14. fejezet

14. fejezet

Adél

Mióta hazajöttem Szolnokról, eltelt egy hét, egy elég kemény egy hét, ami nem állt másból, mint tanulásból, evésből, alvásból. Csak kétszer mentem ki futni, ez valamennyire feldobott, de a rengeteg tennivalóval járó idegesség volt inkább most jellemző az életemre. Három vizsgám volt a héten, az egyikből biztosan mennem kell újra, mert nagyon elszúrtam a tesztet, úgyhogy még ez is rátett egy lapáttal az egyébként sem jó hangulatomra. Egy dolog vigasztalt, hogy Tomi egy hét múlva végre hazajön. Ma szombat volt, ő meg jövőhét vasárnap végre itthon lesz. Annyiszor elképzeltem már, hogy milyen jó lesz őt megölelni és megcsókolni, hogy szinte alig bírtam kivárni, hogy tényleg itthon legyen.

Szerdán és pénteken meccse lesz, szombaton mondják meg, hogy ki mehet az olimpiára, vasárnap reggel meg jönnek is haza. Nagyon reméltem, hogy Tomi boldogan jön majd haza, hogy sikeresen bekerült az olimpiai csapatba. Én szinte biztos voltam benne, hogy sikerülni fog neki, mert láttam a Veszprém elleni meccsen, hogy mire képes a pályán, és ha az edzőtáborban hozza ezt a szintet, akkor egész biztos, hogy csapattag lesz. A két meccset a németek ellen sajnos nem adja a tv, pedig szívesen megnézném, legalább abban a másfél órában láthatnám őt.

Itthon elég mérsékelt a hangulat, apámmal néha váltunk pár szót, Alex meg szinte itthon sem volt, kivéve ma, amikor átaludta az egész délelőttöt. Nagyon vártam, hogy végre letudjam a sulit, mert szerettem volna munkát keresni, és arra is kíváncsi voltam, vajon Tomi komolyan gondolta-e, hogy lakjunk együtt. Én szívesen éltem volna vele, persze tudtam, hogy vele sem lenne könnyű, de mi ketten végre egyenrangúak lennénk, és senki sem parancsolgatna nekem, meg nyugodtan nemet mondhatok neki, ha arra kér, hogy mosogassam el az általa felhalmozott mosatlant. Magamtól is elmosogatnék, de nem úgy, hogy valaki öt napon keresztül érlelte a koszos tányérokat, és aztán elővesz engem, hogy nekem kell megcsinálni, mert én is itt lakom. Tomival azért ennél könnyebb lenne, ő nem igazán rendetlen, a külsejére is elég igényes, meg tudtommal otthon is szokott mosogatni. Meg eleve az is megkönnyíti a helyzetünket, hogy olyan emberrel, akit szeretünk, sokkal könnyebb együtt élni, mint egy családtaggal. Persze igyekeztem nem ennyire előre szaladni, mert nem biztos, hogy ebből a költözésből bármi is megvalósul, de azt azért sejtettem, hogyha bejelenteném Tominak, hogy szeretnék elmenni otthonról, akkor szívesen jönne velem.

Szombat délután lévén nem akartam tanulni, elővettem egy könyvet, lefeküdtem az ágyra, és olvasni kezdtem, közben meg zenét hallgattam. Fél órát tölthettem így, amikor bejött Alex, mert kellett neki egy üres DVD, nem képes magának venni már fél éve. Elkezdett keresgélni a cuccaim között, én meg próbáltam nem rá figyelni, hiszen úgyis csak felhúznám magamat.

- Te, mi a fenét hallgatsz? - kérdezte Alex, szemöldök ráncolva nézett rám.

- Evanescence-t – feleltem, majd ránéztem. - Miért, talán valami problémád van vele?

- Ja, nincs, csak annyi, hogy Amy Lee egy gyökér, hogy kirúgta az összes normális tagot, és újakat szervezett be, csak hogy azok feltétel nélkül nyalják a picsáját – mondta szúrós szemmel, miközben lejjebb halkította a zenét.

- Jól is tette, hogy nem hagyta a hülye pasiknak, hogy irányítsák őt, és hogy ő mondja meg, mi legyen – feleltem.

- Mi ez a nagy feminizmus? - vigyorgott rám gonoszan Alex. - Már inkább a csajok felé kacsintgatsz?

- Dehogy, te hülye – mondtam, közben felültem, letettem magam mellé a könyvet. - De Amynek igaza van, hülye egoista pasikkal nem lehet együtt dolgozni, és jól tette, hogy keresett helyettük olyanokat, akik egyet értenek vele.

- Aha... Szóval a legtöbb pasit már te is egoista állatnak találod? - kérdezte Alex. - Vannak leszbi ismerőseim, szerintem örülnének neked.

- Menj a picsába, komolyan – morogtam. - Mondjuk inkább leszbi lennék, ha csak olyan pasik lennének a világon, mint amilyen te vagy.

- Szerintem meg te sem vagy egy nagy áldás – mondta Alex. - Hülye kis picsa vagy, eltartatod magadat apával, tanulsz, mintha ez lenne a világ legnehezebb feladata.

- Nem tartatom el magamat – mondtam. - Ha feleennyit csinálnál itthon, mint én, már akkor is ragyogna a lakás!

- Leszarom a lakást, én dolgozom, tudod? - kérdezte gúnyosan. - Te meg csak rajtunk élősködsz, és úgy teszel, mintha baromi fontos személy lennél.

- Tudom, hogy nektek nem vagyok fontos, de igazából már én is leszarlak titeket, mert lelketlen seggfejek vagytok, és semmit sem tudtok a nőkről, azért vagytok egyedül – mondtam már elég haragosan, kezdett felcseszni.

- Ja, miért, te talán olyan sok mindent tudsz a kapcsolatokról? - nézett rajtam végig megvetően. - Biztos nagyon okos vagy, de akkor áruld már el nekem, hogy miért nem volt barátod már legalább fél éve? Biztos azért, mert annyira értesz mindenhez, és olyan fantasztikus vagy, hogy mindent meg tudsz adni egy csávónak. Zoli sem véletlenül dobott ki téged, biztos nem bírta elviselni a baromságaidat.

- Ehhez semmi közöd – mondtam, hirtelen csak ennyit tudtam kinyögni, mert más nem jutott eszembe, ez olyan hirtelen ért engem. Eddig is próbáltam elhitetni magammal, hogy Zoli nem azért szakított velem, mert semmit sem érek, hanem mert egyszerűen nem illettünk össze; erre most meg a kedves bátyám szerint egy kalap szar vagyok.

- Pont annyira van közöm, mint ahogy te elkezdtél engem sértegetni – morogta Alex.

- Igen, és mégis ki kezdte a leszbis dologgal? - kérdeztem.

- Az csak vicc volt, bassza meg! Látod, már a viccet sem érted, mert annyira be vagy savanyodva. Látszik, hogy hónapok óta nem voltál rendesen megkefélve, szóval inkább a magad háza táján söprögess, mielőtt másokat felbaszol, jó? - kiáltotta, azzal kiment, jól becsapta az ajtót maga után.

A legelső gondolatom az volt, hogy a bátyám egy hülye állat, másrészt meg nem akartam vele foglalkozni. Próbáltam elterelni róla a figyelmem, de egyszerűen nem ment. Tudtam, hogy valamilyen szinten igaza van, de ez a stílus egyszerűen undorító volt. Ő is megérdemelné végre, hogy valaki a sárga földig alázza, mert az ő viselkedése százszor rosszabb volt az enyémnél.

Jó lesz majd innen elmenni, legalább senki sem vágja a fejemhez, hogy csak eltartatom magam, és felesleges vagyok. Ahogy ezen agyaltam, hogy senkinek semmi joga hozzá, hogy így sértegessen engem, úgy éreztem, egyre inkább elönt a harag. Most biztos ki kell mennem futni ahhoz, hogy ne robbanjak fel a méregtől – pedig pihenni akartam. De mit tehetek, ha egyszer a családom nem hagy kikapcsolódni... most tényleg nagy szükségem lett volna erre.

Átvettem a futócuccomat, majd kiléptem a szobám ajtaján, de ott egyből Alexbe botlottam, nyilván be akart jönni hozzám megint.

- Mit akarsz? - kérdeztem.

- Beszélni veled – mondta.

- És miről? Hogy miért vagy ilyen bunkó állat velem?

- Ja – morogta közönyösen. - Na, hagy menjek be.

Én sóhajtottam, bementünk, én leültem az ágyamra, ő meg a székemen foglalt helyet.

- Mi van, megbántad, hogy ilyen ocsmány ember vagy? - kérdeztem.

- Na, nekem ne fölényeskedj... Szépen meghallgatsz, és vagy megérted, vagy nem, de nem fogok térdre borulni előtted, hogy aztán belém rúgj, és azt hidd, neked van igazad.

- Miért, azt hiszed, hogy neked van igazad? - kérdeztem.

- Igen, igazam van. És pont ezért utálnak engem egy csomóan, mert kimondom, ami a másiknak legjobban fáj – mondta.

- És szerinted ezt a családban is el kell játszanod? - kérdeztem.

- Ez nem olyan, hogy családban ilyen vagyok, máshol meg olyan... Én ilyen vagyok, mindent kimondok, amit akarok. Ha nem tetszik, fordulj fel – mondta Alex.

- És az nem zavar, ha mindenki „felfordult” körülötted? Hogy nem lesz senki, aki szeret téged?

- Ne legyél már ilyen... Rég felfedeztem, hogy nem vagyok szerethető, és tényleg senki sem szeret engem. Már nem idegesítem magam rajta – vont vállat.

- De én mindig is azt akartam, hogy mi jóban legyünk – mondtam. - Szerettem volna veled beszélgetni, de te sosem szóltál hozzám, meg mindig leráztál.

- Igen, mert nem tudtalak téged hogy kezelni, nem tudtam veled mit kezdeni... Még ha fiú lettél volna, vittelek volna bulizni, de így nem akartam. Nem akartam, hogy valami hülye haverom rád startoljon, vagy beadjanak neked valami jó kis drogot. Lehet, hogy nem hiszed el, de meg akartalak védeni téged az én világomtól, ezért nem akartam, hogy bármilyen szoros kapcsolat kialakuljon közöttünk.

- De ez hülyeség... Magamtól sem mentem volna bulizni veled, de attól még beszélgethettünk volna néha.

- És ugyan, mit tudtam én volna mondani neked? - kérdezte Alex.

- Azt is jól megmondtad, hogy szerelmes vagyok Tomiba... - mondtam. - Én még szívesen beszélgettem volna tovább, de te otthagytál.

- Ja, értem, szóval te szereted jól kielemezni a témákat. Én nem tudtam, hogy neked fontos, hogy beszélgessünk – mondta.

- Igen, jó lett volna, ha nem mindig csak akkor szóltál volna hozzám, amikor el akarsz küldeni a picsába – mondtam. - Mondd, mi a francért utálsz te engem ennyire?

- Nem utállak – mondta. - Csak mondom, nem tudlak téged hogyan kezelni. Jól megvoltunk mi ketten apával, és nem zavart különösebben, hogy visszajöttél ide, de nem tudtam veled hogy bánni. Csak egy dolgot tudtam tenni, hogy megvédtelek, de ezzel le is tudtam a dolgokat.

- Megvédtél? - kérdeztem vissza csodálkozva. - Mégis mitől?

Alex csak sóhajtott és a szemét forgatta.

- Jaj, mennyit kell neked magyarázni... Például ott volt Dávid, tudom, hogy tetszettetek egymásnak, de nem akartam, hogy összejöttetek, ezért kitaláltam azt a szabályt, hogy a bandám tagjai nem kavarhatnak egymás csaj rokonaival, hogy mi srácok ne vesszünk össze a nők miatt. De igazából az volt a helyzet, hogy miattad nem akartam, hogy Dáviddal legyél... nem tett volna jót neked.

- És emiatt találtad ki ezt a szabályt? Azelőtt nem is volt? - kérdeztem.

- Igen, azelőtt nem volt ilyen szabály – mondta Alex.

- Ez meglepő... - mondtam. - De még érdekelne egy dolog. A nőket miért utálod ennyire?

A bátyám arcán sötét árny futott át, látszott, hogy erről nem szívesen beszél.

- Nem utálom őket, csak nem érdekelnek komolyan – mondta.

- De miért? - kérdeztem.

- Mert én ilyen vagyok. Különben, hogy utálnám már a nőket? Lefeküdtem már legalább százzal, tehát ezt eléggé szeretem bennük.

- Azt, hogy csak kihasználod őket? - kérdeztem.

- Nem mindegyiket használtam ki... Tudod koncertek után sok csaj idejött hozzánk, tudtam, hogy csak szexet akartak, én meg éltem a lehetőséggel. Nem tudom, volt-e már egy éjszakás kalandod, de másnap reggel mindkét fél számára egyértelmű, hogy nem akarnak egymástól semmit.

- Igen, ezt én is így csinálnám – mondtam. - De neked miért csak ez a megfelelő kapcsolat a nőkkel?

- Azt hiszem, azért, mert egyszer, amikor szerettem valakit, annak nem kellettem. Ez tizenhét éves koromban volt, fél évig együtt voltam a csajjal, minden megtörtént közöttünk, de aztán otthagyott, mert neki egy másik srác kellett. Ezután hamar rájöttem, hogy nem kell ahhoz szeretni egy csajt, hogy a szexet megkapjam tőle, és ez nekem így elég volt.

- De nem tudom elképzelni, hogy az azóta eltelt kilenc év alatt egyszer sem érezted azt, hogy mennyire bele vagy fásulva ebbe az életformába. Én már három év után azt éreztem volna, hogy teljesen ki vagyok égve – mondtam.

- Jó, te így gondolod... De nekem jó így, mert mindig újakkal ismerkedek, nincs soha kétszer ugyanaz az arc, ugyanaz a test.

- De ezt is nagyon meg lehet unni, mert ez is egyfajta monotonitás – mondtam.

- Szerinted, de szerintem nem. Egyszer volt egy csaj, akinél éreztem, hogy akár lehet több, de nem lett belőle semmi, mert megbántottam.

- Szándékosan? - kérdeztem.

- Nem az volt vele a célom, hogy elüldözzem, de amikor elment, nem bántam meg. Rájöttem, hogy én ilyen vagyok, mindent kimondok, amit gondolok, nem számít, hogy ezzel másnak a lelkébe gázolok. És ha velem is ilyen valaki, azt sem bánom, mert nem mond semmi újat, ismerem magam, tudom, miért vagyok ilyen.

- Igen? Akkor arra is tudod a magyarázatot, miért ugráltatsz engem folyamatosan, és miért nem vagy hajlandó semmit sem megcsinálni itthon?

- Szerintem erre te is tudod a választ – mondta.

- Mert egy lusta disznó vagy? - tippeltem.

- Igen, nagyon lusta vagyok, és a rendetlenség sem zavar. Ezért pont le is szarom, mi van itthon.

- És ha én már nem lakom itthon, mit fogsz csinálni? - kérdeztem.

- Nem fog megállni az élet nélküled... hívunk egy takarítónőt, és rendelünk kaját. Van pénzünk apával, telik rá – mondta Alex.

- Jó, ti dolgotok – sóhajtottam. - De akkor is szar, hogy ilyen önző dög vagy, és csak magadra figyelsz.

- Dehogy csak magamra figyelek, folyton a környezetemet vizsgálgatom. Például azt is tudom, hogy leszoktál a cigiről, és hogy Tomival kavarsz. Tessék, pedig egy szóval sem mondtad egyiket sem, mégis tudom.

- Igen, nagyszerűen tudod ezeket a dolgokat, csak kár, hogy sosem mondod el, mit tudsz.

- Mert számomra ezek baromi unalmas dolgok, minek járassam a számat miattuk? - kérdezte.

- Szóval úgy érzed, nem tudnál velem semmiről beszélgetni? - kérdeztem.

- Amik nekem érdekesek, arról veled nem – mondta. - Engem nem érdekel a magánéleted, leszarom az iskoládat, a jövődet, a munkádat, tényleg...

- Akkor miről szeretsz beszélgetni? - kérdeztem. Tudtam, felesleges fennakadnom azon, hogy leszarja a dolgaimat... ő már csak ilyen.

- Zenéről, filmekről, művészetekről, elvont dolgokról, halálról, összeesküvés elméletekről, társadalmi problémákról, pszichológiai zavarokról, betegségekről... ezek csak példák a sok téma közül – mondtam.

- Te annyira idióta vagy – mondtam. - Nem azért járok szociológiára, mert nem volt jobb dolgom, hanem mert engem is érdekelnek az emberek, a társadalom, a történelem, az összefüggések. És szeretek ezekről gondolkodni. De nekem mindig csak az jutott, hogy gondolkodjak, mert senki nem beszélgetett velem erről egy kibaszott szót sem. Kivéve Tomit, de itt a családban senki fel nem vetette ezt – mondtam. - Azt tudom mondani neked, Alex, hogy elmegy melletted az életed.

- Melletted is elment az utóbbi időben – mondta.

- Igen, tudom – mondtam. - De annak legalább tudtam az okát... Szerintem nem elég, ha csak odafigyelsz másokra, és tudod, mi van velük, kivel kefélnek, meg mit csinálnak szabadidejükben, hanem beszélgess is velük erről, vagy bármiről, amiről azt gondolod, hogy téged is érdekel.

- Bármilyen hihetetlen, nekem is csak az jutott, hogy gondolkodjak. Nem szeretek beszélgetni, mert mindig kimondok olyan dolgokat is, ami másoknak sértő. Inkább befogom, és figyelek.

- Nem változtatnál ezen? Felőlem sérts meg, de normális stílusban, ha ez az ára annak, hogy néha beszélgetsz velem – mondtam.

- Jó, beszélgessünk a magánéletedről? Láthatod, hogy előbb is sikerült kiborítanom téged pár egyszerű mondattal.

- Azokat a mondatokat undorító stílusban adtad elő. Nem mondhatsz a húgodnak olyat, hogy „látszik rajtad, hogy régen nem voltál már megkefélve, azért vagy ilyen hülye”. Én sem vágom a pofádba, hogy te egy elcseszett degenerált barom vagy, mert tizenhét éves korod óta nem tudod túltenni magadat azon, hogy egyszer elhagytak.

- De Adél, nyugodtan mondhatod, mert tudom, hogy ez van. Csak ne csodálkozz ha aztán én is mondok egy-két dolgot – vont vállat Alex.

- De én nem akarom rád ezt mondani. Én is tudom, hogy mi a helyzet velem, és lehet, hogy ezt mások is tudják rólam, de nem vagyok kíváncsi bunkó visszajelzésekre.

- Jó, megértettem. Annyit ígérhetek, hogy megpróbálok veled úgy beszélgetni, ami megfelel a te stílusodnak... De ne várj tőlem ennél többet.

- Eddig se vártam semmit, ezután pláne, hogy nem fogok.

- Na, akkor úgy látom, semmi értelme nem volt ennek, hogy a pofámat jártattam – morogta.

- Csak rajtad múlik – mondtam.

- Jó... mondom, megpróbálok a te szintednek megfelelően hozzád szólni. Most megyek, mert már így is késésben vagyok – mondta, azzal felállt, és kiment.

Azt hiszem, semmi sem fog változni ezek után, de legalább megértettem, miért nem várhatok Alextől semmit. Azt gondoltam, mi már sosem leszünk igazi család... Elgondolkodtam, milyen lett volna normális családban felnőni, ahol a bátyámnak is van anyja, és látja, miből áll egy család.

Nem tudtam, Tomival hogy alakulnak a dolgaink, de az biztos, hogy vele nem akarom, hogy odáig fajuljanak a dolgok, mint a szüleimmel. Egyszer Tomi említette, hogyha mi ketten összejönnénk, akkor nem kellene elengednünk egymást... Nem voltam annak sem a híve, hogy mindenáron maradjunk együtt, még akkor is, amikor már minden elromlott, de nem akarom könnyen feladni. Akár még el is nézek olyan dolgokat, amik nem esnek jól, de nem akarom őt otthagyni a legkisebb bántó baromsága miatt. Remélem, mindent meg fogunk tudni beszélni egymással, még ha ez egy naiv remény is volt. Csak így lehet: reménykedni, hogy minden rendben lesz.

Egy sokkal jobb és boldogabb életre vágytam, mint ez a mostani. Nem vártam el, hogy ezt csak Tomi adja meg nekem, nem akartam tőle függeni, de tudtam, hogy elkerülhetetlen, hogy valamennyire függjek tőle. Ha már megvalósult, hogy végre összejöttünk, hátha ennél több sem lesz lehetetlen... például tényleg szerettem volna vele összeköltözni, remélem, ő is szeretné. Próbáltam hinni benne, hogy a mostaninál érzelmileg sokkal biztosabb családom lesz egyszer, és én ezt Tomival képzeltem el. Tudom, hogy korai, de ettől függetlenül ezt szerettem volna. Egyelőre nem volt erőm felkészíteni magam az esetleges csalódásra, csak a szebb jövőre tudtam gondolni.

Tomi

A németek elleni második meccsünkön végre játszhattam. Az előző meccsen Fügedi és Szűcs játszottak az én posztomon, most pedig Győrffy és én kaptunk szerepet. Győrffy is annyi idős, mint én, neki is ez lenne az első olimpiája, viszont neki kevesebb tapasztalata van nálam válogatott szinten, ő az idei EB-n szerepelt először a csapatban. Sajnos ez most arról szól, hogy a saját csapattársunkat kell legyőzni, és csapaton belül kell valakinél jobbnak lenni. A sérülésem előtt nem lett volna kérdés, hogy én vagyok a jobb, de most nem tudtam eldönteni, hogy mi a helyzet. Továbbra is nehézkesnek éreztem a fejlődésemet, legalábbis edzésen elég nyögvenyelősen ment minden... Nem dobtam túl jól, az erőnlétemmel is bajok voltak, pedig tényleg volt négy hónap „pihenőm”, ezért nem is nagyon értettem, miért nem megy nekem ez az egész.

A második félidőben léptem pályára, az első félidő Győrffyé volt, és meg kell mondjam, nagyon jól nyomta. Éppen ezért gyomorgörccsel mentem a pályára, mert eléggé frusztrált, hogy ilyen jól ment neki a játék. Tegnap Fügedy és Szűcs is jók voltak, meg ők már évek óta biztos csapattagok, tehát valószínűleg nekem Győrffy az igazi ellenfelem, helyette kéne bekerülnöm a csapatba, hiszen előbbi kettő szerintem biztos, hogy ott lesz az olimpián.

***

A meccs egy katasztrófa volt, ezt bátran állíthatom. Kikaptunk, és semmit, de tényleg semmit nem tudtam hozzátenni a csapat sikeréhez. Volt egy nagy gólom, és ez volt az egyetlen jó megmozdulásom, de ezen kívül beleszürkültem a mezőnybe. Nagyon idegesítő volt, hogy alig voltak nézők a meccsen, és akik mégis kilátogattak, azok is németek voltak. Olyan volt az egész, mint egy edzés, semmi hangulata nem volt, nem volt, ami hozzásegítsen a szokásos adrenalin-lökethez, pedig ez a Fradi szurkolók előtt mindig is megvalósult.

Mindig néztem az időt, hogy mennyi van még hátra a félórás félidőből, mennyi időm van még bizonyítani... És olyan hamar eltelt. Mondjuk ez nem igaz, néha már azt kívántam, legyen vége az egésznek, mert ma nagyon nem megy nekem a játék.

Persze az is eszembe jutott, hogy így semmi jóra nem számíthatok másnap az olimpiai kerethirdetésnél, de reméltem, a szar teljesítményem ellenére csak bekerülök. Hogy hogyan és miért, abba nem gondoltam bele, de hátha. A lelkem mélyén mégis éreztem, hogy ez reménytelen.

Este nem nagyon tudtam aludni a holnap délutáni kerethirdetés miatt. Lefekvés előtt beszélgettünk egy kicsit Rudival, mert látta, hogy nyugtalan vagyok.

- Szerinted be fogok kerülni? - kérdeztem.

- Hát... - mormogta. - Nem akarok bunkó lenni, de ha bekerülsz, az főleg a múltadnak fog szólni, nem a mostani teljesítményednek.

Én mélyet sóhajtottam. Legalább őszinte volt, és nem biztatott, miközben tudta, hogy nincs sok esély. De azért bántott, hogy úgy gondolta, tényleg szar voltam.

- Bárcsak tudnám, hogy miért nem ment ez most nekem – mormogtam.

- Ne keseredj el, azért van esély... Jó lenne, ha bekerülnél, mert ha olyan lennél, mint régen, akkor nagy hasznára lennél a csapatnak. De az olimpián jobbnak kell majd lenned ennél.

- Olimpián... - morogtam. - Ezek után nem hiszem, hogy megyek. Basszus, azt hittem, van időm még formába lendülni, de igazából egy kalap szar voltam.

- Nem, nem voltál szar, voltak jó pillanataid, de egyelőre még nem tudtad hozni azt a szintet, mint a sérülésed előtt. Szerintem nyugodtan reménykedhetsz, de ha bekerülsz, akkor majd ennél több kell.

- Tudom én nagyon jól. Csak kerüljek be – morogtam.

***

Az ebédlőben ültünk le, Kozma, az edzőnk posztonként hirdette ki a keretet. Először a kapusokat mondta el, aztán következtek a mezőnyjátékosok. Nem fecsérelte az időt a felesleges dumákra, hanem haladt rendesen a dolog. Nemsokára a jobbátlövőkhöz ért, nekem meg a torkomban dobogott a szívem az idegességtől.

- Tehát, jobbátlövők. Jön az olimpiára Fügedy András, Szűcs Tibor és Győrffy Gergely. A jobbszélsők a következők lesznek...

És már sorolta is őket, de amint kimondta Győrffy nevét, onnantól kezdve megszűnt számomra az egész világ. Nem kerültem be... Mondjuk várható volt, nem volt meglepő a dolog, de mégis, ez az egész teljesen lesokkolt. Két éven keresztül terveztem ezt az olimpiát, és a kibaszott sérülésem miatt most oda az álmom. Az a hülye sérülés... miért pont akkor történt velem? Várhatott volna egy évet, akkor már kit érdekel... Még négy évig kell csorgatnom a nyálam az olimpia után, miközben mások, akik még nálam is fiatalabbak, lazán kisétálnak a mostanira.

Amikor vége lett ennek az egésznek, mindenki indult a szobáiba, én is így akartam tenni, de Kozma elém állt.

- Figyelj, Vitéz, te leszel a tartalék, szóval ha valaki megsérül kint Londonban, te összepakolsz, és jössz ki utánunk.

„Micsoda megtiszteltetés” - gondoltam magamban. Én csak morogtam valamit válaszul, majd mire feleszméltem, Kozma ott is hagyott.

A szobámban csak a plafont bámultam, egyedül voltam, Rudi biztos másoknál csövezett. A győztesek között... Kiálltam az ablakba elszívni egy cigit, már úgyis teljesen mindegy, ki látja meg, és most egyébként sem az a legnagyobb baja mindenkinek, hogy velem foglalkozzanak. Mindenki boldog, kivéve még öt-hat szerencsétlent rajtam kívül, de hát ők már sejthették, hogy nem fognak bekerülni, mert csak az én posztomon volt ilyen nagy a verseny.

Tartalék lettem, hát, fantasztikus... Ha csak egy kibaszott tartalék tudok lenni, akkor inkább abba is hagyom a kézilabdát. Egy-két óra magány után, miközben a kutya felém sem nézett, nagyjából elszállt a végtelen haragom, amit főleg magam iránt tápláltam. Elvetettem az ötletet, hogy abbahagyom a kézilabdát, már úgy gondoltam, a januári VB-re csak azért is megmutatom a világnak, hogy képes vagyok ennél sokkal jobbra is. Addig még van fél év, bőven van időm újra jónak lennem. De ez a gondolat mégsem nagyon vigasztalt, továbbra is teljesen le voltam törve.