13. fejezet

13. fejezet

Adél

Délelőtt tizenegy körül Tomi írt egy SMS-t, hogy megérkeztek Németországba, én meg válaszoltam, hogy mi is kb. ugyanennyi idő alatt érkeztünk meg Szolnokra. A ház üresen tátongott, Feri dolgozott, az öcsém, Ferike meg gondolom iskolában volt.

- Látod, ők nem alszanak délig, mint apád, meg Alex – mondta anya.

Ennek ellenére anya is lefeküdt aludni, mert nagyon kimerült a vonatozásban, én meg lepakoltam Ferike szobájában. Ha itt vagyok, akkor mindig az ő szobájában alszom a kanapén, elvileg nem bánja, hogy itt vagyok vele. Amikor kicsi volt, még nagyon ragaszkodott hozzám, nehezen viselte, hogy én nem költöztem le velük Szolnokra. Amikor jöttem látogatóba, mindig nagyon örült nekem, kivéve az utóbbi pár évet, amikor már „nagyfiú” lévén nem mutatta ki az érzéseit. Bár még most is csak tizenhárom éves.

Nem volt kedvem tanulni, kiültem a kertbe elszívni egy cigit, utána megnéztem jobban a kertet, igyekeztem nem letaposni, amiket anyám ültetett. Vidéken az az érzésem, hogy megállt az élet, nem is értem, hogy lehet egy ilyen helyen iskolába járni, meg dolgozni. Nekem Szolnok egyenlő a semmittevéssel és unalommal, meg persze néha a tanulással. Mindig, ha lejövök ide, örülök, hogy nekem nem kell itt laknom, mert nagyon unatkoznék, és teljesen más, mint Pest. Vendégségben jó itt lenni, mert kikapcsolja az ember agyát ez a nagy kertvárosi nyugalom, de egy idő már meghalnék az unalomtól. Feri gyakran hangoztatja, hogy nagyon örül, hogy Ferike itt nő fel, és nem Pesten, ami tele van bűnözőkkel, és ahol szennyezett a levegő; na meg sokkal jobb, hogy van kert, és nem egy bérház kisszobájában kell nyomorognia. Nem tudom, nekem jó az is, mert legalább volt hova kimenni. Itt meg maximum a kertbe tudnék kimenni, és itt már meg is állt a tudomány. Mindegy, nem vártam, hogy megértsenek engem, és nem is nagyon hangoztattam a véleményemet. Ha nekik ez így jó, akkor legyenek boldogok.

A kert hátuljában volt két kisebb focikapu, meg egy koszos focilabda, elkezdtem rugdosni, közben a szomszéd macskák bámultak érdeklődve, de ha egy kicsit is közel mentem hozzájuk, elfutottak. Egyszer csak megjelent Ferike, hátán még ott volt az iskolatáska.

- Szia Adél – mosolygott.

Helyes kisfiú volt, ő nem örökölte a vörös hajat, mint én és Alex, bár szeplői neki is voltak, de inkább az apjára hasonlított. Világosbarna szeme és haja volt, szerintem egyszer majd jó pasi lesz belőle.

- Szia Ferike – mondtam, odamentem hozzá, adtunk egymásnak két puszit.

- Hoztál nekem valamit? - kérdezte vigyorogva.

- Igen, két tábla csokit, majd odaadom – mondtam. - Már vége is a sulinak?

- Miért, azt hiszed nem volt elég? - kérdezte. - Focizunk? - nézett a labdára.

- Persze, felőlem... - mondtam.

***

Este Ferike TV-t nézett a szobájában, én meg a nyitott ablak előtt álltam, egy cigit szívtam, közben néztem a szomszéd hátsókertjét. Ennél még a mi házunkból is jobb a kilátás.

- A gördeszkás srácok, akiket a térről ismerek, ők is cigiznek – szólalt meg Ferike, mire ránéztem, ő engem vizslatott.

- Igen, és? - kérdeztem vissza.

- Csak furcsa, hogy nálam egy-két évvel idősebbek, és máris cigiznek. Én is gördeszkázom, de sosem cigiznék.

- Nem is hiszem, hogy feltétel lenne, hogy cigi nélkül nem deszkázhatsz – mosolyogtam.

- Pedig úgy tűnik, hogy nekik az – mondta.

- Ne foglalkozz velük – mondtam, majd kifújtam a füstöt az ablakon.

- De neked miért kell ezt csinálnod? - kérdezte Ferike. - Nem hiszem, hogy megfelelési kényszered lenne bárki felé.

- Nincs is – mondtam.

- Meg azt sem hiszem, hogy züllött vagy – mondta.

- Hát miért, aki dohányzik, az már az? - kérdeztem.

- Akiket én ismerek, azok mind züllöttek – felelte.

- Igen, a te korodban – mondtam. - De az egyetemen nagyon sokan cigiznek, meg nézz meg egy csomó felnőttet is. Tizennégy évesen nem is normális dohányozni.

- Szerintem sehogy sem normális – mondta.

- Jó, ebben igazad van – hagytam rá.

Amikor ennyi idős voltam, mint ő, én is elítéltem és rossznak tartottam az ilyen dolgokat. A cigit, alkoholt, korai szexet... Kis ártatlan lélek voltam, ahogy az öcsém is az, és ez így van jól.

Elnyomtam a cigit, becsuktam az ablakot, majd leültem a kanapéra, Feri tovább faggatott.

- Valami bajod van? - kérdezte.

- Mi van, a lelkemben akarsz turkálni? - kérdeztem mosolyogva.

- Régen te voltál a példaképem – mondta komoly arccal.

- Most nem lennék jó példa – mondtam. - Igen, egyébként lehet, hogy van valami bajom... Eleve az is elég nagy baj, ha valaki nem tudott úgy felnőni, hogy a szülei együtt nevelik. Apámtól csomó hülyeséget láttam, a bátyámról nem is beszélve. Sokkal jobb így, hogy itt van az anyukád és apukád, akiktől bármikor tudsz segítséget kérni. Amikor ennyi idős voltam, mint te, nagyon elveszett voltam.

- Miért? - kérdezte Feri.

- Nem tudom... Lehet, hogy egyébként is ilyen lettem volna. Alig láttam apámat, főleg anya nevelt minket, most meg a bátyámmal nem lehet beszélgetni, olyan rideg, mint egy jégcsap. Hiába nem gondolok ezekre a dolgokra, tudat alatt mindig is baszogatott, hogy nem jó ez így. Otthon, ha nincs étel, nincs takarítva, arról csak én tehetek, nem számíthatok senkire. Na, röviden ennyi, ami mindig is bántott. De mindig is próbáltam pozitívan gondolkodni, mindig próbáltam elhinni, hogy nem vagyok teljesen egyedül.

- Ezért szeretném, ha lenne egy kistestvérem – mondta Ferike. - Én nagyon gyakran érzem úgy, hogy anyáék nem értenek meg, és talán egy korban közelállóval jobban ki tudnék jönni.

- És mi újság a barátokkal? - kérdeztem.

- Az nem ugyanaz – vont vállat.

- Én a barátaimmal mindig is jobban kijöttem, mint bármelyik családtagommal – mondtam. - A barátait megválaszthatja az ember, de a családtagokat nem. Ott van például Alex, te szinte sosem látod őt, pedig a bátyád, egyikünk sem járt jól vele, mint testvérrel.

- Tudom, csak olyan gáz, hogy nekem sosem lesz kistestvérem, mert a szüleim már öregek.

- Miért, nekem is van kistestvérem, mégsem látlak gyakran. Pedig jó lett volna, ha valahogy egyben marad a család. Csak tudod, a te apád nem az én apám, azt hittem, apámnál jobb lesz, de igazán sehol sem jó.

Arra gondoltam, ha egyszer rendes családban szeretnék élni, akkor az majd a saját családom lesz. De hirtelen eszembe jutott, hogy nem is biztos, hogy lehet majd gyerekem. Ez a felismerés most annyira lehangolt, mint eddig még soha. Nem elég, hogy gyerekkoromban nem volt normális családom, de lehet, hogy nekem sem lesz. Az nagyon jó, ha a férjemmel jól kijövünk majd, de mi lesz, ha szeretnénk gyereket, és nem fog összejönni...? Ez a probléma sosem volt még ilyen valós számomra. Talán azért, mert végre azt érzem, hogy megtaláltam a páromat Tomi személyében, és vele képzelem el az életemet? Igen, ez így volt, tényleg Tomit akartam férjemnek, még ha sok fenntartásom is volt vele kapcsolatban. Azt hiszem, nem élnénk túl együtt, ha nem lenne közös gyerekünk. Egy pillanatra teljesen pánikba estem, de aztán megnyugtattam magam, hogy Tomival még csak le sem feküdtünk egymással, és felesleges ennyire előre szaladnom... Mindenesetre az a tény, amit mindig is tudtam, hogy talán nem lehet majd gyerekem, sosem zaklatott még fel ennyire.

- Figyelj, én most kimegyek egy kicsit – néztem Ferire, reméltem, hogy nem vágok teljesen kétségbeesett képet.

Ő csak bólintott, majd nézte tovább a TV-t, én meg kimentem a kertbe, leültem a lépcsőre, és rágyújtottam egy cigire. Ezt meg is bántam, hiszen ez már a második volt öt percen belül, és nem hiszem, hogy a dohányzás is elősegítené, hogy majd lehessen gyerekem. Abbahagyom a francba – gondoltam életemben először őszintén. Elnyomtam a meg sem kezdett cigit a kőlépcsőn, majd kidobtam a kerti szemetesbe. Kicsit szánalmas volt még önmagam előtt is, hogy úgy viselkedtem, mintha már másnap teherbe kellene esnem, de emiatt még sosem voltam ennyire lehangolva. Tomi tudja, hogy mi van velem, úgyhogy attól nem kell tartanom, hogyan mondom el neki, de tudtam, hogy beszélnem kell vele, hogy mit gondol erről. Talán azért sem pasiztam Zoli után, mert féltem, idegenek hogyan reagálnának erre... vagy mert tudat alatt nem éreztem magamat teljes értékűnek.

Persze, nagyobb rá az esély, hogy lesz gyerekem, minthogy nem lesz, de most úgy éreztem, nem bírnám ki ép ésszel, ha majd egyszer nem lehetne gyerekem Tomitól. Nem értettem, mi van velem, mert sosem gondoltam még ilyen dolgokra... talán végre felnőttem. Vagy csak végre igazán szerelmes vagyok valakibe.

Tomi

Már három napja Nürnbergben tartózkodtunk, de csak ezen az estén tudtunk kimenni egy kicsit várost nézni, eddig csak a kézilabdapályát és a szállásunkat láttuk. Nagyon fárasztó volt ez a pár itt töltött nap, csak edzettünk, utána meg már csak pihenni volt erőnk. Ma este viszont kirángattam Rudit egy kicsit várost nézni, ha már külföldön vagyunk. Szeretek minden helyet megnézni, ahova éppen eljutunk, mert magamtól még soha nem voltam külföldön. A tavalyi EB Szerbiában volt, az azelőtti évben a VB meg Franciaországban, és mindkét hely nagyon tetszett nekem. Németországban eddig csak egyszer voltam, még négy éve Münchenben, szintén edzőtáborban, és akkor sajnos nem volt erőm kimozdulni, de most feltétlenül be akartam pótolni, amit akkor nem láttam.

Rudival a belvárosban mászkáltunk, ami olyan volt, mintha csak a középkorba kerültem volna, nagyon jó hangulata volt. Nagy volt a kísértés, hogy megkóstoljam a jó kis bajor sört, de így edzőtáborban talán nem illendő, úgyhogy lebeszéltem magam róla. Viszont egy cigit elszívtam, amikor a várnegyedből néztük a kilátást.

- Ez a hely maga a megelevenedett történelem – mondtam vidáman.

- Ja, minden eszméletlenül régies – mondta Rudi.

- Hát ja, de mégis csak Németország, még így is sokkal fejlettebb, mint Budapest – mondtam, miközben füstfelhőt juttattam a sötét éjszakába.

- Tomikám, nem kéne cigizned, nem nyaralni jöttél ide – nézett rám Rudi jelentőségteljesen. - Nem szeretném, hogy túl lazán vedd ezt a túrát, mert a végén kimaradsz az olimpiai keretből, és más szobatársat kellene keresnem.

- Nem veszem lazán a dolgot – mondtam. - Inkább túl komolyan veszem, és csak most próbálom valahogy kiengedni a gőzt. Nekem nagyobb tétje van, mint bárkinek.

- Miért? - kérdezte Rudi. - Mert nemrég épültél fel?

- Igen, és még közel sem vagyok jó formában – mondtam.

- De annyi előnyöd van a többiekkel szemben, hogy te legalább friss vagy, ők meg lefárasztották magukat a bajnokságban.

- Ja, ebben igazad van, de én még nem vagyok felpörögve, és érzem, hogy még nem vagyok a régi – mormogtam. - Pont ezért nagy terhet raktam magamra, és remélem, meg tudok neki felelni.

- Ne idegeld túl magad, még csak öt edzésünk volt, és csak két hét múlva lesz az első felkészülési meccs, addig még simán formába lendülhetsz. És jobb is lehetsz, mint a többiek – biztatott Rudi.

- Legyen igazad – mondtam.

Ezután csináltam pár fényképet a városról, egyrészt, hogy legyen emlékbe, meg hogy Adélnek is meg tudjam mutatni, biztosan imádná ezt a helyet. Ezután mentünk is vissza a szállásra, mert fáradtak voltunk, de mindenképpen megérte kimozdulni, mert nagyon hangulatos volt ez az esti séta. Ha Adéllel lettünk volna, nem csak hangulatos lett volna, hanem egyenesen csodálatos – pedig én aztán nem használok ilyen nyálas szavakat. Nagyon hiányzott nekem egyetlen barátnőm, nagyon vártam, hogy megint vele legyek. Elalvás előtt mindig eszembe jutott, milyen jó volt vele smárolni. Ha sokáig merengtem rajta, hogy milyen lassan, de érzékien csókoltuk egymást, meg mennyire élvezte ő is, akkor ébredezni kezdett bennem a vágy, ami nem volt túl hálás dolog így, hogy nem egyedül voltam a szobámban.

A szálláson zuhanyzás után megnéztem a mobilomat, kaptam Adéltől egy SMS-t, amiben jó éjszakát kíván és leírja, hogy nagyon hiányzom neki, meg szívesen hozzám bújna. Én is válaszoltam neki valami hasonlót, majd miután letettem a telefont az éjjeliszekrényemre, Rudi így szólt:

- Minden este a telódat basztatod, kinek írsz állandóan? - kérdezte.

- Adélnek – mondtam, miközben kényelmesen elhelyezkedtem az ágyban.

Rudi már rég felkészült az alvásra a velem szemben lévő ágyban, csak az éjjeli lámpa égett.

- Na, akkor együtt vagytok? - kérdezte Rudi.

- Igen. Pont akkor jöttünk össze, mielőtt eljöttem ide – feleltem.

- Akkor megkönnyebbültél végre? - kérdezte Rudi. - Egyébként múltkor a meccs után láttam Adélt a csarnok előtt, és tök aranyos csajnak tűnik még mindig, nem értem, miért féltél tőle.

- Nem tőle félek, hanem a változástól. Nem akarom, hogy elmérgesedjen közöttünk a viszony, mint a többi csajjal, meg hogy majd ő is elkezdjen engem cseszegetni – mondtam.

- De akik együtt vannak, így is úgy is cseszegetik egymást, csak attól függ, te hogyan fogod fel a dolgot, meg a másik milyen hangnemben adja elő a bajait – mondta Rudi, és ebben tényleg volt valami.

- Hát igen, én tényleg hiszek benne, hogy Adéllel nem lesz olyan, hogy valamit ne tudnánk megbeszélni, mert eddig is túljutottunk minden hülyeségen – mondtam.

- Igen, ez a rendes hozzáállás – mondta. - Nézeteltérések mindig vannak, de ha valaki normális, akkor el tudja mondani őket normálisan is. Egyébként mi is sokszor bántottuk meg egymást Annával, de ha szeretitek egymást, akkor ezek a dolgok nem számítanak annyira, hogy érdemes legyen emiatt feladni a kapcsolatot.

- Hát, az biztos, hogy nem szeretném csak úgy abbahagyni Adéllel ezt a kapcsolatot – mondtam. - Ő az első, aki komolyan érdekel, és akiről tudom, hogy le tudnám élni vele az életemet.

- Húha, akkor biztos nagyon jó lehet az ágyban, ha te így gondolkodsz – csodálkozott Rudi.

- Még nem is feküdtünk le egymással – mormogtam.

- Tényleg? - kérdezte Rudi, arca már egyenesen döbbent volt. - Hát akkor csak az a magyarázat, hogy teljesen bele vagy esve a csajba. Úristen, Tomi, te aztán sosem voltál ilyen.

- Ja, pedig Adél mindig is ott volt az orrom előtt, de nekem mégis az ilyen Brigik, meg mindenféle jelentéktelen csajok kellettek – mondtam.

- Igen, de úgy látszik, végre lenyugodtál te is – mondta.

- Hát igen – hagytam rá.

Ezután lekapcsoltuk a lámpát, majd próbáltam elaludni. Most nem gondolkodtam sokat, egyszerűen csak bemászott sok kép az agyamba, egyre értelmetlenebbek lettek, majd végül elnyomott az álom.

Adél

Az ötödik, és egyben utolsó napomat töltöttem Szolnokon, másnap reggel megyek vissza Pestre. Nagyjából sikerült tanulgatnom, de nem tudom, így mi lesz a vizsgákon, mert ez az idő nagyon kevés volt ahhoz, hogy mindent jól megtanuljak. Hétfőn már azonnal vizsgám van, és eléggé tartottam tőle. Ezt a stresszt nem lehet megszokni, hiába vagyok már harmadik éve az egyetemen. Mindig úgy érzem, hogy nem készültem fel rendesen, néha meg is buktam, aztán mentem ismételni, azon valahogy átmentem, de a félelem mindig ott volt bennem.

Most nem akartam erre gondolni, a belvárosban sétálgattam az öcsémmel, ő deszkázott, én meg a napi egyetlen cigimet szívtam. Rájöttem, hogy csak fokozatosan tudok leszokni, minden nap eggyel kevesebbet szívtam, szóval holnap elvileg már egyet sem szabadna. Tudtam, hogy igazából csak kifogás ez a fokozatos leszokás, valójában csak nem akarom letenni azonnal, mert már annyira a részemmé vált. Nekem ez nem is pótcselekvés volt, hanem szerettem az ízét, meg volt benne valami különleges. Az az érzésem lett tőle, hogy bármit megtehetek, minden le van szarva, az életem, az egészségem, hogy mások mit gondolnak rólam. Az volt a nevetséges, hogy így egy kamasz gondolkodik, és nem egy – elvileg – felnőtt.

Néztem Ferikét, ahogy gördeszkázik, közben arra gondoltam, hogy ez a gyerek aztán nem ismeri a félelmet, hiszen olyan vakmerően ugrott fel padkákra meg padokra, amit egy normális átlagember nem mert volna megcsinálni. Éppen eltapostam a cigit, amikor idejött hozzám két Ferivel egykorú kisfiú, minden jó modor nélkül így szóltak:

- Te, adj már egy cigit.

- Ez volt az utolsó – feleltem.

Erre nem tudtak mit mondani, fintorogva otthagytak, majd mentek tovább kunyerálni. Ferivel lassan elindultunk haza.

- Ismerted azt a két gyereket? - kérdeztem öcsémtől.

- Igen, egy osztállyal felettem járnak – mondta Feri. - Ők is deszkáznak, csak most úgy látszik, nem ezért jöttek ki.

Én megálltam egy kukánál, elővettem a zsebemben lévő doboz cigit, amiben maradt még kb. három szál, majd kidobtam az egészet, úgy, ahogy volt, aztán mentünk tovább. Így szóltam Ferihez:

- Tanuld meg, ha bármit kérnek tőled az utcán ilyen gyanús alakok, mindig mondd azt, ez volt az utolsó. Ha kilépsz a boltból két szatyor kajával, és pénzt kérnek tőled a csövesek, mondd meg nyugodtan, hogy most költötted el a pénzedet. Vagy adj nekik egy kiflit, meglátod, visszautasítják. Ha meg nem, akkor legalább volt értelme adnod.

- De ha nem kellett neked a cigi, miért nem adtad inkább nekik? - kérdezte Feri.

- Szerinted odaadnám a cigimet két tizennégy éves gyereknek? - néztem rá. - Lehet, hogy majd szereznek máshonnan, de én nem könnyítem meg a helyzetüket.

- És te egyáltalán miért dobtad ki? Le akarsz szokni?

- Igen, megpróbálom – mondtam.

- És miért? Mert én mondtam neked? - kérdezte vigyorogva.

- Részben igen – feleltem, és ez nagy elégedettséggel töltötte el.

***

Este éjfél körül a konyhában ültem az asztalnál, a kislámpa fényénél próbáltam tanulni. Megpróbáltam aludni, de a lelkiismeretem nem hagyott nyugodni, úgy gondolta, nem tanultam még eleget, így kirángatott az ágyból, hogy kezdjek el politikaszociológiára tanulni, mert abba eddig bele sem néztem. Persze nem nagyon tudtam a tanulásra koncentrálni, mert mindig elkalandoztak a gondolataim. Tomival legutóbb délután váltottunk üzenetet, kb. napi egyet írtunk egymásnak, de igazából teljesen mindegy volt, mert az üzengetés nem pótolja a személyes találkozást. Huszonegy napból még csak öt lelt el, van még hátra tizenhat... Több, mint két hét, amíg újra láthatom őt, és ezt nagyon soknak éreztem.

Most több dolog is bántott, egyrészt nem akartam hazamenni, mert biztos voltam benne, hogy nagy kupleráj fogad, és egész hétvégén takarítanom kell, másrészt Tomi nagyon hiányzott, aztán még a vizsgák terhe is nagyban rajtam volt, meg a jövő bizonytalansága. Leginkább az aggasztott, hogy a jövőbe nézve semmilyen konkrét elképzelésem nem volt, meg semmit sem tudtam biztosra. Nem biztos, hogy lesz gyerekem, nem tudtam, Tomival hogy fognak alakulni a dolgok, nem tudtam, lesz-e munkám... Tominak igaza volt, ahogy az ember kikerül a mókuskerékből, az agyát azonnal megrohamozzák a negatív, kétségekkel teli gondolatok. Három éven keresztül tudtam, mi a dolgom, egyetemre járok, nem kell mást csinálni, csak tanulni, de most hirtelen kikerülök ebből az úgynevezett biztonságból, és minden egyszerre szakad a nyakamba. És még ráadásul az sem biztos, hogy sikerül az összes vizsgám.

A füzetemben az írás teljesen összefolyt már a szemem előtt, ekkor hallottam, hogy valaki hazajött. Csak Feri lehetett az, anyám férje, ma ugyanis a szokásos péntek esti ivászatát töltötte a haverjaival. Nem akartam felállni és bevonulni a szobámba, hogy ne találkozzak vele, mert túl nyilvánvaló lett volna, ezért maradtam a helyemen, és vártam, hogy bejöjjön, mert a hálószoba felé a konyhán át vezetett az út.

Feri most kivételesen nem is volt annyira beállva, mint szokott, egész normálisan köszönt, és nem áradt belőle durván a piaszag. Kivett a hűtőből egy doboz tejet, majd töltött magának egy bögrébe. Én a füzetembe bámultam üveges tekintettel, vártam, hogy menjen be a szobába, hogy utána majd én is mehessek lefeküdni. Feri azonban nem sietett, a konyhapultnak dőlve megkérdezte tőlem:

- Na, hát te meg miért nem alszol?

- Tanulgatok – sóhajtottam.

- Persze, hajnali fél egykor... - mormogta.

Hangján azért érződött, hogy nem teljesen józan, de ennyi még belefért. Láttam én már sokkal rosszabb állapotban is őt. Tovább folytatta mondandóját:

- Az ember nem ül fent hajnalig, ha minden rendben van. Ha minden rendben van, akkor fogja magát, lefekszik aludni, gyorsan el is alszik, hiszen semmi sem terheli őt – mondta kissé szaggatottan, de határozottan.

- Jó, engem sok minden terhel most – mondtam. - Suli, meg minden más szar.

- Jól van, Adél, mondok én neked valamit, már ha meghallgatsz, természetesen – nézett rám olyan magabiztosan, amennyire csak állapota megengedte.

- Mondjad csak – mondtam vonakodva, reméltem, hogy hamar befejezi.

- Az életben nem szabad a szarságokkal foglalkozni – kezdett bele egy teljesen átlagos szentbeszédbe: - Ha mindig a rossz dolgokra gondolsz, ha minden kis szar dolgot felfújsz, mindenen felhúzod magad, minden elkedvetlenít, akkor mi a picsának élsz? Miért nem húzod le inkább magadat a WC-n? Ha az emberben felgyűlik a sok genny, és mindig csak gyűlik és gyűlik, egyszer csak menthetetlenül eláraszt mindent, még azt is, ami régen jó volt, és akkor már nincs visszaút.

Én nem is néztem rá, csak szemöldök ráncolva hallgattam ezt az okfejtést. Ez az ember még mindig teljesen bolond, ezt világosan meg tudtam állapítani. Miután ezt elmondta, kényszeredetten elmosolyodtam, majd bólintottam. Ő így szólt:

- Hidd el nekem, leéltem több, mint ötven évet – mondta, azzal a bögrével a kezében bement a hálószobába.

A füzetembe bámultam, és világos lett előttem, hogy nem fogok már tanulni, sőt, eleve hülyeség volt felkelni. Fogtam tehát a füzetet és bementem a kisöcsém szobájába, aki mélyen aludt, én meg lefeküdtem a kanapéra és magamra húztam a takarót. Miközben próbáltam elaludni, átfutott az agyamon, hogy holnap lesz az első cigimentes napom, és nagyon reméltem, hogy tényleg nem is fogok rágyújtani.

***

Másnap, amikor hazaértem majdnem sírógörcsöt kaptam a rengeteg mosatlan láttán. A disznó apám és bátyám képesek voltak öt napon keresztül nem elmosogatni, így természetesen ez a feladat rám várt, miközben rengeteget kellett volna tanulnom. Az egész lakás egyébként borzalmas állapotban volt, és tudtam, hogy rajtam kívül senki nem fogja megcsinálni.

Bevonultam a szobámba, próbáltam minden zavaró körülményt kizárni, és csak tanulni, de apám gondoskodott róla, hogy nehogy legyen egy nyugodt percem. Bejött, és rákezdett a baromságára, hogy szégyen, hogy egy nő is él itt a lakásban, és mégis ekkora kupleráj van itthon. Alex persze most nem kegyeskedett itthon tartózkodni, úgyhogy csak én kaptam a lecseszést, de Alexet eleve felesleges elővenni... Megmondtam apámnak, hogy nincs időm megcsinálni a szaraikat, majd kitakarítok, de a mosatlanhoz hozzá sem nyúlok. Erre tovább pörgött, én meg csak hallgattam, aztán valahogy kiment, de még a konyhából is magyarázott, én meg elkezdtem átöltözni futáshoz, mert tudtam, hogy most ez az egyetlen dolog, ami megakadályozná, hogy ne sírjam el magam, vagy ne törjek ki eszméletlen hisztiben. Amikor látta, hogy elmegyek, utánam szólt, hogy mi lesz a takarítással, de én mondtam, hogy majd utána megcsinálom.

Zenét hallgattam az MP3-on, amíg kiértem a szigetre, és sikerült valamennyire megnyugodnom. Nem bírtam ezt az igazságtalanságot, hogy velem takaríttatná ki a sok felhalmozott szart, amihez nekem semmi közöm, de mivel nő vagyok, nekem kell megcsinálnom. Elegem volt teljesen ebből az életfelfogásból, hogy a hülye apám és bátyám szarba se veszik a nőket a kicsinyes frusztrációik miatt, már biztos voltam benne, hogy el akarok húzni innen. Nagyon szerettem volna végre lediplomázni, másnap már mennék is állásinterjúra, aztán keresnék akár egy lakótársat is, de mennék albérletbe. Reméltem, hogy Tomival sikerül majd összeköltözni, vagy előbb-utóbb lesz ebből valami, de ha nem, én akkor is megyek, mert nagyon betelt már a pohár apámékkal.

Elkezdtem azon gondolkodni, amit Feri mondott, hogy nem szabad, hogy a sok genny felgyűljön, mert akkor eláraszt mindent, még azt is, ami jó volt. Jelen pillanatban semmi sem tudott boldoggá tenni, már nagyon régen nem voltam ennyire feszült. Tomi nagyon messze volt tőlem, viszont a vizsgák meg fojtogatóan közel, ahogy apám hülye követelései is... Ráadásul még a sok negatív érzésem is ott motoszkált a fejemben, hogy mi lesz velem, meg Tomival; meg mi lesz, ha nem találok munkát... Ferinek igaza volt, nem szabad hagyni, hogy ez a sok szar elhatalmasodjon rajtam, mert akkor már semmi szépet nem fogok meglátni az életben. Hittem benne, hogy egyszer tényleg minden jóra fordul, meg hogy élvezni fogom az életet, de jelen pillanatban csak kellemetlen dolgokat láttam, ha a jövőbe tekintettem.

A futás nagyon lefárasztott, nem is értettem, hogy miért, hiszen nagyon edzett voltam, úgyhogy a fáradtságot betudtam egyértelmű lelki oknak. Otthon folytatódott a műsor, apám kitalálta, hogy addig nem zuhanyozhatok le, amíg nem takarítottam ki a lakásban, én meg mérgemben belerúgtam a fürdőszoba ajtóba. Eközben Alex fintorogva mosogatott, majd apám is ment neki segíteni, én meg mégis bementem zuhanyozni, de előtte magamra zártam az ajtót.

- Adél, ha ezután nem fogsz kitakarítani, akkor kidoblak a lakásból! - kiabálta apám az ajtón keresztül.

- Rendben, eddig is mekkora áldás volt veletek lenni – kiáltottam a zuhany alól.

- Komolyan beszélek – mondta apám.

- Jól van, holnapután vizsgázom, jobb dolgom sincs, mint a disznóólatokat takarítani – morogtam.

- Leszarom, hogy vizsgázol, itt laksz, tehát kiveszed a részedet a munkából – dörgött tovább apám.

- Kiveszem a részem, persze, vagyis inkább én csinálom az egészet – mondtam. - De megcsinálom, természetesen, de amint meglesz a diploma, elhúzok innen a picsába.

- Minek vársz addig? - hallottam Alex hangját.

- Te kussoljál – szóltam.

Ezután bármit mondtak, nem feleltem. Megmostam a hajam is, aztán kiszálltam megtörölközni. Miközben a hajamat szárítottam, magamat néztem a tükörben, és elégedetten vettem észre, hogy a futás jót tesz az alakomnak. A két bunkó zenész meneküljön csak a zenébe meg az alkoholba, nekem legalább még van valami közöm az egészséges életmódhoz. Felöltöztem, aztán kelletlenül nekiálltam takarítani, közben próbáltam tudomást sem venni apámról és a bátyámról.

Tomi

Hétfő reggel még szinte fel sem ébredtem, kaptam egy SMS-t, Adél írta, hogy most indul vizsgázni, és kívánjak neki sok sikert. Én meg is tettem, meg hozzátettem azt is, hogy nagyon szeretem őt, és baromira hiányzik nekem. Még ki sem keltem az ágyból, el sem kezdődött a nap, de máris ilyen gondolataim támadtak. Igazából nagyon szerettem volna már hazamenni, és nem csak Adél miatt, hanem egyszerűen csak honvágyam volt. Mindig lelkes vagyok, ha edzőtáborba megyünk, csak azt elfelejtem, hogy egy hét után már nagyon várom, hogy végre megint otthon legyek. Egy idő után itt már minden olyan idegennek hat, nincs más, csak a katonás rend, meg napi tíz kilométer futás, vagy éppen napi két edzés, ami az elején még véletlenül sem a labdás gyakorlatokból áll, hanem főleg erőnléti edzések vannak. Másfél hét múlva lesz az első meccs a  németekkel, két nap múlva meg a következő, és utána kiderül, megyek-e az olimpiára, vagy sem.

Eddig nem nagyon derült ki, hogy a többiek jobbak-e nálam, mert még szinte alig voltak labdás edzések, de még mindig úgy érzem, hogy a csapat nagy része jobb kondiban van mint én. Egyelőre nem jött be, amit Rudi mondott, hogy én frissebb leszek a többieknél, mert csak nagyon lassan találok vissza a régi önmagamhoz. A Fradi-Veszprém meccsen minden nagyon jól alakult, de az csak a szurkolók miatt volt, meg egy meccs hangulata teljesen más, mint egy sivár edzőtáboré.

Rudi éppen kijött a fürdőszobából, rám nézett, majd így szólt:

- Na, Tomikám, keljél, indul a mai napi hajtás.

Én kikászálódtam az ágyból, majd egyre fogyó lelkesedéssel kezdtem keresgélni a reggeli futáshoz szükséges gatyámat. Rögtön arra gondoltam, hogy Adél imádná ezt a futás dolgot, de engem inkább idegesített. Kíváncsi voltam, hogy alakulnak az elkövetkezendő napok, de elszánt voltam, és mindenképpen be akartam bizonyítani, hogy nekem ebben a magyar válogatottban helyem van.