam aludni?
- Érdekel, milyen az olimpiai falu, de ami a legjobban érdekel, az az aranyérmed, szeretném, ha megmutatnád – mondtam.
- Hát, jó... - mormogta Tomi. - De megyek, megbeszélem Rudival, hogy lehetőleg töltse Annánál az éjszakát, mert nem akarom, hogy majd ránk nyisson.
- Jól van – mondtam.
Tomi gyorsan lerendezte Rudival ezt a társalgást, majd elköszöntünk a többiektől, és leléptünk. Páran még kérdezgették, hogy miért megyünk ilyen korán, de aztán nem firtatták tovább, gondolom sejtették.

***

Az olimpiai faluból szinte semmit sem láttam, mert sötétség honolt az egész területen, így az épületben is, ahol Tomiék laktak; gondolom mindenki bulizott valahol, vagy már aludt esetleg. A szobába érve Tomi felkapcsolta a villanyt, majd bezárta az ajtót.
- Na, most már láthatod, milyen jó hely is ez – mormogta.
- Nincs túl nagy rend – mondtam, miközben szemügyre vettem a szétdobált melegítőalsókat és -felsőket, cipőket, és mindenféle egyéb ruhadarabot.
- De gondolom nem is azért jöttél ide, hogy a rendet kritizáld – mondta.
- Tényleg nem – mondtam. - Na, mutasd az érmedet – néztem rá kíváncsian, de ő a falhoz nyomott, mellkasával szorosan hozzám simult.
- Még nem – mosolygott rám, majd a nyakamat kezdte el csókolgatni, és belemarkolt a hajamba.
- Jaj, Tomi, én előbb tényleg látni akarom az érmet – kértem.
- De én most csak téged akarlak, te vörös démon – mondta, ezután egy csókkal belém fojtotta a további szavakat.

***

Tomi ágyában feküdtünk, a takaró alatt szorosan bújtunk egymáshoz, élveztem, ahogy meztelen bőrünk összeér. Nemrég vadul és hevesen szeretkeztünk, pont ahogy szerettem, és még mindig a hatása alatt is voltam, kellemes zsibbadtságot éreztem az egész testemben. Egy darabig nem is beszélgettünk egyáltalán, csak egymást átölelve feküdtünk, de aztán összeszedtem magam, és felültem, Tomira néztem:
- Na, most már tényleg szeretném látni azt az aranyérmet.
- Jól van, persze – mormogta. - Ott van az éjjeliszekrény fiókban, ha kinyújtod a kicsi kezedet, pont el is éred.
Kihúztam a fiókot, majd kivettem a négyzet alakú dobozkát. Izgatottan nyitottam fel, mintha csak én nyertem volna.
- Hú, milyen nagy – mondtam csodálkozva, mire Tomi elnevette magát.
- Húsz perce is ezt mondtad – mondta.
- Nem is mondtam – néztem rá.
- Akkor csak gondoltad – mosolygott.
- Persze, mert te aztán tudod, mire gondolok.
- Hát, azokat a mocskos gondolatokat nem nehéz kitalálni – vonta fel a szemöldökét vigyorogva.
- Jól van, Tomika... - mormogtam, majd újra az éremre néztem.
Eddig ilyeneket csak tévében láttam mások nyakában, amiket meg Tomi nyert eddig, azok sokkal kisebbek voltak, vagy nem igazi aranyból készültek. Tudtam, milyen nagy dolog megnyerni egy ilyet, és büszke voltam, hogy az én barátom képes volt rá.
- Látom, le vagy nyűgözve – mosolygott Tomi, majd felült hozzám.
- Dehogy, hiszen minden nap látok ilyesmit – mondtam. - Milyen érzés, hogy nyertetek?
- Hát, fantasztikus érzés – mosolygott, láttam rajta, hogy tényleg nagyon boldog. - De nem is az a jó, hogy olimpiai bajnok vagyok, hanem hogy ezek után nem lesz megfelelési kényszerem. Huszonhárom évesen aki olimpiát nyert, nem hiszem, hogy később annyian támadnák. Persze, nem akarom, hogy bárhol is kivételezzenek velem, inkább csak megnyugodtam, mert tudom, hogy elértem a legnagyobb célomat, és ha ezután jön egy hullámvölgy, nem fogom annyira a szívemre venni.
- Pedig azt hittem, minden elveszített meccs után hiányérzeted van – mondtam.
- Igen, az van, de ezentúl nem fogom azt érezni, hogy az életem múlik rajta... Megtanultam, hogy nem a meccsek, meg a kézilabda a legfontosabbak, mint ahogy a magyar kézilabdának sem én vagyok a legfontosabb. Most biztosan szét fognak minket szedni az újságírók, meg a szurkolók, de már tudom, hogy ezek milyen mulandó dolgok. Ilyenkor jön az, hogyha esetleg a vb-n „csak” hatodikak leszünk, akkor mi leszünk a világ bénái.
Ezen elmosolyodtam.
- Jó, várjuk ki a végét – mondtam. - Mindenesetre most, hogy ilyen jó irányba változott a viselkedésed, nem akarom, hogy megint gőgös sztárként viselkedj, mint régen.
- Nem fogok. A sérülés alatt rájöttem, hogy a legtöbb ember, néhány szurkolót leszámítva, tényleg akkor szeret engem, amikor nagyon jól játszom. Rólad meg el tudom képzelni, hogy akkor is velem lennél, ha nem lennék kézilabdázó.
- Így van... mivel én már akkor is veled voltam, amikor még nem kézilabdáztál – mosolyogtam. - De ettől függetlenül én nagyon büszke vagyok rád, és mindenben melletted állok.
- Ahogy én is melletted – mosolygott rám. - Nagyon jó érzés, hogy törődsz velem.
- Pedig odafigyelésből sosem volt hiányod – mondtam. - Brigi is foglalkozott veled éppen eleget.
- Igen, Brigi addig foglalkozott velem, amíg mindent úgy nem csináltam, ahogy ő akarta, utána meg benyomta a hisztit. De te mindig is más voltál, és éreztem, hogyha cseszegettél is, csak nekem akartál jót vele. Majd megpróbálom én is ezt valahogy viszonozni.
- Nekem az is elég, ha továbbra is ilyen aranyos leszel velem. Tényleg nagyon jó veled lenni, kicsit álomvilágban is érzem magam – mondtam.
- Most én is. Sosem éreztem még, hogy minden ennyire rendben van. És ebben te is nagyon benne vagy – mondta, azzal adott egy puszit a számra.
- Én sem éreztem még azt, hogy ennyire rendben lenne velem minden – mosolyogtam.
- Na látod, én megmondtam, hogy milyen jók lennénk együtt – mondta vigyorogva.
- Mikor mondtad te ezt? - kérdeztem. - Folyton csak célozgattál rá, hogy meg akarsz dugni, de ezen kívül semmit sem mondtál.
- Dehogy nem. Miután elmentünk biliárdozni, a házatok előtt mondtam, hogy ha közösen alapítanánk családot, akkor az milyen jó lenne.
- Igen, emlékszem, de azt te kizárólag „elméletileg” vetetted fel, és nem gondoltad komolyan – mormogtam.
- Komolyan gondoltam, csak akkor még nem akartam veled összejönni. De akkor is azt gondoltam, hogy jó pár lennénk.
Elhatároztam, hogy most megkérdezem, ami nem hagyott nyugodni egy ideje:
- És szeretnél majd gyereket? - néztem rá.
- Hát, most még biztos nem – mondta szemöldök ráncolva. - De miért, te már azonnal szeretnél?
- Jaj, nem azért kérdezem. Tudod, nekem nem biztos, hogy lehet gyerekem, és csak ezért érdekel, hogy te mit gondolsz erről – mondtam.
- Igen, tudom, hogy ez van, de ez engem nem zavar. Ha lesz lesz, ha nem nem – vont vállat.
- Na jó, de gondolj bele, mi van, ha nem lesz gyereked? Nem tudod továbbadni senkinek a bölcsességedet – mondtam, mire Tomi elmosolyodott.
- Nem baj... Majd ha odakerülünk, megoldjuk, jó? Szerintem addig te se idegesítsd magad ezen, úgy látom rajtad, hogy ez zavar téged, de nem kell, hidd el.
- Jó, most még huszonhárom évesen téged sem érdekel, de majd harminc évesen máshogy fogod gondolni – mondtam.
- Mondom, majd ha aktuális lesz, ráérünk ezen rágódni. Majd valahogy erre is megtaláljuk a megoldást. De én most még biztosan nem szeretnék gyereket, szóval egyelőre te se aggódj ezen, jó? - mosolygott rám biztatóan, majd megpuszilta az arcomat.
Én nem akartam tovább ragozni a témát, mert láttam, hogy nincs értelme. Majd akkor kell szembenéznem ezzel, ha már tényleg tervezünk gyereket, addig meg marad a reménykedés, hogy minden rendben lesz.
Ezután még sokat beszélgettünk, Tomi elmesélte, hogyan élte meg a meccset, meg az egész olimpiát, és a győzelmet. Jó volt látni rajta, hogy ennyire felszabadult és lelkes, rég nem láttam ilyennek. Mondta, hogy már nagyon várja, hogy elkezdődjön a közös életünk, végre magunk mögött hagyjuk az eddigi „nyomorgást”, és a saját lábunkon álljunk meg. Hát, nálam jobban ezt még ő sem várhatta. Én jobban függtem tőle, mint ő tőlem, mármint ami a dolgok anyagi részét illette. Viszont ha az érzelmeket néztük, akkor úgy éreztem, neki is pont olyan nagy szüksége volt rám, mint nekem rá.
Hajnalban aludtunk el, az volt az utolsó gondolatom, hogy remélem, minden úgy alakul, ahogy terveztük.



Tomi

Amikor reggel felébredtem, még azelőtt megrohamoztak a jó érzések, mielőtt felfoghattam volna, hogy mi váltja ki őket. Aztán szép lassan minden eszembe jutott, a tegnapi megnyert meccs, meg hogy Adél itt fekszik mellettem; már ennyi elég volt, hogy jól érezzem magam. Nagyon jó volt, hogy végre nem azon kell agyalnom, hogy mi alakult szarul, hanem végre igazán örülhetek, nem is csak egy dolognak, hanem többnek is. Régen éreztem már ilyet, hogy minden a helyén van, és nem is akartam, hogy ez az érzés széthulljon. Pedig sajnos be fog következni, mert ez a mostani állapot sem tart örökké, ezért egy kicsit szomorú is voltam. Kár, hogy nem érezhetem mindig ezt... és kár, hogy lassan vége ennek – ma befejeződik az olimpia, Adél meg megy haza, aztán otthon ki tudja, mi vár rám. Persze, voltak még céljaim, szóval nem éreztem magam üresnek, de mégis rossz volt, hogy a most érzett örömnek lassan majd búcsút mondhatok.
Egész jól telt az este, végül is nem is volt rossz ilyen kis helyen aludni, valahogy mindig el tudtunk helyezkedni kényelmesen. Most éppen a fal felé fordultam, Adél meg a hátamhoz simulva ölelte át a derekamat. Felé fordultam, ő kinyitotta a szemét. Én magamhoz öleltem, majd csókolózni kezdtünk. Nem akartunk ennyinél megállni, de kopogtak az ajtón, így gyorsan abbahagytunk mindenféle ilyen tevékenységet.
- Tomi, mikor jöhetek be? - kiáltotta Rudi odakintről.
- Öt perc! - mondtam.
- Rendben, addig lemegyek megiszom egy kávét – mondta.
Én Adélre néztem, ő csak mosolygott, majd így szólt:
- Akkor legközelebb majd otthon...
- Áh, ezt nem hiszem el – mormogtam, csalódottan hajtottam le a fejem.
- Hát, én is sajnálom, de elég sokáig itt leszek még neked – mosolygott, majd megsimogatta az arcomat. - Még meg is fogsz unni.
- Jaj, de kis hülye vagy... soha nem foglak megunni – mondtam.
- Én sem téged, Vitéz úr – mosolygott, azzal megcsókoltuk egymást.
Nagy nehezen elszakadtunk egymástól, felöltöztünk, Adél fogta a táskáját, és kikísértem az utcáig.
- Mikor mentek haza Annával? - kérdeztem.
- Hmm, milyen is nap van ma? - tűnődött. - Ha ma van vasárnap, akkor ma délután megyünk.
- Még jó, hogy emlékeztettelek – mondtam.
- Ti holnap jöttök haza? - kérdezte.
- Aha – mondtam. - Most biztos nem lesz majd egy nyugodt percem sem otthon, de megpróbálok még aznap beugrani hozzátok, amikor megérkezek.
- Jól van, az jó lenne – mosolygott.
Megöleltük egymást, meg elmondtuk még százszor, milyen jó volt együtt lenni, meg hogy nekem milyen jól esett, hogy velem volt ezekben a nehéz napokban. Még megígértettem vele, hogy felhív, ha hazaért Pestre, aztán sajnos elváltak az útjaink.
Visszamentem a szobámba, Rudi az asztalnál kávézgatott.
- Reggelt, Tomi – mondta. - Hoztam neked is – mutatott a másik pohár kávéra, amit csak most vettem észre.
- Köszönöm, Rudi – mosolyogtam, majd leültem vele szembe.
- Na, megvolt a könnyes búcsú?
- Jaja – mormogtam. - És nektek?
- Nekünk is. Pedig sokáig maradtam, kb. tízig, de nem is akartam eljönni.
- Tízig maradtál? Miért, most mennyi az idő? - kérdeztem.
- Tizenegy óra van – mondta Rudi.
- Igen? Azt hittem, csak fél tíz, vagy ilyesmi – mormogtam.
- Úgy látom, hosszú éjszakád volt – mosolygott.
- Ja, hajnalig beszélgettünk – mondtam. - Ti meddig maradtatok a buliban?
- Miután mentetek, nem sokkal utána mi is leléptünk – mondta.
Egy darabig nem szóltunk egymáshoz, végül ő törte meg a csendet:
- Hát, kösz, hogy beszéltél a fejemmel még a kosármeccsen, mert azután már nem akartam hazamenni, bármennyire is nagy nyomás alatt voltam – mondta.
- Nincs mit, bármikor máskor is szívesen megteszem – mondtam. - Te meg segítettél nekem, amikor sérült voltam, szóval jó érzés, hogy én is tudtam viszonozni.
- Elég nagy szereped van abban, hogy ez az olimpia így összejött. Azt hiszem, amikor megjöttél ide Londonba, az adott egy új lendületet a csapatnak, utána mintha kicseréltek volna minket. Pedig nem indult könnyen ez az egész.
- Igen, még a románokat sem volt könnyű legyőzni – mondtam. - Hát, én csak örülni tudok ennek, ha úgy gondolod, sokat tettem hozzá a sikerhez. De ez csapatjáték, és szerintem most nagyon egyben volt a csapat.
- Ja – bólintott. - Még mindig alig hiszem el, hogy megnyertük...
- Én sem – mosolyogtam. - Azt hiszem ez a pár nap olyan volt, amit soha nem fogok elfelejteni... És egy kicsit szar érzés is, hogy többé nem lesz ilyen.
- Négy év múlva is lesz olimpia – mondta.
- Tudom, de az is más lesz, és az még nagyon messze van.
- Akkor maradnak az emlékek – mondta. - És persze, hogy ezután bármi történik is, olimpiai bajnok vagy, és ez a lényeg.
- Ja, sokat agyaltam, hogy mi lesz ezután, hogy már ilyen korán elértem a legtöbbet, amiről egy sportoló álmodhat.
- Na, Tomikám, azért a Fradiban lesz mit csinálni. Következő évben már jó lenne behúzni a bajnokságot, ha már eddig nem sikerült. Aztán még ott van a Bajnokok Ligája is, a következő idényben már ki kell harcolni a bejutást.
- Ez igaz – mondtam, és jó érzéssel gondoltam rá, hogy szeptembertől ismét a Fradiban fogok játszani.
A meghatározó gyerekkori élményeim helyszínén, ott, ahol igazi kézilabdázó vált belőlem, a kedvenc csapatomban. Tegnap léptem pályára legutóbb, de máris hiányzott, hogy megint a Népligetben játszhassak a Fradi drukkerek előtt. Hát igen, bőven lesznek még előttem feladatok, és nem is akartam hagyni, hogy most megálljon velem az élet, és ellustuljak ettől az olimpiai győzelemtől. Persze, a sikert ki kell élvezni, de túlzásba sem akartam vinni.
Hiába nem lesz olimpia négy évig, a jó kis hétköznapokat nem pótolja semmi, amikor csak a Fradi van, semmi más. Meccsek és edzés. Aztán végre nem anyámhoz kell hazamenni, abba a kis lyukba, amit a szobámnak neveztem, hanem Adéllel fogok együtt élni. Na meg még ott lesz az esküvőnk is, szóval lesznek még bőven jó dolgok. Teljes mértékben igaz volt, amit Adélnek mondtam; hogy azelőtt, mielőtt összejöttünk, nem volt teljes az élet.
- Már nagyon várom, hogy kezdődjön az idény – vigyorogtam.
- Hát, te bolond vagy – mosolygott Rudi is.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése