18. fejezet
Adél
A németek elleni
meccs reggelén Lilla felhívott, hogy nincs-e kedvem találkozni vele, én meg
mondtam, hogy persze, van, ezért délelőtt elmentünk az egyetem közelébe egy
kávézóba. Mivel szombat volt, nem kellett aznap dolgoznom, így ráértem, és
Lilla sincs gyakran fönt Pesten nyáron, most is csak ügyet intézni jött föl.
Csodálkoztam, hogy Szabináékat nem hívta, de ennek gyorsan meg is tudtam az
okát.
- Képzeld, végre
összeköltözünk a barátommal – mondta Lilla.
- Na, hát ez remek –
mondtam.
- Úgy örülök, hogy
végre vége van ennek a borzalmas időszaknak, amikor csak itt ténferegtem, és
még megcsalni is képes voltam őt, annyira magányos voltam – sóhajtott.
- Hát igen, biztos
elég nehéz lehetett – mondtam.
- Annak is örülök,
hogy Ivánékat nem látom többet, már nagyon sok volt belőlük.
Ezen eléggé
elcsodálkoztam, nem értettem, miért mondja ezt.
- Azt hittem, jóban
vagytok – mondtam.
- Jóban is voltunk,
de még Szabina kiállítása előtt kb. egy hónappal Iván megpróbált engem
felszedni, aztán meg Szabinával jött össze, és akkor eléggé eltávolodtam tőlük
– morogta Lilla.
- Iván téged is
megpróbált felszedni? - kérdeztem, ez az információ még jobban meglepett.
- Miért, téged is? -
kérdezte elkerekedett szemmel.
- Igen – mondtam. -
Mondta, hogy menjünk ki együtt Hollandiába, de én nem akartam, aztán meg
odajött hozzám kötekedni Szabina kiállításán.
- Mekkora egy szemét
– forgatta a szemét Lilla. - Igazából már azóta is kötekedett velem, mióta
megcsaltam a barátomat, de amikor nemet mondtam az ajánlatára, akkor szinte
lehordott mindennek. Azt meg nem értem, Szabina miért ment bele, hogy vele
legyen. Ez veszélyes lesz, szerintem.
- Hát igen... Főleg,
hogy azt mondtam Ivánnak, próbálja meg olyannal, akivel tényleg el tudja
képzelni, erre meg végigkérdez mindhármunkat... - mondtam. - Képzelem, hogy
mennyire komolyan gondolta.
- Így Iván sosem
fogja megtalálni azt, akit keres, így mindig is csak egy önző seggfej marad –
mondta. - Különben meg én és Iván nagyon is hasonlítunk, de sosem akartam járni
vele.
- Miben hasonlítotok?
- kérdeztem.
- Abban, hogy
mindketten teljesen el vagyunk veszve, meg fogalmunk sincs, hogy mit
szeretnénk... Mondjuk én legalább azt tudom, hogy mit nem szeretnék, és ez az,
hogy nem akarok egy hasonló nyomorult mellett lenni, mint én.
- Hát, ez elég erős
megfogalmazás szerintem – mondtam. - De végül is senki se tökéletes, mindenki
nyomorult egy kicsit. Sőt, talán nagyon is.
- Pedig ez még
erősebb kijelentés, mint az enyém – mondta Lilla. - Kifejtenéd?
- Arra gondoltam,
hogy mindenki hordoz magával terheket, ez alól nincs kivétel. Lehet, hogy
kívülről mindenki tökéletesnek tűnik, meg a legjobb arcát akarja megmutatni, de
mindenkinek vannak gondjai, vagy éppen kiderül, hogy mégsem olyan fantasztikus
ember, mint amilyennek kinéz. Szóval senki sem tudja levetkőzni az emberi
mivoltát, mindenki elég gyarló, aki meg szentnek hiszi magát, az vagy hazudik,
vagy fogalma sincs, mi történik körülötte.
- Így próbálsz meg
mentesíteni a bűneim alól? - kérdezte Lilla.
- Nem csak téged,
hanem mindenkit is. Nem szörnyülködök, hogy Iván milyen, hiszen ő is csak
ember... Meg ott van apám, gondoltam, hogy ő is csak kívülről próbálja
gondtalannak mutatni magát, de igazából nem az. A bátyám meg olyan, mint akinek
nincs lelke, de tudom, hogy van, hiszen kell, hogy legyen. Meg nem érdekel a
barátom múltja, hogy előttem hány csajjal feküdt le, mert nekem ehhez semmi közöm.
Persze, meg tudna bántani, és biztos nagyon ki lennék akadva, ha mondjuk
megcsalna, de a végtelenségig nem hibáztathatnám őt.
- Ezzel azt akarod
mondani, hogy nem érdemes senkitől semmi jót várni? - kérdezte Lilla.
- Lehet jót várni az
emberektől, de nem kell megbotránkozni, ha ez nem fog eljönni. És talán a rossz
dolgokat sem kell annyira komolyan venni – mondtam.
- Úgy hangzik ez
nekem, hogy azért mondod ezt, ha esetleg a barátod elhagyna, vagy nem is tudom,
akkor tudj hogyan megbocsátani? - nézett rám Lilla.
- Igen, lehet, hogy
így van – mondtam. - Lehet, hogy így próbálom magam védeni a csalódásoktól,
hogy elfogadom, hogy ez természetes.
- Szóval természetes,
ha csalódunk?
- Miért, volt olyan,
hogy nem csalódtál valakiben? - kérdeztem vissza.
- Volt, akiben nagy
dolgokban nem, csak kisebbekben – mondta Lilla. - De egyébként jó elgondolás,
és arra jó is, hogy ne éld bele magad, ha valakire haragszol, mert lehet, hogy
tényleg felesleges.
- Szerintem az –
mondtam.
- És egyébként hogy
vagytok a barátoddal?
- Hát, jól, köszi...
Ő most az olimpián van, én meg itthon. Mi is szeretnénk majd összeköltözni.
- Tényleg, már ilyen
gyorsan? Mondjuk régóta ismeritek egymást, szóval ti érzitek.
- Nem tűnik gyorsnak
– mondtam. - Olyan természetes minden, amikor vele vagyok, nem is kérdés, hogy
összeköltözünk.
- Jól hangzik –
mondta Lilla. - Tényleg, te régen mondtad, hogy nem hiszel a lelki társban.
Azóta sem gondoltad meg magad, hogy esetleg a mostani a párod a lelki társad?
- Hogy Tomi lenne a
lelki társam? Hát, nem hiszem... - mondtam. - Sokban hasonlítunk, de alapvetően
elég különbözőek vagyunk. Meg én eleve nem hiszek a lelki társban, szerintem
ilyen egyszerűen nem létezik.
- Én hiszek benne,
hogy létezik, csak megtalálni lehetetlen – mondta Lilla.
- Ja, így lehet, hogy
én is hiszek benne – mosolyogtam.
***
Otthon egyedül néztem
a meccset, mert apám aludt, Alex meg nem tartózkodott otthon, nyilván
másnaposan fetrengett valami kedves barátja padlóján. Tomiék a németek ellen
játszottak, és Tomi megint eszméletlen jó volt. Sorban dobta a gólokat, vagy
éppen adta a jó passzokat a csapattársainak, és mindezek mellett igazi vezér
volt a pályán. Többször hátba veregette Rudit, biztatott mindenkit, nagyon
odatette magát, mint ahogy mindenki a csapatból. A németeknek semmi esélyük nem
volt, a magyarok olyan világklasszis játékkal jöttek elő, amit legutóbb csak a
VB elődöntőben láttam – jó régen. Remélem, most nem áll meg a lendület, mint
akkor, hanem majd jól teljesítenek az elődöntőben is, aztán meg a döntőben.
Néztem a meccs utáni
interjúkat, Tomival is csináltak egyet természetesen. Izzadtan, fáradtan, de
azért örömmel válaszolt a kérdésekre. Láttam rajta, hogy mennyire boldog, és ez
engem is boldogsággal töltött el.
- Tamás, tudod hány
gólt dobtál? - kérdezte tőle a riporter.
- Nem, fogalmam sincs
– mondta Tomi.
- Tizenegyet, ami
nagyszerű teljesítmény, ezúttal is szeretnénk gratulálni.
- Köszönöm szépen, de
az a legfontosabb, hogy nyert a csapat, nem is kis különbséggel, úgyhogy
igyekszünk ebből táplálkozni a következő meccsen.
- Hallottad már, ki
lesz a következő ellenfeletek?
- Igen, Izland tovább
jutott, tehát velük játszunk... Nehéz lesz, de úgy érzem, minket most senki sem
tud megállítani – mondta Tomi magabiztosan.
- Úgy érted, hogy
akár még az olimpiát is megnyerhetjük?
- Persze, mindenki
szeme előtt csak ez a cél lebeg, és a mai meccs után láthatjuk, hogy ez nem
lehetetlen – mondta Tomi teljesen magától értetődően.
- Ha továbbra is
ilyen jól látszol, akkor különösen nem lehetetlen. Köszönjük az interjút, és
sok sikert kívánunk! - nyújtott kezet a riporter.
- Köszönöm szépen –
mondta Tomi, azzal kezet fogtak, majd elindult az öltözőbe.
Ezután a riporter
Rudit kezdte el kérdezgetni.
- Rudolf, gratulálunk
a nagyszerű teljesítményedhez – mondta a riporter.
- Köszönöm szépen –
mosolygott Rudi. Ő nem volt olyan magabiztos, mint Tomi, sokkal szerényebben
állt a kamera elé.
- Eddig nem nagyon
emelkedtél ki a mezőnyből, inkább csak csendben csináltad a dolgodat, most
viszont szinte megtáltosodtál, több gyönyörű gólt is dobtál a szélről. Mi
történt?
- Nem is tudom... Azt
hiszem, a többiek jó teljesítménye, mint például Vitéz Tomié, meg Győrffy Gerié
húzott engem magával, úgyhogy örülök, hogy végre volt egy jó meccsem. A jövőben
több önbizalmat fog ez nekem adni, hogy igenis merjek kiszorított helyzetből
elvállalni lövéseket.
- Hát, mi lett volna,
ha ezt az olimpia kezdetén is megléped...
- Igen, de ezen kár
gondolkodni. Mindenesetre igyekezni fogok hozni a jó formámat Izland ellen is –
mondta Rudi.
- Köszönjük szépen a
beszélgetést, sok sikert kívánunk!
Ezután több interjú
nem volt, én meg arra gondoltam, micsoda üres fecsegés volt ez az egész. Úgy
szerettem volna tudni, vajon Tomi jól van-e, nem hajtotta-e túl magát, néha
azért eszébe jutok-e. Tegnap váltottunk legutóbb SMS-t, ma sok sikert kívántam
neki a meccsre, de arra nem válaszolt. Persze, nem csináltam ügyet ebből, csak
hiányzott nekem, meg jobb lett volna, ha néha kicsit több életjelet ad magáról.
Elgondolkodtam, hogy
amíg ő olyan hősi feladatokat hajt végre az olimpián, mint az országnak
sikereket szerezni, addig én olyan jelentéktelen dolgokat csinálok, mint
dolgozom, futok, vagy csak őt nézem, és lélekben szurkolok neki. Egy kicsit
irigyeltem, hogy az enyémhez képest sokkal színesebb élete van, és most nyilván
a mennyben van a boldogságtól. Igaz, ez az egész sokkal kiszámíthatatlanabb,
mint az én munkám, vagy az én átlagos életem, és neki bármikor jöhet olyan
nehézség, amit nagyon nehéz lesz leküzdenie.
Lehet, hogy talán az
én életemben nincs is olyan pillanat, ami felérne azzal, mint Tominak az,
amikor nyernek, vagy amikor gólt dob, meg üvölt a közönség. De rájöttem, hogy
nekem is van ilyen, hogy úgy érzem, semmi sem tud kizökkenteni a boldogságból,
és ez az volt, amikor mindig gond nélkül lefutom a szigetet. Március óta
legalább nyolcvanszor teljesítettem ezt a távot, és szerintem ez egy
átlagembertől nem kis teljesítmény. Hiába nem olyan nagy dolog, mint amiket
Tomi csinál, de szeretek futni, legalább annyira, mint ő kézilabdázni.
Kimentem a konyhába,
apa már ébren volt, éppen valami nagyon gusztustalan ételt próbált összerakni.
- Na, nyertek a
magyarok? - kérdezte.
- Igen, nyertünk
szerencsére. Tomi jó sok gólt dobott, meg egyébként is nagyon jól játszott...
De amúgy mit csinálsz? - kérdeztem kissé bizalmatlanul.
Valamiféle
húspiramist akart gyártani szerintem, mert egy tepsibe beledobált mindent, amit
csak talált, csirkét, marhát, sertést, sonkát, szalonnát, és mindezt leöltötte
valami sajtos-tejfölös szósszal.
- Jaj, fiam, ez
nagyon finom lesz, majd meglátod.
- Aha... Kitől
tanultad?
- Senkitől, saját
ötlet, most pattant ki a fejemből.
- Ha van pénzed
pazarolni, akkor csináld csak – vontam vállat, majd indultam volna be a
szobámba, de utánam szólt:
- Figyelj csak, árulj
már el nekem valamit... - mondta, miközben beletette a sütőbe ezt a nagyszerű
ételt.
- Mondjad csak –
mondtam.
- Mit szeretnél
kezdeni az életeddel, gondolkodtál már rajta? - kérdezte. - Már van munkád, van
diplomád, van barátod is, akivel elvileg össze fogsz költözni... Milyen jövőt
látsz magadnak?
Ez a kérdés
meglepett, apa nem szokott ilyenekkel fárasztani minket.
- Hát, nem tudom –
feleltem. - Csak éldegélnék békében és nyugalomban, nekem nem kell ennél több.
- Azért, mert ez nem
volt meg neked korábban? - kérdezte apa egy kis bűntudattal a hangjában.
- Nem feltétlenül. Az
mondjuk igaz, hogy nem éreztem igazán otthon magam senkinél sem, de szerintem
enélkül is az ember meg akarja valósítani a saját terveit.
- És neked tényleg az
a terved, hogy Tomival legyél? - kérdezte apa.
- Igen, miért, valami
bajod van vele?
- Nincs, csak
kérdezem – mondta. - Mert azt szeretném, valaki olyan mellé kerülj, aki jobb,
mint én, meg anyád voltunk.
Nem hittem volna,
hogy ezt gondolja magukról. Nem szólaltam meg, ő folytatta:
- Az is csoda, hogy
ilyen lettél... Végigcsináltad az egyetemet, volt egy normális párkapcsolatod,
értelmes fiatal nő lettél, leszoktál a cigiről, nem iszol... Ez a mi
családunkban olyan kivétel, hogy szinte minden nap áldom az eget, hogy legalább
te normális lettél, és legalább miattad nem kell szomorkodnom. Persze, tudom,
hogy én ebben nem sokat segítettem neked, meg tudom, hogy nem rajtam múlott,
amiért kitartó lettél, meg sosem adtad fel, de azért mégis jó érzés a tudat,
hogy az ember gyereke nincs elveszve.
- Nem is tudtam, hogy
ilyen jó véleménnyel vagy rólam – mondtam. - Azt hittem, az a legfontosabb
velem kapcsolatban, hogy mindig legyen itthon ebéd, mindig legyen elmosogatva,
ragyogjon a ház, és akkor minden le van szarva, megvan a lelki békéd.
- Sajnálom, ha
ilyennek láttál engem – morogta, én meg tudtam, hogy ha egy szülő azt mondja,
hogy „sajnálom”, akkor tényleg sajnálja. Korábban azt hittem, a világért sem
mondaná ki, hogy nem tévedhetetlen.
- Most már mindegy –
vontam vállat. - Azért elég szar volt sokáig azt hallgatni Alextől, hogy a nők
csak arra jók, hogy megdugják őket, és semmi másra, még maximum arra, hogy
kimossák a szaros alsógatyáját. Ez tudat alatt mindig is nagyon idegesített,
hogy hogy lehet valaki ilyen...
- Hát, hazudnék, ha
azt mondanám, hogy Alex teljesen magától alakította ki ezt a véleményt – mondta
apa. - Mostanában próbáltam menteni a menthetőt, de láthatod, hogy semmi
eredménye.
- Miért lenne
eredménye? - kérdeztem. - Tizennégy éves korától ezt hallgatta, szerinted meg
lehet egyáltalán változtatni?
- Én reméltem, hogy
több szerencséje lesz, mint nekem, és talál egy normális nőt, aki hatására
megváltozik a véleménye.
- Persze, biztosan
sok esélye volt találni egy normális nőt, miközben ő meg már egyáltalán nem
normális – sóhajtottam. - Komolyan, mi volt anyával a baj? Az, hogy elvette a
szabadságodat?
- Nem is csak, hogy
elvette, hanem szinte követelte. Ha hazajöttem, mindig ordibált velem, hogy hol
voltam. Minden nap a fejemhez vágta, hogy el fog hagyni, én meg mindig
leléptem, ha vita volt, nem bírtam a konfliktust...
- De akkor mégis mire
kellett neked anya? Hogy legyen valaki, aki vezeti a háztartást? - kérdeztem.
- Ez nem volt ilyen
egyszerű... Én nagyon szerettem őt, de miután megszülettetek, semmi sem volt
már olyan, mint régen. Ne értsd félre, titeket is nagyon szeretettelek, csak
szinte majd' bekattantam, hogy tudtam, semmi sem lesz már olyan mint régen, és
ez a mostani, ami van, nem jó, de ezt sem akartam elveszíteni.
- Aha... - mondtam. -
Hát, biztos nem lehetett veled könnyű.
- Remélem, neked
könnyebb lesz majd a te uraddal, csak ennyit tudok mondani.
- Nem indulok túl jó
esélyekkel a magam részéről, de majd meglátjuk.
- Szerintem a legjobb
esélyekkel indulsz, ami ettől a családtól elvárható volt.
- Nem tudom,
tényleg... - mondtam. - Na jó, én most visszavonulok – azzal bementem a
szobámba.
Leültem a géphez,
megnéztem az e-mailemet, aztán azon gondolkodtam, írjak-e SMS-t Tominak, hogy
gratulálok a győzelemhez, de nem volt kedvem. Reggel óta még nem írt nekem, nem
akartam megint én írni. Igaz, hogy én vagyok itthon, és én jobban unatkozom,
mint ő, de úgy gondoltam, most megvárom, amíg végre ő jelentkezik.
Apával ez a
beszélgetés elég furcsa volt, azt hiszem, mostanában jött rá, hogy milyen
károkat okozott a gyerekeiben. Én mindig is próbáltam nem foglalkozni a beteges
véleményükkel, mert már tizenhét éves voltam, amikor idekerültem, volt már
valamilyen véleményem a világról, és az nem egyezett meg az övékkel. Ennek
ellenére nehéz volt figyelmen kívül hagyni, amiket hét év alatt beszéltek
előttem. Igaz, mindig is elítéltem a véleményüket, de néha ott motoszkált a
fejemben, hogy mi van, ha igazuk van...? Hogy majd nem leszek jó senkinek, és
majd akivel leszek, kb. lábtörlőnek akar engem használni. Szerencsére Zolival
nem ez volt a helyzet, de amikor elhagyott, akkor tudat alatt ezt
összekapcsoltam azzal, amiket apámék dumáltak folyton... Persze, igyekeztem
kizárni ezt, és reménykedtem, hogy nem mindenki ilyen. Tomiban mindenkinél
jobban megbíztam, de tudtam, hogy most, hogy együtt vagyunk, bizony ha akarom,
ha nem, lesz egy-két pofára esés, mert lehetetlen, hogy mindig mindketten
ugyanazt akarjuk.
Estig csak lézengtem,
már éppen ki akartam menni futni, amikor megcsörrent a telefonom. Azt hittem,
Tomi hív, de nem ő volt az, hanem Anna, Rudi barátnője. El sem tudtam képzelni,
hogy mit akar.
- Szia Anna... -
köszöntem.
- Szia Adél – mondta
Anna sietősen. - Figyelj, lehet, hogy hülye kérdés, meg hirtelen jön, de nincs
kedved kijönni Londonba?
Meglepődni sem volt
időm, mert tovább folytatta:
- Az egyik barátnőm
kijött volna velem az elődöntőre meg a döntőre, de visszamondta valami pasi-ügy
miatt, így rám maradt a jegye. Nincs kedved megvenni tőle a jegyeket? És így
élőben láthatod a fiúkat.
- Van jegye az
elődöntőre, meg a döntőre? - kérdeztem, bár úgy gondoltam, úgysem fogok én elmenni.
- Igen, az
elődöntőben Izland lesz az ellenfél, pontosan két nap múlva. Utána remélem,
bejutnak a fiúk a döntőbe, de ha nem, majd megpróbálunk szerezni jegyet a
bronzmeccsre. Na, akkor érdekel?
- Hát, persze, csak
nagyon gyorsan jött most ez az egész. Hány napot kéne összesen kint lenni?
- Kb. négyet, ötöt.
Ja, és repülőjegy is van, mielőtt elfelejteném, azt már megvette a barátnőm jó
előre, csak sajnos nem tud utazni. Szóval ha jönnél, akkor valamikor át tudnád
venni tőle a jegyeket, itt lakik ő is Pesten.
- És mikorra szól a
repülőjegy? - kérdeztem.
- Holnap délután
háromra, szóval gyorsan el kellene döntened – mondta Anna.
- Jó, mennyibe
kerülnek?
- A repülőjegy
oda-vissza ötvenezer, a meccsre a jegyek meg átszámolva negyvenezer forint.
- Húha, hát nem
ezerkétszáz forint, mint a Népligetben – mondtam.
- Hát, igen, de nem
is az a kategória – mondta Anna.
- Jó, figyelj, ezt
még át kell gondolnom, mert nyilván ezen a kilencvenezer forinton kívül egyéb
költségek is felmerülnek, például a szállás.
- Amiatt ne aggódj,
én egy nagyon olcsó szállodában lakom, háromezer forint egy éjszaka, úgyhogy ha
jössz, foglalok neked egy szobát – mondta Anna.
- Jó, köszönöm, de
nem hiszem, hogy százötvenezernél kevesebből kijövök ebből az egészből, az meg
nagyon sok pénz... - mondtam.
- Jó, de ez
történelmi pillanat lesz, Magyarország először lesz olimpiai bajnok
kézilabdában – mondta Anna lelkesen.
- Ja, de ha én
kimegyek, biztos csak negyedikek lesznek, amilyen szerencsém van... - mondtam.
- Na, ezt még át kell gondolnom, felhívlak kb. negyed óra múlva.
- Jó, de szerintem
gyere, Tomi biztosan örülne neked.
- Hát igen, én is
neki, de tényleg muszáj gondolkodnom ezen, mert ez nekem elég sok pénz.
- Rendben, akkor hívj
vissza negyed óra múlva.
- Jól van, szia!
- Szia!
Letettem a telefont,
az első gondolatom az volt, hogy nem akarok menni, mert még sosem ültem
repülőn, külföldön is csak háromszor voltam, akkor is busszal, és csak Bécsbe,
meg Szlovákiába mentem, szóval nekem ez az egész elég félelmetesnek tűnt. De
aztán arra gondoltam, hogy mindig is hiányzott egy kis kaland az életemből, meg
hogy lehet, hogy itt az ideje annak, hogy valami meggondolatlanságot csináljak.
Szerettem volna látni a két meccset, de persze az még fontosabb volt, hogy
végre találkozhatok Tomival. Nem tudom, mennyire fog örülni, hogy ott leszek,
mivel mondta, hogy most csak a meccsekre akar koncentrálni, de nekem az is jó
lett volna, ha csak akkor leszünk először kettesben, amikor már letudta az
egész olimpiát.
Az elődöntő és a
döntő között lesz egy nap szünet, és ha esetleg Tomi nem akar, vagy nem tud
velem lenni, akkor körülnézek a városban, hiszen mindig is el akartam jutni
Londonba. Végül is sikeresen rábeszéltem magamat, hogy menjek, a pénzt egy
kicsit sajnáltam rá, de remélem igaza lesz Annának, és érdemes lesz ott lenni..
Tíz perc után visszahívtam Annát, mondtam, hogy jövök, ő nagyon örült ennek,
rögtön meg is adta a barátnője telefonszámát, akitől majd holnap átvehetem a
jegyeket, meg mondta, hogy elintézi nekem a szállodát.
- Majd délután
kimegyek eléd a reptérre, aztán este összehozunk egy dupla randit Rudival és
Tomival – mondta Anna.
- Tényleg, Tomi tud
róla, hogy esetleg jönnék?
- Nem, Rudi javasolta
nekem, hogy kérdezzelek meg téged, de mondta, hogy ha jössz is, akkor nem
mondaná meg Tominak, hogy legyen meglepetés.
- Milyen kedves
ötlet, remélem Tomi is pozitív meglepetésként fog rám tekinteni – mondtam.
- Szerintem örülne
neked, hát a barátnője vagy.
- Igen, de Tominál ez
nem ilyen egyszerű... Na, mindegy, nem is ez a lényeg, inkább megyek, hívom a
barátnődet.
- Rendben, akkor
foglalok neked szobát, és holnap délután négy óra után kint leszek a
repülőtéren.
- Köszönöm szépen –
mondtam.
- Nincs mit, akkor
holnap találkozunk!
Miután beszéltünk,
bementem a nappaliba, ott apám és Alex terpeszkedtek, én így szóltam:
- Holnap megyek
Londonba.
Ők elég bambán néztek
rám, miközben én csak vigyorogtam.
Tomi
A németek elleni
meccs utáni nap reggelén felhívtam Adélt, mert eszembe jutott, hogy előző nap
nem is beszéltünk egymással. Most is csak futólag beszélgettünk, gratulált a
meccshez, mondta, hogy továbbra is szurkol nekem. Vidám volt a hangja, ami
engem egy kicsit lehangolt, nem is értettem, hogy miért... Igaz, nekem sem volt
rossz kedvem, de egy kicsit zavart, hogy ő nélkülem is jól érzi magát.
A csapat körében
nagyon jó hangulat uralkodott, mindenki jókedvű volt, már Rudi is. A németek
ellen ha volt rá lehetőség mindig lepasszoltam neki a szélre a labdát, hogy
dobjon onnan gólt, és szinte az összes helyzetét bedobta, ami egy szélsőtől
nagyon jó teljesítmény. Úgy láttam, ez meghozta az önbizalmát, és a kedvét a
játékhoz. Azt mondta, már nem görcsöl a következő meccs miatt, inkább várja, és
már nem is akar hazamenni. Úgy látom, elhitte, hogy itt most tényleg olimpiai
bajnokok lehetünk.
Én viszont azt hiszem,
most vagyok a mélyponton. Reggel Adél fényképeit nézegettem a telefonomban, és
újra rám tört a szokásos honvágy, ami minden edzőtáborban és
világversenyen rám jön. Persze, nem
akarok ezzel foglalkozni, de egy kicsit már unom az ittlétet, hogy minden
reggel Rudi fejét kell bámulnom, meg egyébként is őt kell kerülgetnem a
szobában. Nem mintha bármi bajom lenne vele, hiszen úgy összeszoktunk már,
mintha testvérek lennénk, de a testvéreknek is néha elegük van egymásból.
Egyébként tetszett a város, meg az olimpiai falu is tényleg nagyon igényes
volt, és rengeteg magyar szurkoló volt kint mindig a meccseinken, de már
vágytam haza.
Adél is nagyon
hiányzott, de nem akartam rá gondolni, ezért sem írogattam neki szívesen. Most
úgy éreztem, jobb elfoglaltság lenne otthon lenni, és közösen albérletet
keresni, mint itt lenni. Az, hogy akár olimpiai bajnokok lehetünk, engem nem
feldobott, hanem megijesztett. Másfél hete még a Balatonon voltam, nem is
gondoltam az olimpiára, most meg minden lehetőség megvan rá, hogy megnyerjük...
Az is átfutott az agyamon, hogy nem is érdemlem meg, hogy olimpiai bajnok
legyek, hiszen fél évet egyáltalán nem is játszottam, cigiztem, buliztam, nem
is érdekelt, hogy mi lesz velem. Most meg hirtelen bekerültem a csapatba, és
tőlem is nagyon sokat várnak a győzelem érdekében. Úgy éreztem, ez már egy
kicsit sok nekem, értettem, hogy miről beszélt Rudi, amikor azt mondta, hogy ez
egy nagyon stresszes dolog, és nagy teher itt lenni. Nem akartam sokat
gondolkodni, most először éreztem, hogy nagy szükségem van a szexre, aközben
teljesen kikapcsol az agyam, és nem mellesleg megnyugszom utána. Azt akartam,
hogy Adél itt legyen velem, biztosan nagyon jól elszórakoznánk egymással, úgy
éreztem, most egész nap képes lennék szexelni.
Tényleg nagyon sok jó
csaj volt itt, de eszembe sem jutott, hogy mással történjen bármi is.
Észrevettem, hogy pár csaj eléggé megbámul engem, szinte felfalnak a szemükkel,
de ellenálltam. Egyrészt, úgysem lenne olyan jó velük, mint Adéllel, másrészt
el sem tudtam képzelni, hogy megtegyem azt Adéllel, hogy megcsalom. Olyan
seggfejnek érezném magam utána, hogy nem is tudnék tükörbe nézni. Régebben azt
gondoltam, hogyha nincs velem a barátnőm, akkor megtenném szívesen mással, csak
akkor nem volt rá lehetőségem. Most volt lehetőség, mégsem akartam, mert az
egyáltalán nem mentség, hogy nincs itt velem, mert erről nem ő tehet. Elég
hülyén gondolkodtam régebben...
Talán most értettem
meg, hogy oda kell figyelni mások érzelmeire is, és nem szabad játszani ezzel.
Briginél, meg a többi csajnál nem érdekelt, hogy mit éreznek, meg mit akarnak,
én azt tettem, ami nekem tetszett. Már el sem tudtam képzelni, hogy így
viselkedjek Adéllel. Ez nem feltétlenül azért volt így, mert szerettem őt, meg
jó volt vele a szex, hanem azért, mert előzőleg barátok voltunk. Sokat tett
értem, mindig mellettem volt, amikor szarban voltam; és egy ilyen barátot sosem
bántana meg az ember. Rájöttem, hogy a többi csajnak én sosem voltam a barátja;
mindig csak valami fellángolás, meg szexuális vágy kötött hozzájuk, de barátok
nem voltunk, és ez volt az, ami mindig is hiányzott.
Adéllel órákig tudunk
mindenféléről beszélgetni, nevet a vicceimen, nyugodtan tehetek rá kicsit
bántóbb megjegyzéseket is poénból, nem sértődik meg rajtuk, hanem ő is kitalál
rám valamit. Nem veszi magára, ha kijelentem, én ma egész nap gépezni akarok,
és csak este szeretnék vele lenni, hanem hazamegy, és ő is gépezik, vagy valami
mást csinál. Néha végigbeszélgetünk éjszakákat, és szerintem ennél szebb nincs
is. Lehet, hogy más csajokkal szinte egész éjjel csak szexeltem, de utána már
nem nagyon ment a beszélgetés. Adéllel ezért is jobb a szex, mert nincsenek
kellemetlen helyzetek, nem vagyunk zavarban, és teljesen felszabadultan szólunk
egymáshoz. Meg más csajokat nem kértem meg, hogy jöjjenek velem biciklizni,
focizni, kirándulni, velük nem lehetett ilyen dolgokat csinálni, mindig csak
sétálni lehetett velük, vagy moziba menni. Vagy esetleg feljöttek hozzám és
szexeltünk, utána meg azon gondolkodtam, milyen ürüggyel küldjem őket haza. És
ezek azért voltak, mert nem tudtunk beszélgetni...
A mai nap valahogy
eltelt, délelőtt edzettünk egy kicsit, délután szabad foglalkozás volt, mi
Rudival lementünk a szálloda uszodájába és megmozgattuk fáradt testünket. Este
hat körül mentünk csak vissza a szobánkba, Rudi így szólt:
- Kimegyek találkozni
Annával, nem jössz velem? - kérdezte.
- Persze, legyek
gyertyatartó, vagy mi? - kérdezte, azzal lehuppantam az ágyamra.
- Nem, te hülye. Öt
év után már vissza tudjuk fogni magunkat előtted. Elmegyünk sétálni, jöhetnél
velünk... beszélgetünk, meg ilyesmi.
- Inkább most itt
maradok pihenni – mondtam, nem is nagyon értettem, miért akarja, hogy ott
legyek, amikor a barátnőjével találkozik.
- Ne maradj itt
pihenni, mert csak a holnapi meccsre fogsz gondolni, ami nem tesz majd jót
neked... Gyere ki velünk, elmegyünk a Hyde Parkba, hidd el, nagyon jó lesz.
- Miért menjek én egy
ilyen helyre veletek? - kérdeztem értetlenül. - Üljetek le egy padra, és
smároljatok, szarjatok a világra.
- Mondtam Annának,
hogy szeretném, ha velünk jönnél, ő meg örült neki... Legalább beszélgetünk, és
addig sem gondolsz a holnapra.
- De nincs kedvem,
tényleg – morogtam.
- Jó, akkor mihez van
kedved, mit fogsz itt csinálni?
- Nem tudom, pornót
nézek – mondtam valamit, ami elsőre eszembe jutott.
- Szerintem gyere
velünk, komolyan... Utána majd kajálunk valamit, és röhögünk. Tudod, hogy Anna
bír téged, nem fogod szarul érezni magadat..
- Jó, jövök... De
csak azért, mert tényleg nem tudok itt mit csinálni – morogtam.
- Na, remek,
meglátod, jó lesz.
Én ebben erősen
kételkedtem, de ha ennyire ragaszkodott hozzá, hogy menjek velük, akkor
megyek... Lehet, hogy van valami oka, amiért nem akar kettesben lenni a
csajával, és ezért akarja ennyire, hogy én is ott legyek. Nem értettem, miért
ne akarna vele lenni, de ha már így alakult, akkor megteszem Rudinak ezt a
szívességet.
Útközben végig Rudit
csesztettem ehhez hasonló mondatokkal:
- Mi van, már olyan
párocska lettetek, akik jobban kedvelik más társaságát, mint egymásét?
Öregszünk, barátom? Inkább az ötven évesekre jellemző társasági életre vágysz?
Összegyűlni más tatákkal és nyanyákkal, és beszélgetni? - vigyorogtam.
- Tudod, fiatal párok
is szoktak találkozni egymással, te idióta – morogta.
- Ja, akik már unják
egymást, mint a szart – mosolyogtam továbbra is.
- Hát akkor
részvétem... múltkor eljöttetek találkozni velünk Adéllel, ahelyett, hogy
otthon gyűrtétek volna a lepedőt... Pedig csak két hete voltatok együtt, hát
igen, tudom, ciki...
- Jól van, befoghatod
– morogtam. - Minden nap gyűrtük a lepedőt, csak kicsit ki akartunk menni
emberek közé.
- Persze, én is ezt
mondanám.
Nemsokára
megérkeztünk a megbeszélt helyre, egy közeli térre, de Anna még nem volt ott.
- Na, persze, még
nincs itt – morogta Rudi.
- Bújjunk el, és
ijesszük meg, ha jön – javasoltam.
- Hah, nagyon jó
ötlet... - morogta gúnyosan. - Nőj fel végre.
- Ha tudnád, hányan
mondták már ezt nekem – forgattam a szemem.
Ekkor megláttam Annát
a zebra túloldalán, azonnal észrevettem, hogy van vele valaki. Adél volt az.
Láttam, hogy ő az, de az agyam egyszerűen képtelen volt felfogni... ő nem lehet
itt... hogy a francba került ide...? Én csak megkövülten álltam pár pillanatig,
amíg ide nem értek. Ő csak mosolygott rám, én meg még mindig hitetlenkedve
néztem rá, tátva is maradt a szám.
- Pont ilyen arcra
számítottam – mosolygott Adél, amikor megölelt.
- Hát, neked könnyű,
te tudtad, hogy találkozunk – mondtam, azzal végre összeszedtem magam, és én is
megöleltem őt. Persze ezután azonnal faggatni kezdtem őket, hogy mégis hogyan
tudott Adél kijönni ide, ők meg elmondták, hogy Anna egyik barátnőjének volt
két szabad jegye az elődöntőre, meg a döntőre, ráadásul még repülőjegye is
volt... Közben végig az elképedt fejemen nevettek.
- Jól van, hát
egyáltalán nem számítottam erre – mormogtam, de közben átöleltem Adél derekát.
- Azt gondoltuk –
mondta Rudi. - Na, ezután nem kell jönnöd velünk a Hyde Parkba... Érezzétek jól
egymást!
- Kösz, ti is –
mormogtam.
Ők elmentek, mi meg
Adéllel megcsókoltuk egymást.
- Hagy nézzelek... -
mondtam, miután eltoltam magamtól.
- Miért, hogy tényleg
én vagyok-e az? - mosolygott.
- Hát persze... -
mondtam.
Végignéztem rajta,
fekete top és farmer sort volt rajta, rögtön arra gondoltam, hogy fogom
lehámozni róla, de most inkább annak örültem, hogy tényleg itt van velem. Még
mindig csak mosolygott rajtam, igazi boldog mosoly volt, ami bennem is jóleső
érzéseket indított el.
- Örülök, hogy
eljöttél – mondtam, majd megöleltem őt.
- Tényleg örülsz? -
kérdezte. - Féltem, hogy nem leszel túl lelkes, hogy itt vagyok.
- Hát meglepődtem, az
biztos... De tényleg örülök neki... Jó érzés, hogy képes vagy miattam átrepülni
fél Európát.
Ezután tovább
csókolóztunk, egészen belemelegedtünk, én a hajában turkáltam, ő meg
belemarkolt a fenekembe.
- Na jól van, merre
laksz? - kérdeztem mosolyogva. - Remélem nincs messze innen.
- Nincs, szerencsére
– mosolygott ő is.
***
A szállodai szobában
alaposan kiélveztük egymás testi közelségét, egymás után kétszer is szexeltünk,
annyira kívántuk egymást. Adél is annyira ki volt éhezve rám, mint én rá, de
nem is vártam tőle mást.
Utána együtt
fürödtünk a fürdőkádban. Ő hátával a mellkasomnak dőlt, én simogattam a vállát,
a haját, arcát, majd felém fordult, és csókolózni kezdtünk. Teljesen el voltam
lazulva, valamiféle földöntúli nyugalom költözött belém, miközben smároltunk.
Azt éreztem, most minden úgy van, ahogy lennie kell, nem vágyom többre, mint
hogy ő mindig is az enyém maradjon. Biztos voltam benne, hogy ma este végre
feleségül kérem őt.
- Miután
megfürödtünk, kimegyünk sétálni? - kérdeztem.
- Persze – mondta. -
De azt hittem, mást szeretnél csinálni.
- Miért, kétszer nem
volt elég? - mosolyogtam.
- Hát, tudod, hogy
belőled sosem elég – mosolygott ártatlanul, majd megpuszilta az arcomat.
- Hmm... Egyébként
imádom, hogy szex közben érezteted velem, hogy tényleg nem elég belőlem –
dünnyögtem a fülébe.
- Igen, mert olyan jó
veled – mondta, majd újra megcsókoltuk egymást.
Éreztem, ha nem
hagyjuk abba, már nem lenne időnk kimenni sétálni, pedig ezt most nem szerettem
volna elszalasztani.
- Na, jól van, majd
holnap a meccs után megpróbálok itt aludni veled... - mondtam. - De most
tényleg szeretnék kimenni. Láttál már egyáltalán bármit a városból?
- Hát, néhány dolgot
a taxiból... - mosolygott. - De nekem ott van holnap az egész délelőtt
városnézésre, szóval itt maradhatnál sétálás helyett.
- Nem, ebből most nem
engedek – mondtam határozottan. Egy kicsit furcsán nézett rám erre a hangra, én
meg elvicceltem a dolgot. - Tudod, nem akarom hogy folyton csak szexeljünk,
mert el fog laposodni a kapcsolatunk... a beszélgetés is ugyanolyan fontos,
mint a szex – mondtam tettetett komolysággal.
- Oh, hát persze,
tudom – mosolygott. - Nincs is jobb, mint veled beszélgetni.
- Én egyébként
szeretek veled beszélgetni... is – vigyorogtam, majd megpusziltam a nyakát,
ezután megint csókolózni kezdtünk. Nemsokára elhúzódtam tőle. - Na jó, menjünk,
mert még újra megduglak.
- És az miért lenne
baj? - kérdezte Adél olyan hangsúllyal, hogy tudtam, ennek nem tudok
ellenállni, de most megpróbáltam.
- Majd meglátod –
mondtam végül. - De most mennünk kell, nem viccelek.
- Hát, jól van,
gondolom van rá okod, ha emiatt képes vagy lemondani a szexről.
- Jól gondolod –
mosolyogtam, azzal megpusziltam az arcát.
Adél
Azt hittem, hogy Tomi
étterembe akar vinni, vagy esetleg felmegyünk a London Eye-ra, mert nagyon
céltudatosan indultunk el a városba. De végül a Temze parton kötöttünk ki,
leültünk egy padra egy viszonylag forgalommentes környéken. Eleinte nem
értettem, hogy ezért miért kellett ennyire rohanni, de aztán Tomi szorosan
mellém húzódott, átölelte a vállamat, és megcsókolt; így ezután már nem akartam
akadékoskodni, csak élveztem, hogy vele lehetek.
Egyébként is nagy
esemény volt számomra, hogy itt lehetek, egyáltalán nem volt általános dolog,
hogy csak úgy fogom magam, és kijövök külföldre. Nagyon nagy szerencsém volt,
hogy Anna barátnője nem tudott jönni, különben nem tudtam volna megoldani, hogy
lássam Tomit élőben játszani az olimpián. Nagyon vártam a holnapi meccset, mert
sosem láttam helyszínen még csak EB meccset sem, nemhogy olimpiait, biztos
nagyon jó lesz majd a hangulat. De mégis az volt a legfontosabb, hogy láttam,
Tomi örült nekem, és szívesen volt velem még ezen a nagy eseményen is, ami
tudtam, hogy nagyon fontos neki.
Miközben
csókolóztunk, Tomi arcát simogattam, éreztem rajta a borostát, többször
végighúztam rajta az ujjamat, jó volt megérinteni őt.
- Ha tudtam volna,
hogy jössz, megborotválkoztam volna – mormogta.
- Nekem tetszel így –
mosolyogtam.
- Az a lényeg –
sóhajtott, majd a szemembe nézett: - Nem gondoltam volna, hogy ilyen pozitívan
hat rám, hogy itt vagy... Ma egész nap feszült voltam, folyton a holnapi
meccsen rágódtam, de már úgy érzem, megnyugodtam... és csak azért, mert
hirtelen megjelentél.
- Meglepődtél? -
kérdeztem.
- Igen, nagyon. Nem
gondoltam rá, hogy eljössz... csak néztem, ahogy a többiek elvannak a
barátnőikkel, vagy más idegen csajokkal, nekem meg maradtak a szép emlékek.
- Legalább azok
vannak – mosolyogtam.
- Hát, igen... -
mondta.
- És hogy viseled ezt
az egész felhajtást? - kérdeztem.
- Eddig jól tűrtem, csak
ma kezdtem egy kicsit bezárkózni... De szerencsére ezt a folyamatot sikeresen
megállítottad azzal, hogy eljöttél... Pont ma kezdtél el nagyon hiányozni.
- Akkor jól
időzítettem.
- Igen – mosolygott.
- Egyébként tényleg nem számítottam rá, hogy kijössz, ez valahogy olyan
váratlan lépés tőled.
- Ugye? - kérdeztem.
- De nem gondolkodtam sokat, megtudtam, hogy tudnék jönni, és onnantól kezdve
minden jött magától. Anna barátnője ideadta a jegyeket, ma délután már kint is
voltam a repülőtéren, aztán a repülőn még félni sem volt időm, már meg is
érkeztem... És innentől kezdve tudod, mi történt.
- Akkor sűrű volt a
program – mosolygott. - És otthon mit szóltak, hogy lelépsz?
- Hát, sajnálták,
hogy nincs aki mosogasson... - morogtam.
- Mi lesz, ha majd
összeköltözünk, akkor áthívnak mosogatni? - kérdezte.
- Hát biztos, de nem
fogok menni – mondtam.
- És a munkahelyen
mit szóltak?
- Kimagyaráztam...
Olimpia mégis csak négyévente van, úgyhogy jövőre mást kell majd kitalálnom, ha
lógni akarok – mosolyogtam.
- Ja, eddig többet
voltál szabadságon, mint amennyit dolgoztál.
- Azért ez így nem
igaz – mondtam. - Ha hazajössz, akkor elköltözünk végre?
- Persze – mondta. -
Tudod, hogy ezt már én is régóta szeretném, de egyelőre még egy nyaralás sem
jött össze... Egy kicsit túlhajszolt életet élek.
- Igen, azt látom.
Nem is tudom, mire vállalkozom, hogy veled akarok élni... - sóhajtottam.
- De azért
bevállalod, nem? - mosolygott rám.
- Persze – mondtam. -
Csak rossz, hogy sokat leszel távol.
- Ez most egy ilyen
nyár volt, de nem lesz ez mindig így... Még eljutunk közösen nyaralni, ezt
megígérem – mondta, azzal megsimogatta az arcomat.
- Nekem már az is
nagy élmény, hogy most itt vagyok – mosolyogtam, majd megpusziltam a száját.
- Egyébként ha már
így szóba kerültek bizonyos dolgok, akkor kérdeznék valamit... amit az olimpia
előtt terveztem a nyaralás alatt, csak sajnos le kellett ide lépnem – mondta,
egy kicsit bizonytalanabbul beszélt.
- Miről van szó? -
kérdeztem, tényleg érdekelt, hogy mi lehet annyira érdekes, hogy azóta sem kérdezte
meg tőlem.
Ő mélyen a szemembe
nézett, majd így szólt:
- Drágám... lennél a
feleségem?
Nekem elkerekedett a
szemem a meglepetéstől, erre egyáltalán nem számítottam... Azt hittem, először
összeköltözünk, és majd utána kiderül, tényleg el akar-e venni engem feleségül,
de nem gondoltam, hogy ennyire komolyan tervez velem.
- Biztos vagy benne?
- kérdeztem első ösztönös reakcióként.
- Nem, csak
vicceltem... - morogta. - Igen, biztos vagyok benne, hogy te kellesz nekem
életem hátralevő részére. Nem is te lettél volna, ha nem kérdezed meg.
- Jó, csak annyira
meglepett – mondtam.
- Legalább
visszakaptad, hogy ilyen hirtelen idejöttél – mosolygott. - Na, de nem
válaszoltál még.
- Igen, leszek a
feleséged... - mosolyogtam rá. - Ez teljesen természetes... és annyira örülök.
Ő is elmosolyodott,
majd megcsókoltuk egymást, szorosan magához ölelt.
- Én is örülök –
mondta. - Már elég régóta ezt szerettem volna.
- Igen? Már egy egész
hete? - kérdeztem.
- Nem, de nagyon jó
kérdés – mondta. - Mióta megláttalak a Népligetben a két hónapos szünet után,
azóta tudom, hogy te mindenkinél többet jelentesz nekem... És az, hogy a
feleségem leszel, nem is fejezi ki teljesen, hogy mennyit is jelentesz nekem
valójában.
- Nekem te minden
vagy egy személyben – mosolyogtam.
- Te is nekem, végül
is – mondta. - Te vagy a legjobb barátom, és ez sosem fog megváltozni... Meg te
vagy életem első igazi szerelme, te vagy az egyetlen, aki el tud engem viselni,
meg nincs senki, aki úgy szeret engem, mint te, aki úgy ismer engem, mint te...
és persze te vagy a legjobb az ágyban, de ez mellékes. Na jó, nem mellékes, de
egyértelmű, hogy mi ketten együtt csak jók lehetünk az ágyban.
Én csak mosolyogtam
ezeken a szavakon.
- Igen, igazad van
abban, hogy nincs más, aki úgy szeretne téged, mint én... És ez fordítva is így
van, nem hiszem, hogy engem tudna valaki így szeretni, mint te – mondtam.
- És ezt a
barátságunknak köszönhetjük – mosolygott. - Azt hiszem, nekem mindig is ez
segített életben maradni. Hogy a barátom voltál.
- Nekem is – mondtam.
- Nélküled már régen elveszítettem volna a hitemet az emberekben.
- Hú, azt hiszem,
ezzel túl nagy terhet raktál rám – vonta fel a szemöldökét.
- Miért, egy ilyen
családban, mint az enyém, mi okom lett volna reménykedni? Különben meg
mostanában kezdem elfogadni, hogy a világ nem tökéletes, és hogy csak az
egyszerű dolgokban lehet megtalálni a boldogságot. És ez miattad van... Amikor
el volt törve a kezed, és átmentem hozzád filmezni, meg elaludtam melletted,
beszélgettünk abban a buliban, kimentem a meccsedre; akkor láttam, hogy ennél
több nekem nem kell. És hogy téged akarlak.
- Már kezdek örülni,
hogy eltört a kezem – mondta Tomi elgondolkodva. - Minden újjáépült akkor. Mint
egy főnix, a hamuból újjászülettem, és teljesen más ember lettem. Megismertem
önmagamat, megismertem a világot, és végre téged is megismertelek, úgy igazán,
és rajtad keresztül is megismertem a világot. Én is veled, és az egyszerű
dolgokban találtam meg a boldogságot. Nagyon kellett nekem, hogy végre kívülről
lássam magamat, és minket, kettőnket, mert ez az egész segített visszatalálni
az életbe. Végre látom, milyen teljes életet élni.
- Azelőtt nem volt
teljes az élet? - kérdeztem.
- Nem... Csak a
kézilabda volt, semmi más, nem tudtam én semmit a szeretetről. Jó, nem állítom,
hogy most már annyi mindent tudok róla, de végre látom, hogy az élet a
szeretettől lett szép. Hogy ott voltál velem mindig, és szerettél. Az mindegy,
hogy barátként, vagy máshogy, de ettől tudtam talpra állni.
- Ez tényleg ilyen
sokat jelentett neked?
- Igen... - mondta. -
Nem is az volt a fontos, hogy megmondtad, szeretsz engem, hanem hogy tudtam,
barátként mindig számíthatok rád, bármi történik... És ez adott nekem erőt,
hogy meggyógyuljak. Testileg és lelkileg.
- Pedig azt hittem,
nekem ebben semmi szerepem nincs, és ezt eléggé sajnáltam is – mondtam. - De ha
mégis volt, akkor nagyon örülök neki.
- Igen, persze, hogy
volt. Csak ezt akkor még nem fogtam fel. És sajnálom is, hogy annyit
gondolkodtam, hogy mi összeillünk-e, vagy hogy legyünk-e együtt.
- Az nem baj, ha átgondoltad.
Akkor kéne sajnálnod, ha nem történt volna semmi közöttünk; legalábbis én
nagyon sajnáltam volna – mondtam.
- Most már én is... -
mondta. - Tényleg nem értem, miért gondolkodtam annyit, hogy mi legyen velünk.
De az igaz, hogy most már könnyű visszatekinteni, mert ez a kapcsolat teljesen
megváltoztatott, és már egyáltalán nem úgy látom az életet, mint régen.
- Én sem olyan
szemmel nézlek téged, mint régen – mondtam. - Azt hittem, hogy nem lennél jó
társnak, és csak barátokként működnek jól közöttünk a dolgok, de ebben
tévedtem... Rájöttem, hogy nem szabad csak a negatív dolgokat észrevenni, és
sokkal megbocsátóbbnak kell lennem, és nem szabad olyan elvárásokkal terhelnem
téged, amiknek nem tudsz megfelelni. És most az a legfurcsább, hogy tényleg nem
vártam semmit, erre meg azt szeretnéd, hogy legyek a feleséged... ez olyan
kellemes meglepetés volt, amire sosem gondoltam volna.
- Na látod... -
mondta Tomi. - Egyébként én is féltem attól, hogy cseszegetni fogsz, és nem
tudok neked megfelelni. De most először tényleg próbálok valamennyire
megfelelni, mert fontos vagy nekem, és szeretném, hogy érezd, engem is érdekel
a kapcsolatunk. Persze nem azt mondom, hogy görcsösen meg akarok neked felelni,
láthattad is, hogy nem erről van szó, csak most az egyszer én is hozzá akarom
tenni a magam részét a kapcsolatba.
- Akkor megtaláltuk a
középutat, ezek szerint – mondtam. - És egyébként szeretnél is esküvőt a
közeljövőben?
- Jaj, nem, dehogy,
most csak megkértem a kezed, hogy bebiztosítsam a helyem, de elvenni majd csak
tíz év múlva foglak – ugratott Tomi.
- Nagyon kedves vagy
– mormogtam.
- De amúgy tavaszra
terveztem az esküvőt – mondta. - Vagy ha szeretnéd, akár ősszel is
megtarthatjuk.
- Jó, minél hamarabb,
annál jobb... Gyorsan hozzád megyek, aztán meghízom, és nem leszek hajlandó
elválni tőled – mosolyogtam.
- Nem tudtam, hogy
meg akarsz hízni... - morogta. - De tényleg, mit szólnál hozzá, ha már
karácsony előtt megtartanánk az esküvőt? Vagy tényleg túl gyorsak vagyunk?
- Szerintem nem –
mondtam. - Igaz, hogy még nem laktunk együtt, és lehet, hogy egy rémálom lesz,
de ennek kicsi az esélye. Meg régen is úgy volt, hogy házasság előtt nem éltek
együtt a párok, úgyhogy szerintem belevághatunk.
- Rendben, ezt jó
látni, hogy ennyire szeretnéd te is – mondta. - Majd ha hazamegyünk innen,
veszek neked egy szép gyűrűt is.
- Hát, engem nem
nagyon érdekel a gyűrű... Inkább az érdekel, hogy szép, boldog életem legyen
veled – mosolyogtam.
- Ez egy nagyon jó
válasz volt – mosolygott ő is, majd megcsókolt. - Érdekes lesz, hogy még a
huszonnegyedik szülinapom előtt a férjed leszek, nem gondoltam volna, hogy
ilyen fiatalon már elkötelezem magam. Mindig is azt hittem, hogy még harminc
évesen is agglegény leszek.
- Még meggondolhatod
magadat – mondtam.
- Nem fogom... -
mondta határozottan. - Most az egyszer biztos vagyok benne, hogy mit szeretnék.
Ami szerelmi ügyekben nekem nagy szó... de ezt te is tudod.
- Igen... - mondtam.
- Kicsit furcsa is, hogy így belevetetted magad a dolgokba... Remélem később
sem csökken a lelkesedés.
- Ne hülyéskedj. A
lelkesedés biztos csökken majd, mert hát szürke hétköznapok, stb... de a
szeretet nem változik meg sosem.
- Még csak két
hónapja vagyunk együtt, de mégis teljesen hihetően hangzik – mosolyogtam.
- Ez a lényeg –
mondta, átölelt, és megcsókolt.
Ezután főleg arról
beszélgettünk, hogy kiket hívjunk meg az esküvőnkre, persze, egyelőre csak
poénkodtunk ezzel kapcsolatban, de abban megegyeztünk, hogy nem leszünk sokan.
Este tíz körül Tomi
visszakísért a szállásra, amit csak nehezen találtunk meg, aztán alig akartuk
elengedni egymást. Tomi megígérte, hogyha másnap nyernek a meccsen, akkor
elkérezkedik az edzőtől, hogy hagy aludhasson velem.
- Örülök, hogy igent
mondtál – mosolygott rám.
- Én meg örülök, hogy
megkérdezted – mosolyogtam én is.
Megcsókoltuk egymást,
majd elindult vissza a faluba, én meg fölmentem a szobámba. Leültem az ágyamra,
és csak néztem ki az ablakon. Boldog voltam, mert tudtam, hogy ez elég nagy
lépés volt Tomitól, hogy feleségül kért, így már elvileg nem is kell aggódnom
olyasmin, hogy valóban akar-e engem, mert láttam, hogy akar. Viszont nem
éreztem úgy, hogy fellegekben járok, meg hogy az agyamat ellepi a rózsaszín
köd. Az volt a baj, hogy nem tudtam olyan rövidlátó lenni, hogy elhittem, a
házasság minden problémánkat megoldja majd, ami előfordul a jövőben. Mintha
csak vártam volna a pillanatot, amikor kiderül, hogy még sincs minden olyan
rendben, mint képzelem. Legalább akkor nem félnék tőle, és tudnám rá a
megoldást.
Érdekes, hogy most,
amikor fantasztikusan boldognak kéne lennem, akkor nem vagyok az. Persze,
nagyon örültem, hogy Tomi biztos pont az életemben, de egyszerűen féltem, hogy
csalódni fogok. Nem is benne, meg talán nem is magamban, hanem abban, hogy egy
idő után nem lesz minden olyan szép, mint most. Mint amikor kapsz egy
ajándékot, ami pár napig újdonság, és különleges, de aztán szépen beolvad a
többi tárgy közé, megszokod, ugyanolyanná válik, mint a többi. Valami, ami
mindig kéznél van, szükséged van rá, nem akarod eldobni, de nem különleges a
puszta léte.
Azon
gondolkodtam, vajon mennyi időnek kell eltelnie, amíg azt fogjuk érezni, hogy
megszoktuk egymást, és már nem különleges, hogy együtt vagyunk. Amikor már nem
lesz abban semmi különös, hogy együtt megyünk valahova egy párként, vagy mikor
fogom azt érezni, hogy nem fantasztikus a szex, hanem csak szimplán jó, vagy
esetleg még csak nem is jó. Tudtam, hogy nem lesz mindig minden szép, és
igazából kicsit kiábrándultam magamból, hogy azonnal ez jutott eszembe. Tudtam,
hogy Tomi egyáltalán nem gondol ilyesmire, ő csak szimplán boldog, hogy végre
feleségül kért. A hülye női agy mindent túlbonyolít, nehogy egy percre is
szárnyaljak a boldogságtól... Mégis, ahogy a másnapra gondoltam, hogy kimegyek
Tomi meccsére, és utána lehet, hogy itt alszik velem, nagyon jó érzésekkel töltöttek
el, és már alig vártam, hogy újra vele legyek. Úgy éreztem, hogy ő életem
szerelme, és hiába tudtam, hogy együtt még sok akadályt kell leküzdenünk, mégis
csak úgy lesz a legjobb ezt megtenni, hogy tudtam, ő a párom, és nem valaki
másért kell küzdenem, hanem érte.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése