2016. március 29., kedd

17. fejezet

17. fejezet


Tomi

Adéllel a Balatonra tartó vonaton utaztunk már jó másfél órája, rendesen megizzadtunk, mert hiába volt nyitva az ablak a fülkében, így is nagyon meleg volt. Persze ez nem akadályozta meg azt, hogy jól érezzük magunkat, örültünk, hogy egyáltalán el tudtunk jönni, mert Adél munkahelyén nem nézték jó szemmel, hogy már a harmadik héten eljön nyaralni.
Az olimpia már négy napja tartott, egy percet sem láttam belőle, Adél persze nézte, de nem nagyon kötötte az orromra, hogy mégis mi olyan érdekes rajta. Más sportágakat persze nézhetnék a kézilabdán kívül, de egyszerűen még azokat sincs kedvem megnézni, mert tudom, hogy nekem is kint kéne lennem...
Most örültem, hogy megyünk nyaralni, és hogy nem kell az olimpián rágódnom. Mondjuk valamennyit biztos fogok, de talán nem olyan sokat. Azt terveztem, hogy ezalatt az egy hét alatt tényleg megkérdezem Adélt, hogy lenne-e a feleségem. Lehet, hogy ez egy nagyon komoly döntésnek hangzik, pláne tőlem, aki alig rendelkezik tapasztalattal a komoly dolgokkal kapcsolatban, de most éreztem, hogy nem kell félnem ettől. Sőt, inkább vártam, hogy vajon mit szól hozzá, meg azt is vártam, hogy megkérdezzem. Egész biztos voltam benne, hogy őt szeretném feleségemnek, ez semmit sem változott, mióta összejöttünk. Ha vele nem menne, akkor mással pláne, hogy nem menne. Vele tényleg egyszerű volt minden, ahogy előre elképzeltem. Adél szép volt, okos, kedves, jó barát volt, jó volt vele az ágyban, tudott főzni, szerintem nagyon jó feleség lesz belőle. És reméltem, én is jó férj leszek, de hát egyelőre nem volt rám panasz, szóval kezdek megnyugodni, hogy nem fog folyton cseszegetni, hogy milyen alkalmatlan vagyok társnak. Úgy láttam, hogy teljesen belém van zúgva, ami néha kicsit furcsának hatott, mert ő eddig mindig is betartott egy bizonyos távolságot közöttünk. De nagyon jó volt, hogy végre elengedte magát, és kimutatta az érzéseit. Sokkal jobban tetszett így a viselkedése, hogy bármikor átölelt, megcsókolt, hozzám bújt, rám mosolygott, mondta, hogy szeret, hogy mennyire kíván...
A szexben is teljesen gátlástalanok voltunk egymással, és ez is nagyon tetszett. Sosem voltam még senkivel ennyire felszabadult, és ez az élet minden területére igaz volt. Emlékszem, télen mennyire le voltam törve, mennyit agyaltam mindenen, és milyen elveszettnek éreztem magamat is, meg őt is. Szerencsére ennek már nyoma sem volt, élveztük az együtt töltött időt, élveztük egymást, meg mindent, amit csak adni tudtunk a másiknak. Végre úgy éreztem, hogy adni is jó, nem csak kapni, és nagyon jó érzés volt, hogy Adél miattam boldog, ez engem is boldoggá tett.
Amikor végre megérkeztünk, még eltartott fél órán keresztül, amíg megtaláltuk a szállásunkat, közben azon nevettünk, hogy a netes térképen ez sokkal egyszerűbbnek tűnt. A szobánkban első dolgunk volt, hogy lezuhanyozzunk, aztán meg igazából az egész délutánt az ágyban töltöttük.
- Nézd, az ágynak van támlája, végre kikötözhetjük egymást – nézett rám Adél, miután volt időnk szemügyre venni a szobát.
- Hmm, észre sem vettem – mormogtam. - Most végre van hova, de nincs mivel...
- Hát majd veszünk valamit a boltban.
- Szerinted árulnak valami hasznosat erre a célra? - vigyorogtam.
- Nem tudom, majd megkérdezzük az eladót – mosolygott.
- Ja, majd odalépek hozzá, hogy „Csókolom, szeretném kikötözni a barátnőmet az ágyhoz, tessék már ajánlani valamit, hogy ne tudjon megszökni.”
- Nem akarnék megszökni – mosolygott, azzal megpuszilta a számat.
- Nem is hagynám – mondtam. - Na, akkor majd felfedezzük, mit tudunk venni a boltban, aztán egész estére az ágyhoz kötözlek.
- Jaj, szeretem, amikor ilyen jó kis terveid vannak velem – vonta fel a szemöldökét mosolyogva.
- Érdekes vagy, szerintem mást ez simán megijesztene – mondtam.
- Engem nem tudsz megijeszteni – mondta. - Megbízom benned, gondolom nem tennél olyat, ami fáj.
- Vagy ha fájna, szerintem azt te külön élveznéd – vigyorogtam. - Tudom, hogy imádod, ha húzom a hajadat, vagy ha rácsapok a fenekedre.
- Azok még nem olyan súlyos dolgok.
- Ennél durvább nem lennék veled... hacsak nem kérnéd – néztem rá.
- Hát, ha kikötöznél, nem hiszem, hogy lenne lehetőségem bármit is kérni. Azt hiszem, azért izgatna engem ez annyira, mert teljesen rád bízom magam, és nem lenne semmi beleszólásom, hogy mit teszel velem... - mondta elmerengve, én megkérdeztem:
- Na és be is nedvesedtél erre a gondolatra? - mosolyogtam.
- Most még nem, de majd ha csinálni fogjuk, akkor biztos nem kell sok hozzá – mondta. 
- Jól van, alig várom, hogy kipróbáljuk... Fogunk ma még egyáltalán fürdeni a Balatonban?
- Hát van időnk, nem? - kérdezte.
- Ja, szerencsére. Tök jó, hogy egész héten azt csinálunk, amit akarunk, és minden este együtt alszunk.
- Igen, ez tényleg jó... Meg bármikor kimehetünk sétálni, még este is – mosolygott.
- Hát ja... - bólintottam.
Elhatároztam, hogyha kimegyünk este valamikor, akkor fogom őt feleségül kérni. Tök szép lenne, alig lenne kint ember a parton, csak mi ketten, meg a holdfényes éjszaka... Sosem voltak még ennyire megnyugtató gondolataim ezekről a dolgokról, már ha egyáltalán valaha megfordult a fejemben, hogy valakivel majd így fogok bánni. De most én is csak ezt akartam.
Végül rászántuk magunkat, hogy kimegyünk a partra, átöltöztünk fürdőcuccba, de előtte megnéztem a telefonomat, hogy egyáltalán megvan-e még. Megtaláltam a mobilt a táskám legalján, volt is hat nem fogadott hívásom.
- Na, ez ki a franc lehet? - kérdeztem. - Valami külföldi szám. +44-es. Az melyik ország?
- Fogalmam sincs – mondta Adél.
- Hogyhogy nem tudod? Hát neked van diplomád – mormogtam.
- Persze, szociológia szakon csak ilyeneket tanítanak.
Ekkor megint elkezdett csörögni a telefon.
- Na, felveszem, és elküldöm... - mondtam, azzal beleszóltam a mobilba: - Ki az? - kérdeztem enyhén goromba stílusban.
- Vitéz, végre, már azt hittem, elnyelt a föld... - morogta egy ismerős hang. - Kozma Tibi vagyok.
- Öhm, jó napot, mester – mondtam megilletődötten. Hát igen, a válogatott szövetségi kapitányára mordultam rá az előbb...
- Vitéz, mit csinálsz most? Remélem Pesten vagy – mondta. Nem hallottam őt valami jól, nagy zaj volt körülötte.
- Hát, ami azt illeti, nem vagyok Pesten, most éppen lent vagyok a Balatonon, nyaralok – mondtam.
Nem tudtam, mit akarhat tőlem, de nem késett a válasszal:
- Akkor gyere haza – kérte Kozma. - Szeretném, ha csatlakoznál a csapathoz, mert többen is gyengélkednek, ráadásul Szűcs teljesen kidőlt, meghúzódott a lába, és már nem fog tudni játszani az olimpián.
- És én ugorjak be helyette? - kérdeztem meglepetten. Persze, hát engem is kijelöltek tartaléknak, de ki a fene számított most erre...?
Adélre néztem, szerintem hallotta a beszélgetést, mert Kozma elég hangosan beszélt. Ő csak felvonta a szemöldökét, majd figyelt tovább.
- Igen, te játszol majd helyette. Többen belázasodtak, sokaknak nem megy a játék, szerintem többször is a kezdőben találhatod magad, ha összekapod magadat.
- Értem – mormogtam, egyszerűen semmi értelmeset nem tudtam erre mondani. Menjek az olimpiára... Annyira távolinak tűnt már nekem az egész, teljesen lemondtam róla, gondoltam, már legközelebb maximum a világbajnokságon lehetek válogatott. És most a csapatnak mégis szüksége van rám...
- Na figyelj, Vitéz... - folytatta Kozma. - Valahogy gyere fel a Balatonról, aztán holnap reggel nyolcra menj ki Ferihegyre. Fog ott téged várni egy ember a kézilabda szövetségtől, biztosan felismered majd, átadja a jegyedet, te meg felszállsz a tízkor induló londoni gépre. Majd valakit kiküldök eléd, mondjuk Lajost, a csapatorvost.
- Hát, rendben... - mormogtam.
- Na, akkor holnap londoni idő szerint tizenegykor itt leszel. Másnap lehet, hogy már nevezlek a csapatba a románok ellen.
- Hogy állunk eddig? - kérdeztem, ezzel elárulva, hogy nem nézem az olimpiát, de Kozmát ez nem nagyon érdekelte.
- 28-20-ra kikaptunk Horvátországtól, és 32-31-re sikerült nyernünk Spanyolország ellen. Láthatod, hogy nem túl rózsás a helyzet, szóval szedd össze magadat, mert szükség lesz rád.
- Igenis – mondtam olyan elszántan, ahogy csak tudtam, de még mindig inkább csak meglepett voltam, és alig tudtam felfogni, hogy holnap ilyenkor már bőven Londonban leszek.
- Na, ha bármi kérdésed van, ezen a számon elérsz – mondta Kozma. - Jó utat holnapra!
- Köszönöm... és köszönöm a lehetőséget.
- Magadnak köszönd... Te vagy a tartalék – mondta Kozma, azzal letette.
Én még ki tudja, meddig álldogáltam volna egy helyben a meglepetéstől, de Adél a derekamnál fogva ledöntött az ágyra, majd vigyorogva fölém hajolt.
- Naaa, ki megy az olimpiára? - kérdezte.
- Jaj, hát édes vagy, hogy ennyire örülsz neki... - morogtam, majd átfordítottam őt a hátára, ezentúl én magasodtam fölé. - De azért nem túl jó, hogy itt kell hagynom téged.
- Ugyan már, én le vagyok szarva, hát mész az olimpiára – mosolygott tovább.
- Örülök, hogy ennyire könnyen kezeled ezt az egészet, de én nagyon vártam ezt a nyaralást.
- Hát, tudom, én is... - mondta. - És egyáltalán nem örülök, hogy már ma haza kell menni, de hát az olimpiáról álmodoztál hónapokon keresztül.
- Igazából azóta erről álmodoztam, mióta elkezdtem kézilabdázni – mondtam.
- Na látod, akkor meg mi a baj? - nézett rám mosolyogva.
- Semmi, csak veled akartam lenni ebben az egy hétben – mondtam, közben eszembe jutott, hogy nyilván az olimpia előtt már nem tudom feleségül kérni őt, és ez egy kissé elszomorított.
- Majd eljövünk nyaralni az olimpia után – mondta Adél.
- Persze, téged meg kirúgnak a munkahelyedről, mert egy nyáron kétszer mész nyaralni.
- Hát igen, egy kicsit furcsa lesz, hogy holnap beállítok dolgozni – mondta elgondolkodva. - De majd megoldom valahogy.
- Hát, meg van még valami. Az olimpia alatt nem tudom, mennyi időnk lesz beszélni egymással. Lehet, hogy most nem írnék neked naponta, mert nem akarok folyton arra gondolni, hogy hiányzol.
- Jól van, te csak foglalkozz a játékkal, én majd elleszek itthon – mondta Adél. - Majd nézlek a tévében, meg majd néha gondolom úgyis beszélünk.
- Hát igen, persze – bólintottam, majd elgondolkodtam, hogy mekkora lehetőség ez, és mégis rossz egy kicsit, hogy itthon kell hagynom a barátnőmet. - Azt hiszem, jobban szeretlek, mint bármi mást az életben.
Ő megsimogatta az arcomat, mosolya tele volt szeretettel.
- Aranyos vagy... De most ne gondolj rám. Vagyis gondolj rám, de ne olyan sokat – azzal megcsókoltuk egymást, majd megsimogattam a haját, ő meg a hátamat ölelte át.
- Nagyon fogsz hiányozni – mormogtam.
- Te is nekem.. de legalább láthatlak majd a tv-ben – mondta. - És mikor indulunk vissza?
- Hát, nem tudom... - mondtam. - Először is valahogy dumáljuk ki a recepción, hogy ne kelljen a szállás teljes árát kifizetni... Aztán menjünk  le fürdeni a partra, és későn este mehetünk is.
- De másnap nyolcra kint kell lenned Ferihegyen, alig fogsz tudni aludni.
- Egyébként sem hiszem, hogy most jól menne az alvás – mondtam. - Na jól van, menjünk, áztassuk meg magunkat a Balatonban, ha már itt vagyunk...

***

Az este tizenegyes vonattal indultunk el, mert még fürödtünk, meg veszekedtünk egy jót a recepcióssal, amikor megpróbáltuk visszakérni a szállás árának legalább a felét. Már a hotel vezetőjével is beszéltünk, végül visszaadtak tízezer forintot, ami kb. az egyharmada volt a kifizetett pénznek, de ez is több volt, mint a semmi.
Nem sokan voltak rajtunk kívül a vonaton, a mi fülkénkben konkrétan csak mi ketten voltunk, de így is szorosan összebújva üldögéltünk. Zenét hallgattunk az MP3-amon, közben így bámultunk ki a sötét éjszakába. Volt egy nagyon különleges hangulata ennek az egésznek, nagyon sokféle érzés kavargott bennem. Örültem, hogy megyünk haza, mert másnap megyek is az olimpiára, viszont nagyon sajnáltam, hogy itt kell hagyni a Balatont, na meg Adélt is. Egész nyáron nagyon vártam az első közös nyaralásunkat, már elterveztük, hogy mit fogunk főzni, milyen filmeket fogunk megnézni, és elég rossz volt hazajönni már rögtön az elején. Pláne, hogy milyen jól kigondoltam, hogy ezalatt az egy hét alatt fogom megkérni a kezét...
Nem voltam álmos, Adél becsukott szemmel dőlt a vállamnak, gondolom ő most szívesebben aludt volna valahol egy ágyban, mint itt ezen a kényelmetlen vonaton. Nekem is sokkal jobb lett volna, ha tudom, hogy egy hétig minden éjjel egymást átölelve alszunk el, és rossz volt, hogy nem tudtam, mikor lesz erre megint lehetőségünk.
Hajnal egy óra körül érkeztünk meg a Déli-pályaudvarra, kerestünk egy éjszakai járatot, de végül is egész más helyen tett le minket, mint ahogy elgondoltuk, így a Margit hídon sétáltunk át, majd a Duna-part mentén mentünk haza. Csomó cuccot kellet cipelnünk, de még így is megérte, mert nem sokszor voltunk kint a városban ilyen időpontban, megvolt a maga varázsa.
Adélék háza előtt végre lepakoltuk a táskáinkat, és csak ölelgettük egymást. Nem akartam őt elengedni, legszívesebben őt is magammal vittem volna Londonba, de tudtam, hogy eléggé elvonná a figyelmemet a játékról. Aranyos volt, ahogy a nyakamba csimpaszkodott, és odaadóan csókolt engem, én a derekát öleltem, másik kezemmel meg a fenekét simogattam. Próbáltam kiélvezni, hogy nem fogok ilyet csinálni legalább két hétig.
- Hallod, kéne rólad valami emlék - mondtam, amikor elengedtük egymást.
- Jó, én neked adom a gyűrűmet, te meg ideadhatod nekem a szép aranyláncodat – mosolygott Adél.
- Hát, azt biztosan nem adom neked oda, a te gyűrűd meg maximum a kisujjamra lenne jó – mormogtam.
A láncomat a tizennyolcadik szülinapomra kaptam anyámtól, csak meccsek alatt vettem le, de mindig is nagyon vigyáztam rá. Nem akartam odaadni neki, ezt mindenkitől féltettem.
- Pedig szívesen hordtam volna a láncodat – mondta kissé csalódottan.
- Azt elhiszem, kicsim – mondtam, azzal vigasztalóan megsimogattam az arcát. - De én azt oda nem adom neked, ki tudja, meglenne-e még, mire hazaérek.
- Kösz, hogy ennyire bízol bennem – fintorgott.
- Itt most nem rólad van szó, hanem a láncról – mondtam, majd gyorsan másra tereltem a szót: - Csinálok rólad egy fényképet – azzal elővettem a telefonomat.
- Most itt, a sötétben? - kérdezte meglepetten.
- Hallottál már a vakuról? - kérdeztem.
- Az remek, kivakítja a szemem – mondta.
- Felőlem becsukhatod a szemedet – mondtam, azzal távolabb léptem tőle, és ráirányítottam a telefont. - Na, húzd fel a felsődet – vigyorogtam.
- Csak szeretnéd – mondta.
Elkattintottam a képet, hirtelen érte őt a vaku erős fénye, sikerült jó hülye fejet vágnia.
- Gyönyörű vagy, édesem – mutattam meg neki a képet.
- Na, jól van, nagyokos, csináljunk közös képet, miközben adok neked egy puszit. Ez lesz majd a szerencsepuszid az olimpiára – mondta, azzal mellém húzódott.
- Hát, jól van, egy ilyen képet nem lehet elrontani – mondtam.
Megpuszilta az arcomat, én meg gyorsan meg is örökítettem. Ezután én pusziltam meg őt, majd csináltunk poénból egy smárolós képet is.
- Rosszabbak vagyunk, mint a tizennégy évesek – mosolygott Adél.
- Nem baj az – mondtam, majd a fenekébe markoltam, miközben elégedetten nézegettem a képeket. - Jók lettek, különösen az, amin tisztán látszik, hogy smárolunk... Majd lesz mire beindulnom magányos óráimban.
- Remélem ezt a képet kiteszed Facebook profilképnek, ez a minimum – ugratott.
- Ne mondj ilyet, mert tényleg kiteszem – mondtam, azzal eltettem a zsebembe a telefonomat.
Ezután megint megpróbáltunk elbúcsúzni egymástól, de most már véglegesen. Ölelgettük egymást, csókolóztunk, jól végigtapogattuk a másikon kedvenc testrészeinket.
- Hát, már megint elmész – sóhajtott Adél.
- Szokj hozzá – mondtam. - De mindig visszajövök – mosolyogtam rá biztatóan, majd újra megöleltük egymást. Már tényleg úgy gondoltam, most ölelem meg utoljára, nem is akartam őt elengedni. Mély levegőt vettem, éreztem finom illatát, ezután még annyira sem akartam őt kiengedni a karjaim közül. - Nem akarlak itt hagyni – mormogtam.
- Ha hazajössz, jó darabig nem foglak sehova elengedni, Tamás – nézett rám elszántan.
- Hmm, megint Tamásnak szólítasz... - mondtam. Általában akkor hív így, ha akar tőlem valamit, mert tudja, hogy ezzel biztosan felkelti az érdeklődésemet. - Csak nem vagy beindulva? - kérdeztem.
- Hát, mint mindig – vont vállat, majd követelően megcsókolt.
Nem hagytam, hogy átvegye az irányítást, beletúrtam a hajába, majd nyelvemet a szájába dugtam, megmutattam, hogy én is tudok heves lenni, ha akarok. Nem akartam sokáig csinálni, mert éreztem, hogy egyre szűkebb lesz rajtam az alsógatya, és így sokkal nehezebb lesz őt itt hagyni.
- Na jól van, megyek, még pakolni kell, meg mit tudom én... - mormogtam.
Ő végigsimított az arcomon, majd rám mosolygott.
- Sok sikert az olimpián, bajnok.
Éreztem, hogy ez jóval több, mint pár szó, tudtam, hogy őszintén bízik bennem, és nagyon fog nekem szurkolni, hogy minden úgy sikerüljön, ahogy én szeretném. Tudtam, hogy rajta kívül nincs senki, aki önzetlenül a legjobbat akarja nekem, és az ő támogatása nagyon jól esett nekem.
- Megígérem neked, hogy nyerni fogunk – mosolyogtam.
- Úgy legyen – mosolygott, majd megint megcsókoltuk egymást.
- Szeretlek – mondtam.
- Szeretlek – mondta ő is.
Felkaptam a cuccaimat, ő is a vállára vette a táskáját, majd bement a kapun. Amikor becsukódott az ajtó, mélyet sóhajtottam, tudtam, hogy ami ezután jön, életem legnagyobb kihívása lesz.

***

Másnap tizenegy órára tényleg meg is érkeztem Londonba, hihetetlen volt, hogy itt vagyok, meg hogy egyáltalán túléltem a repülőutat. Utálok repülni, és mindig áldás, ha épségben földet érek. A repülőtéren nem Lajost, a csapatorvost pillantottam meg rám várva, hanem Rudit. Napszemüvegben, rövid gatyában, strandpapucsban volt, mintha csak nyaralna.
- Szevasz, Tomikám! - üdvözölt vidáman, mire én is elvigyorodtam.
- Nahát, Rudolf barátom – mondtam, azzal kezet fogtunk, majd megöleltük egymást. - Te nem Lajos vagy.
- Ja, megkértem a mestert, hogy hagy jöjjek én ki eléd, ő meg belement – magyarázta Rudi.
- Na és mi újság errefelé? - kérdeztem, miután megszereztük a csomagjaimat, és kimentünk.
Odakint tűzött a nap, fel is tettem gyorsan a napszemüveget.
- Egész jól érezzük magunkat – mondta Rudi. - Az olimpiai falu állati jó... Egyébként elintéztem, hogy egy szobában legyünk, kirúgtam Bicskeit, mondtam, hogy én Tomi barátommal leszek egy szobában.
- Na, kösz, ennek örülök, nem akarom más lábszagát szagolni két héten keresztül, a tiédet legalább már megszoktam – mosolyogtam.
- Ahogy én is a tiédet... Na, és meglepődtél, hogy behívtak?
- Hát, eléggé – mondtam. - Képzelheted, lent voltunk Adéllel a Balatonon, végre ki akartunk menni a partra fürdeni, amikor Kozma felhívott.
- Ja, mindenki ezen röhögött, hogy te a Balatonban áztattad a lábadat, miközben javában zajlik az olimpia.
- Nem kell ezt olyan komolyan venni – mondtam, majd ásítottam egyet. - Baszd meg, nem aludtam több, mint huszonnégy órája.
- Igen? Akkor látom, sikerült tartalmasan elbúcsúzni Adéltől.
- Ja, nem is aludtunk együtt, hajnalban meg csak pakoltam, meg anyámat győzködtem, hogy tényleg igaz, hogy megyek az olimpiára.
- És Adél nem volt dühös, hogy el kellett jönnötök a Balatonról? - kérdezte.
- Nem, dehogy, még örült is neki, hogy összejött az olimpia. Jó szar lesz két hét nélküle, de valahogy kibírom.
- Reméljük. Amúgy ne tudd meg, milyen orgiák mennek az olimpia faluban – jegyezte meg Rudi, amikor megálltunk a buszmegállóban.
- Na, ez érdekel – fordultam felé.
- A szobabeosztást úgy oldottuk meg, hogy akinek itt van a csaja Londonban, az olyannal lakik együtt, akinek nincs csaja. Ez azért praktikus, mert amíg mi kimegyünk a csajainkhoz, addig a többieké az egész szoba, és azt visznek fel, akit akarnak. De egyszer volt, hogy ez sem zavart bizonyos embereket, például Boross felszedett egy ausztrál csajt a városban, felvitte a szobájába, megmondta a szobatársának, Fügedynek, hogy ő most szexelni fog ezzel a csajjal, és választhat, vagy kimegy, vagy végignézi.
- Hát ez jó – röhögtem. - Boross mindig is nagy gyökér volt. Akkor Anna is itt van Londonban?
- Igen, egy közeli szállodában lakik – bólintott Rudi.
- Gondolom gyakran kimész hozzá – vigyorogtam.
- Hát igen, amikor csak tudok. Baromi stresszes ez az egész, és jó néha félretenni a gondokat – mondta Rudi.
- Ez nagyon jó, hogy néha kimész a szobánkból, mert legalább nyugodtan ki tudom majd verni a farkamat – mondtam.
- Hát igen, akinek ez jutott... - ugratott.
- Hát, most csak ez, sajnos – sóhajtottam.
- Ne csüggedj... De biztos nagy lesz a kísértés, nagyon jó csajok vannak.
- Áh, engem nem érdekelnek más nők – mondtam. - Ha figyelemelterelés kell, majd kimegyek valamilyen sporteseményre. Tényleg, voltatok már valami jó meccsen?
- Ja, kint voltunk a Franciaország-Dánia női kézimeccsen, pár srác meg megnézte a női röplabdázókat.
- Azt nem csodálom – nevettem. - Na, és mára mi a program?
- Délután van egy laza edzés, meg taktikai megbeszélés, holnap délelőtt pihenünk, meg beszélgetünk a csapatpszichológussal, aztán délután négykor meccs a románok ellen.
- Remélem, játszom majd – mondtam.
- Szerintem minden esély megvan rá, sokan bénáznak mostanában. Azt mondják, fáradtak, de este mégis van erejük kimenni bulizni.
- És tényleg belázasodtak néhányan? - kérdeztem. - Vagy csak szimplán felforrt a vérük a sok csaj miatt?
- Hát, ketten biztosan betegek, Sági és Deák. Mondjuk ma reggel Deák nagyban beszélgetett egy csajjal az ebédlőben, szóval annyira csak nem beteg.
- Az szar lenne, ha Deák nem lenne formában, azért ő nagyon jó... - mondtam.
- Ja, jó irányító, de a helyét átveszi Győrffy, és te leszel a jobbátlövő. Legalábbis ezt pusmogták.
- Győrffyt beteszik irányítóba? Ezt nem gondoltam volna – vontam fel a szemöldököm.
- Ja, valamivel meg kell lepni az ellenfelet, és ha két bombaerős jobbátlövő van a pályán, te és Győrffy, az elég nagy meglepetés, nem?
- Ne hülyéskedj, ez még nekem is az – mondtam. - De ha nincs irányító a pályán, ki fogja megmondani, hogy milyen figura jöjjön? Majd Kozma ordibál a pálya széléről?
- Igen, azt hiszem, ez lesz. De Kozma mindig ordibál a pálya széléről, úgyhogy nagy változás nem lesz.
Az olimpiai falu tényleg nagyon jó volt, közel volt a városközponthoz, meg egyébként is elég barátságos hangulat uralkodott ott. Sok időm nem volt körülnézni, lepakoltam a szobánkban, majd lementünk Rudival a csapathoz egy közös klubhelyiségbe, éppen Kozma magyarázott valamit a másodedző és a pszichológus társaságában. Amikor odaértünk hozzájuk, azonnal mindenki ránk figyelt.
- Na, meghoztam Vitéz urat – mondta Rudi, mintha hősi feladatot hajtott volna végre.
- Ügyes vagy, Lángi, kösz szépen – biccentett Kozma. Rudi helyet foglalt a többiek között, Kozma kezet nyújtott nekem. - Vitéz, örülök, hogy itt vagy.
- Én is örülök, mester – mosolyogtam.
Ezután körbementem, mindenkivel pacsiztam, úgy láttam, mindenki örült nekem. Legutoljára maradt a másodedző, meg a pszichológus, akiről csak annyit tudok, hogy Gabinak hívják, és viszonylag jó csaj volt. Szőke volt, kb. huszonnyolc évesnek nézett ki, nem is értettem, hogy hogy lehetett egy ilyen nőt pszichológusnak hívni ennyi kan közé, páran, élükön Borossal már biztosan megpróbálták befűzni őt. Ezután leültem Rudi mellé, majd hallgattuk tovább Kozmát.
Gabi és Kozma felváltva beszéltek annak a fontosságáról, hogy próbáljuk meg megtalálni az egyensúlyt a szórakozás és a sport között. Gabi azt ecsetelte, hogy csak kulturáltan kéne szórakoznunk, és este tizenegy után már nem kéne dorbézolni a szobánkban. Erre Boross közbeszólt, hogy fiatal és jóképű srácok vagyunk, akikre gerjednek a csajok, és ő ezt igenis ki fogja használni. Persze őt senki sem akarta megtéríteni, de én tulajdonképpen egyetértettem Kozmával és Gabival. Lehetséges, hogy az edzőtáborban azért nem kerültem be egyből az olimpiai csapatba, mert túl sokat gondoltam Adélre, meg a lehetséges fantasztikus szexre, ami csak akkor következhet be, amikor hazaérek. Megfogadtam, hogy most nem gondolok ilyesmire, megpróbálom kikapcsolni a hormonjaimat. Ha hazamegyek, és összeköltözünk Adéllel, úgyis minden este szexelhetünk, nem akartam megint utána sóvárogni.
Persze ezután a megbeszélés után küldtem neki egy SMS-t, hogy sikeresen megérkeztem Londonba, ő meg küldött egy mosolygós fejet, hogy örül neki. Mondtam neki még tegnap, hogy ne bombázzon olyasmivel, hogy hiányzom neki, mert azzal csak megnehezíti a helyzetemet, és úgy tűnt, hogy ezt most be is tartotta. Megfogadtam, hogy csak napi egyszer írok neki, mert nem akartam, hogy a magánéleti dolgok most elvonják a figyelmemet a játékról. Persze, irigyeltem Rudit, hogy minden nap dughat a barátnőjével, de ha arra gondoltam, hogy én tegnap délután milyen jót szexeltem Adéllel, máris jobb kedvem lett. Meg most azt akartam, hogy ez az olimpia csak a játékról szóljon.


Adél

A következő nap, miután Tomi elment, munkából hazaérve azonnal bekapcsoltam a TV-t a nappaliban, hogy lássam, eddig miről maradtam le. Még csak tíz perce ment a meccs, egyelőre a magyarok vezettek 5-3-ra, de tudtam, hogy ez még nem jelent semmit. Átöltöztem egy trikóba, meg rövidnadrágba, és leültem nézni a meccset. Tomi nem volt a pályán, reméltem, azért a cserepadon ott van, és hamarosan bejön majd játszani. Addig annyira nem is érdekelt a meccs, kimentem készíteni egy limonádét, közben apám meg Alex hazajöttek.
Épp nekem akartak esni, hogy hol van az ebéd, de aztán befogták a szájukat, miután megmondtam nekik, hogy a hűtőben keressék. Én csak vágtam a pofákat a hátuk mögött, majd visszamentem a nappaliba nézni tovább a meccset. A tizenötödik percnél tartott a mérkőzés, amikor végre megpillantottam Tomit a pályán. Elmosolyodtam, büszkeséggel töltött el, hogy a barátom szerepel az olimpián. A piros magyar válogatott mez is ugyanolyan jól állt neki, mint a Ferencváros meze. A félidő hátralevő részében a magyarok tartották a két gólos előnyt, 14-12 volt az állás, Tomi egy gólt dobott.
Amikor kezdődött a második félidő, apámék is befáradtak a nappaliba, miután teletömték magukat étellel.
- Mi a francot nézel te, kislányom? - kérdezte apám, miután leült mellém a kanapéra.
- Magyarország-Románia kézimeccs. Tomi is játszik – mondtam.
- Na, ez jól hangzik – mondta apám, majd az ablaknál cigiző bátyámra szólt: - Alex, gyere, nézd te is!
- Jobban szerettem volna zenélni most, de akkor majd utána – morogta Alex.
Miután elszívta a cigit, ő is leült nézni a meccset, ami elég izgalmasra sikeredett, mert románok nem hagyták magukat, a vége előtt egy perccel már csak egy gól volt a magyarok előnyre, és a románok támadtak. Tomi jól játszott, bár nem olyan jól, mint a Fradiban, de lőtt három-négy fontos gólt. A románok eladták a labdát, a magyarok támadtak, Rudi előredobta Tominak, ő meg a hálóba ejtette a labdát a kapus feje fölött. Merész húzás volt, de bejött, mert a két gólos előnyt már nem tudták ledolgozni a románok, 30-28 lett a vége a mi javunkra.
- Hát, Tomi zseniális – mosolyogtam, miközben néztem, ahogy pacsiznak egymással a magyar játékosok, Tomit különösen sokszor mutatták, biztos a pályán nyújtott jó teljesítménye miatt.
- Így van, nagyon ügyes – bólintott apám.
- Nagyon megérdemelné, ha sikerülne valami jó eredményt elérni – mondtam.
- Most mit vagy úgy oda? - nézett rám Alex kissé megvetően, de nem vettem magamra, megszoktam már.
- Miért? - kérdeztem vissza unottan.
- Ha Tomiék megnyerik az olimpiát, nyugodt lehetsz, hogy nem fog veled maradni – mondta a kedves bátyám. - Tíz nő jut minden ujjára, és legalább száz a farkára, szerintem biztos talál majd nálad jobbat.
- Az lehet, hogy találna nálam jobbat, de olyat, akit úgy szeret, mint engem, biztos nem – mondtam.
- Hú, olyan bölcs vagy a huszonnégy éveddel – gúnyolódott a bátyám. - Te lettél az érzelmek nagy szakértője, drága kishúgom.
- Több tapasztalatom van benne, mint neked – mondtam.
- Oké, majd ha a pasid farkát más csaj szopja, akkor is emlékezz erre – morogta Alex.
- Na jó, hagyjátok abba – szólt apa, majd Alexhez fordult: - Nem kell, hogy ilyeneket beszélj, inkább örülj, hogy Adélnek legalább van valakije, nem úgy, mint neked, édes fiam.
Ez a beszólás annyira meglepett, hogy én már nem is akartam külön leszidni Alexet.
- Ezt most miért mondod? - kérdezte a bátyám apámat.
- Figyelj, nem jó az egyedüllét – mondta apa. - Nem akarom, hogy te is egy olyan magányos balfaszként halj meg, mint én.
Erre már szabályosan elállt a szavam. Nem gondoltam, hogy apám ennyire tisztán látja a saját helyzetét. Alex viszont nem jött zavarba.
- Az ember akkor is magányos, ha van valakije – mondta. - A sok kis picsa azt hiszi, hogyha a pasinak szentelik az életüket, akkor máris lesz értelme mindennek, és megszűnik minden gond. Egy nagy lófaszt, így csak jönnek a gondok, meg a lelki nyomor.
- Mondjuk ebben igazad van – mondtam. - Nem lehet egy másik ember az életcélod. De akkor is jó valakivel együtt lenni, csak nem kell annyira komolyan venni, és inkább a jót kell élvezni, mint a rosszat folyton észrevenni.
- Hmm, szóval te nem veszed komolyan Tomit? - kérdezte Alex.
- Mi az, hogy komolyan venni valamit? - kérdeztem vissza. - Sajnos csak a halál biztos, semmi más... Persze, komolyan veszem Tomit, de a védekező mechanizmus bennem is működik.
- Na, remek, őszintén tisztellek érte. Komolyan – nézett rám Alex, majd felállt, az ablakhoz ment elszívni egy cigit.
Én apára néztem, ő lehajtott fejjel, elgondolkodva bámult maga elé. Összevontam a szemöldököm, akartam valamit kérdezni, de végül nem tudtam, mit is kérdezzek pontosan. Hirtelen megsajnáltam őt, meg akartam ölelni, vagy valami, de mivel ez nálunk annyira nem volt szokás, ezért inkább hagytam, felálltam, és visszavonultam a szobámba.


Tomi

A románok utáni meccsünket is megnyertük Dél-Korea ellen, így továbbjutottunk a csoportkörből a negyeddöntőbe, a következő ellenfél majd Németország lesz. Ha nyerünk, a következő meccsünk már a döntőbe kerülésért fog menni. Ha kiesünk, akkor meg szégyenszemre játszhatunk az 5-8. helyért, de reméltem, hogy ez az égés nem esik meg velünk. Mindenki elszánt volt, mindenki csak a győzelemre tudott gondolni. Ennek ellenére sokan a csapatból szinte minden este kirúgtak a hámból, nagy bulik voltak az olimpia faluban. Az egyiken én is részt vettem, de nem maradtam sokat, mert bármilyen hihetetlen, unatkoztam. Egy röplabdás csaj diszkréten rám nyomult, én meg diszkréten elhajtottam, aztán mentem is lefeküdni aludni. Azt hiszem, egy kicsit komolyabban veszem ezt a versenyt, mint a csapattársaim, vagy csak magamhoz képest vagyok komolyabb, nem tudom... Egy kicsit féltem, hogy nehéz lesz majd alkalmazkodnom a körülményekhez, és hogy az edzőtáborban mutatott teljesítményem alapján itt is bénázni fogok, de szerencsére nem így történt. Most kijött a lépés, és reméltem, ez minél tovább így is fog maradni.
A többi estén inkább kint mászkáltam a városban, voltam a Temze parton, felmentem a London Eye-ra, megnéztem a Big Bent, a Towert, meg amúgy a várost. Rengeteg nem brit külföldi volt a városban, találkoztam magyarokkal is, akik felismertek, és közös képet akartak velem csinálni. Én mindig nagyon örültem az ilyen alkalmaknak, ilyenkor éreztem azt, hogy az emberek megérdemlik, hogy értük is küzdjek a pályán, és dicsőséget szerezzek nekik, amiért én vagyok a kedvencük. Egyszer elmentünk egy közönségtalálkozóra a csapattal, beszélgettünk a szurkolókkal, ez szintén mindenki önbizalmán és hozzáállásán óriásit lendített. A pszichológusnő, Gabi igyekszik sokat beszélgetni velünk, pár csapattársammal négyszemközt is beszélgetett már. Nekem még nem adódott lehetőségem rá, hogy kettesben legyek vele, de úgy éreztem, nem is nagyon tudnék neki mit mondani. Jó kedvem volt, úgy éreztem, életem egyik legnagyobb élménye ez az olimpia.
Persze mindezek ellenére Adél nagyon hiányzott, de már nem tragédiaként éltem meg ezt sem. Mindig írt, hogy nézte a meccseket, én meg úgy voltam vele, hogy nekem most az a dolgom, hogy itt legyek, és tudom, hogy ő is nagyon büszke rám. Nagyon mély és érzelmes SMS-eket nem küldtünk egymásnak, de gondoltam, hogy már neki is hiányozhat, hogy együtt legyünk.
Aznap délután Rudival elmentünk megnézni az Amerika-Argentína férfi kosárlabda meccset, mert éppen volt szabadidőnk. Az én ötletem volt, hogy nézzük meg az amerikai kosarasok egyik mérkőzését, mert mégis csak ők a legjobbak az egész világon. Rudit nem érdekli a kosárlabda, de mégis eljött velem, mert a legnagyobb sztárokra azért ő is kíváncsi. Én felvettem a Chicago Bulls baseballsapkámat, vettünk csomó kaját a büfében, és így néztük ezt a nagyszerű mérkőzést.
- Mintha csak az NBA-t néznénk élőben – vigyorogtam elégedetten a meccs félidejében.
- Te aztán tudsz élni, barátom – sóhajtott Rudi.
- És ezt miért mondod ilyen savanyú képpel? - érdeklődtem, miközben nagy adag popcornt tömtem be a fejembe. - Te talán nem tudsz élni, vagy mi? - kérdeztem teli szájjal.
- Egy kicsit úgy érzem, hogy most elfásultam – mondta Rudi lehajtott fejjel, és én ezen eléggé  meglepődtem.
- Hogyhogy? Elfáradtál az idény alatt? - kérdeztem.
- Igen, valami olyasmi. Te friss vagy, mert fél évig nem csináltál semmit, persze, hogy lelkes vagy. Viszont én néha úgy érzem, hogy legszívesebben hazamennék.
- De miért? - kérdeztem értetlenül. - Neked még a nőd is kijött veled ide, az enyém meg csak TV-ben néz engem. A helyedben boldog lennék, hogy tudom, a meccsek után jó kiadós szex vár rám, ehelyett meg marad a zsebkendő...
- Jó, tudom, hogy örülnöm kéne, hogy itt van velem a barátnőm, de én most inkább nyaralnék valami csendes szigeten, vagy nem is tudom... a lényeg, hogy nagyon elfáradtam, és szeretném végre kipihenni.
- Na jó, de ez mégis csak olimpia – mondtam. - Ha most leszarod, és nem érdekel az egész, a következő négy évben nagyon fogod bánni. De tudom, hogy hosszú volt az idény, úgyhogy meg is értelek, hogy most inkább valahol nyaralnál, mint itt lennél.
- Igen, és most nem azt érzem, mint régen, hogy jó pályára menni, most csak összeszorul a gyomrom az idegességtől, és csak azt várom, legyen vége végre a meccsnek. Mint amikor húsz vizsgád van az egyetemen egymás után, és mindegyiknek meg kell lenni, mert különben szívás van.
- Na, nekem ebben semmi tapasztalatom nincs. Én azt hiszem, eléggé élvezem a meccseket, meg sem fordul a fejemben, hogy mennyi az állás, éppen veszítünk-e, vagy nyerünk...
- Úgy látom, hogy te üstökösként törsz felfelé – mondta Rudi. - És eléggé irigyellek a lelkesedésedért, meg a jó formádért. Nagy teljesítmény, hogy a sérülésed után már így játszol.
- De nagyon nehéz volt összeszednem magam. És igen, én is úgy érzem, mintha megtáltosodtam volna, pedig az edzőtáborban nagyon szar voltam. Különben meg te adod nekem a legjobb passzokat a pályán, szóval nem hinném, hogy olyan rossz formában lennél.
- Voltam már ennél sokkal jobb is. Tényleg jó lenne nem itt lenni, és megfeledkezni az összes stresszről. Talán mindig is túlságosan jó akarok lenni, és görcsösen meg akarok felelni. Voltam már EB-n és VB-n, de ezek fel sem értek az olimpiával, én nem gondoltam volna, hogy ez ilyen lesz.
- De miért, hát nem szar ez – mondtam. - Sokat röhögünk, meg jól érezzük magunkat. Ne vedd ennyire komolyan, szerintem beszélgess a pszichológus lánnyal, hátha segít valamit.
- Ja, ki tudja... - mormogta.
- Vagy itt van most ez a meccs is, örülj, hogy itt vagy, most sokan irigyelnének minket. Meg hogy egyáltalán benne vagyunk a válogatottban, azt is meg kell becsülni.
- Igen, igazad van, de akkor is szívesebben nyaralnék most, minthogy megint meg kelljen felelnem. Ez ment az egész idényben, bajnokság, EB, most meg az olimpia.
- Hát, már csak három meccs – mondtam biztatóan. - Igaz, a neheze még hátra van, de ezen is túlesünk, aztán mehetünk haza. Nekem is honvágyam van... Most képzelheted, engem a Balaton partról rángattak el ide. De ez nagyon nagy lehetőség, már nagyon régóta erről álmodtam, hogy olimpián szerepelhessek, és eddig még nem is megy szarul, úgyhogy nem rossz ez.
- Tudom, csak tényleg azt érzem, hogy nagyon le vagyok terhelve. Mialatt te a nyári szabadságot töltötted, nekünk volt még egy kéthetes edzőtábor.
- Jó, de azt az érzés senkinek nem kívánom, amikor megtudtam, hogy nem lehetek itt az olimpián, és csak tartalék leszek – mondtam. - Azt, hogy biztos helyed van a válogatottban, meg kell becsülnöd, most sokan lennének a helyedben.
- Igen, tudom, hogy igazad van – mondta. - Csak azért mondtam el ezt neked, mert már beszéltél nekem személyesebb dolgokról, szóval most láthatod, én sem vagyok tökéletes.
- Hát, senki sem tökéletes, Rudikám – mosolyogtam, azzal biztatóan hátba veregettem. - De mikor is beszéltem neked személyes dolgokról? Amikor elmondtam, hogy nem tudom, mit kezdjek Adéllel?
- Igen, akkor – mondta Rudi. - De látom, azóta nagyon is tudsz vele mit kezdeni.
- Az biztos – bólintottam. - Mielőtt lementünk a Balatonra, eldöntöttem, hogy feleségül kérem őt,  de sajnos nem jött össze, mert el kellett jönnöm.
- Te most ugratsz engem? - csodálkozott Rudi. - Két hónap együtt járás után feleségül akarod venni őt?
- Igen, hát egymásnak teremtettek minket, mire várjak még... - mondtam.
- De ebben nem voltál olyan biztos nemrég – mondta Rudi.
- Igen, de tényleg nagy faszság lett volna nem megpróbálni, mert most vele jobb, mint bárkivel azelőtt, és már teljesen biztos vagyok benne, hogy őt akarom kedves nejemnek – mosolyogtam.
- Nem aprózod el a dolgokat – mondta.
- Hát, már húsz éve ismerjük egymást, és mondom, biztos vagyok benne, hogy ő az „igazi”. Régebben még azt sem hittem el, hogy egyáltalán létezik ilyen.
- Igen, lehet, hogy ezért furcsa nekem ez az egész, mert te nem voltál ilyen soha.
- De valószínű, hogy pont azért kellett régen olyannak lennem, mert most akkor nem lennék ilyen.
- Ezt jól megmondtad – mosolygott Rudi. - Na jól van, akkor sok sikert a közös életetekhez.
- Hát köszi – mondtam.

Nemsokára folytatódott a meccs, és úgy láttam, mintha Rudinak egy kicsit jobb kedve lett volna, mint azelőtt. Érdekes fordulat, hogy mostantól én vagyok a jókedv felelős, és nem ő pátyolgat engem, én meg örültem ennek a változásnak. Jó végre azt érezni, hogy nem vagyok szomorú, hanem én próbálom másokkal megosztani a vidámságomat.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése