17. fejezet
Tomi
Adéllel a Balatonra
tartó vonaton utaztunk már jó másfél órája, rendesen megizzadtunk, mert hiába
volt nyitva az ablak a fülkében, így is nagyon meleg volt. Persze ez nem
akadályozta meg azt, hogy jól érezzük magunkat, örültünk, hogy egyáltalán el
tudtunk jönni, mert Adél munkahelyén nem nézték jó szemmel, hogy már a harmadik
héten eljön nyaralni.
Az olimpia már négy
napja tartott, egy percet sem láttam belőle, Adél persze nézte, de nem nagyon
kötötte az orromra, hogy mégis mi olyan érdekes rajta. Más sportágakat persze
nézhetnék a kézilabdán kívül, de egyszerűen még azokat sincs kedvem megnézni,
mert tudom, hogy nekem is kint kéne lennem...
Most örültem, hogy
megyünk nyaralni, és hogy nem kell az olimpián rágódnom. Mondjuk valamennyit
biztos fogok, de talán nem olyan sokat. Azt terveztem, hogy ezalatt az egy hét
alatt tényleg megkérdezem Adélt, hogy lenne-e a feleségem. Lehet, hogy ez egy
nagyon komoly döntésnek hangzik, pláne tőlem, aki alig rendelkezik
tapasztalattal a komoly dolgokkal kapcsolatban, de most éreztem, hogy nem kell
félnem ettől. Sőt, inkább vártam, hogy vajon mit szól hozzá, meg azt is vártam,
hogy megkérdezzem. Egész biztos voltam benne, hogy őt szeretném feleségemnek,
ez semmit sem változott, mióta összejöttünk. Ha vele nem menne, akkor mással
pláne, hogy nem menne. Vele tényleg egyszerű volt minden, ahogy előre
elképzeltem. Adél szép volt, okos, kedves, jó barát volt, jó volt vele az
ágyban, tudott főzni, szerintem nagyon jó feleség lesz belőle. És reméltem, én
is jó férj leszek, de hát egyelőre nem volt rám panasz, szóval kezdek
megnyugodni, hogy nem fog folyton cseszegetni, hogy milyen alkalmatlan vagyok
társnak. Úgy láttam, hogy teljesen belém van zúgva, ami néha kicsit furcsának
hatott, mert ő eddig mindig is betartott egy bizonyos távolságot közöttünk. De
nagyon jó volt, hogy végre elengedte magát, és kimutatta az érzéseit. Sokkal
jobban tetszett így a viselkedése, hogy bármikor átölelt, megcsókolt, hozzám
bújt, rám mosolygott, mondta, hogy szeret, hogy mennyire kíván...
A szexben is teljesen
gátlástalanok voltunk egymással, és ez is nagyon tetszett. Sosem voltam még
senkivel ennyire felszabadult, és ez az élet minden területére igaz volt.
Emlékszem, télen mennyire le voltam törve, mennyit agyaltam mindenen, és milyen
elveszettnek éreztem magamat is, meg őt is. Szerencsére ennek már nyoma sem
volt, élveztük az együtt töltött időt, élveztük egymást, meg mindent, amit csak
adni tudtunk a másiknak. Végre úgy éreztem, hogy adni is jó, nem csak kapni, és
nagyon jó érzés volt, hogy Adél miattam boldog, ez engem is boldoggá tett.
Amikor végre
megérkeztünk, még eltartott fél órán keresztül, amíg megtaláltuk a
szállásunkat, közben azon nevettünk, hogy a netes térképen ez sokkal egyszerűbbnek
tűnt. A szobánkban első dolgunk volt, hogy lezuhanyozzunk, aztán meg igazából
az egész délutánt az ágyban töltöttük.
- Nézd, az ágynak van
támlája, végre kikötözhetjük egymást – nézett rám Adél, miután volt időnk
szemügyre venni a szobát.
- Hmm, észre sem
vettem – mormogtam. - Most végre van hova, de nincs mivel...
- Hát majd veszünk
valamit a boltban.
- Szerinted árulnak
valami hasznosat erre a célra? - vigyorogtam.
- Nem tudom, majd
megkérdezzük az eladót – mosolygott.
- Ja, majd odalépek
hozzá, hogy „Csókolom, szeretném kikötözni a barátnőmet az ágyhoz, tessék már
ajánlani valamit, hogy ne tudjon megszökni.”
- Nem akarnék
megszökni – mosolygott, azzal megpuszilta a számat.
- Nem is hagynám –
mondtam. - Na, akkor majd felfedezzük, mit tudunk venni a boltban, aztán egész
estére az ágyhoz kötözlek.
- Jaj, szeretem,
amikor ilyen jó kis terveid vannak velem – vonta fel a szemöldökét mosolyogva.
- Érdekes vagy,
szerintem mást ez simán megijesztene – mondtam.
- Engem nem tudsz
megijeszteni – mondta. - Megbízom benned, gondolom nem tennél olyat, ami fáj.
- Vagy ha fájna,
szerintem azt te külön élveznéd – vigyorogtam. - Tudom, hogy imádod, ha húzom a
hajadat, vagy ha rácsapok a fenekedre.
- Azok még nem olyan
súlyos dolgok.
- Ennél durvább nem
lennék veled... hacsak nem kérnéd – néztem rá.
- Hát, ha kikötöznél,
nem hiszem, hogy lenne lehetőségem bármit is kérni. Azt hiszem, azért izgatna
engem ez annyira, mert teljesen rád bízom magam, és nem lenne semmi
beleszólásom, hogy mit teszel velem... - mondta elmerengve, én megkérdeztem:
- Na és be is
nedvesedtél erre a gondolatra? - mosolyogtam.
- Most még nem, de
majd ha csinálni fogjuk, akkor biztos nem kell sok hozzá – mondta.
- Jól van, alig
várom, hogy kipróbáljuk... Fogunk ma még egyáltalán fürdeni a Balatonban?
- Hát van időnk, nem?
- kérdezte.
- Ja, szerencsére.
Tök jó, hogy egész héten azt csinálunk, amit akarunk, és minden este együtt
alszunk.
- Igen, ez tényleg
jó... Meg bármikor kimehetünk sétálni, még este is – mosolygott.
- Hát ja... -
bólintottam.
Elhatároztam, hogyha
kimegyünk este valamikor, akkor fogom őt feleségül kérni. Tök szép lenne, alig
lenne kint ember a parton, csak mi ketten, meg a holdfényes éjszaka... Sosem
voltak még ennyire megnyugtató gondolataim ezekről a dolgokról, már ha
egyáltalán valaha megfordult a fejemben, hogy valakivel majd így fogok bánni.
De most én is csak ezt akartam.
Végül rászántuk
magunkat, hogy kimegyünk a partra, átöltöztünk fürdőcuccba, de előtte megnéztem
a telefonomat, hogy egyáltalán megvan-e még. Megtaláltam a mobilt a táskám
legalján, volt is hat nem fogadott hívásom.
- Na, ez ki a franc
lehet? - kérdeztem. - Valami külföldi szám. +44-es. Az melyik ország?
- Fogalmam sincs –
mondta Adél.
- Hogyhogy nem tudod?
Hát neked van diplomád – mormogtam.
- Persze, szociológia
szakon csak ilyeneket tanítanak.
Ekkor megint
elkezdett csörögni a telefon.
- Na, felveszem, és
elküldöm... - mondtam, azzal beleszóltam a mobilba: - Ki az? - kérdeztem enyhén
goromba stílusban.
- Vitéz, végre, már
azt hittem, elnyelt a föld... - morogta egy ismerős hang. - Kozma Tibi vagyok.
- Öhm, jó napot,
mester – mondtam megilletődötten. Hát igen, a válogatott szövetségi kapitányára
mordultam rá az előbb...
- Vitéz, mit csinálsz
most? Remélem Pesten vagy – mondta. Nem hallottam őt valami jól, nagy zaj volt
körülötte.
- Hát, ami azt
illeti, nem vagyok Pesten, most éppen lent vagyok a Balatonon, nyaralok –
mondtam.
Nem tudtam, mit
akarhat tőlem, de nem késett a válasszal:
- Akkor gyere haza –
kérte Kozma. - Szeretném, ha csatlakoznál a csapathoz, mert többen is
gyengélkednek, ráadásul Szűcs teljesen kidőlt, meghúzódott a lába, és már nem
fog tudni játszani az olimpián.
- És én ugorjak be
helyette? - kérdeztem meglepetten. Persze, hát engem is kijelöltek tartaléknak,
de ki a fene számított most erre...?
Adélre néztem,
szerintem hallotta a beszélgetést, mert Kozma elég hangosan beszélt. Ő csak
felvonta a szemöldökét, majd figyelt tovább.
- Igen, te játszol
majd helyette. Többen belázasodtak, sokaknak nem megy a játék, szerintem
többször is a kezdőben találhatod magad, ha összekapod magadat.
- Értem – mormogtam,
egyszerűen semmi értelmeset nem tudtam erre mondani. Menjek az olimpiára...
Annyira távolinak tűnt már nekem az egész, teljesen lemondtam róla, gondoltam,
már legközelebb maximum a világbajnokságon lehetek válogatott. És most a
csapatnak mégis szüksége van rám...
- Na figyelj,
Vitéz... - folytatta Kozma. - Valahogy gyere fel a Balatonról, aztán holnap
reggel nyolcra menj ki Ferihegyre. Fog ott téged várni egy ember a kézilabda
szövetségtől, biztosan felismered majd, átadja a jegyedet, te meg felszállsz a
tízkor induló londoni gépre. Majd valakit kiküldök eléd, mondjuk Lajost, a
csapatorvost.
- Hát, rendben... -
mormogtam.
- Na, akkor holnap
londoni idő szerint tizenegykor itt leszel. Másnap lehet, hogy már nevezlek a
csapatba a románok ellen.
- Hogy állunk eddig?
- kérdeztem, ezzel elárulva, hogy nem nézem az olimpiát, de Kozmát ez nem
nagyon érdekelte.
- 28-20-ra kikaptunk
Horvátországtól, és 32-31-re sikerült nyernünk Spanyolország ellen. Láthatod,
hogy nem túl rózsás a helyzet, szóval szedd össze magadat, mert szükség lesz
rád.
- Igenis – mondtam
olyan elszántan, ahogy csak tudtam, de még mindig inkább csak meglepett voltam,
és alig tudtam felfogni, hogy holnap ilyenkor már bőven Londonban leszek.
- Na, ha bármi
kérdésed van, ezen a számon elérsz – mondta Kozma. - Jó utat holnapra!
- Köszönöm... és
köszönöm a lehetőséget.
- Magadnak köszönd...
Te vagy a tartalék – mondta Kozma, azzal letette.
Én még ki tudja,
meddig álldogáltam volna egy helyben a meglepetéstől, de Adél a derekamnál
fogva ledöntött az ágyra, majd vigyorogva fölém hajolt.
- Naaa, ki megy az
olimpiára? - kérdezte.
- Jaj, hát édes vagy,
hogy ennyire örülsz neki... - morogtam, majd átfordítottam őt a hátára, ezentúl
én magasodtam fölé. - De azért nem túl jó, hogy itt kell hagynom téged.
- Ugyan már, én le
vagyok szarva, hát mész az olimpiára – mosolygott tovább.
- Örülök, hogy
ennyire könnyen kezeled ezt az egészet, de én nagyon vártam ezt a nyaralást.
- Hát, tudom, én
is... - mondta. - És egyáltalán nem örülök, hogy már ma haza kell menni, de hát
az olimpiáról álmodoztál hónapokon keresztül.
- Igazából azóta
erről álmodoztam, mióta elkezdtem kézilabdázni – mondtam.
- Na látod, akkor meg
mi a baj? - nézett rám mosolyogva.
- Semmi, csak veled akartam
lenni ebben az egy hétben – mondtam, közben eszembe jutott, hogy nyilván az
olimpia előtt már nem tudom feleségül kérni őt, és ez egy kissé elszomorított.
- Majd eljövünk
nyaralni az olimpia után – mondta Adél.
- Persze, téged meg
kirúgnak a munkahelyedről, mert egy nyáron kétszer mész nyaralni.
- Hát igen, egy
kicsit furcsa lesz, hogy holnap beállítok dolgozni – mondta elgondolkodva. - De
majd megoldom valahogy.
- Hát, meg van még
valami. Az olimpia alatt nem tudom, mennyi időnk lesz beszélni egymással.
Lehet, hogy most nem írnék neked naponta, mert nem akarok folyton arra
gondolni, hogy hiányzol.
- Jól van, te csak
foglalkozz a játékkal, én majd elleszek itthon – mondta Adél. - Majd nézlek a
tévében, meg majd néha gondolom úgyis beszélünk.
- Hát igen, persze –
bólintottam, majd elgondolkodtam, hogy mekkora lehetőség ez, és mégis rossz egy
kicsit, hogy itthon kell hagynom a barátnőmet. - Azt hiszem, jobban szeretlek,
mint bármi mást az életben.
Ő megsimogatta az
arcomat, mosolya tele volt szeretettel.
- Aranyos vagy... De
most ne gondolj rám. Vagyis gondolj rám, de ne olyan sokat – azzal megcsókoltuk
egymást, majd megsimogattam a haját, ő meg a hátamat ölelte át.
- Nagyon fogsz
hiányozni – mormogtam.
- Te is nekem.. de
legalább láthatlak majd a tv-ben – mondta. - És mikor indulunk vissza?
- Hát, nem tudom... -
mondtam. - Először is valahogy dumáljuk ki a recepción, hogy ne kelljen a
szállás teljes árát kifizetni... Aztán menjünk
le fürdeni a partra, és későn este mehetünk is.
- De másnap nyolcra
kint kell lenned Ferihegyen, alig fogsz tudni aludni.
- Egyébként sem
hiszem, hogy most jól menne az alvás – mondtam. - Na jól van, menjünk, áztassuk
meg magunkat a Balatonban, ha már itt vagyunk...
***
Az este tizenegyes
vonattal indultunk el, mert még fürödtünk, meg veszekedtünk egy jót a
recepcióssal, amikor megpróbáltuk visszakérni a szállás árának legalább a
felét. Már a hotel vezetőjével is beszéltünk, végül visszaadtak tízezer
forintot, ami kb. az egyharmada volt a kifizetett pénznek, de ez is több volt,
mint a semmi.
Nem sokan voltak
rajtunk kívül a vonaton, a mi fülkénkben konkrétan csak mi ketten voltunk, de
így is szorosan összebújva üldögéltünk. Zenét hallgattunk az MP3-amon, közben
így bámultunk ki a sötét éjszakába. Volt egy nagyon különleges hangulata ennek
az egésznek, nagyon sokféle érzés kavargott bennem. Örültem, hogy megyünk haza,
mert másnap megyek is az olimpiára, viszont nagyon sajnáltam, hogy itt kell
hagyni a Balatont, na meg Adélt is. Egész nyáron nagyon vártam az első közös
nyaralásunkat, már elterveztük, hogy mit fogunk főzni, milyen filmeket fogunk
megnézni, és elég rossz volt hazajönni már rögtön az elején. Pláne, hogy milyen
jól kigondoltam, hogy ezalatt az egy hét alatt fogom megkérni a kezét...
Nem voltam álmos,
Adél becsukott szemmel dőlt a vállamnak, gondolom ő most szívesebben aludt
volna valahol egy ágyban, mint itt ezen a kényelmetlen vonaton. Nekem is sokkal
jobb lett volna, ha tudom, hogy egy hétig minden éjjel egymást átölelve alszunk
el, és rossz volt, hogy nem tudtam, mikor lesz erre megint lehetőségünk.
Hajnal egy óra körül
érkeztünk meg a Déli-pályaudvarra, kerestünk egy éjszakai járatot, de végül is
egész más helyen tett le minket, mint ahogy elgondoltuk, így a Margit hídon
sétáltunk át, majd a Duna-part mentén mentünk haza. Csomó cuccot kellet
cipelnünk, de még így is megérte, mert nem sokszor voltunk kint a városban
ilyen időpontban, megvolt a maga varázsa.
Adélék háza előtt
végre lepakoltuk a táskáinkat, és csak ölelgettük egymást. Nem akartam őt
elengedni, legszívesebben őt is magammal vittem volna Londonba, de tudtam, hogy
eléggé elvonná a figyelmemet a játékról. Aranyos volt, ahogy a nyakamba
csimpaszkodott, és odaadóan csókolt engem, én a derekát öleltem, másik kezemmel
meg a fenekét simogattam. Próbáltam kiélvezni, hogy nem fogok ilyet csinálni
legalább két hétig.
- Hallod, kéne rólad
valami emlék - mondtam, amikor elengedtük egymást.
- Jó, én neked adom a
gyűrűmet, te meg ideadhatod nekem a szép aranyláncodat – mosolygott Adél.
- Hát, azt biztosan
nem adom neked oda, a te gyűrűd meg maximum a kisujjamra lenne jó – mormogtam.
A láncomat a
tizennyolcadik szülinapomra kaptam anyámtól, csak meccsek alatt vettem le, de
mindig is nagyon vigyáztam rá. Nem akartam odaadni neki, ezt mindenkitől
féltettem.
- Pedig szívesen hordtam
volna a láncodat – mondta kissé csalódottan.
- Azt elhiszem,
kicsim – mondtam, azzal vigasztalóan megsimogattam az arcát. - De én azt oda
nem adom neked, ki tudja, meglenne-e még, mire hazaérek.
- Kösz, hogy ennyire
bízol bennem – fintorgott.
- Itt most nem rólad
van szó, hanem a láncról – mondtam, majd gyorsan másra tereltem a szót: -
Csinálok rólad egy fényképet – azzal elővettem a telefonomat.
- Most itt, a
sötétben? - kérdezte meglepetten.
- Hallottál már a
vakuról? - kérdeztem.
- Az remek, kivakítja
a szemem – mondta.
- Felőlem becsukhatod
a szemedet – mondtam, azzal távolabb léptem tőle, és ráirányítottam a telefont.
- Na, húzd fel a felsődet – vigyorogtam.
- Csak szeretnéd –
mondta.
Elkattintottam a
képet, hirtelen érte őt a vaku erős fénye, sikerült jó hülye fejet vágnia.
- Gyönyörű vagy,
édesem – mutattam meg neki a képet.
- Na, jól van,
nagyokos, csináljunk közös képet, miközben adok neked egy puszit. Ez lesz majd
a szerencsepuszid az olimpiára – mondta, azzal mellém húzódott.
- Hát, jól van, egy
ilyen képet nem lehet elrontani – mondtam.
Megpuszilta az
arcomat, én meg gyorsan meg is örökítettem. Ezután én pusziltam meg őt, majd
csináltunk poénból egy smárolós képet is.
- Rosszabbak vagyunk,
mint a tizennégy évesek – mosolygott Adél.
- Nem baj az –
mondtam, majd a fenekébe markoltam, miközben elégedetten nézegettem a képeket.
- Jók lettek, különösen az, amin tisztán látszik, hogy smárolunk... Majd lesz
mire beindulnom magányos óráimban.
- Remélem ezt a képet
kiteszed Facebook profilképnek, ez a minimum – ugratott.
- Ne mondj ilyet,
mert tényleg kiteszem – mondtam, azzal eltettem a zsebembe a telefonomat.
Ezután megint
megpróbáltunk elbúcsúzni egymástól, de most már véglegesen. Ölelgettük egymást,
csókolóztunk, jól végigtapogattuk a másikon kedvenc testrészeinket.
- Hát, már megint
elmész – sóhajtott Adél.
- Szokj hozzá –
mondtam. - De mindig visszajövök – mosolyogtam rá biztatóan, majd újra
megöleltük egymást. Már tényleg úgy gondoltam, most ölelem meg utoljára, nem is
akartam őt elengedni. Mély levegőt vettem, éreztem finom illatát, ezután még
annyira sem akartam őt kiengedni a karjaim közül. - Nem akarlak itt hagyni –
mormogtam.
- Ha hazajössz, jó
darabig nem foglak sehova elengedni, Tamás – nézett rám elszántan.
- Hmm, megint
Tamásnak szólítasz... - mondtam. Általában akkor hív így, ha akar tőlem
valamit, mert tudja, hogy ezzel biztosan felkelti az érdeklődésemet. - Csak nem
vagy beindulva? - kérdeztem.
- Hát, mint mindig –
vont vállat, majd követelően megcsókolt.
Nem hagytam, hogy
átvegye az irányítást, beletúrtam a hajába, majd nyelvemet a szájába dugtam,
megmutattam, hogy én is tudok heves lenni, ha akarok. Nem akartam sokáig
csinálni, mert éreztem, hogy egyre szűkebb lesz rajtam az alsógatya, és így
sokkal nehezebb lesz őt itt hagyni.
- Na jól van, megyek,
még pakolni kell, meg mit tudom én... - mormogtam.
Ő végigsimított az
arcomon, majd rám mosolygott.
- Sok sikert az
olimpián, bajnok.
Éreztem, hogy ez
jóval több, mint pár szó, tudtam, hogy őszintén bízik bennem, és nagyon fog
nekem szurkolni, hogy minden úgy sikerüljön, ahogy én szeretném. Tudtam, hogy
rajta kívül nincs senki, aki önzetlenül a legjobbat akarja nekem, és az ő
támogatása nagyon jól esett nekem.
- Megígérem neked,
hogy nyerni fogunk – mosolyogtam.
- Úgy legyen –
mosolygott, majd megint megcsókoltuk egymást.
- Szeretlek –
mondtam.
- Szeretlek – mondta
ő is.
Felkaptam a
cuccaimat, ő is a vállára vette a táskáját, majd bement a kapun. Amikor
becsukódott az ajtó, mélyet sóhajtottam, tudtam, hogy ami ezután jön, életem
legnagyobb kihívása lesz.
***
Másnap tizenegy órára
tényleg meg is érkeztem Londonba, hihetetlen volt, hogy itt vagyok, meg hogy
egyáltalán túléltem a repülőutat. Utálok repülni, és mindig áldás, ha épségben
földet érek. A repülőtéren nem Lajost, a csapatorvost pillantottam meg rám
várva, hanem Rudit. Napszemüvegben, rövid gatyában, strandpapucsban volt,
mintha csak nyaralna.
- Szevasz, Tomikám! -
üdvözölt vidáman, mire én is elvigyorodtam.
- Nahát, Rudolf
barátom – mondtam, azzal kezet fogtunk, majd megöleltük egymást. - Te nem Lajos
vagy.
- Ja, megkértem a
mestert, hogy hagy jöjjek én ki eléd, ő meg belement – magyarázta Rudi.
- Na és mi újság
errefelé? - kérdeztem, miután megszereztük a csomagjaimat, és kimentünk.
Odakint tűzött a nap,
fel is tettem gyorsan a napszemüveget.
- Egész jól érezzük
magunkat – mondta Rudi. - Az olimpiai falu állati jó... Egyébként elintéztem,
hogy egy szobában legyünk, kirúgtam Bicskeit, mondtam, hogy én Tomi barátommal
leszek egy szobában.
- Na, kösz, ennek
örülök, nem akarom más lábszagát szagolni két héten keresztül, a tiédet
legalább már megszoktam – mosolyogtam.
- Ahogy én is a
tiédet... Na, és meglepődtél, hogy behívtak?
- Hát, eléggé –
mondtam. - Képzelheted, lent voltunk Adéllel a Balatonon, végre ki akartunk
menni a partra fürdeni, amikor Kozma felhívott.
- Ja, mindenki ezen
röhögött, hogy te a Balatonban áztattad a lábadat, miközben javában zajlik az
olimpia.
- Nem kell ezt olyan
komolyan venni – mondtam, majd ásítottam egyet. - Baszd meg, nem aludtam több,
mint huszonnégy órája.
- Igen? Akkor látom,
sikerült tartalmasan elbúcsúzni Adéltől.
- Ja, nem is aludtunk
együtt, hajnalban meg csak pakoltam, meg anyámat győzködtem, hogy tényleg igaz,
hogy megyek az olimpiára.
- És Adél nem volt
dühös, hogy el kellett jönnötök a Balatonról? - kérdezte.
- Nem, dehogy, még
örült is neki, hogy összejött az olimpia. Jó szar lesz két hét nélküle, de
valahogy kibírom.
- Reméljük. Amúgy ne
tudd meg, milyen orgiák mennek az olimpia faluban – jegyezte meg Rudi, amikor
megálltunk a buszmegállóban.
- Na, ez érdekel –
fordultam felé.
- A szobabeosztást
úgy oldottuk meg, hogy akinek itt van a csaja Londonban, az olyannal lakik
együtt, akinek nincs csaja. Ez azért praktikus, mert amíg mi kimegyünk a
csajainkhoz, addig a többieké az egész szoba, és azt visznek fel, akit akarnak.
De egyszer volt, hogy ez sem zavart bizonyos embereket, például Boross
felszedett egy ausztrál csajt a városban, felvitte a szobájába, megmondta a
szobatársának, Fügedynek, hogy ő most szexelni fog ezzel a csajjal, és
választhat, vagy kimegy, vagy végignézi.
- Hát ez jó –
röhögtem. - Boross mindig is nagy gyökér volt. Akkor Anna is itt van Londonban?
- Igen, egy közeli
szállodában lakik – bólintott Rudi.
- Gondolom gyakran
kimész hozzá – vigyorogtam.
- Hát igen, amikor
csak tudok. Baromi stresszes ez az egész, és jó néha félretenni a gondokat –
mondta Rudi.
- Ez nagyon jó, hogy
néha kimész a szobánkból, mert legalább nyugodtan ki tudom majd verni a
farkamat – mondtam.
- Hát igen, akinek ez
jutott... - ugratott.
- Hát, most csak ez,
sajnos – sóhajtottam.
- Ne csüggedj... De
biztos nagy lesz a kísértés, nagyon jó csajok vannak.
- Áh, engem nem
érdekelnek más nők – mondtam. - Ha figyelemelterelés kell, majd kimegyek
valamilyen sporteseményre. Tényleg, voltatok már valami jó meccsen?
- Ja, kint voltunk a
Franciaország-Dánia női kézimeccsen, pár srác meg megnézte a női röplabdázókat.
- Azt nem csodálom –
nevettem. - Na, és mára mi a program?
- Délután van egy
laza edzés, meg taktikai megbeszélés, holnap délelőtt pihenünk, meg
beszélgetünk a csapatpszichológussal, aztán délután négykor meccs a románok
ellen.
- Remélem, játszom
majd – mondtam.
- Szerintem minden
esély megvan rá, sokan bénáznak mostanában. Azt mondják, fáradtak, de este
mégis van erejük kimenni bulizni.
- És tényleg
belázasodtak néhányan? - kérdeztem. - Vagy csak szimplán felforrt a vérük a sok
csaj miatt?
- Hát, ketten
biztosan betegek, Sági és Deák. Mondjuk ma reggel Deák nagyban beszélgetett egy
csajjal az ebédlőben, szóval annyira csak nem beteg.
- Az szar lenne, ha
Deák nem lenne formában, azért ő nagyon jó... - mondtam.
- Ja, jó irányító, de
a helyét átveszi Győrffy, és te leszel a jobbátlövő. Legalábbis ezt pusmogták.
- Győrffyt beteszik
irányítóba? Ezt nem gondoltam volna – vontam fel a szemöldököm.
- Ja, valamivel meg
kell lepni az ellenfelet, és ha két bombaerős jobbátlövő van a pályán, te és
Győrffy, az elég nagy meglepetés, nem?
- Ne hülyéskedj, ez
még nekem is az – mondtam. - De ha nincs irányító a pályán, ki fogja
megmondani, hogy milyen figura jöjjön? Majd Kozma ordibál a pálya széléről?
- Igen, azt hiszem,
ez lesz. De Kozma mindig ordibál a pálya széléről, úgyhogy nagy változás nem
lesz.
Az olimpiai falu
tényleg nagyon jó volt, közel volt a városközponthoz, meg egyébként is elég
barátságos hangulat uralkodott ott. Sok időm nem volt körülnézni, lepakoltam a
szobánkban, majd lementünk Rudival a csapathoz egy közös klubhelyiségbe, éppen
Kozma magyarázott valamit a másodedző és a pszichológus társaságában. Amikor
odaértünk hozzájuk, azonnal mindenki ránk figyelt.
- Na, meghoztam Vitéz
urat – mondta Rudi, mintha hősi feladatot hajtott volna végre.
- Ügyes vagy, Lángi,
kösz szépen – biccentett Kozma. Rudi helyet foglalt a többiek között, Kozma
kezet nyújtott nekem. - Vitéz, örülök, hogy itt vagy.
- Én is örülök,
mester – mosolyogtam.
Ezután körbementem,
mindenkivel pacsiztam, úgy láttam, mindenki örült nekem. Legutoljára maradt a
másodedző, meg a pszichológus, akiről csak annyit tudok, hogy Gabinak hívják,
és viszonylag jó csaj volt. Szőke volt, kb. huszonnyolc évesnek nézett ki, nem
is értettem, hogy hogy lehetett egy ilyen nőt pszichológusnak hívni ennyi kan
közé, páran, élükön Borossal már biztosan megpróbálták befűzni őt. Ezután
leültem Rudi mellé, majd hallgattuk tovább Kozmát.
Gabi és Kozma
felváltva beszéltek annak a fontosságáról, hogy próbáljuk meg megtalálni az
egyensúlyt a szórakozás és a sport között. Gabi azt ecsetelte, hogy csak
kulturáltan kéne szórakoznunk, és este tizenegy után már nem kéne dorbézolni a
szobánkban. Erre Boross közbeszólt, hogy fiatal és jóképű srácok vagyunk,
akikre gerjednek a csajok, és ő ezt igenis ki fogja használni. Persze őt senki
sem akarta megtéríteni, de én tulajdonképpen egyetértettem Kozmával és Gabival.
Lehetséges, hogy az edzőtáborban azért nem kerültem be egyből az olimpiai
csapatba, mert túl sokat gondoltam Adélre, meg a lehetséges fantasztikus
szexre, ami csak akkor következhet be, amikor hazaérek. Megfogadtam, hogy most
nem gondolok ilyesmire, megpróbálom kikapcsolni a hormonjaimat. Ha hazamegyek,
és összeköltözünk Adéllel, úgyis minden este szexelhetünk, nem akartam megint
utána sóvárogni.
Persze ezután a
megbeszélés után küldtem neki egy SMS-t, hogy sikeresen megérkeztem Londonba, ő
meg küldött egy mosolygós fejet, hogy örül neki. Mondtam neki még tegnap, hogy
ne bombázzon olyasmivel, hogy hiányzom neki, mert azzal csak megnehezíti a
helyzetemet, és úgy tűnt, hogy ezt most be is tartotta. Megfogadtam, hogy csak
napi egyszer írok neki, mert nem akartam, hogy a magánéleti dolgok most
elvonják a figyelmemet a játékról. Persze, irigyeltem Rudit, hogy minden nap
dughat a barátnőjével, de ha arra gondoltam, hogy én tegnap délután milyen jót
szexeltem Adéllel, máris jobb kedvem lett. Meg most azt akartam, hogy ez az
olimpia csak a játékról szóljon.
Adél
A következő nap,
miután Tomi elment, munkából hazaérve azonnal bekapcsoltam a TV-t a nappaliban,
hogy lássam, eddig miről maradtam le. Még csak tíz perce ment a meccs, egyelőre
a magyarok vezettek 5-3-ra, de tudtam, hogy ez még nem jelent semmit.
Átöltöztem egy trikóba, meg rövidnadrágba, és leültem nézni a meccset. Tomi nem
volt a pályán, reméltem, azért a cserepadon ott van, és hamarosan bejön majd
játszani. Addig annyira nem is érdekelt a meccs, kimentem készíteni egy
limonádét, közben apám meg Alex hazajöttek.
Épp nekem akartak
esni, hogy hol van az ebéd, de aztán befogták a szájukat, miután megmondtam
nekik, hogy a hűtőben keressék. Én csak vágtam a pofákat a hátuk mögött, majd
visszamentem a nappaliba nézni tovább a meccset. A tizenötödik percnél tartott
a mérkőzés, amikor végre megpillantottam Tomit a pályán. Elmosolyodtam,
büszkeséggel töltött el, hogy a barátom szerepel az olimpián. A piros magyar
válogatott mez is ugyanolyan jól állt neki, mint a Ferencváros meze. A félidő
hátralevő részében a magyarok tartották a két gólos előnyt, 14-12 volt az
állás, Tomi egy gólt dobott.
Amikor kezdődött a
második félidő, apámék is befáradtak a nappaliba, miután teletömték magukat
étellel.
- Mi a francot nézel
te, kislányom? - kérdezte apám, miután leült mellém a kanapéra.
-
Magyarország-Románia kézimeccs. Tomi is játszik – mondtam.
- Na, ez jól hangzik
– mondta apám, majd az ablaknál cigiző bátyámra szólt: - Alex, gyere, nézd te
is!
- Jobban szerettem
volna zenélni most, de akkor majd utána – morogta Alex.
Miután elszívta a
cigit, ő is leült nézni a meccset, ami elég izgalmasra sikeredett, mert románok
nem hagyták magukat, a vége előtt egy perccel már csak egy gól volt a magyarok
előnyre, és a románok támadtak. Tomi jól játszott, bár nem olyan jól, mint a
Fradiban, de lőtt három-négy fontos gólt. A románok eladták a labdát, a
magyarok támadtak, Rudi előredobta Tominak, ő meg a hálóba ejtette a labdát a
kapus feje fölött. Merész húzás volt, de bejött, mert a két gólos előnyt már
nem tudták ledolgozni a románok, 30-28 lett a vége a mi javunkra.
- Hát, Tomi zseniális
– mosolyogtam, miközben néztem, ahogy pacsiznak egymással a magyar játékosok,
Tomit különösen sokszor mutatták, biztos a pályán nyújtott jó teljesítménye
miatt.
- Így van, nagyon
ügyes – bólintott apám.
- Nagyon
megérdemelné, ha sikerülne valami jó eredményt elérni – mondtam.
- Most mit vagy úgy
oda? - nézett rám Alex kissé megvetően, de nem vettem magamra, megszoktam már.
- Miért? - kérdeztem
vissza unottan.
- Ha Tomiék megnyerik
az olimpiát, nyugodt lehetsz, hogy nem fog veled maradni – mondta a kedves
bátyám. - Tíz nő jut minden ujjára, és legalább száz a farkára, szerintem
biztos talál majd nálad jobbat.
- Az lehet, hogy
találna nálam jobbat, de olyat, akit úgy szeret, mint engem, biztos nem –
mondtam.
- Hú, olyan bölcs
vagy a huszonnégy éveddel – gúnyolódott a bátyám. - Te lettél az érzelmek nagy
szakértője, drága kishúgom.
- Több tapasztalatom
van benne, mint neked – mondtam.
- Oké, majd ha a
pasid farkát más csaj szopja, akkor is emlékezz erre – morogta Alex.
- Na jó, hagyjátok
abba – szólt apa, majd Alexhez fordult: - Nem kell, hogy ilyeneket beszélj,
inkább örülj, hogy Adélnek legalább van valakije, nem úgy, mint neked, édes
fiam.
Ez a beszólás annyira
meglepett, hogy én már nem is akartam külön leszidni Alexet.
- Ezt most miért
mondod? - kérdezte a bátyám apámat.
- Figyelj, nem jó az
egyedüllét – mondta apa. - Nem akarom, hogy te is egy olyan magányos
balfaszként halj meg, mint én.
Erre már szabályosan
elállt a szavam. Nem gondoltam, hogy apám ennyire tisztán látja a saját
helyzetét. Alex viszont nem jött zavarba.
- Az ember akkor is
magányos, ha van valakije – mondta. - A sok kis picsa azt hiszi, hogyha a
pasinak szentelik az életüket, akkor máris lesz értelme mindennek, és megszűnik
minden gond. Egy nagy lófaszt, így csak jönnek a gondok, meg a lelki nyomor.
- Mondjuk ebben
igazad van – mondtam. - Nem lehet egy másik ember az életcélod. De akkor is jó
valakivel együtt lenni, csak nem kell annyira komolyan venni, és inkább a jót
kell élvezni, mint a rosszat folyton észrevenni.
- Hmm, szóval te nem
veszed komolyan Tomit? - kérdezte Alex.
- Mi az, hogy
komolyan venni valamit? - kérdeztem vissza. - Sajnos csak a halál biztos, semmi
más... Persze, komolyan veszem Tomit, de a védekező mechanizmus bennem is
működik.
- Na, remek, őszintén
tisztellek érte. Komolyan – nézett rám Alex, majd felállt, az ablakhoz ment
elszívni egy cigit.
Én apára néztem, ő
lehajtott fejjel, elgondolkodva bámult maga elé. Összevontam a szemöldököm,
akartam valamit kérdezni, de végül nem tudtam, mit is kérdezzek pontosan.
Hirtelen megsajnáltam őt, meg akartam ölelni, vagy valami, de mivel ez nálunk
annyira nem volt szokás, ezért inkább hagytam, felálltam, és visszavonultam a
szobámba.
Tomi
A románok utáni
meccsünket is megnyertük Dél-Korea ellen, így továbbjutottunk a csoportkörből a
negyeddöntőbe, a következő ellenfél majd Németország lesz. Ha nyerünk, a
következő meccsünk már a döntőbe kerülésért fog menni. Ha kiesünk, akkor meg
szégyenszemre játszhatunk az 5-8. helyért, de reméltem, hogy ez az égés nem
esik meg velünk. Mindenki elszánt volt, mindenki csak a győzelemre tudott
gondolni. Ennek ellenére sokan a csapatból szinte minden este kirúgtak a
hámból, nagy bulik voltak az olimpia faluban. Az egyiken én is részt vettem, de
nem maradtam sokat, mert bármilyen hihetetlen, unatkoztam. Egy röplabdás csaj
diszkréten rám nyomult, én meg diszkréten elhajtottam, aztán mentem is
lefeküdni aludni. Azt hiszem, egy kicsit komolyabban veszem ezt a versenyt,
mint a csapattársaim, vagy csak magamhoz képest vagyok komolyabb, nem tudom...
Egy kicsit féltem, hogy nehéz lesz majd alkalmazkodnom a körülményekhez, és
hogy az edzőtáborban mutatott teljesítményem alapján itt is bénázni fogok, de
szerencsére nem így történt. Most kijött a lépés, és reméltem, ez minél tovább
így is fog maradni.
A többi estén inkább
kint mászkáltam a városban, voltam a Temze parton, felmentem a London Eye-ra,
megnéztem a Big Bent, a Towert, meg amúgy a várost. Rengeteg nem brit külföldi
volt a városban, találkoztam magyarokkal is, akik felismertek, és közös képet
akartak velem csinálni. Én mindig nagyon örültem az ilyen alkalmaknak, ilyenkor
éreztem azt, hogy az emberek megérdemlik, hogy értük is küzdjek a pályán, és
dicsőséget szerezzek nekik, amiért én vagyok a kedvencük. Egyszer elmentünk egy
közönségtalálkozóra a csapattal, beszélgettünk a szurkolókkal, ez szintén
mindenki önbizalmán és hozzáállásán óriásit lendített. A pszichológusnő, Gabi
igyekszik sokat beszélgetni velünk, pár csapattársammal négyszemközt is
beszélgetett már. Nekem még nem adódott lehetőségem rá, hogy kettesben legyek
vele, de úgy éreztem, nem is nagyon tudnék neki mit mondani. Jó kedvem volt,
úgy éreztem, életem egyik legnagyobb élménye ez az olimpia.
Persze mindezek
ellenére Adél nagyon hiányzott, de már nem tragédiaként éltem meg ezt sem.
Mindig írt, hogy nézte a meccseket, én meg úgy voltam vele, hogy nekem most az
a dolgom, hogy itt legyek, és tudom, hogy ő is nagyon büszke rám. Nagyon mély
és érzelmes SMS-eket nem küldtünk egymásnak, de gondoltam, hogy már neki is
hiányozhat, hogy együtt legyünk.
Aznap délután Rudival
elmentünk megnézni az Amerika-Argentína férfi kosárlabda meccset, mert éppen
volt szabadidőnk. Az én ötletem volt, hogy nézzük meg az amerikai kosarasok
egyik mérkőzését, mert mégis csak ők a legjobbak az egész világon. Rudit nem
érdekli a kosárlabda, de mégis eljött velem, mert a legnagyobb sztárokra azért
ő is kíváncsi. Én felvettem a Chicago Bulls baseballsapkámat, vettünk csomó
kaját a büfében, és így néztük ezt a nagyszerű mérkőzést.
- Mintha csak az
NBA-t néznénk élőben – vigyorogtam elégedetten a meccs félidejében.
- Te aztán tudsz
élni, barátom – sóhajtott Rudi.
- És ezt miért mondod
ilyen savanyú képpel? - érdeklődtem, miközben nagy adag popcornt tömtem be a
fejembe. - Te talán nem tudsz élni, vagy mi? - kérdeztem teli szájjal.
- Egy kicsit úgy
érzem, hogy most elfásultam – mondta Rudi lehajtott fejjel, és én ezen
eléggé meglepődtem.
- Hogyhogy?
Elfáradtál az idény alatt? - kérdeztem.
- Igen, valami
olyasmi. Te friss vagy, mert fél évig nem csináltál semmit, persze, hogy lelkes
vagy. Viszont én néha úgy érzem, hogy legszívesebben hazamennék.
- De miért? -
kérdeztem értetlenül. - Neked még a nőd is kijött veled ide, az enyém meg csak
TV-ben néz engem. A helyedben boldog lennék, hogy tudom, a meccsek után jó
kiadós szex vár rám, ehelyett meg marad a zsebkendő...
- Jó, tudom, hogy
örülnöm kéne, hogy itt van velem a barátnőm, de én most inkább nyaralnék valami
csendes szigeten, vagy nem is tudom... a lényeg, hogy nagyon elfáradtam, és
szeretném végre kipihenni.
- Na jó, de ez mégis
csak olimpia – mondtam. - Ha most leszarod, és nem érdekel az egész, a
következő négy évben nagyon fogod bánni. De tudom, hogy hosszú volt az idény,
úgyhogy meg is értelek, hogy most inkább valahol nyaralnál, mint itt lennél.
- Igen, és most nem azt
érzem, mint régen, hogy jó pályára menni, most csak összeszorul a gyomrom az
idegességtől, és csak azt várom, legyen vége végre a meccsnek. Mint amikor húsz
vizsgád van az egyetemen egymás után, és mindegyiknek meg kell lenni, mert
különben szívás van.
- Na, nekem ebben
semmi tapasztalatom nincs. Én azt hiszem, eléggé élvezem a meccseket, meg sem
fordul a fejemben, hogy mennyi az állás, éppen veszítünk-e, vagy nyerünk...
- Úgy látom, hogy te
üstökösként törsz felfelé – mondta Rudi. - És eléggé irigyellek a
lelkesedésedért, meg a jó formádért. Nagy teljesítmény, hogy a sérülésed után
már így játszol.
- De nagyon nehéz
volt összeszednem magam. És igen, én is úgy érzem, mintha megtáltosodtam volna,
pedig az edzőtáborban nagyon szar voltam. Különben meg te adod nekem a legjobb
passzokat a pályán, szóval nem hinném, hogy olyan rossz formában lennél.
- Voltam már ennél
sokkal jobb is. Tényleg jó lenne nem itt lenni, és megfeledkezni az összes
stresszről. Talán mindig is túlságosan jó akarok lenni, és görcsösen meg akarok
felelni. Voltam már EB-n és VB-n, de ezek fel sem értek az olimpiával, én nem
gondoltam volna, hogy ez ilyen lesz.
- De miért, hát nem
szar ez – mondtam. - Sokat röhögünk, meg jól érezzük magunkat. Ne vedd ennyire
komolyan, szerintem beszélgess a pszichológus lánnyal, hátha segít valamit.
- Ja, ki tudja... -
mormogta.
- Vagy itt van most
ez a meccs is, örülj, hogy itt vagy, most sokan irigyelnének minket. Meg hogy
egyáltalán benne vagyunk a válogatottban, azt is meg kell becsülni.
- Igen, igazad van,
de akkor is szívesebben nyaralnék most, minthogy megint meg kelljen felelnem.
Ez ment az egész idényben, bajnokság, EB, most meg az olimpia.
- Hát, már csak három
meccs – mondtam biztatóan. - Igaz, a neheze még hátra van, de ezen is túlesünk,
aztán mehetünk haza. Nekem is honvágyam van... Most képzelheted, engem a
Balaton partról rángattak el ide. De ez nagyon nagy lehetőség, már nagyon
régóta erről álmodtam, hogy olimpián szerepelhessek, és eddig még nem is megy
szarul, úgyhogy nem rossz ez.
- Tudom, csak tényleg
azt érzem, hogy nagyon le vagyok terhelve. Mialatt te a nyári szabadságot
töltötted, nekünk volt még egy kéthetes edzőtábor.
- Jó, de azt az érzés
senkinek nem kívánom, amikor megtudtam, hogy nem lehetek itt az olimpián, és
csak tartalék leszek – mondtam. - Azt, hogy biztos helyed van a válogatottban,
meg kell becsülnöd, most sokan lennének a helyedben.
- Igen, tudom, hogy
igazad van – mondta. - Csak azért mondtam el ezt neked, mert már beszéltél
nekem személyesebb dolgokról, szóval most láthatod, én sem vagyok tökéletes.
- Hát, senki sem
tökéletes, Rudikám – mosolyogtam, azzal biztatóan hátba veregettem. - De mikor
is beszéltem neked személyes dolgokról? Amikor elmondtam, hogy nem tudom, mit
kezdjek Adéllel?
- Igen, akkor –
mondta Rudi. - De látom, azóta nagyon is tudsz vele mit kezdeni.
- Az biztos –
bólintottam. - Mielőtt lementünk a Balatonra, eldöntöttem, hogy feleségül kérem
őt, de sajnos nem jött össze, mert el
kellett jönnöm.
- Te most ugratsz
engem? - csodálkozott Rudi. - Két hónap együtt járás után feleségül akarod
venni őt?
- Igen, hát egymásnak
teremtettek minket, mire várjak még... - mondtam.
- De ebben nem voltál
olyan biztos nemrég – mondta Rudi.
- Igen, de tényleg
nagy faszság lett volna nem megpróbálni, mert most vele jobb, mint bárkivel
azelőtt, és már teljesen biztos vagyok benne, hogy őt akarom kedves nejemnek –
mosolyogtam.
- Nem aprózod el a
dolgokat – mondta.
- Hát, már húsz éve
ismerjük egymást, és mondom, biztos vagyok benne, hogy ő az „igazi”. Régebben
még azt sem hittem el, hogy egyáltalán létezik ilyen.
- Igen, lehet, hogy
ezért furcsa nekem ez az egész, mert te nem voltál ilyen soha.
- De valószínű, hogy
pont azért kellett régen olyannak lennem, mert most akkor nem lennék ilyen.
- Ezt jól megmondtad
– mosolygott Rudi. - Na jól van, akkor sok sikert a közös életetekhez.
- Hát köszi –
mondtam.
Nemsokára
folytatódott a meccs, és úgy láttam, mintha Rudinak egy kicsit jobb kedve lett
volna, mint azelőtt. Érdekes fordulat, hogy mostantól én vagyok a jókedv
felelős, és nem ő pátyolgat engem, én meg örültem ennek a változásnak. Jó végre
azt érezni, hogy nem vagyok szomorú, hanem én próbálom másokkal megosztani a
vidámságomat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése